Igék, imák, képek

2019\08\18

Első a család?

csalad_1.jpgEgyszer elmentek hozzá anyja és testvérei, de nem tudtak Jézushoz jutni a sokaság miatt. Ezért tudtára adták neki: Anyád és testvéreid kint állnak, és látni szeretnének.Ő azonban így válaszolt: Az én anyám és az én testvéreim azok, akik Isten igéjét hallgatják, és megtartják. Lukács 8, 19-21

Az utóbbi időben sokféle megfogalmazásban halljuk, hogy a család az első. Valóban igaz, ez? S ha igaz, jó, hogy így van?

Egyeseknek lehet, hogy a családok kiemelt támogatása csupán a kormánypropaganda része. Fiatal házasoknak egyfajta esélyt rejt magában a boldogulásra, a még és már család - gyermek- nélkül élőknek pedig fájó góc a lelkük mélyén. Ismét  másoknak pedig elgondolkodtató szavak, sőt vitaindító. Látva, mit jelent társadalmunk számára a család, tudomásul véve mennyire óvjuk, mi mindent sorakoztatunk fel családunk védelmében, nem csodálkozom azon, hogy az ország vezetése hazánkra nézve erőforrásként tekint a családra, hiszen évezredek óta ez a legbensőbb közegünk. Egység, amihez otthont, elfogadást, támaszt társítunk. A család hely, ahol növekedhetünk, mert megkapjuk mindazt, ami testi- lelki fejlődésünkhöz szükséges és védettséget élvezünk. Megtart és visszatükröz, hogy megtanuljuk a problémamegoldást, és helyesen, differenciáltan tudjuk érzelmeinkkel bánni. ( Már ha normálisan működik, ha betölti valódi szerepét...) 

Ilyen tekintetben bárhogyan is értékeljük a társadalmi célú reklámokat, nem vitathatjuk el azok igazságtartalmát. Akkor sem, ha reálisan látjuk a széthullott családokat vagy a még éppen egyben lévők bajait, hiányait.  Szomorúan kell megállapítsuk azt is, hogy pontosan a fesztiválnapok szélsőséges élvezői, a már függőségekben élők és azoktól családostól szenvedők komoly ellenpólusai a fentebb említett mondatot képviselőknek, miszerint, hogy nálunk a család az első. Hiszen sok százezer honfitársunknak pont hogy nem a családja, hanem inkább saját maga az első.   

Olvastam egy különös cikket a keresztény Képmás magazinban.  Egyre többen nem akarnak gyereket a klímaváltozásra hivatkozva, ráadásul bűntudatot keltenek a nagycsaládosokban, a hazájukhoz ragaszkodókban, mintha miattuk menne tönkre a Föld.

Mit jelent nekünk a család? Tényleg az első? Mit kell jelentsen egy Krisztust követő, tehát egy keresztény ember számára? Mi mindent társítunk mi személyesen a család fogalmához? Értékközösséget? A különleges „mi tudatot”, amely úgy is megmutatkozik, hogy büszkék vagyunk szeretteink sikereire és szégyenkezünk, ha arra ad alapot valamely családtagunk viselkedése?

Jézus korában a családnak még nagyobb szerepe volt az egyének életében, mint ma. A többgenerációs családokban a felelősség, gondoskodás és összetartozás mindenkit szorosan másikhoz kapcsolt. Elsődleges, sőt szinte kizárólagos szociális hálóként csak a család működött. Akkoriban teljes természetességgel jelenthette volna ki bárki: a család az első Kapernaumban és Názáretben, Jeruzsálemben és Betlehemben, az egész országban.

Mégis, csak halkan kérdezem: Nem Istennek kellene az első helyet elfoglalni?

Mit hallhattunk ebben történetben? Egyszer elmentek Jézus testvérei is, anyjukkal együtt oda, ahol az Úr Jézus tanított. Ők is felkerekedtek, a családja. Végre, nagy sokára… vették a fáradságot. Mit akartak neki mondani? Szükségük volt rá? Valószínűleg már József nem élhetett, ezért az elsőszülött fiút a kötelezettségeire és jogaira kellett emlékeztetni. Hiszen ettől fogva ő lép az apa helyére, ő örököl kétszer annyit, mint a többiek. Övé a döntés a kis közösség ügyeiben, övé a családi egzisztencia megteremtésének feladata. Őhozzá igazodik mindenki a törzsi jellegű családmodellben. Az elsőszülött fiú, Jézus hiányzik otthonról. Hiányzik a családból.

Ismét csak halkan kérdezem: Nem kellene ma is ezt mondani? Úr Jézus, hiányzol a családunkból… Ugye kellene? Jöjj, hogy a döntéseket te hozd meg, hogy hozzád igazodjon az életünk! Persze mennyivel másabb hangsúlya van így ennek a történetnek! Úr Jézus, jöjj haza hozzánk! Testvérünk, hiányzol az asztalunk mellől, a beszélgetések során, a közös ünneplésből! Szükségünk van a tanácsodra, a higgadtságodra a bölcsességedre. Nélküled nem mennek jól a dolgok. Igazi vezető, valódi családfő nélkül vergődünk… Jézus, jöjj haza hozzánk a családunkba!

Nézzük csak, hogyan érkezik Jézushoz a családja. Ennek a közvetlenségnek, ennek a vágynak és ennek az alázatnak a híjával. Már az is bosszanthatta őket, hogy nem tudnak odajutni hozzá- mások lefoglalják. Mi az, hogy a családtagoknál lehet bárki is közelebb őhozzá? Kellemetlenül érinthette őket, hogy az ott levők nem nyitnak nekik rögtön utat őfelé.  " Ha már ilyen nagy ember, akkor bennünket is meg kellene becsüljenek ezek a kíváncsiskodók… Mi lehet fontosabb annál, mint hogy a családjával törődjön? Na menjünk csak és hallgassuk meg! Mit cserélt fel velünk?" 

Pál/ János apostol bizonyára azzal összegezné Mária és gyermekei viselkedését, hogy test szerint gondolkodnak. „ Hívatnak!” - tájékoztatják Jézust az ott állók, mondván: neked is igazodnod kell a testi származás adta kötelékhez. Jézus azonban elutasítja ezt az akkoriban még inkább kötelező érvényű közgondolkodást. Nem a család az első, bármilyen „szentségtörően” hangozzék is. És ne gondoljuk, hogy merőben újat hozott ezzel az üzenettel az Úr Jézus. Hiszen a Tízparancsolat sorában az első törvény pont  ez: „ Én vagy az Úr a te Istened.”

Még Ábrahám is, a zsidó nép ősatyja is be kellett ezt lássa, aki ajándékba kapta a fiát sok évtizedes várakozás után, beteljesedett isteni ígéretként. Bizony a hit atyja, Ábrahám is át kellett élje, nem a fiába vetheti a reménységét, bizalmát, hanem egyedül Istenbe, az Úrba. Tehát az Úr Jézus nem mond semmi szokatlant, csak a legfontosabbat erősíti meg: nem a testi élet az első. Nem az a legfontosabb, az ember életében, hogy egyen, igyon, új ruhát, földet vegyen, nem az, hogy házasodjon, gyereke legyen, hanem a lelki elköteleződés, az, hogy helyreálljon Isten és köztünk a kapocs, hogy megmeneküljön a lelkünk az örök életre, hogy mi magunk az Istené legyünk!  

