Mindenkinek van vesszőparipája. Tudjátok, egy téma, amivel visszatérő módon fogalalkozik. Amitől egyszerűen nem tud szabadulni. Számomra nagyon fontos az udvariasság. Sok oka van ennek. Először is, így neveltek. Megtanítottak köszönni, a köszönési formákat használni, a szüleim rávezettek arra, hogyan illik az asztalnál viselkedni, mikor beszélhet a gyerek a felnőttekhez...

A későbbiekben fiatal lelkészként tapasztaltam kis tanítvényaim igencsak ifjú apukáinak udvariasságát. A " Kezét csókolom!" köszönés nagyon imponáló volt.- A mai napig is férfiasan udvarias megnyilvánulásnak tartom, ha valaki így köszön. s ha egy férfi a kéznyújtásra így reagál, az valóban különleges. - Közbe kell szúrnom, hogy nem polgári családban nőttem fel, hanem egyszerű paraszti ősökkel rendelkezem. De a tisztelet, a megbecsülés alapvetően meghatározza mind a mai napig az emberekkel való érintkezésüket. Tehát, az udvariasság...

Ma megint autóztam egy jót. Estefelé nehéz megállapítani milyen messze van a szembe jövő autó- én különösen is vigyázok arra, nehogy valami baj legyen a sötétben. Az előttem közlekedő kamionos pedig indexelt. Jobbra. Udvariasan jelezte, meg lehet előznöm. A manővert követően bekapcsoltam a vészvillogót- így köszöntem meg a figyelmességét. A fénykürtjével röviden válaszolta: " szívesen". Idegen emberek az utakon segítik egymást. Udvariasan jelez és egyértelműen megköszön. Tanulságos helyzet volt. Igaz, már sokadjára történt. Én magam is évekkel ezelőtt láttam  egy ilyen szituációt, amikor a a férjem vezetett egy hosszú út során. Idegen emberek előzékenyen segítik egymást- idegen a maguk eszközeivel mégis kedves figyelmességgel vannak egymás iránt. Bárcsak több lenne ebből, ha nem laposdna el a kérem- köszönöm, ha észrevennénk a szavak és gesztusok fontosságát. Egyébként pedig: a Lélek gyümölcse: szívesség...