De sok millió év után az ember végre
elég okosnak érezte magát.
És szólt: Ki beszél itt még Istenről?
Magam veszem kezembe jövőmet.
Kezébe is vette,
s elkezdődött a Föld utolsó hét napja.
Az első nap reggelén
elhatározta az ember, hogy szabad és jó
szép és boldog lesz,
nem Isten képmása,
hanem EMBER.
És mert valamiben hinni kellett,
hitt a szabadságban és a szerencsében,
a tőzsdében és a haladásban,
saját terveiben és saját biztonságában.
Mert biztonsága érdekében
rakétákkal és robbanó atomfejekkel
töltötte meg talpa alatt a földet.
A második napon
elpusztultak az ipar szennyvizétől a halak,
a vegyi kombinát hernyók ellen készített
porától a madarak,
a közlekedés kipufogógázától a mezei nyulak,
a virsli szép piros színétől az ölebek,
a tengerbe került olajtól
és az óceánba ürített szeméttől a heringek,
mivel a szemét radioaktív volt.
A harmadik napon
elszáradt a fű a réten,
a lomb a fákon,
a moha a sziklákon,
a virág a kertekben,
mert az ember maga irányította az időjárást
és maga osztotta el pontos terv szerint az esőt.
Csak egy kis hibája volt az esőt elosztó számítógépnek.
Amikor végre megtalálták a hibát,
az uszályok már a kiszáradt folyó fenekén vesztegeltek.
A negyedik napon
a négymilliárd emberből hárommilliárd elpusztult.
Egyrészük az ember által kitenyésztett baktériumoktól,
mert valaki elfelejtette lezárni
a következő háborúra szánt tartályokat.
A gyógyszerek pedig hatástalanok voltak,
mert túl sokszor használták őket
arckrémekben és fogyasztó szerekben.
A többiek éhen vesztek,
mert egyesek eldugták a gabonaraktárak kulcsait,
s Istent átkozták,
mivel neki lenne kötelessége az embert boldoggá tenni,
hiszen ő a „jó Isten”.
Az ötödik napon
az utolsó emberek megnyomták a piros gombot,
mert veszélyben érezték magukat.
Tűz borította be a földgolyót.
A hegyek égtek, a tengerek elgőzölögtek,
a városok betoncsontvázai
elfeketedtek és füstölögtek.
A mennybéli angyalok látták,
hogyan válik a kék bolygó először vörössé,
majd piszkos-barnává és végül hamuszürkévé.
És tiz percre félbehagyták éneküket.
A hatodik napon
kialudt a világosság.
Por és hamu takarta el
a Napot, a Holdat és a csillagokat.
És az utolsó svábbogár,
amelyik egy rakéta bunkerben mindezt túlélte,
belepusztult a határtalan hőségbe,
mert az egyáltalán nem tett jót neki.
A hetedik napon
nyugalom volt. Végre.
A Föld kietlen és puszta volt.
Sötétség ült a repedések és hasadékok felett,
amelyek a Föld kiszáradt kérgén keletkeztek.
És az ember lelke lebegett lidércként
kísértetiesen a káosz felett.
Mélyen lent a pokolban pedig
elmesélték egymásnak
az ember izgalmas történetét.
Az emberét, aki jövőjét maga vette kezébe....
és az ördögi röhej felért az angyalok kórusáig.