Isten igéje és engedelmesség annak – ez az első. Istenre hallgatni és megtartani Isten igéjét, ez az első. Ha nem így van, akkor bottal üthetjük a teljes családi harmónia nyomát! Küzdhetünk a család építésén, fáradozhatunk a boldogságon, akarhatjuk az egységet, megértést és minden óvó- védő ernyőfunkcióját a családnak… Valahogyan mindig meg fog mutatkozni, hogy olyat várunk el a társtól, amit ő képtelen megadni. Olyat kérünk a családtól, amit egyedül Isten nyújthat nekünk. Ha Isten nincs ott a szívek mélyén, ha nem rá hallgatunk, mint családfőre, akkor megkeseredünk a családban, vagy valaki túlteljesít és iszonyatosan belefárad, hogy kis istenként mindig megbocsátó legyen, a másikért tevékeny, önmagát odaáldozó és a többiek terhét folyamatosan magára vevő. Ha Isten igéje nem mérték, igazodás, mindent meghatározó norma, akkor egy idő után kikívánkozunk a családból, mert pont az hiányzik belőle, amiért Isten létrehozta: a szeretet. S megint csak halkan mondom: feltétel nélkül egyedül az Úr tud szeretni!

Mi az első? Jézus lelki családjába tartozni. Az ő testvérévé, az ő anyjává lenni. Mondván a legközelebbi kapcsolatban ővele lenni. Hallgatni és megcselekedni Isten igéjét. Jó alapokon állni. Nem fordított sorrendekben, emberi szentimentalizmusban kimerülve, ősöket, családfát, családi hagyományokat, avagy a „mi szokásainkat” emlegetve.  A legközelebbi kapcsolatban vele lenni. S ha ezt megtesszük, jól fogjuk látni és helyesen fogjuk értékelni evilági, földi kapcsolatrendszereinket is. Megtelik szívünk és életünk isteni szeretettel, a tőle kapható Szentlélekkel. Áthatja majd az életünket az Ő igéje, és mivel Krisztus él bennünk, igyekszünk majd krisztusian odafordulni mindenkihez, leginkább azokhoz, akik tényleg testünk és vérünk a szó valódi értelmében. Talán ők is megértik, nem várjuk el, hogy mi legyünk számukra az elsők, hanem sokkal inkább, hogy Isten kerüljön az ő életükben is az első helyre. 

család első kapcsolat lélek engedelmesség ige igéret Jézus Isten Krisztus

2019\03\18

Miről szól?

oo_golgota3.jpg

A Szentírásban a beszédé a fő szerep, akkor is, ha sok jelképes cselekedettel találkozunk, és tényleges történelmi események leírásával. Mégis a beszédé főszerep, hiszen Isten a szavával, igéjével teremti meg a világot, olyan teremtményt állít alkotása élére, akivel megérteti magát, közli akaratát. Az Úr az emberrel beszélő viszonyban áll. Számunkra is az ige adatik, hogy értsük Urunkat.

Nehéz olvasni a Bibliát? Igen, mivel sok, számunkra idegen, furcsán csengő név, sok adat, és összefüggés található benne. Igen, mert megannyiszor allegóriák mögé rejtőzik az üzenet, vagy példázatokat kell értelmezni, és ez szellemi kihívás. Sokszor bizony nehéz megérteni, miről szól egy szakasz, miről szól egy prófétai kijelentés, miről szól maga Jézus. Emlékszem egy alkalomra, amikor hazamentem az ifjúsági bibliaóráról és amit ott a lelkészünkkel megbeszéltem, azt rögtön meg akartam osztani otthon. Felolvastam egy részt és vártam a reakciót. Rá is kérdeztem: Ugye érted? Azt mondta az édesanyám: nem teljesen… Nem tudom, miért csodálkoztam el akkor annyira, pedig nekem is egy- két órával azelőtt valaki megmagyarázta. Így hát én is magyarázattal folytattam… Nehéz Bibliát olvasni? Igen, mert a maihoz hasonló igehelyekkel találkozunk. Példázatokkal, amiknek az értelme túlmutat a szavak elsődleges jelentésén.

Márk 12, 1-12

1Jézus ekkor példázatokban kezdett szólni hozzájuk: „Egy ember szőlőt ültetett, körülkerítette, borsajtót ásott, és őrtornyot épített. Azután bérbe adta munkásoknak, és idegenbe távozott. 2Majd amikor eljött az ideje, elküldött a munkásokhoz egy szolgát, hogy megkapja a részét a szőlő terméséből. 3De azok megfogták a szolgát, megverték, és elküldték üres kézzel. 4Ismét elküldött hozzájuk egy másik szolgát, ezt meg fejbe verték, és meggyalázták. 5Újból küldött egy szolgát; ezt megölték, azután sok más szolgát is, akik közül némelyeket megvertek, másokat megöltek. 6Egy valakije volt még, a szeretett fia. Utoljára őt küldte el hozzájuk, mert így szólt: Fiamat meg fogják becsülni. 7A munkások azonban ezt mondták maguk között: Ez az örökös, gyertek, öljük meg, és mienk lesz az örökség! 8Megragadták, megölték, és kidobták a szőlőn kívülre. 9Mit tesz hát majd a szőlő ura? Eljön, és elveszíti a munkásokat, azután másoknak adja a szőlőt. 10Ezt az írást sem olvastátok: Az a kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő; 11az ÚRtól lett ez, és csodálatos a mi szemünkben?”12Ekkor szerették volna elfogni őt, de féltek a sokaságtól. Rájöttek ugyanis, hogy róluk mondta a példázatot. Ezért otthagyták őt, és elmentek.

Miről szól ez a példázat? Megértettük? Tegyük próbára magunkat!

Itt a mi vidékünkön és mindenhol, ahol a mezőgazdaság évszázadok óta a lét alapja, jól érthető a földművelésnek minden formája, a bérbeadás lehetősége, vagy a tulajdonosi felelősség. Sajnos viszont sokszor túlzottan is elfeledjük, hogy számunkra Isten adja ezt az életlehetőséget. Mindent bekebelez, az Ővele való kapcsolatot is háttérbe szorítja a föld megművelése, pedig évszázadokon át a parasztember nem félt megszentelni az ünnepnapot… Neki időt adni, tőle várni, hálát adni, imádkozva előtte megállni, áldást kérni.

Tehát miről is szól a példázat? Arról, hogy Isten joggal kéri számon azt, ami az övé? Hogy a tulajdonosnak jár a haszonból? Miről is szól a példázat? Hogy vigyázzunk, kire bízzuk a földünk, a laposi kertünk, a gyümölcsösünk, szőlőnk? Miről beszél itt Jézus? Az emberek indulatairól, szűklátókörűségről vagy birtoklásvágyáról?

Ugye, már nem is olyan egyszerű a mai igeszakasz? Ugye már nekünk sem olyan könnyű megválaszolni, miről beszél Jézus? S úgy tűnik a bibliafordítók és magyarázók sem egységesek abban, mire irányítsák a figyelmet. Hiszen az egyik helyen ezt a feliratot találjuk a szakasz felett: „A gonosz szőlőművesek” a másik helyen pedig: „ Példázat a Fiú haláláról”.

Miről beszél helyett inkább azt kellene kérdezzük: „Kiről beszél?”

