A mezőberényi német származásúakat 1946. május 7-én vonatra ültették, és kitelepítették.

Mondhatnánk úgy, elűzték hazájukból. Igen, ez németül a "Vertreibung der Deutschen"

Ma emlékeztünk meg erről a szomorú eseményről. Itt olvasható szubjektív emlékbeszédem.

Tisztelt Emlékezők!

Hadd szabadjon személyes jellegű emlékekkel kezdenem beszédemet! Fontosnak tartom megosztani Önökkel ezeket a régi képeket gyermekkoromból és gimnazista éveimből, s azt követő mezőberényi lelkészi szolgálatom elejéről.

Gyermekként találkoztam először azzal a ténnyel, hogy vannak olyan rokonaink, akik a határainkon túl, Pozsonyban élnek.  Egy- egy képeslap és a nagyszülők beszélgetései utaltak arra, számon kell tartanunk azokat, akik nincsenek itt közöttünk, s bizony hiányoznak a családból. Talán 6-7 éves lehettem akkor. Aztán a nagybátyám feleségül vett egy Mayer családnevű lányt, így rajtuk keresztül hallottunk arról, hogyan tartják a kapcsolatot a Németországban élőkkel. Olykor mi is kaptunk olyan különlegességeket, amit itt Magyarországon nem lehetett még megvásárolni. Akkor úgy gondoltam, hogy akik a határainkon túlra kerültek, biztosan kivételezett helyzetben vannak.

Tizenévesen, a gimnáziumi évek során elmélyült a német nyelv iránti érdeklődés, szeretet. Akkoriban egy új világ tárult fel számomra anyanyelvi tanáraink segítségével. Aztán megint eltelt jó néhány év, s a Westfáliában lakó testvérgyülekezeti tagok egészen közelivé hozták a németség életét, valamint nagyban árnyalták az addigi képet a jellemvonásaikról. Ez csak fokozódott a bajor egyetemi évek alatt, amikor sleswig és frank fiatalok lettek a barátaim…

Már 31 éves voltam, amikor aztán azt is megtudhattam, milyenek a magyarországi németek, a mezőberényi svábok. Megannyi történet tárult fel előttem a nőegyleti asszonyok visszaemlékezéseiből. Addig sosem hallottam arról, amiről ők számoltak be. Volt olyan kedves testvér, aki úgy tartotta helyesnek, hogy mindent elmond azokról az évekről, hogy első kézből kaphassak információkat életük viszontagságairól. Egy teljes délutánt szánt rám. Hálás vagyok nekik, hálás azért, mert beavattak életük fájdalmas helyzeteibe. Mindeközben arról is bizonyságot tettek, hogy hittel, Istenbe vetett reménységgel élték meg napjaikat.

Isten, haza, család- embervoltunk alappillérei. Hét évtizeddel ezelőtt sok akkori mezőberényi német gyökerekkel rendelkező fiatalnak, családnak kizárólag Isten maradt meg egyetlen menedéknek, támasznak, biztos pontnak. S ők hitükkel közelben- távolban ma is hozzá tartoznak. Példát és útmutatást adva nekünk, hogy Istenhez fordulni minden korban és minden helyzetben életmentő lehetőségünk.

Bizony ma már többen nincsenek közöttünk, és idős koruk miatt, vagy betegségük okán már nem tudnak, nem képesek velünk emlékezni. Az itt álló legidősebb testvérek 69 évvel ezelőtt nagyon fiatal felnőttek voltak, közelebb a tizenéves korhoz. A gyermekek közül a legtöbben új hazára találtak. S az akkori negyvenesek- mint most én- már régóta elmentek e világból, nem beszélve az idősebbekről...  

Ma úgy állok itt az emlékező percekben, hogy ezt a személyességet kérem és kívánom mindenkinek. Ha tehetjük, még keressük azokat, akik átélték a történelem viszontagságos, méltatlan időszakát. Addig érdeklődjünk, amíg hiteles forrásból értesülhetünk az akkori eseményekről. Ha csak egy valaki is ismerősként áll előttünk, akire ez a nap utal, máris másként fogjuk értékelni összegyülekezésünket, a koszorúzás pillanatait. Ha pedig már nem találunk élő könyvre, akkor olvassunk, tájékozódjunk, maradjon eleven az emlékezet!

Végül pedig hiszem, hogy minden évben, amikor megállunk itt, ezelőtt a különös, két fél hazából álló emlékmű talapzatánál, mindenkiben megmarad az aznapi hangulat, néhány kép, egy- egy beszélgetés, foszlányok az emlékbeszédből. S majdan évtizedek múltán a közöttünk élő legkisebbek is ezekre hagyatkozva tarthatják meg saját emlékünnepüket. Meddig vajon? Reméljük, hogy sokáig, s ha ez valaha elmaradna, erre is igaz lehet Jézus szava:  ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.