Tavasz

magnolia4.jpgHónapok óta nem írtam ide a blogra. Van oka, van is magyarázat elég... de most ne erre fókuszáljunk.

Nagyra tartom a beszélgetést, a személyes találkozást, valószínű azért is, mert rögtön van reakció mindarra, ami elhangzott.Most mégis újra felülkerekedett bennem a vágy, hogy írjak.

Pár évvel ezelőtt, amikor elindítottam ezt a közlési formát, az egyik egyháztagunk nagy örömmel jelzett vissza. Ritkán mozdult ki otthonából. Azt mondta, sokszor kalandozik el ide, és olyan jó, hogy ezeket az írásokat olvasva benne is gondolatok születnek, megerősítést kap. Kár, hogy ő már nincs közöttünk ebben a világban. Őrá is emlékezem most, amikor hónapok után újra folytatom a bejegyzések publikálását. Remélem, hogy tudok majd olyat nyújtani, amiért érdemes lesz ide kattintani.

A minap hallgattam egy interjút egy újságíróval. Azt mondta, mindig van miről írni. A téma az utcán hever... Igen, aki lát, nem csak néz, az rögtön tud is reflektálni arra, amivel találkozott. Nem mindegy persze, miként. Könnyű rosszallóan írni- általában ebből van több. Nagy komoran és bosszúsággal elmondhatjuk mi lett szennyezett, mit tettek tönkre, milyen felháborító módon viselkedett, nyilvánult meg, vagy nézett ki valaki... ( Most itt én is önmérsékletet kell tanúsítsak. Jobb, ha nem térek ki az elítélendő látványosságokra. Majd úgyis beszámolnak erről a híradók.)

Lehet azonban úgy is nézni, hogy bár látjuk a bajokat, mégsem csak azzal foglalkozunk, hanem készek vagyunk keresni a kiutat és azt is,  észrevesszük, ami hálára késztet.  "Minden szép, amire szeretettel nézünk." Ez a mondat hűtőmágnes bölcsesség, nem is igaz maradéktalanul. Olykor ugyanis szánó szeretettel nézünk arra, ami nem szép. Másrészt nem kell mindig mindent szóvá tenni, ami számunkra elfogadhatatlan. Pál apostol szeretethimnuszának verse gyakran jut eszembe: "a szeretet nem rója fel a rosszat."  A szeretet nem leli kedvét abban, ha a rossz dolgokról beszélhet. Kész azonban szeretetből tenni, szolgálni, a másikért, a teremtett világért. 

Mennyi minden jutott eszembe hirtelen... Pedig a tavaszról akartam írni. A gyönyörű halvány rózsaszínben pompázó magnóliafák és lila fürtikék tanúságtételéről, és a piros fejű tengelicről, ami itt röpköd az udvarunkban. A tavasz csodálatos hírnökei színükkel és formáikkal ámulatba ejtenek, és és mindig látom mögöttük Teremtő Istenünket, akinek határtalan szeretete létre hívta őket. 

Ma a hittanóráinkon és az áhítaton a feltámadás volt a téma- Ezékiel 37  és Jn 20 alapján. Fontosnak tartottam viszont, hogy a diákok az örömhírt ma egészen tapinthatón, érezhetően, igen, szinte bőrükön is tapasztalják. A napsugarak ragyogásában, a megélt közösségben, abban a környezetben, ahol a Krisztus feltámadását magasztaló énekek illő hátteret kaptak. Fény, szépség, öröm, ragyogás, az egyházi udvar, gyülekezeti házunk hívogatása, tartalmas énekek, evangélium...

Nagy békesség volt a szívemben. Itt a tavasz, az élet utat tör. Nem arra figyelek, ami körbevesz, vagy a fejem felett tornyosul, ami esetleg aggasztana...  Itt van a feltámadt Krisztus, aki valóságos jelenlétével, szelíd, békességet adó jelenlétével nekem is békességet ad, megörvendeztet és elküld, hogy legyek a követe ma is.