A szőlő az egész Ószövetségben Isten népére vonatkoztatott kép, a tulajdonos pedig a Teremtő Isten, aki kiválasztja népét. Így van ez Ézsaiásnál, Jeremiásnál és a 80. zsoltárban is. Isten gondoskodó szeretettel fordul az övéi felé. Ahogyan a tulajdonos mindent megtesz, hogy tulajdona szép és rendezett legyen, hogy ideális körülmények segítsék a kerti növények fejlődését, úgy Ő mindent elkövet, hogy ideális körülmények segítsék életünk kiteljesedését. Ezért adja át azt, ami az övé szolgáknak. Isten az emberekre bízza azt, ami az övé, egymásra bíz bennünket, nem iktatja ki felelősségünket. Kiről beszél tehát Jézus? Isten népéről, tehát az emberről, aki gondozásra szorul, és a mennyei Atyáról, aki jól tudja mire van szüksége az Ő népének, az embernek. Még mielőtt tehát a messzire utazó, távolból ránk se figyelő Istenről elmélkednénk, adjunk hálát, hogy Ő szerető közegbe állít minket. Akár így is érthetjük tulajdonosi gondoskodását!

A példázat szól magáról a mennyei Atyáról, aki szeretné látni az eredményt, a szolgák munkájának hasznát. Az utóbbi konfirmandus órákon és személyes beszélgetésekben ismét előkerült a keresztség szentségének, gyakorlatának témája. Benne szülők és keresztszülők felelőssége. Ebben az összefüggésben is utaltunk a 4. parancsolatra. Mit fogadnak meg a szülők az oltár előtt? Hogy gondoskodnak a gyermek hívő kereszténnyé növekedéséről. Ígérik, hogy ott lesznek mellette, azon igyekeznek majd, hogy az ő hitük, Istenre hagyatkozásuk oda vigye a gyermeket az élő Úrhoz, akire rátalálhat a szívével, akiben bízhat.  A mennyei Atya látni szeretné az eredményt, szolgái munkájának hasznát. Nem csak a személyes életünket, hitünket, de szolgálatunkat is ellenőrzi! Joggal teszi? Joggal kéri számon? Igen! Nem csak Izrael népén és a nép vezetőin számon, hogy kiválasztottságához méltón teljesíti-e be küldetésüket, de rajtunk is számon kéri. A szülők Isten helyettesei. Itt a kérdés: képes voltál ezzel a felhatalmazással megbirkózni? Isten nekünk is mondja: átadtam tulajdonomat, minden gondoskodó szeretetemet kimutattam, hogy éltél vele?

De a példázat szól a szolgákról, akik az Úr akaratának nekifeszülő, szeretetét értetlenül fogadó embereket példázzák. Ezért szól egyben a keményszívűségéről, a szív mélyén lévő istenellenes indulatokról. Isten megszámlálhatatlanul sok prófétát küldött Izrael népéhez. Izrael azonban mérhetetlen vaksággal elutasította, megvetette, kitaszította magából, megölte őket. Isten érthetetlen türelemmel, fel nem fogható módon, ezernyi esélyt biztosítva fordul felénk. Minden életlehetőséget, az övén történő munkálkodás esélyét megadva, minden emberi mértéket meghaladó jósággal fordul tulajdona, az embervilág, de az ő saját népe felé is. Igyekszik egyértelműen rámutatni arra, hogy az élet, annak lehetősége és esélyei az Ő kezében vannak. Hozzá tartozunk, neki kell elszámolni. Figyelmeztetéseket ad, hív, odafordít magához. De semmi foganatja. Az Istent nem becsülő, Isten küldötteit sem becsülő emberi magatartásról szól ez a pár sor. Amikor az ember elfeledi a kiinduló pontot, a viszonyulást, eredetet, hogy az Úr Isten bocsátotta útjára, hívta e világba. Amikor nem csak az nem érdekli, hogy más tulajdonán tevékenykedik, de az sem, hogy a gazda joggal kér számon. Az elvakult indulatok, az istentelen szív mélysége ez. Az ember szörnyű mélysége, aki elfeledi, hogy élet és halál Ura egyszer megítéli.

De a példázat leginkább Isten, a mennyei Atya semmihez nem fogható irgalmas szeretetérére mutat rá, arra ami minden határt átlép, ami minden emberi értelmet felülhalad. Mert még a Fiút is elküldi, hátha… hátha másként lesz, hátha őrá odafigyelnek, hátha őrá hallgatnak, hátha Őt megértik, hátha őt megbecsülik…  Az Atya egyetlen Fiát is feláldozó szeretetéről szól, akit meggyaláznak, keresztre feszítenek, kidobják a városon kívül a Golgotára űzve. Egy megvetett helyre küldik, ami semmi másra nem való, csak a megvetésre.

Heródes hatalmas palotája és a templom számára innen nyertek kőtömböket, de a Golgota hegyének voltak olyan részei, amit nem tudtak felhasználni az építkezéshez. Ez a kő, ez a hely másra lett alkalmas. A keresztek felállítására. Abból a templomból már csak a Siratófal áll, de a Golgota kétezer éve hívja a tekintetünket, a szívünket Krisztushoz, akit ott értünk és miattunk feszítettek keresztre. Hátha felnézünk rá, hátha meglágyul a szívünk, hátha ráismerünk magunkra Isten igéjében, hátha megtérünk, hátha hálával vesszük, hogy értünk is folyt a drága vér a Golgotán…

Rólad van szó!

A példázat allegorikus beszédmódjában ne keressük a 100%-os megfeleltetéseket. Figyeljük inkább az üzenet hatását a hallgatóságra, ahogyan megértik, hogy a példázat Izraelről, az Isten népéhez küldöttekről, Jézus küldetéséről, az ő személyes felelősségükről, tehát róluk szól. Figyeljünk inkább arra, rájövünk- e lassacskán, hogy ez a pár mondat rólunk szól, nekünk szól.

Van egy nagyon szép ének, a világ kereszténységének népszerű kegyességi éneke, az angol cím, egyben az első sor így hangzik: " amazing grace". Az egyik fordítás így hangzik: " az Úr irgalma végtelen”. De a példázat szerint- az Úr Jézus szerint- az Úr irgalma mégsem végtelen... Egy fiatal megkérdezte egyszer lelkészét: " Elég ha halálom előtt egy órával megtérek?" Mire a lelkésze: " Elég lenne, ha tudnád, mikor következik ez be. De mivel nem tudod, még ma halld meg a hívást!" Egyszer lejár az idő a mi saját életünk ideje, egyszer majd Jézus eljön ítélni élőket és holtakat. A gazda egy pillanatban már nem türelmét mutatja meg, hanem igazságos ítéletét hozza el. 

Ebben a példázatban ezt is egyértelműen megérthetjük. Az Úr irgalma Krisztus áldozatához visz, de aki ezen a kövön elbukik, annak ez az irgalom nem megtapasztalható! Aki nem tud a Fiú küldetésével, értünk való halálával mit kezdeni, azt önmagára vonatkoztatni, az az irgalmas Isten helyett az ítélő Isten kezébe esik.

Ezért böjt második vasárnapja ezzel indít útra, a 25 zsoltár alapján: " Gondolj Uram irgalmadra és kegyelmedre, melyek öröktől fogva vannak!" és mi így egészítjük ki, imádságunkban: " És szabj határt még igazságos ítéletednek felettünk!"

