Senki sem önmagának, akkor kinek?

Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal meg önmagának; mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Tehát akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk. Mert Krisztus azért halt meg, és azért kelt életre, hogy mind a holtakon, mind az élőkön uralkodjék. Római levél 14, 6-8

 

Pál apostol 13 levelét tartalmazza az Újszövetség.  Mit gondoltok, hogyan írhatta a leveleit?  -Ott ült mellette az írnoka, egy tanítvány, munkatárs, aki lejegyezte mindazt, amit ő át akart adni azoknak, akiket ismert, akiket ő hívott a gyülekezetbe. Előtte voltak az emberek,  konfliktusaik, az ő helyzetük, mindennapi életvitelük, sok ember szíve titka, hitharcai, kétségek és Jézusra találás. Végiggondolta, milyen híreket kapott arról a közösségről, milyen kérdésekkel keresték fel őt levélben, vagy követek útján. S elkezdte diktálni a levelet. Néha megállt, elérzékenyült, vagy keményebbre fogta a dolgot. Máskor átvette a papírt és maga is írt gyorsan néhány szót. Lelki szemei előtt megjelentek az emberek, a sorsuk, a teljes közösség, mint Isten szeretett népe.

 

Mit gondoltok, egy lelkész hogyan készül egy igehirdetésre? Elolvassa azt a pár igét és aztán mit történik? Imádkozik? Levesz egy könyvet a polcról? Keres egy- két tudományos, szakmai írást, az igehely professzorok által magyarázatát? Elolvassa a görög eredetit, és aztán elkezd jegyzetelni, gépelni? Olykor mindez hozzátartozik, de ez nem elég, de sokkal inkább úgy készük, ahogyan az apostol: a lelkész szeme előtt- az én szemeim előtt megjelenik a közösség: múltja, jelene, helyzete. Olyan ez, mint amikor szeretném elmagyarázni valakinek, hogyan talál el ide hozzánk- milyen úton lehet hozzánk megérkezni. Előttem van, ahogyan egy adott családi háttérből indul el valaki a vasárnapi istentiszteletre, előttem van a háza, az otthoni hangulat. Aztán ott egy másik valaki, akivel nem is olyan régen beszélgettünk gyászról, veszteségről, az élet fordulatairól. Másvalaki esetében egy megoldatlan probléma van. Lassan elérkezünk ide a templomba- lassan összeáll a közösség, a gyülekezet.

 

És hangzik felénk egy mondat, mindannyiunk számára: közülünk senki sem él önmagának. És én elgondolkodom- tényleg így van- e. Nem önmagunknak élünk? Ugyan már kérem! Hiszen minden onnan indul ki, az önszeretetből, a saját érdek érvényesítéséből. - Hányszor hallani olyan mondatokat, hogy az ember nem ellensége saját magának, az ember nem ellensége a saját pénzének… Dehogynem élünk önmagunknak, a saját békességünknek, a saját szórakozásunknak, a saját harmóniánknak, a saját komfortérzetünknek! Önmagunknak! – Ha esetleg valaki ezt mégis túlzó igazságtalanságnak érzi, akkor kiderül, hogy miért élünk valójában: s nem vagyunk mégsem önzők, öncélúak. Minek élek én? Kinek élek én? Ez a kérdés egy olyan viszonyt akar feltárni az életünkben, amiből egyenesen lehet következtetni arra, hogy mi a fontos számomra és, mi a célja az életemben. Azért vagyunk, hogy együnk és azért eszünk, hogy legyünk- ez csak vegetálás. Azért dolgozom, hogy értelme legyen az életemnek, azért van értelme az életemben, mert még tudok tevékenykedni- ez  haszonelvűség. A családomért élek- és ők tudják ezt, ők a szívem csücskei, ők töltik be teljesen a napomat, gondolataimat, számukra én vagyok a biztos pont és nekem ők a minden…

 

