Ekkor így beszélt Mózeshez az Úr: Menj, eredj le, mert megromlott a néped, amelyet fölhoztál Egyiptomból. Hamar letértek arról az útról, amelyet megparancsoltam nekik. Borjúszobrot készítettek maguknak, az előtt borulnak le, annak áldoznak, és ezt mondják: Ez a te istened, Izráel, aki fölhozott téged Egyiptomból. Majd ezt mondta Mózesnek az Úr: Látom, hogy ez a nép keménynyakú nép Most azért hagyd, hogy fellángoljon ellenük haragom, és végezzek velük! Téged azonban nagy néppé teszlek. Mózes azonban így esedezett Istenéhez, az Úrhoz: Miért lángolt fel a haragod, Uram, a te néped ellen, amelyet nagy erővel és hatalmas kézzel hoztál ki Egyiptomból? Ne mondhassák az egyiptomiak: Vesztükre vitte ki őket az Isten, megölte őket a hegyek között, és eltörölte őket a föld színéről. Fékezd meg izzó haragodat, szánd meg népedet, és ne hozd rá ezt a bajt!         Emlékezz szolgáidra, Ábrahámra, Izsákra és Izráelre, akiknek önmagadra esküdtél, amikor megígérted: Úgy megsokasítom utódaitokat, hogy annyian lesznek, mint égen a csillag, és az az egész föld, amelyről azt mondtam, hogy utódaitoknak adom, örökké az ő birtokukban lesz.  Ekkor szánalomra indult az Úr, és nem hozta rá népére azt a bajt, amelyről beszélt.2 Mózes 32, 7-14

A világ legfigyelemreméltóbb könyve lehetne meghallgatott imádságaink könyve. Szívesen olvasnám egy gyülekezet történetét, egy közöttünk élő ember történetét így, ebből a szempontból, ezzel a címmel: meghallgatott imádságok… Ez a bibliai történet juttatta eszembe. 

Történetünk sötét alaphelyzettel indít. Megromlott Isten népe- tehát volt olyan időszak és volt olyan lelkiállapot, amikor a nép rendben volt, egészséges volt…  Most megromlott. Ez az Úr szava, az ő látása az övéiről. Ezért még rémisztőbb, mint amilyennek első hallásra tűnik. Mert a mi megítélésünket annyi minden torzíthatja, befolyásolhatja. Az Úr úgy látja népét, ahogyan ténylegesen van. Megromlott, ezért imád bálványt. Állapotának jellemzése: kemény nyakú! Azt jobban értenénk, hogy kemény szívű, mert az a lelketlen, gonosz, önérdek vezette, hitetlen, érzelemmentes szava. De nem ezt mondja diagnózisként az Úr, hanem azt, hogy kemény nyakú.  Értjük- e milyen hozzáállást, lelkiséget takar ez a kifejezés? Tudjuk- e hogyan lehetne ezt másként megfogalmazni?

Édesapám hosszú évek óta nem vezet forgalomban, csak a közeli utakon. Nem vállalja a közutat. Még nem túl idős, megtehetné, hiszen jogosítványa van rá, de nem szeretné sem magát, sem másokat veszélyeztetni. A sok fizikai igénybevételtől és nehéz munkától a nyakcsigolya, a vállizomzat és csontozat jelentősen károsodott. Nem úgy mozdul, nem úgy mozgat, ahogyan kellene. Ezért nem tud olyan gyors reakciókkal válaszolni a forgalomban a teste, ahogyan arra az előálló helyzetek kényszerítenék. A kemény nyak, a merevség egy nagyon kellemetlen betegség.

Pontosan ezért tudom, mit takarhat lelki értelemben az Úr jellemzése a népről. A nép nem képes abba az irányba tekinteni, amit az Úr mutat. Nem képesek odafordulni őhozzá. Nem képesek felnézni Őrá, hozzá fohászkodni! Nem tudnak úgy reagálni, ahogyan azt az adott helyzetben kellene. Csak a maguk elé néznek, s ha leborulnak, akkor is a kezük csinálmánya előtt, bálványaik előtt tudnak imádkozni. Képtelenek fölfele nézni, előre nézni, Isten parancsára tekintve élni, hálát adva, neki engedelmeskedve, az ő népeként életüket vezetni.

Az Isten haragja van az emberen, s félelmetes dolog az élő Isten kezébe esni! Mi tévő lehet az, aki ezt látja, akivel ezt a mélységes, kétségbeejtő helyzetet Isten megláttatja? S vajon ismerjük- e mi magunk annyira Őt, szeretete kettős parancsát, hogy látjuk azt, amikor valami, valaki, személyes- vagy közösségi életünk elromlik?

Az Úr jelzi szándékát Mózesnek, aki Mózes könyörög, közbenjár az övéiért! Ez a történet számomra- főleg az imádság vasárnapján- a közbenjáró imádságról adott tanítás! Beszélhetünk egymással, egymásról, de beszélhetünk az Úrral egymásért!