 ( Kép szerzője: Octavio Occampo) 

 

 

ítélet kereszt felelősség kegyelem példázat keresztség Jézus Golgota Atya

2019\02\27

Halott csak nem tud róla... mégis élhet

foltos-szalamandra-1637.jpgKét kiránduló egy kis szalamandrát talált az út szélén. Úgy tűnt, hogy él, de szokatlan volt, hogy nem szaladt el az érkezésükre, könnyen kézbe foghatták. A végtagjai és farka is megremegett, ezért nem lehetett eldönteni, mi a helyzet vele. Harmadik kiránduló társuk döntötte el a dilemmát. Így szólt: „halott, csak még nem tud róla…”

A Szentírás utolsó könyve, a Jelenések könyve több gyülekezet angyalának írt leveleket tartalmaz, a szárdisziak ezt a mondatot hallhatták: „Az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy.” Jelenések 3,6 Jézus szavai pedig János evangéliumában így olvashatók: Bizony, bizony, mondom nektek, hogy eljön az óra, és az most van, amikor a halottak hallják az Isten Fiának a hangját, és akik meghallották, élni fognak. János 5,25 

Kérdezhetnénk: nincs itt valami tévedés? Nincs bizony! Nem túlzás ez? Nem bizony! Pál apostol is így beszél: "Titeket is életre keltett, akik halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt." Efezus 2,1 Halottak voltatok, halottak voltunk. Most pedig már utólag megtudtuk, és azt is tudjuk, hogy életre keltünk!

Ha valaki ilyet beszél, biztosan furcsa szemmel néznek rá, pedig az orvostudomány is foglalkozik a reanimációs kutatásokkal, a teológia pedig thanatológiának hívja ezt a szakterületet. Csodálatos a téma és titkok tárulnak fel élet és halál határmezsgyéjéről és persze nagy a kíváncsiságunk is, hogy még többet megtudjunk arról mi zajlik a halálhoz közelítve, hogyan is láthatja valaki az életet, aki visszatér a klinikai halál állapotából.

Nagy hatást gyakorolt rám egy évtizedekkel ezelőtt készült film, amelynek címe: Ébredések. Az 1960-as évek végén egy bronxi kórházban dolgozó orvos, Oliver Sacks áttörést ért el egy rejtélyes betegség, az encephalitis lethargica területén. Az 1910-es, '20-as években vírusos agyvelőgyulladás miatt több fiatal került katatón állapotba, = évtizedekre merevedtek szoborrá, beszédre, mozgásra, önálló életre képtelenül pergették mindennapjaikat ápolóik, orvosaik körében. Hosszú idő után Sacks volt az első, aki gondolkodásra, érzelmekre utaló jeleket fedezett fel a betegeknél és egy, a Parkinson-kór ellen kifejlesztett gyógyszerrel kezelte pácienseit. Az eredmény minden képzeletet felülmúlt: a tetszhalott állapot megszűnt, sőt az ápoltak visszatértek az életbe, képessé váltak önálló cselekvésre, beszédre. Kisvártatva persze fájdalmasan szembesültek azzal, hogy időközben felnőttek, megöregedtek. Úgy érezték, a kiesett éveket csak alvással töltötték, s a mulasztásokat pótlandó, hatalmas kedvvel vetették magukat a társas lét örömeibe. A csoda azonban nem tartott tovább egy nyárnál, a betegek fokozatosan visszacsúsztak korábbi állapotukba. A filmbeli orvos a gyógyítás Orpheusza: egyedül ő veszi a fáradságot és a bátorságot, hogy az időből kiszakadt emberekért lemenjen a katatónia alvilágába. Küzdelme eredményeként a betegek elindulnak felfelé, visszatérnek az életbe és az élet is visszatér beléjük, de épp az új lehetőségek küszöbén záródik rájuk újra a néma mozdulatlanság kapuja. Viszont addigra a legfontosabbat már tudatták mindenkivel: használd ki jobban az életed. (Film nem beszél arról, hogy csupán a páciensek 1/-3-ánál volt javulás.) No de térjünk vissza az alapgondolathoz. Ugye milyen nagy érdeklődéssel hallgatjuk ezeket a beszámolókat? Amikor arról szólunk, hogy a reménytelen helyzetből is van/ volt kiút, erőt merítünk, az élet értelmébe vetett hitünk is szárnyra kap. Istenben is jobban bizakodunk, amikor azt halljuk, igen van szabadulás a halál karmaiból.

Az ige, az Úr Jézus nyilvánvalóan a lelki halálról szól. De amíg a klinikai halál állapota vagy egy súlyos, halálos rákos betegség nyilvánvaló, addig bizony a lelki halál olyan kategória, ami csak azok számára ismerhető, akik az életüket Isten igéje, valósága tükrében szemlélik. Akik számára nem csak a test és a szellem, hanem a lélek világa is fontos és nem valami divatos spiritualitás formájában, hanem az egy Istennel, a teremtő, megváltó, megszentelő Szentháromsággal összefüggésben. S bizony azokkal a fogalmakkal és diagnózisokkal kell találkozni, amit maga az Úr mond ki. Mit is állapít meg az ige? Hogy akik halottak/ lelki halottak azok a levegő fejedelméhez igazodnak, evilági életmódot folytatnak, bűnben, vétekben élnek, a harag és az engedetlenség fiai. Kemény beszéd ez! Súlyos megállapítások, de tények, amiket nem lehet szépíteni. A kór halálos. Ha így marad, akkor a vége kárhozat. Harag fiai? Igen, ők maguk állnak haragban az Istennel. Engedetlenség fiai? Igen, nem akarják alávetni magukat Isten akaratának, pedig csak a hívő engedelmes és csak az engedelmes hisz. Milyen életmód jellemzi őket? Nem a megszentelt élet, hanem sokkal jobban húznak evilági erőkhöz, semmint Jézus lelkének vezetéséhez. Pál apostol nem másokra mutogat, nem beszéli ki azokat, akik között éltek, csak tényeket sorakoztat fel nyomatékosítja: Ilyenek voltunk! Ilyenek voltatok. Halottak voltunk, halottak voltatok. Reménytelen esetek.

4 De Isten, gazdag lévén irgalomban, az ő nagy szeretetéért, amellyel minket szeretett, 5 hogy minket s vele együtt feltámasztott, és a mennyei világba ültetett Krisztus Jézusban, 7 hogy megmutassa az eljövendő világban kegyelmének mérhetetlen gazdagságát irántunk való jóságából Krisztus Jézusban. 8 Hiszen kegyelemből van üdvösségetek hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka; Efezus 2, 4-8

De Istennek semmi sem lehetetlen! Van kiút, van a halálból menekvés. Krisztus által, nem kell tenni semmit, mert Ő cselekszik. Nekünk csak alá kell magunka vetni az áldott Orvosnak! Nekünk csak hagyni kell, hogy Ő tegye meg, ami rá van bízva: a kereszthalál, a feltámadás és bűnbocsánat mind- mind az Ő cselekvése. S a Ő nagy szeretetéért, amellyel minket szeretett, ezért teszi velünk. És azért teszi, hogy kegyelmének gazdagságát és jóságát mutassa meg a Krisztusban, és a nekünk előre elkészített üdvösségért teszi.

Egyszerű? Talán túlzottan is. Semmelweis Ignác klóros kézmosása is nagyon egyszerűnek tűnt az akkori orvostársadalom számára. Figyelmen kívül hagyták felfedezéseit, de halála után beigazolódtak észrevételei. Nem kellett nagy dolgokra gondolni, csak arra az egyszerűre és azt az egyszerűt alkalmazni. Ha valaki nem így tett, továbbra is a halált szolgálta, hiába nevezték gyógyítónak, azaz orvosnak.

