János 20, 19-29
Szeretett testvérek! Ez az ige nagyon sokrétű. Csak néhány pontját szeretnénk megvizsgálni.
( Linkeinknél ott a Biblia. Mielőtt elkezdenéd ezt olvasni, keress rá az evangéliumi szakaszra!)
Megjelenik
Az első az, hogy Jézus feltámadása után megjelenik az övéinek, és esélyt ad annak is, aki az első alkalommal nem volt ott a többiekkel. Nagyon sokatmondó indítás ez. Bemutatja számunkra Jézus munkamódszerét, szeretetét. Már ez a jelenet elmondja, hogyan keres minket Jézus. Bár azt olvassuk a tanítványokról, hogy elszéledtek, mindnyájan elfutottak nagypénteken, Jézus mégis hozzájuk jön vissza. Nem mond le róluk, nem mond le rólunk. Gondoljuk csak meg, hogy mekkora vargabetűk után is vissza lehet térni a gyülekezet közösségébe. Még régebben lázadó, istentagadó emberek is képesek újra beülni a templompadba. Azok, akik életük bizonyos évtizedeiben hátat fordítottak Jézusnak ma imádkozó, Bibliát olvasó emberek. Nem csak az igény, vagy a vágy okán van ez, nem mert olykor új szelek fújnak, vagy az élet és életesemények megtörik a büszke vagy addig Isten nélkül boldogulni akaró embert. Hanem mert Jézus megjelenik. Tagadhatatlanul, valóságosan odaáll mellénk és megmutatja önmagát. Nem pontosan úgy, ahogyan a tanítványok esetében tette, de lényegileg ugyanúgy: csodásan, valószínűtlenül, de igazán. Vannak pontok, amikor ki kell mondanunk, Jézussal találkoztam. Ilyen véletlen nincs. Ő jön közénk ma is, ő jelenik meg nekünk ma is. Ezekről az utakról szól a mai igeszakasz.
Békesség útján
Jézus úgy mutatja meg magát, hogy békességet hirdet a zaklatott, békétlen embernek. A békesség ellentéte a konfliktus ember és ember között, háborúság népek, nemzetek között. Belső diszharmónia, zaklatottság, félelem az ember szívében. Békétlenség uralkodik nagyban- a makro környezetben, mikrovilágunkban és legbelül a lélek terén. Tagadhatatlan, hogy így van, mert ha nem így lenne, Jézus másként köszöntene ránk. De Ő ismer minket. Mindazt ismeri, ami körülvesz és ami elural minket. Tudja, mi lakik bennünk és ezért hirdeti a békességet. Erre van szükségünk. A békesség azonban nem valami testi állapot, valami tudatállapot, lelkiállapot csupán, amit mozgással, meditációval, vagy bármilyen tréninggel el tudunk érni. A békesség az ő ajándéka, a Lélek gyümölcse, Őtőle jön. Nem úgy adom, ahogyan a világ adja, mondja…
Mit gondolunk egy névtelen levélről? Azt, hogy az a szemétkosárba való. Aki feladta nem egyenes. Vádol valakit, gyanúsítgat, ködösít, inkognitóban akar maradni, ugyanakkor nem eléggé jellemes, hogy vállalja véleményét. Tegnap két magyar híresség előadásaiba pillantottam bele a világhálón. Ma már mindent felvesznek, mindenféle program elérhető. Az ő életről szóló monológjaik is. Különös érzés fogott el, miközben figyeltem, hallgattam őket. A békesség megtalálásától szólt mindkettő. S bár az egyik arról számolt be, hogy a nagymama egy különleges asszony volt. Ragyogó, szeretetteljes, megnyugtató egyéniség. Nem volt polihisztor, de kívülről tudta a bibliát. Úgy tűnt, közel áll ez a művész Istenhez. Úgy összegezhetném, hogy hallgatósága azzal az információval tért haza, hogy a békesség elérhető, meditáció, önkiüresítés által. De hogy ki vagy mi a forrása a békességnek, nem tudtam meg. Jelenlétről volt szó, míg a másik interjúban a fényről. Csupa szubjektív, élményszerű dologról, amit aligha lehet szavakkal jól megragadni. Mintha egy feladó nélküli levél tartalma lett volna a téma. Mintha úgy beszéltek volna egy fontos ügyről, hogy jelentéktelenné vált, ki is annak a megfogalmazója, küldője. Számomra mindez súlytalanná, és filozofikussá tette a békességkeresést. Mert a békességre szükség van, de ki annak a forrása? Honnan ered? Megkapható? Kiérdemelhető? Kérhető? Mindenki számára a csend gyakorlása során megtapasztalható? Csak ügyesnek kell lenni? Vagy gyakorlottnak bizonyos technikákban?