Miért élünk? Pál apostol azt mondja: nem önmagunknak, ha nem az Úrnak, és életben, halálban az övéi vagyunk. Persze, mondhatnánk. Pál apostol volt, gyülekezetalapító hívő ember, Jézus un. második generációsnak is mondható tanítványa, egyértelmű, hogy így beszél. Mondhatnánk egy lelkészről, tőle el is  várja mindenki, ha nem is így lenne, akkor is  beszéljen is csak így, hogy az Úrnak él, hiszen erre hivatott el… De Pál itt ezeket egy gyülekezetre vonatkoztatja, nem önmagáról, hanem a közösség tagjairól beszél. Az Úrnak élünk és az Úrnak halunk meg. Egyfajta kötődésről szól ez az ige, olyasmiről, amin minden múlik. Ami ott van legelöl, vagy ott van a szív mélyén, ami minden mást meghatároz: kapcsolatokat, időbeosztást, a pénz értékét, helyét. Sajnos, szomorúan kell megállapítanom, hogy az Úrnak való élésről olyan misztikusan és olyan különösen gondolnak. Pedig ez nem a szerzetesek és paptanárok kiváltsága és nem is a lelkészek egyedüli feladata, hanem a keresztény ember, a Jézusban hívő ember, az őt hallgató tanítvány jellemzője – vagy az kellene legyen.

 

Az Úrnak élés mindenre hatással van. De az is látszik, ha valaki nem az Úrnak él. Mert akkor minden, ami vele összefügg az olyan másodlagossá, esetlegessé válik.  Ha jut rá idő, ha jut rá pénz, ha lesz hozzá kedvem, ha nem lesz más elfoglaltságom…

Krisztus azért halt meg és támadt fel, hogy mind az élőkön, mind a holtakon uralkodjék. De nem úgy, mint egy király, aki távoli palotájában várja a szolgák hadát, hogy az ő kényelmén fáradozzanak. Eszembe jutnak az igazságos Mátyásról szóló meséink. A király álruhát ölt, és elindul. Betér egy városkába pl. gyevibe, ahol a bíró minden alól kivétel… Ő mindenkinek királya, nem csak a fekete sereg felett van halalma, hanem a gyevi bíró felett is. Nem csak a várban, hanem egy vidéki faluban is. Bárhol megfordul, ott a szava királyi parancs. Máskor pedig mennyire megdöbbennek a kivételezett urak, amikor nekik kapálni kell a szőlőt, vagy mennyire meglepődik az az ember, akinek azt mondják a várkapuban, hogy egyszer volt Budán kutyavásár… Mátyás közöttük is király volt. - Krisztus nem valahol majd egyszer a mennyországban majd Úr lesz távolban úr élőkön holtakon, nem  is csak arról van szó, hogy régen az őseink életében ő Úr volt, elsőség, főség, vagy életet irányító hatalom.  Ő azért mutatkozott meg Istennek szenvedésben, élete odaáldozásában, majd halált legyőző feltámadásában, hogy felismerjük hatalmát, hogy Ő az Úr minden felett. Ő az Úr ennek a világnak minden apró szegletében és minden távoli óriási és ismeretlen valóságban is. Úr akar lenni ami életünkben és a mi közösségünkben is. Mindannyiunk személyes életében Úr szeretne lenni, Akinek a szavára mi hallgatunk. Úr, aki számunkra törvényt ad és igazságot szolgáltat. Úr, akinek mi élünk.

 

Sok öröm, de sok szomorúság is ér engem ebben a gyülekezetben. Sok áldott lehetőség és kapcsolat szépíti és erősíti az életemet és szolgálatomat, de a közöny faláról számtalanszor visszapattanok. Mi az oka? Most úgy hiszem egyetlen ok van:  ott sem tejesen Jézus az Úr, ahol őt hallgatják, ahol rá figyelnek. Nem Ő tölti be a szíveket, az életeket. Talán az a baj, hogy a hitünkben is magunknak élünk és nem az Úrnak. Hiányzik a felelősség- a lelki életben csak önmagunk örömére és üdvösségére figyelünk, kevés a küldetéstudat... S nem is az a baj, hogy kevéssé figyelünk Rá, vagy nem akarjuk követni, hanem inkább az, hogy sok mindent eltűrünk mellette. Nem dobunk ki rossz dolgokat, amik nem valók Urunkhoz. Nem forulunk el a  bűneinktől, megtűrünk olyasmit, ami árt, mérgez. Szemet hunyunk ott, ahol kiáltani kellene, ha valóban Ő az Úr. Kevés a valódi bűnbánat, gyenge az akarat arra, hogy semmi ne maradjon ami sötét, ne legyen egy kis hely sem, ahol nem Jézus az Úr. Talán az a baj, hogy félünk teljesen elköteleződni, igazán dönteni. Pedig Ő megtette, értem és érted, Ő mellettünk döntött.

( Igehirdetés 2010.11.14-én- nem teljes)