Amikor arról szólunk, hogy van lelki halál, az túlzónak tűnik, hiszen vannak életjelek- akár annál a bizonyos szalamandránál. Amikor azt mondjuk halottak vagyunk vétkeink miatt, pontosan olyan állapotban lát bennünket az Úr, amit az a bronxi orvos Dr. Sacks, a merev szoborrá vált betegeken. S bizony így is van, Isten országa számára élettelen, mozdulatlan, halott egyének. Akik egy másik valóságban vegetálnak. Más meghatározottságban élnek, de Isten országa számára halottak. S bizony így van ez, amikor arra gondolunk, hogy újjászületésünk előtt nem tudunk bizonyságot tenni Isten hatalmáról. Nem tudunk szeretettel gondolni Őrá és képtelenek voltunk Isten országáért cselekedni, szolgálni, áldozatot vállalni, Istent dicsérő éneket énekelni, önmagunkról lemondani, s jobban szerettük a világi dolgokat, életmódot, s mindazt amiben nincs ott az Isten. Vagy talán most is így lenne ez?

Isten az Ő nagy szeretetéért, kegyelmet ad. Életre hív. Fiát, Krisztust adja a keresztre és feltámaszt. Bűnöket bocsát. Hogy egy új életben járjunk, új életet éljünk. Nem csak magunkért. Mindenkiért, minden alkotásáért, hogy tudhassuk, van remény. Van élet a halottak számára is. Van hatalma az Istennek a számunkra reménytelen esetekben is, hiszen neki semmi sem lehetetlen.

2018\10\27

Cél felé vagy fordulatra várva?

könyvekB.jpgKrisztus Jézussal dicsekszünk, és nem a testben bizakodunk. 4Pedig nekem lehetne bizakodásom a testben is. Ha másvalaki úgy gondolja, hogy testben bizakodhat, én méginkább: 5nyolcadik napon metéltek körül, Izráel népéből, Benjámin törzséből származom, héber a héberek közül, törvény szempontjából farizeus, 6buzgóság szempontjából az egyház üldözője, a törvényben követelt igazság szempontjából feddhetetlen voltam. 7Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem a Krisztusért. 8Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem. 9Hogy kitűnjék rólam őáltala: nincsen saját igazságom a törvény alapján, hanem a Krisztusba vetett hit által van igazságom Istentől a hit alapján, 10hogy megismerjem őt és feltámadása erejét, valamint a szenvedéseiben való részesedést, hasonlóvá lévén az ő halálához, 11hogy valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra. Filippi 3, 3-11

El tudod képzelni, hogy egy nap átalakul az életed? Mindaz, ami most meghatároz, az értékrended, a célod, világlátásod és törekvéseid egy pillanat vagy egy esemény hatására megváltozzon? Minek kellene történnie veled egy gyökeres fordulathoz? Talán csodának? Családi tragédiának vagy súlyos betegségnek? El kellene valakit veszíts vagy veled kellene történjen olyan, ami aztán átprogramozza a gondolkodásodat, érzéseidet? Egy könnyen érthető párhuzammal élve: a szerelem is ilyen. Sokszor első látásra történik, és minden addigi megváltozik, átprogramozódunk. Persze jobb esetben ez előbb utóbb be is következik. De azt is kérdezhetitek, miért kellene bárminek is megváltoznia velem kapcsolatosan? Hát nem lennék jó úton? Vannak terveim és álmaim, küszködöm itt a gimiben, hogy egyszer majd megvalósuljanak... Egyesek már a célegyenesben látják magukat, nem is olyan távoli, amit szeretnének elérni. Valószínű, hogy ezt mondjátok magatokban: "Boldog és sikeres szeretnék lenni. A célom az, hogy egészséges, harmonikus felnőtt életem legyen, jól érezzem magam a bőrömben minden nap és azzal teljenek majd a napjaim, ami örömöt jelent. Miért kellene, hogy a céljaim, az értékrendem, a törekvéseim és a világlátásom átalakuljanak? Mi hasznom lenne abból? Miért kellene, hogy bármi is megváltozzon, hiszen pont most vagyok azon, hogy végre megdolgozzam a saját céljaimért!" 

Egy Saul nevű fiatalember jó családi háttérből indult, jó tanára volt, megbecsült származással rendelkezett. Társadalmilag irigyelt pozíciója ellenére azt mondta egyszer, mindezt ma már szemétnek látom, és kárba veszni hagytam, mert van, ami van, ami  ennél az örökölt meghatározottságnál és a társadalmi pozíciónál értékesebb… nem az a legfontosabb, honnan származom, milyen neveltetéssel tudok büszkélkedni, hogy engem milyen néven ismernek, hanem  hogy én ismerhetem Krisztust.

Egy fiatal katona hazaérkezve a csatából megcsömörlött a világi harcoktól, s mindenféle erőszaktól. Egyszerű szerzetes lett, aki a világ apró szépségeit az élet legapróbb jeleit is óriási hálával és örömmel tudta látni. Hiába volt az apja egy igen gazdag kereskedő Assisi városában, Francesco a lelki gazdagságot többre értékelte, és szakított addigi életével.

Martin jogász akart lenni, és nem is akármilyen eredményekkel haladt előre tanulmányaiban, de amikor egy viharból megmenekült, megfogadta, hogy Isten szolgálatára szegődik, szerzetes lesz. Két év múltán már pappá is szentelték.  

Egy lány, akit Agnesnek hívtak édesapja elvesztése után csakis az anyai szeretetbe kapaszkodhatott, addig anyagilag is jól álltak, de ezt követően édesanyja is kétkezi munkát vállalt. Az édesanya szegényeket segítő hiteles hite révén lett ebből a lányból a szegények szolgája, még az országát is elhagyta, és misszionárius lett Indiában, új életét Teréz néven folytatta...

Egy Albert nevű teológus és orgonaművész úgy döntött, hogy legfeljebb harminc éves koráig él a tudománynak, ezt követően olyan hivatást szeretne, ahol közvetlenebbül szolgálhatja az emberiséget.  Tehát 30 évesen kezdett járni az orvosi egyetemre,  hogy a későbbiekben Lambarénében az ott élők testi lelki gyógyulásáért egyszerre tudjon tenni. Nobel béke-díjas lett.

A ma említett fiatalok életfordulatának történetét távolról így láthatjuk. Mindegyikük életében volt egy fordulat, amitől megváltozott az addigi értékrendjük és a céljaik is. Többük addigi élete és célja sem volt rossz, addigi életükben is ott volt az érték, de egy valami nem volt ott: válasz Jézus Krisztus szeretetére, hívására, mindaddig ui. az első helyen nem Isten ügye állt, hanem a saját elgondolásaik, saját terveik, céljaik.

Azon gondolkodtam, mit is mondana ma nekünk Luther? Naponta olykor negyven fiatal ült le az asztalánál és beszélgetett velük. Bármiről. Asztali beszélgetéseit úgy gyűjtötték össze, hogy ha belelapozunk, akkor mindenféle témával találkozunk. Mit mondana nekünk? Hogy beszélgessünk a céljainkról, a motivációnkról, miért lelkesedünk és hova tartunk. És azt is elmondaná, hogy nem leszünk boldogok a saját céljainkkal, ha nem találunk rá az Úr Jézus Krisztusra!

