A dicsőség dala

20160802_211930.jpgZenetáborunkat tizenharmadik alkalommal rendeztük meg. A záró istentiszteleten elhangzott igehirdetés szerkesztett, olvasásra finomított verzióját adom itt közre. Akik hallották, azok számára elmélyülést jelenthet. Akik nem voltak közöttünk, megsejthetnek valamit a sorok segítségével a hét hangulatából, hiszen az istentisztelet ma különösen is jól megkomponált egész volt. Az énekek rímeltek a zsoltárokra, imákra, a szavakban elmondott hitvallásra. 

És látomásomban sok angyal hangját hallottam a trón, az élőlények és a vének körül, számuk tízezerszer tízezer és ezerszer ezer volt; és így szóltak hatalmas hangon: Méltó a megöletett Bárány, hogy övé legyen az erő és a gazdagság, a bölcsesség és a hatalom, a tisztesség, a dicsőség és az áldás! És hallottam, hogy minden teremtmény a mennyben és a földön, a föld alatt és a tengerben, és minden, ami ezekben van, ezt mondta: A trónon ülőé és a Bárányé az áldás és a tisztesség, a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké! A négy élőlény így szólt: Ámen! És a vének leborultak, és imádták őt. Jelenések 5, 11-14

Mindannyian keressük a magunk dicsőségét. Mit jelent a dicsőség? Egy jó eredményt elérni, és utána büszkélkedve kihúzni magunkat a boldogságtól, örömittasan élvezni a sikert, bezsebelni a gratulációkat, mások tiszteletét. Dicsőség az, amit bármely győzelem után bárki átélhet.

Keressük a sportban a dicsőséget. Tettük ezt mi is a férjemmel, amikor két táborozóval páros ping- pong meccset játszottunk. Mindkét csapat komolyan küzdött a maga dicsőségéért. Csütörtökön este hátul a röpi pályán folyt a játék az áhítat előtt. Már beharangoztunk, de végig kellett játszani a kiütőt, mert mindenki tudni akarta, kié lesz a győzelem, kié lesz a dicsőség. Ezekben a napokban többen országos versenyeken vettek részt közülünk, és értek el csodálatos eredményeket- dicsőséget szerezve maguknak, áttételesen a mezőberényieknek is.  Rióban pedig elkezdődött az olimpia, ahol minden ország sportolói győzni akarnak, azaz dicsőséges eredményt elérni hazájuk, népük számára is.

Ehhez hasonlóan keressük a zenében is a magunk dicsőségét. Amikor hangszereinken gyakoroltunk, önmagunk dicsőségéért küzdöttünk. Sokszor fájó ujjakkal, ami a gitározás jellemzője. Volt aki elgémberedett ujjakkal tette, mert nem úgy léptek a zongora billentyűin, ahogyan szerettük volna. Öröm volt látni, hogy itt mindenki szeretné megszerezni a zenélés által kapható dicsőséget- azt, hogy a tanára megdicsérje, majd pedig a táborlakók elismerően nézzenek rá a bemutatón.

Dicsőségre törekszünk a közösségeinkben is, családban, beszélgetések során, társaságban, baráti körben, munkatársak között. Hogyan? Szeretnénk, ha ránk figyelnének, ha a mi ötleteinket valósítanák meg, ha teljesítményünk, igyekezetünk révén dicsőséget szerezhetnénk. Mindannyiunknak jól esik, ha egy közösség eredménye a mi nevünkhöz fűződik. Így tehát csapatmunka során érvényt akarunk magunknak szerezni hangerővel, hogy csakis ránk kelljen figyelni, vagy háttérbe szorítjuk a másikat olyan vicces beszólásokkal, amik lenyűgözik a többieket.

Jó, vagy nem jó a saját dicsőségünk keresése? Elitélendő lenne, hogy társaságban, sportban, zenében, az élet minden területén dicsőségre vágyunk? Nem, persze hogy nem bűn ez. Csak kérdés, úgy tesszük- e, hogy méltók leszünk- e végén rá!

Tegnap többen nem mutatták be a táborozónak, mit tanultak a héten. Féltek, hogy nem dicsőség, hanem kudarc lesz a vége, kinevetik őket a többiek, mert kevés a teljesítmény, mert gyenge, hibás az, amit adni tudnak. Az egyik kezdő gitárosunk is bizonytalan volt, de látva – hallva a többieket mégis összeszedte a bátorságát. Mert mindenkit megtapsoltunk, a rövid éneket lejátszó kezdő zongoristákat ugyanúgy, mint a haladó gitárosokat. Méltó volt- e a tapsra? Igen, mert sokszoros győztes volt: Megküzdött egy idegen hangszerrel, önmagával, a félelmével és győzött! Méltó volt a dicséretre, mert ő a legbátrabb közöttünk!

Ki milyen címre lehetne méltó a táborban?

Pl. Legjobb gitáros/ zongorista/ cajonos/ furulyás… legjobb ritmusérzékkel rendelkező, legszebb hangú/ legszorgalmasabban gyakorló, legfigyelmesebb tanítvány/ legcéltudatosabb/ legkedvesebben segítő/ legtöbb éneket megtanult táborozó/ legpontosabban órára érkező növendék/ legtöbb tudásvággyal/ kíváncsisággal rendelkező fiatal/

Lehet-e egy valaki egyszerre méltó ezekre a címekre? Biztosan nem! Szupermen lenne, vagy olyan különleges jellem, aki minden zenei tehetség és pozitív emberi tulajdonság birtokában lenne. Képtelenségnek tartjuk ezt!

Olvassuk újra a mai igét, amiben az angyalok és a teremtmények egyszerre hét dologra mondják méltónak énekükben a Bárányt, azaz az Úr Jézust: „Méltó a megöletett Bárány, hogy övé legyen az erő és a gazdagság, a bölcsesség és a hatalom, a tisztesség, a dicsőség és az áldás.”