A békesség a bűnbocsánattól függ
Jézus azt mondja: békesség nektek. Ő adja. Azt is elmondja: vegyetek Szentlelket és rögtön a bűnök bocsánatára tereli a szót! A békesség a Szentlélek által érkezik, Jézus adja. Mondhatnánk, ennek a levélnek szép és jó a tartalma és tudjuk is, ki küldi ezt a levelet. Nem hangulati elemként, vagy bennünk szerteáradó csendként kapjuk. A békesség ugyanis szorosan összefügg a bűnökkel való leszámolással. Ahol megtartjuk a bűnöket, nincs békesség. Rendezni kell végre dolgainkat Istennel és egymással! A bűnbocsánat a hívő élet alapja! S ahol az ember bocsánatból él, ott megbocsátás támad. Be kell látni, hogy ez még nagyobb szükségletünk, mint a béke magunkban és körülöttünk. A kettő azonban együtt jár. Nincs béke, ha ott tornyosulnak a bűnök. Ha meg van terhelve a lelkiismeretünk magunk miatt, vagy mástól kapott sérelmeink fájnak, akkor nincs békesség. Le kell számolni a bűnökkel! Jézus ezért adta az életét, hogy lássuk Istenünk a végletekig elmegy a megbocsátó szeretetében. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen. Az ő sebei által gyógyultatok meg! Ez az áldozat bizonyítja, nekünk nem csak elfogadni szükséges, Isten békejobbját, a megbocsátás ajándékát. Isten Krisztus által megbékéltette magát a világgal. Ugyanakkor nekünk egymás felé is gyakorolni is kell magunkat ebben. Jézus mondja, ahogyan engem küldött az Atya, én is úgy küldelek benneteket. Küld a megbocsátást gyakorló szeretet útjára. Valami hasonlóról olvashatunk Gyökössy Endrénél, ennek olyan megnyilvánulásáról, ami példa lehet száunkra. Az alábbi történet "Recept" címmel olvasható.
– Igehirdetésének egyik mondata hozott ide.
– Örülök, hogy eljött, foglaljon helyet, s mondja el, mi volt az a mondat.
– A félretett, az összegyűjtött harag felgyülemlik, és – azt hiszem, így hangsúlyozta – gyűlölet lesz belőle, s azt öli, aki gyűlöl, lassan, de biztosan. – Ugye Pál apostolt idézte: a nap le ne menjen a ti haragotokon!?
– Erről is szó volt, de gondolom, mást is szeretne még mondani.
– Igen. Kérdezni szeretnék. Kétszer elvált asszony vagyok. Mindkét házasságom anyám nehéz természete miatt bomlott fel, akivel együtt kellett laknunk. Nem volt más megoldás. Anyám pedig képtelen volt elvágni a lelki köldökzsinórt, szinte pórázon tartott vele, mint kisgyermek koromban. Azt pedig egyik veje sem tudta elviselni, hogy elsősorban anyám „kislánya” legyek a házasságban és ne feleség. Merem állítani: mindketten anyám elől menekültek el. Már évek óta egyedül élünk, anyám és én. Egy fedél alatt, de némán és acsarkodva, keserűen, robbanékony légkörben. Hónapokkal ezelőtt rémülten döbbentem rá – rettenetes kimondani is –, hogy gyűlölöm az anyámat kétszer tönkretett életem miatt. De ez a gyűlölet valóban engem öl. Míg házasságban éltem, jóformán sose voltam beteg. Most kétségbeejtően rossz alvó vagyok, s szüntelenül fáj valamim. Szédülök, a vérnyomásom ugrál, szorongásaim vannak. Megromlott az egészségem, és egyre fogyok. Már orvoshoz sem megyek, mert minden leletem negatív, csak éppen én vagyok pozitív, beteg. Érzem, hogy ha nem történik valami: a magam gyűlölete öl meg. Mondja: mit tegyek?