Bármiféle jó célokat tűzhetünk ki magunknak, mindig fog hiányozni valami, amit egyedül csak Jézus Krisztus tud betölteni. A teljes szeretetet ui. nem a szerelmünk vagy gyermekünk tudja adni, hanem egyedül Krisztus. A félelmeinket csak átmenetileg tudjuk levetni, de azokból egyedül Jézus Krisztus tud megszabadítani. A valódi szívbéli békét, harmóniát nem a munkahelyi elégedettség, a jó fizetés vagy az emberek megbecsülése adja, hanem a bűnök bocsánata. A bölcsesség sem ezernyi könyv lapjain található, hanem a Szentírásban, mert Isten teljes bölcsessége van abban elrejtve. És igazi erőt, tartást nem különféle önszuggesztiók adnak, technikák vagy átszellemülés, hanem az a reménység, hogy van örök életünk, elérhető és biztos az örök cél Jézus Krisztus miatt, aki legyőzte a halált!

Nem kell, hogy mindenkinek olyan fordulatot vegyen az élete, mint Pál apostolnak, Assisi Szent Ferencnek, Luther Mártonnak, Kalkuttai Teréz anyának vagy Albert Schweitzernek. Isten nem adja mindenkinek feladatként, hogy olyan nagy horderejű dolgokat vigyen véghez a kereszténység érdekében, az evangélium ügyéért, mint ahogyan ők tették. Nem kell mindenkinek lelkésszé, hitoktatóvá, egzotikus tájak ismeretlen népei misszionáriusává válnia DE minden ember életében fordulatra vár és ezt a fordulatot, a  megtérést Ő maga munkálja is. Mert az Úr a boldogságunkat akarja, mert azt akarja, hogy teljes legyen az életünk. Szeretné, ha meglátnánk és elérnénk célunkat, amiért életet kaptunk tőle.

Egy  alkalommal Albert Schweitzer keze ügyébe került a Párizsi Evangélikus Missziós Társaság egyik füzete, amely e szavakkal hívott segítőket a gaboni missziós munkához: „Az egyháznak olyan emberekre van szüksége, akik a Mester hívására egyszerűen így válaszolnak: Ímhol vagyok, Uram!” Elolvasván a cikk utolsó sorait, Schweitzer ezt vetette papírra: „Keresgélésem végéhez értem.” Luther igazi megtérése sem az a viharos nap volt, hanem egy másik. Amikor egy bibliai mondat szíven ütötte. Sok éve tanulta már a Szentírást, de aznap, egyetlen bibliai ige révén minden megváltozott.  16Mert nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten ereje az, minden hívőnek üdvösségére, elsőként zsidónak, de görögnek is, 17mert Isten a maga igazságát nyilatkoztatja ki benne hitből hitbe, ahogyan meg van írva: „Az igaz ember pedig hitből fog élni.  Ez minden ember életében így van. Vannak események, amik közelebb sodornak Istenhez. Tanulunk, figyelünk, részt veszünk istentiszteleteken és úgy érezzük, semmi sem történt, mindez felesleges. Talán még bosszankodunk is. Megkérdőjelezzük, hogy Isten szól, hogy bárkit is megszólít.  És egyszer csak egy szentírási mondat, Isten igéje mindent világossá tesz. Mert abban megérezzük a minket szerető Istent. Mert egy mondat mögött meglátjuk, megértjük az Úr Jézust. Mert egy imádságunkra pont akkor és úgy jött a válasz, hogy kétség nem férhet ahhoz, hogy Ő ismer és szeret, figyel és jót akar.

Talán pont akkor, a mikor sötét és reménytelen körülöttem minden, amikor azt érzem csődtömeg vagyok. Talán pont akkor fog megszólítani, amikor nem értenek meg, magamra maradtam és a céljaim is egyre távolabb kerülnek tőlem. Lehet, hogy akkor amikor túl elbizakodott vagyok, vagy a boldog pillanataimban is hiányzik valami...

S hogy abban a pillanatban érts, nem kell hozzá nagy hit, csak nyitott szív, és bátorság arra, hogy merd meghallani a szavát, amit neked mond. Egyetlen pillanat, amit már Isten kegyelmesen előkészített a szívedben...

Az Úr Jézus ma is itt van, szól ma is és hív magához, hogy megértsd. Nem kell nagy szavakból álló imádság, csak valami ilyesmi: " Szólj hozzám is, érteni akarlak! Szólíts meg és hozd te a fordulatot az életembe! Te adj megtérést! Uram, Istenem, add meg a boldogságomat, adj igazi, el nem vehető célt nekem!" Ámen

boldogság ige fordulat cél megtérés Jézus Luther

2018\10\06

Ma hangzott el az aradi vértanúkra emlékezve

aradi_13_496_55347.jpgNincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja barátaiért. János 15,13

Az a győzelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk. 1 János 5,4

Tisztelt Emlékezők!

A mostani gyásznap kapcsán valószínű többekben felvetődött a kérdés: nem inkább egy történészt kellett volna megszólítani a 169 évvel ezelőtti véres megtorlás történeti felidézése kapcsán? Vajon miért lehet, hogy sokadik éve egy lelkész szavai hangoznak el az aradi vértanúkra tisztelettel gondolva?

Ahogyan a katona, orvos úgy a lelkész szolgálata is embervoltunk legfontosabb témáit öleli: az élet és halál súlyos valóságát. Bár felettébb nagy titok mindkettő, kötelezettségünk, hogy értelmezzük önmagunk a velünk élők, a ránk bízottak számára. Mindhárman: a katona, az orvos és lelkész is tükröt tartanak a társadalom elé, kérdezvén: látjátok- e, felismeritek- e miért olyan drága számunkra az élet, hogy mindent megteszünk a védelméért, és rádöbbentetek- e már, miért tudjuk elviselni a halál tényét is? A válasz mindhármuk számára összekapcsolható azzal, ami a legfontosabb mozgatónk, de kinek- kinek más hangsúllyal. Ez a hazaszeretetben, amazok az emberszeretetben, Isten szeretetében ragadják meg, és a mindhárom terület számára alapvető tettben, az áldozat cselekményében.

A sikerorientált, halálról tudni nem akaró és maga körül forgó XXI. századi embernek nem lehet elégszer hallania az önmagán túlmutató áldozat szerepéről, ami nekünk magyaroknak egybefonódik a szabadságharc vértanúinak személyével. A csak a múltra néző, vagy a mai napot élvezni akaró ember megtanulhatja, hogy más távlatban kell élnie, s hogy az áldozathozatal nemhogy megrövidítene bennünket, s éppen a jövőért élés és az őszinte felelősségvállalás ad értelmet sorsunknak. Az individulizmus hívei maguk előtt láthatják, hogy a honvédcsapataink élén álló magas rangú tisztek legyőzetve, megalázva, holtukban kiszolgáltatva, egy idegen hatalom elrettentő bosszúja ellenére is diadalt arattak, és tetteik jelentősége máig ható. Munkálói maradtak nemzetünk lelkiismeretének, fenntartói a nemzet önbecsülésének. Hogyan lehetséges mindez? Úgy, hogy életáldozatuk nem csak a haza iránti elkötezettségüket hitelesítette, hanem emberi tartásuk bizonyítéka volt, mindezek olyan mély hitből fakadtak, ami az evilági valóság ismerete mellett az isteni hatalom igazságtételén nyugodott. Így volt minden időben a mártírok vére magvetés.