Ez a szakasz egy mennyei kórusról szól. Arról, a jövőről, amikor majd egyszer együtt lesz az angyalkórus azokkal, akik itt a földön már elköteleződtek Jézus mellett, és már itt az Őt áldották, Őt dicsérték és az Ő dicsőségére akartak élni. És szól majd az ének, ami mindent át fog hatni, mindent be fog tölteni! Akik ott lesznek, azok itt, földi életük során felismerték, mit jelent egész valónkkal Jézushoz tartozni. Azok lesznek ott, akik tudják, hogy semmijük sem lenne, ha nem lenne Jézusuk. Mert nekünk nincs erőnk- sem indulatok, sem rossz felett, de nem lenne erőnk semmihez, se tanuláshoz, se sporthoz, ha Ő nem adna. Mert nekünk nincs gazdagságunk, csak akkor, ha Ő megáld tehetséggel és képessé tesz munkára, tettekre, amiből mi pénzhez juthatunk vagy másokat gazdagíthatunk. Nekünk nincs bölcsességünk, csak okoskodásunk, ami sokszor beképzeltté tesz, egyedül Ő körültekintően bölcs. Mi gyengék, esendők vagyunk, de Neki van hatalma minden felett: a szívek szándéka, a természet erői és gonoszság, a halál, a bűn felett. Mindennel Ő rendelkezik: erő, gazdagság, bölcsesség, hatalom, tisztesség, dicsőség áldás, mind az övé!

Egy egyházi zenetáborban Jézus kellene a középpontban álljon, s nem véletlenül mondom, hogy kellene… Mert bár körülötte mozgunk, róla éneklünk, ide gyülekezünk arra a helyre, ahol a régiek hite is őrá mutat, próbálunk rá figyelni, azért a dicsőséget mégis, továbbra is magunknak akarjuk. Hogyan? Úgy, hogy nem tudunk a másik örömének örülni. Tegnap este voltak olyanok, akik elmentek a pavilon alól, miután a saját darabjukat bemutatták, vagy nyugodtan beszélgettek, miközben társuk elöl izgatottan hangolt, lapozott...

A próbák során is tapasztaltam már: miközben Jézusnak kellene a középpontban állni, fontosabb egy harmónia, vagy akkord, ezért jön egy bántó beszólás, ha hibázik a másik, előtör a türelmetlenség, ha valaki sokadjára sem tud valamit megjegyezni. Volt egy felvétel, amihez mások is csatlakoztak, de első pillanatban még nem kapott osztatlan örömöt ez az ötlet. Ilykor miről szól az igyekezet, s mindaz, amit teszünk? Kié a dicsőség? Ki áll a központban? Az Jézus, akié minden és akitől, aki által van minden? Vagy pedig hasonlóak vagyunk a példázatbeli farizeushoz, aki bár imádságában hálát adott mindazért, ahogyan élhetett, amivel Isten meggazdagította, de közben elbizakodottan lenézte a többieket? Persze nem szeretnék nagyon elszomorító lenni, csupán valamelyest elgondolkodtatni...

Hiszen már az első napon nagyon nagy öröm volt a szívemben, amikor hallottam a reggeli éneklést! Csodálatos volt, erőteljes, tiszta, szívből jövő! A mi együttesünkben MIND-ban az énekléssel van még egy kis nehézség, de a mostani hét után egyre bizakodóbb vagyok! Ma is hallhattuk már, hogy a fiatalok elmondják dalban, zenében, mennyire fontos nekik az Úr Jézus, és milyen komolyan akarják Őt venni és mekkora örömöt jelent, ha Őt dicsőíthetik! De ebben a világban feszültségben áll a kettő- a saját dicsőségünk keresése és Jézus dicsőségének keresése. Az, amikor a magunk feje után megyünk, és amikor Őt követjük.  

Figyeljük meg, mit szólaltatnak meg a teremtmények a Bárány énekében!

Milyen teljesítményét dicsérik? A csodái miatt áldják? A tanításai miatt álmélkodnak? Nem. A megöletett Bárány számára szól az ének! Mert az Úr Jézus engedte, hogy kitaszítsák, bántsák, kigúnyolják, félretegyék, megöljék. Mert végletekig tűrt és végtelenül megértő velünk, akik magunknak akarjuk a dicsőséget, a sztárolást, az elismerést… Sokszor elnyomjuk, lehurrogjuk Őt a szívünkben, mégis jön, szólongat, szeretettel vesz minket körül. Mi nem tanuljuk az Ő igéit, nem vágyakozunk utána, Ő mégis jön, mert vágyakozik utánunk, megszólít és megáld, önmagára emeli tekintetünket. Azt mondja: nagyon fontos, kedves vagy nekem! Legyőztem érted a halált, legyőztem minden gonoszságot.  Érted adtam testem, érted adtam vérem! Mindent neked akarok adni, csak fogadd el, és részese lehetsz az én dicsőségemnek, örökké!

Nagy áldás részt venni a zenetáborban, akár résztvevőként, akár előadóként, a hátteret biztosító szolgálattevőként. Mert naponta kétszer hallhatjuk áhítatainkon az örömhírt, s minél többször szól az evangélium és az Úr Jézust áldó, magasztaló dal, annál inkább megtelik vele a szívünk. S ha már ismerhetjük az Ő győzelmét a mi szívünk felett is, még erőteljesebben dicsérhetjük együtt hatalmát és szeretetét. S bár mi még olykor a magunk dicsőségére törekednénk, Ő hív az örök életre, hogy ott is együtt énekelhessük a dicséretre méltó Bárány dalát.