udvariasság

Mindenkinek van vesszőparipája. Tudjátok, egy téma, amivel visszatérő módon fogalalkozik. Amitől egyszerűen nem tud szabadulni. Számomra nagyon fontos az udvariasság. Sok oka van ennek. Először is, így neveltek. Megtanítottak köszönni, a köszönési formákat használni, a szüleim rávezettek arra, hogyan illik az asztalnál viselkedni, mikor beszélhet a gyerek a felnőttekhez...

A későbbiekben fiatal lelkészként tapasztaltam kis tanítvényaim igencsak ifjú apukáinak udvariasságát. A " Kezét csókolom!" köszönés nagyon imponáló volt.- A mai napig is férfiasan udvarias megnyilvánulásnak tartom, ha valaki így köszön. s ha egy férfi a kéznyújtásra így reagál, az valóban különleges. - Közbe kell szúrnom, hogy nem polgári családban nőttem fel, hanem egyszerű paraszti ősökkel rendelkezem. De a tisztelet, a megbecsülés alapvetően meghatározza mind a mai napig az emberekkel való érintkezésüket. Tehát, az udvariasság...

Ma megint autóztam egy jót. Estefelé nehéz megállapítani milyen messze van a szembe jövő autó- én különösen is vigyázok arra, nehogy valami baj legyen a sötétben. Az előttem közlekedő kamionos pedig indexelt. Jobbra. Udvariasan jelezte, meg lehet előznöm. A manővert követően bekapcsoltam a vészvillogót- így köszöntem meg a figyelmességét. A fénykürtjével röviden válaszolta: " szívesen". Idegen emberek az utakon segítik egymást. Udvariasan jelez és egyértelműen megköszön. Tanulságos helyzet volt. Igaz, már sokadjára történt. Én magam is évekkel ezelőtt láttam  egy ilyen szituációt, amikor a a férjem vezetett egy hosszú út során. Idegen emberek előzékenyen segítik egymást- idegen a maguk eszközeivel mégis kedves figyelmességgel vannak egymás iránt. Bárcsak több lenne ebből, ha nem laposdna el a kérem- köszönöm, ha észrevennénk a szavak és gesztusok fontosságát. Egyébként pedig: a Lélek gyümölcse: szívesség...