Helyszínünk is jelképes. Mezőberényben nincs kimondottan olyan emlékmű, mely az 1848-49- es forradalomra és szabadságharcra készült volna, így történelmünk emblematikus alakjainak szobrai mellé gyülekezünk. Számomra sokszoros jelentéssel bír, hogy az evangélikus templom melletti téren az evangélikus Kossuth szobra mellett állunk meg. Sőt: "Szimbolikus bekezdése a magyar történelemnek, hogy Kossuth Lajos fonográffelvételen ránk maradt beszédtöredéke éppen az aradi vártanúkról szól. A torinói emigrációjában élő egykori magyar kormányzó nyolcvannyolc éves korában az aradi Szabadság-szobor (a vértanúk emlékműve) 1890. október 6-i fölavatására küldött üzenetet. Kossuth így fogalmazott a tizenhárom mártír emlékezetéről: „Legyenek a szentemlékű vértanúk megáldottak poraikban, szellemeikben a honszabadság Istenének legjobb áldásaival az örökkévalóságon keresztül; engem, ki nem borulhatok le a magyar Golgota porába, engem október hatodika térdeimre borulva fog hontalanságom remete lakában látni, amint az engem kitagadott Haza felé nyújtva agg karjaimat a hála hő érzelmével áldom a vértanúk szent emlékét hűségükért a Haza iránt, ’s a magasztos példáért, melyet az utódoknak adtanak…” 1

Vajon mi kései utódok felismernénk- e képeiket, tudnánk- e ki milyen nemzetiségű volt, szállóigévé vált utolsó mondataikat tovább tudjuk- e adni gyermekeink számára, úgy ahogyan a Nemzeti dalt? Nemzeti színeink, zászlónk, e véren vett ország tisztelete gyökeret vert- e egyáltalán a szívünkben? Minden év októberében azzal szembesülünk, hogy hajt valami bennünket a tiszteletadásra, mert erőt érzünk a tizenhárom vértanú életében- halálában. Hiszem, hogy személyük kultuszával sosem értettek volna egyet, s bennünket látva akkor lennének a legbüszkébbek, ha a ma emberének a haza, a Krisztushit, áldozat, valamint a magyar függetlenségért történő összefogás pontosan olyan természetes és elkötelező lenne, mint számukra volt. Ha Magyarország különféle hátteréből ékező és különféle nyelvet beszélő lakosai, olyan lelkülettel élnének, ami képessé tenne bennünket is szeretteinkért, hazánkért, hitünkért összefogni, azért áldozatot hozni.

Az áldozat szava a hívő ember számára mindig összefonódik Krisztus személyével, a Golgotai kereszttel. A helyettes áldozat még inkább. Ott a Golgotán Isten Fia adta az életét az egész embervilág szabadulásáért, örök boldogságéért. A magyar Golgotán a honvédtábornokok adták életüket az egész magyarság szabadulásáért, boldogabb, független jövőjéért.

Most, amikor a nap végén az aradi vértanúkra emlékezünk, tegyük képeikre tekintve! Pár rövidke mondat kíséretében lobbanjanak lángra majd a mécsesek, melyek arra a tűzre is emlékeztethetnek minket, ami a szívükben élt.

 Lázár Vilmos  - honvéd ezredes
Legjelentősebb hadtetteit Felvidék védelmében hajtotta végre, részese az utolsó Temesvári ütközetnek is. Ezredessé Bem nevezte ki.  Kivégzése előtti éjjel írta a feleségének: „Adj gyermekeink mindegyikének, ha kilép a világba, egy emléket tőlem - élő jeléül annak, hogy az aki becsületesen és tisztán élte egész életét  nyugodtan bír meghalni, ha ártatlanul is, mint én.

Dessewffy Arisztid -  honvéd tábornok. 1849 elejétől nem vesz részt a hadműveletekben, altábornagyi rangban az Országos Főhadparancsnokság vezetője. Személyes bátorsága kiemelkedő: „Nekem a halál semmi” - volt a szava járása. „Tiszta lelkiismeretem van, s az hagyott aludni” – magyarázta papjának, majd teljes nyugalommal állt a kivégző osztag elé.

Kiss Ernő -  honvéd altábornagy

Az elsők között kezdi meg a küzdelmet a délvidéki szerb felkelők ellen, Nagysándor József, szolgálaton kívüli huszár kapitány – későbbi vértanútársa – az ő felszólítására fog fegyvert. Nagyvonalú, gondos parancsnok, legénységét kitűnően látja el, hozzájárul élelmezési és felszerelési költségeikhez.  „ Szegény hazám! Isten büntesse meg hóhérainkat” kiáltotta a sortűz eldördülése előtt

Schweidel József -  honvéd tábornok

1848 október végétől tábornok, hadosztályparancsnok a fel-dunai hadtestnél. Buda visszafoglalása után a főváros városparancsnoka lesz. A későbbiekben a kormány mindenkori székhelyének  helyőrségparancsnoka. Kezében azt a feszületet tartotta, amelyet mindenkor, a csatákban is magával hordott. A vérével befröcskölt keresztet papja eljuttatta honvéd kapitány fiának, aki szintén az aradi várban raboskodott.

Poeltenberg Ernő lovag – honvéd tábornok

Így határozza meg érzéseit: „Csak a nyelvem német, szívem magyar, mert a szabadságért dobog!” A bíróság kötél általi halálra ítélte, a bitón elsőnek kellett meghalnia. Rendkívül erős fizikuma miatt halála lassú és gyötrelmes volt. Végignézve társain így szót: „Szép kis deputáció megy az Úristenhez, hogy a magyarok ügyét képviselje!”

Török IGNÁC - honvéd tábornok- Hadmérnöki akadémiát végzett Bécsben, kiváló erődítési szakember volt. 1849 januárjától tábornoki és a komáromi erődítmény parancsnoka. A szelíd, nyugodt hadmérnök a bíróság előtt magyarságával indokolta tetteit. „Lelkiismeretem felment engem” A kivégzés előtti éjszakán sem cáfolta meg hivatását és szenvedélyét: egy, a várerődítéssel foglalkozó szakmunkát olvasgatott. Amikor a pribékek a bitóhoz kísértők Tichy őrnagy gúnyos megjegyzésére így vágott vissza:  „Szégyellje magát ön, hóhérlegény!”

Láhner György - honvéd tábornok

Zseniális szervező, eredményes munkája miatt először alezredesi, majd ezredesi rangot kap, 1849 februárjától tábornok. Ő teszi Nagyváradot a fegyvergyártás központjává.  Német, a magyar nyelvet csak töri, de az általa szervezett fegyvergyárakban öntött ágyúkon a felirat: „Ne bántsd a magyart!”
Utolsó estéjén feleségét fogadta, majd fuvolázott, a Lammermoori Lucia című operából a haldokló Edgár búcsúáriáját játszotta. „Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon. És az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom.”

Knézic Károly -  honvéd tábornok

Damjanich vezénylete alatt harcol a szerb felkelők ellen, őrnagyi, majd alezredesi rangot kap. 1849 májusában tábornoki kinevezést kap, Buda visszafoglalásakor már a 3. hadtest parancsnoka. A kivégzés előtti éjszakán Egerben élő családjának írt búcsúlevelet. „Milyen különös, hogy Haynau bíró is keresztény és én is az vagyok. Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat.”

 Nagy-Sándor József - honvéd tábornok

Damjanichcsal együtt harcol a szerbek ellen. A tavaszi hadjárat végére már a fel-dunai hadsereg lovasságának parancsnoka. Rendkívüli vitézségét tanúsítja az 1849 augusztusában vívott vesztes debreceni csata is: öt órán át ellen tudnak állni Paskievics tízszeres túlerőben lévő seregének. Szivarozva várta kivégzését, s amikor sorra került, a latin mondást idézte”Hodie mihi, cras tibi!” ( Ma nekem, holnap neked!) Éljen a haza!” kiáltással halt meg.