Mózes ezt mondja: Uram, válaszolj, miért haragszol?! Fékezd meg haragodat, szánd meg népedet, ne hozz rá bajt! – Hát nem látta, mi volt az oka a haragnak? Vagy ha még nem jutott el hozzá a nép hűtlenségének hangja, nem értette meg az Úr igéjét? Dehogynem! Mégis alázatosan kéri, ismételje meg neki! Nem áll felette a népnek, nem emelkedik feléjük- pedig az Úr azt mondja őket elpusztítom, téged nagy néppé teszlek. Örülhetne ennek a kiválasztásnak, ennek a megtiszteltetésnek! De ő nem így áll a kérdéshez! Nem látja magát  kivételezett helyzetben. Egy közülük. Lelki gondozói, testvéri hozzáállás ez! Csak az tud a másikért imádkozni, aki beleérez annak a helyzetébe, aki empatikus, akinek fáj a másik baja, vagy szánja őt! Ha csak panaszkodunk a másik gyengéi miatt, ha bosszankodunk emberi hiányai miatt, vagy haragszunk rá, az nem vezet sehova. De ha látom, hogy ő ebben a helyzetben segítségre szoruló, Istenre szoruló- akárcsak én- akkor máris tudok érte imádkozni, közbenjárni a változásért!

Emlékezz Uram irgalmadra!- Először úgy tűnik, hogy ez a történet felnagyítja az ember imádságának szerepét. Mintha egy embernek kellene felnyitni az Úr szemét és őt jóságára, eddigi mentő, ígéreteket adó szeretetére és vezetésére emlékeztetni. Mintha ezen az emberen, Mózesen múlna egyedül a nép jövője. Úgy tűnik, ha ő nem szól, nem cselekeszik érdekükben senki. Sőt, Istent is neki kell eltérítenie haragjától. Ez előtt évszázadokkal volt egy másik történet, amikor Ábrahám könyörög a bűnös városokért! - Nem hiszem, hogy Isten könyörtelen és ha mi képtelenek vagyunk egymásért síkra szállni, akkor fékezhetetlen haragjával kellene szembesülnünk. Nem hiszem, hogy nekünk lenne a dolgunk Őt az Ő irgalmasságára emlékeztetni. Hadd merjem azt hinni, hogy Isten arra kíváncsi, készek vagyunk- e mi magunk egymásért könyörögni, mi emlékezünk- e ígéreteire ezekben a kiélezett helyzetekben is, és látjuk- e Őt ilyenkor is irgalmas, szerető Atyaként!

Hogyan alakul ki a közbenjáró imádság? Mielőtt elkezdenénk kimondani mindazt, amit szeretnénk, ha a másik életében tenne az Úr, először bátorságot kell nyernünk. Először adjunk hálát azért, amit már az Úr tetteiként láttunk megvalósulni a magunk, a közösségünk életében! Majd emlékeztessük magunkat az Úr ígéreteire. Minden más fényben fog feltűnni. Hiszen nem aznap kezdünk el másokért könyörögni. Ha mégis így lenne, hogy első közbenjáró- másért megfogalmazott- imánkat mondjuk, akkor is adjunk hálát minden jóért, amit már láttunk, éreztünk, megtapasztalhattunk. Sokkal merészebben és őszintébben kérünk majd, hiszen emlékezünk arra, hogy cselekedett már eddig is Isten értünk. 

S ha már merészség, van itt elég. Úgy száll vitába Mózes az Úrral, hogy érvelése már- már tiszteletlenség. Akárcsak a zsoltáros,  aki ezt mondja: Mit használ neked a vérem, ha leszállok a sírgödörbe? Hálát ad-e neked, aki porrá lett, hirdeti-e hűségedet? ( Zsoltár 30,10) Mintha ezt mondaná Mózes: Ugyan már, miért fektettél vonna ennyi erőt, energiát, ígértet népünkbe, ha a végén kinevetnek bennünket és téged is megvetnek... Emlékezz, mit tettél értünk! Ne vesszen el szeretetteljes cselekedeted velünk együtt! Hiszen mi a te dicsőségedre alkotott teremtményeid vagyunk, a te megváltottaid. Ha ennyit invesztáltál, tarts is meg! Ne vesszen kárba rajtunk Megválónk drága vére...  A rossz gyermek a szülő csődje is... Te ezt nem akarhatod! A közbenjáró ima a kétségbeesés miatt akár még pimasz, túlzó is lehet. És az Úr nem kéri ki magának. Látja ezt a gyötrődő, minden logikáját bevető érvelő, imádkozó embert. Látja az elveszett, nyakas népet. Megszánja őket. 

Jézus főpapi imádsága. Egy másik közbenjáró imádság is előttem van. János 17. fejezetében találjuk meg. Az Úr Jézus szavai ezek, értünk imádkozta. Olyan bátorító, erőt adó, hogy maga Isten  Fia esedezik értünk az Atya jobbján, s a Lélek, kimondhatatlan fohászokkal ( Róma 8, 26.34.) Bár biztató és a megerősítő, ha tudjunk, van, aki értünk könyörög, de az, hogy maga  az Úr viszi ügyünket az Atya elé, mindent felülmúl.