A teremtés utolsó hét napja - Jörg Zink

 

 Kezdetben teremtette Isten az eget és földet

 

De sok millió év után az ember végre

elég okosnak érezte magát.

És szólt: Ki beszél itt még Istenről?

Magam veszem kezembe jövőmet.

Kezébe is vette,

s elkezdődött a Föld utolsó hét napja.

 

Az első nap reggelén

 

elhatározta az ember, hogy szabad és jó

szép és boldog lesz,

nem Isten képmása,

hanem EMBER.

És mert valamiben hinni kellett,

hitt a szabadságban és a szerencsében,

a tőzsdében  és a haladásban,

saját terveiben és saját biztonságában.

Mert biztonsága érdekében

rakétákkal és robbanó atomfejekkel

töltötte meg talpa alatt a földet.

 

A második napon

 

elpusztultak az ipar szennyvizétől a halak,

a vegyi kombinát hernyók ellen készített

porától a madarak,

a közlekedés kipufogógázától a mezei nyulak,

a virsli szép piros színétől az ölebek,

a tengerbe került olajtól

és az óceánba ürített szeméttől a heringek,

mivel a szemét radioaktív volt.

 

A harmadik napon

 

elszáradt a fű a réten,

a lomb a fákon,

a moha a sziklákon,

a virág a kertekben,

mert az ember maga irányította az időjárást

és maga osztotta el pontos terv szerint az esőt.

Csak egy kis hibája volt az esőt elosztó számítógépnek.

Amikor végre megtalálták a hibát,

az uszályok már a kiszáradt folyó fenekén vesztegeltek.

 

 

A negyedik napon

 

a négymilliárd emberből hárommilliárd elpusztult.

Egyrészük az ember által kitenyésztett baktériumoktól,

mert valaki elfelejtette lezárni

a következő háborúra szánt tartályokat.

A gyógyszerek pedig hatástalanok voltak,

mert túl sokszor használták őket

arckrémekben és fogyasztó szerekben.

A többiek éhen vesztek,

mert egyesek eldugták a gabonaraktárak kulcsait,

s Istent átkozták,

mivel neki lenne kötelessége az embert boldoggá tenni,

hiszen ő a  „jó Isten”.

 

Az ötödik napon

 

az utolsó emberek megnyomták a piros gombot,

mert veszélyben érezték magukat.

Tűz borította be a földgolyót.

A hegyek égtek, a tengerek elgőzölögtek,

a városok betoncsontvázai

elfeketedtek és füstölögtek.

A mennybéli angyalok látták,

hogyan válik a kék bolygó először vörössé,

majd piszkos-barnává és végül hamuszürkévé.

És tiz percre félbehagyták éneküket.

 

A hatodik napon

 

kialudt a világosság.

Por és hamu takarta el

a Napot, a Holdat és a csillagokat.

És az utolsó svábbogár,

amelyik egy rakéta bunkerben mindezt túlélte,

belepusztult a határtalan hőségbe,

mert az egyáltalán nem tett jót neki.

 

A hetedik napon

 

nyugalom volt. Végre.

A Föld kietlen és puszta volt.

Sötétség ült a repedések és hasadékok felett,

amelyek a Föld kiszáradt kérgén keletkeztek.

És az ember lelke lebegett lidércként

kísértetiesen a káosz felett.

 

Mélyen lent a pokolban pedig

elmesélték egymásnak

az ember izgalmas történetét.

Az emberét, aki jövőjét maga vette kezébe....

és az ördögi röhej felért az angyalok kórusáig.