– Mit tett eddig?
– Imádkoztam azért, hogy ne gyűlöljem az anyámat.
– Mióta imádkozik ezért?
– Amióta tudom, hogy gyűlölöm.
– Csak azért imádkozott, hogy ne gyűlölje?
– Nem, olykor, ha tudtam, azért is, hogy szeretni tudjam.
– Engedjen meg egy kérdést. Hogyan várta ennek a kérésnek a teljesítését? Tulajdonképpen mit várt?
– Hát, hogy szeretni tudjam.
– Tehát valami érzésre várt. Ne haragudjék, ha így mondom: valami jóleső, meleg bizsergésre várt a szíve körül ugye? És az elmaradt. Így van?
– Valahogy így. De már nem is imádkozom. Csalódtam az imában.
– Szeretnék valami mást is ajánlani.
– Azért jöttem.
– Érzésekre várt, de nem tett semmit. Arra várt, hogy Isten tegyen az életével valamit. Így van?
– Igen, körülbelül így.
– Pedig Isten mindent megtett értünk a Krisztusban...
– A kereszten?
– Ott, és ezért nekünk is mindent meg kell tennünk, ami tőlünk telik, hálából. Édesanyjáért kellene valamit megtennie még. Mert legtöbbször az érzésekből lesznek a cselekedetek, de olykor az elkezdett cselekedetekhez csatlakoznak az érzések. Vagy váltanak ki érzéseket.
– De mit tegyek?
– Céltudatosan, rendszeresen és naponként tegyen jót édesanyjával és eközben imádkozzék érte, ha még tud.
– De mondtam, hogy gyűlölöm.
– Meg akar gyógyulni?
– Igen.
– Akkor cselekedjék, és ne keressen kibúvót. Egyébként Jézus is mondott egyet s mást, még az ellenség szeretetéről is.
– Mit tegyek hát?
– Ha most orvos lennék és receptet írnék, biztos gyógyszert a gyűlölet és egyéb betegségei ellen, kiváltaná?
– Kiváltanám.
– Bevenné?
– Bevenném.
– Akkor ott van papír, meg toll, diktálnék egy receptet. Írja?
– Írom.
– Tessék: hétfőn reggel mosolyogva köszöntőm őt és megkérdezem, hogy aludt. Kedden: kitakarítom az ő szobáját is. Szerdán: két szelet süteményt hozok neki. – Írja csak, írja. Csütörtökön: elhívom sétálni, hazafelé pedig kérdezgetek és hagyom őt – csak őt – beszélni. Pénteken: megkérem, hogy zongorázza el azt a dalt, amit gyermekkoromban szokott.
– Már évek óta nem zongorázik.
– De kérnie szabad. Szombaton: megkérem, hogy segítsen jó túrós gombócot főzni, mert azt ő jobban tudja. Vasárnap: bemegyek a szobájába, amikor lefeküdt, betakargatom és megcsókolom. Pont. Ismeri ezt a zenei kifejezést? Da capo al fine? Elejétől végig. Nos, a következő héten ugyanígy vagy hasonlóan: da capo al fine s egy hét múlva felkeres és megbeszéljük a többit.
– A csókot is kell?
– Igen.
– Jaj!
– Miért, jaj?
– Mert évek óta nem csókoltam meg.
– Vállalja ezt a hetet így?
– Megkísérlem.
– Isten segítse. Várom.
Nem jött. Hetekig nem jött.
De egy hétfőn, kora reggel telefonált. Sírva: – Mikor tegnap ismét betakartam, az én hideg és kemény anyám felült az ágyban, és magához ölelte a fejem, és éreztem, hogy könnyes a szeme és azt mondta: – De jó vagy mostanában hozzám. – Akkor, évek óta először, éreztem, hogy szeretem az anyámat.
Aztán hozzátette: – Adja másnak is oda ezt a receptet!
Tessék.
Tessék hát nem azt kérdezni, ki kezdje a megbocsátást, a békesség keresését. Mert az első, aki elkezdte Jézus Krisztus volt.Rendezzük a dolgainkat! Vegyetek Szentlelket, és cselekedjetek úgy, ahogyan Jézus kér, küld.
