Békesség

"Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek.Én nem úgy adom nektek, amint a világ adja."(János evangéliuma 14,27)

A feltámadt Jézus így köszöntötte tanítványait: Békesség nektek! Bár a keleti országokban hivatalos volt ez a köszöntés- talán jól ismerjük a " szálem alekjum", vagy "sálom aléhem" formulát. Mégis, Jézus köszöntésében több volt a szokásosnál. A tanítványok féltek, hogy mesterük gyalázatos sorsára jutnak, féltek, hogy a rómaiak kiderítik, hol is rejtőznek, féltek, hogy nem  marad követekezmények nélkül az a három év, aminek során Jézust követték. Békesség. Erre volt a leginkább szükségük, mert gyászolták Urukat, és zaklatottak voltak a jövő miatt. Békesség, mert tele voltak nyugatalanító érzésekkel, gondolatokkal. Sokszor éljük meg, hogy nincs békesség. Szeretnénk a nyugalmat, de az annyi körülménytől függ- számtalanszor rajtunk kívülálló okok akadályozzák. Szorongva, idegesen, aggódón másként értékelünk mindent- benső harmóniával pedig a nehézségek is könnyebben legyőzhetők. Ma gondoljunk vissza az év igéjére újra! Jézus azt mondja: ne nyugtalankodjék a ti szívetek, higgyetek Istenben és higgyetek énbennem. Bármi is vesz körül, bármi is van most a szívedben, mondj imát, mondd el Neki! Várj, bízz! Hidd, hogy Urunk tud segíteni és szívesen meg is teszi. Olvassátok el az alábbi csodálatos verset a békességről.

Sék Gusztáv: A békesség

Egy festőt  egyszer arra kértek, rajzolja le a békességet.
A feladat egyszerűnek látszott,
s ő nyomban neki is látott.
Rajzolt tengert, széltől mentesen,
rajta egy hajót, mely állt csöndesen.
Utasa mind lusta álomba merült ...
s a kép összegyűrve a szemétre került.
Nem békesség volt a papíron,
hanem szélcsend és unalom.
Aztán újabb rajzba kezdett,
s egy szundító öreg bácsit festett.
De békességet nem ábrázolt ez sem,
nekiállt hát, hogy tovább keressen.
Rajzolt virágot, csöndes téli tájat,
békésen legelésző birkanyájat ...
A papírkosár lassan tele lett,
s közben be is esteledett.
Ám az este sem volt békés,
messziről hallatszott a mennydörgés.
Vihar közeledett, az ég rengett,
a festő az ablaknál töprengett.
Nézte a szélben sodródó leveleket,
a villámokat, mik átjárták az eget.
A ház előtti tölgy recsegve hajlongott,
kövér esőcseppek verték az ablakot.
A festő nem tudta, tovább hogyan legyen,
Istent kérte hát, hogy csodát tegyen.
Tekintete ekkor ismét a fára esett,
s ott meglátta, amit egész nap keresett.
A fa egyik vastag benső ágán,
úgy a fának szíve táján,
a viharról szinte mit sem sejtve,
ült egy madár, fejét szárnya alá rejtve.
Nyugodtan aludt, miközben zengett az ég.
Ez hát az igazi békesség.
"Uram, te megmutattad békességedet!"
- szólt a festő, és nem tévedett.
Csodálatos isteni békesség ez,
mit a viharban alvó madár jelképez.
A világ legyen bármily nyugtalan,
ha szívünkben Isten békessége van.
Ő minden gondot vállára vesz,
s bennünket szabaddá, békéssé tesz.
Az Ő békessége tökéletes,
minden félelemtől mentes.
Nekünk szánja ezt a békességet,
s tőlünk csak egyet kér: engedelmességet.