Leiningen- Westerburg Károly gróf- honvéd tábornok

1849 júniusában kap tábornoki kinevezést. Hatodiknak végzett vele a hóhér, magas termete miatt-magasabb, mint a bitó – akárcsak Damjanich, sokat szenvedett, míg meghalt. A hibátlan jellemű lovagias tiszt rendkívül érzékeny volt katonai becsületére. A kivégzése előtti percekben is ama rágalmak ellen tiltakozott, melyek szerint Budavár visszavételekor az elfogott osztrák katonákkal kegyetlenkedett volna. Szavait – Tichy osztrák őrnagy, a kivégzés parancsnokának intésére – a dobok dübörgése némította el.

Ailich Lajos - honvéd tábornok

1848-ban, mikor átlép a honvédségbe, és esküt tesz a magyar alkotmányra alezredesi rangban szolgál. Az isaszegi győzelem csapatai eredményes közbelépésének köszönhető. Windisch-Grätz elvonulását követően bevonul Pestre, és kitünteti magát Buda ostromában is. Betegszabadság után, 1849. július 14-től a kormány tagja, ő az utolsó hadügyminiszter.

A szabadságharc e kitűnően képzett, rendkívül vonzó személyiségű katonája, akit még Ernst törzshadbíró is „kiváló embernek” nevezett, nyugalmát a kivégzése előtti éjszakán sem vesztette el. Horatius verseit olvasgatva várta a halált.

Damjanich János - honvéd tábornok

A honvédsereg szervezésekor már őrnagyi rangban részt vesz a főként erdélyi ifjakból álló szegedi 3. honvédzászlóalj kiképzésében. Kiváló parancsnok, katonái rajonganak érte, zászlóalja – „veressipkások” – a szabadságharc egyik legkitűnőbb alakulata. 1849 áprilisában, Komáromban, kocsija kipróbálása közben lábát töri, ezért a további harcokban nem vehet részt. Júliusban az aradi vár parancsnokává nevezik ki. Már csak ketten maradtak Vécseyvel, amikor a pribékek hozzá léptek: „Azt gondoltam, én leszek az utolsó, mert a csatában mindig első voltam” – mondotta. „Szegény Emíliám! Éljen a haza!” – ezek voltak az utolsó szavai.

 Vécsey Károly gróf – honvéd tábornok
Már májustól harcol ezredével Bácskában a szerb felkelők ellen, októbertől ezredes, december közepétől tábornok. 1849 januárjában eltávolítja áruló parancsnokát.
A szolnoki csata egyik győztes hadvezére, később az aradi ostromsereg parancsnoka lesz. A bíróság kötél általi halálra ítéli, s mivel személyes ellenségei is voltak  császári udvarban, sőt saját apja is követelte kíméletlen megbüntetését, végignézve bajtársai haláltusáját, utolsónak kellett meghalnia. „Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt.”

Batthyány Lajos -  Magyarország első alkotmányos miniszterelnöke

16 éves korában, belépett a hadseregbe. Élete során gazdasági, politikai és tudományos ügyekkel is foglalkozott. Szabadságharcban az ő sorsa keltette a legnagyobb figyelmet, azért mert benne nem a forradalmárt, hanem egy lojális és a hazájáért élő – haló főurat látták.  1849. október 6.-án Pesten az esti órákban, az Újépület zárt udvarán állították kivégzőosztag elé, majd a ferencesek belvárosi templomában helyezték végső nyugalomra.

 Az aradi vértanúk kivégzésének célja, hogy a magyar nemzet legkiválóbbjait akarták sújtani. A 13 mártír a szemtanúk szerint bátran állt a hóhérai elé, akik elrettentésül kinn hagyták a holttesteket a szabad ég alatt. Számításaik nem váltak be, ezzel a lépéssel ugyanis azt érték el, hogy a közeli falvakból több ezren zarándokoltak a vesztőhelyre.

Wass Albert:

Véren vett ország

Egy ország van a lelkünk mélyén,
más országokkal nem határos.
Úgy épült fel a szívünk vérén
sok könny-falu, sok bánat-város.

Egy ország van a lelkünk mélyén,
úgy építgetjük napról-napra.
Csalódás-házak gond-falakból,
keserűség a tető rajta.

Véren vett ország ez az ország,
önnön vérünket adjuk érte,
s addig fog bennünk egyre nőni,
amíg telik még könnyre, vérre.

Amíg, hogy fa égig ne nőjjön:
alkony vigyáz a napsugárra.
Míg minden este gyújtott mécses
koromba fullad éjfél tájra.

Egy ország van a lelkünk mélyén:
más országokkal nem határos.
Véren vett ország ez az ország,
nagyon ködös és nagyon sáros.

1. forrás: https://szegedma.hu/2009/10/oktober-6-a-magyar-golgota-uzenete

 

2018\09\26

Irigylésre méltó közösség?

afrikai_keresztenyek.jpgSzámos irigylésre méltó gyülekezetben fordultam már meg. Olyan helyeken, amik valami miatt különlegesebbet nyújtottak közösségük tagjainak, mint ami számomra ismert volt. Kezdhetném ott, hogy tizenévesként egy nagyon szép, tágas világos templomban hallgattam Isten igéjét hétről hétre, de a gyülekezeti központok adottságait már akkor irigylésre méltónak tartottam. A templom- lelkészlakás- gyülekezeti ház komplexuma lenyűgözött.

A későbbiekben találkoztam olyan templomtér kialakítással is, ami a kisgyermekes szülők számára ideális. A speciális, gyermekek számára berendezett helyiségből egy nagy üvegablakon át be lehet látni a templomba, a hangtechnika segítségével hallani is lehet az éneklést és a prédikációt, ugyanakkor a kicsik nyüzsgése nem zavarja az istentisztelet áhítatát.

A lelki élet, avagy vallásgyakorlás terén is nagyok a különbségek. Irigylésre méltó helyzet az, amikor az evangelizációs sorozatokra nagyon sokan jönnek, vagy imaközösséget szerveznek. Az is ilyen, amikor különféle szolgálattevői csoportok viszik az örömhírt szeretetük cselekedeteivel hitelesítve nyugdíjasházakba, otthon lakó idősekhez, vagy távolabb élő szegény testvérekhez.

Hálaadás a gyülekezet lelki ajándékaiért

4Hálát adok értetek Istennek mindenkor, azért a kegyelemért, amely nektek a Krisztus Jézusban adatott. 5Mert a vele való közösségben mindenben meggazdagodtatok, minden beszédben és minden ismeretben, 6amint a Krisztusról való bizonyságtétel megerősödött bennetek. 7Azért nincs hiányotok semmiféle kegyelmi ajándékban, miközben a mi Urunk Jézus Krisztus megjelenését várjátok, 8aki meg is erősít titeket mindvégig, hogy feddhetetlenek legyetek a mi Urunk Jézus Krisztus napján. 9Hű az Isten, aki elhívott titeket az ő Fiával, Jézus Krisztussal, a mi Urunkkal való közösségre.

A korinthusi gyülekezet is irigylésre méltó lehetett, hiszen egy nagyvárosi, nagy létszámú közösség volt, Pál apostol szolgálata révén jött létre. A negyedmilliós kereskedővárosban adott volt a pezsgés, s a keresztény közösség megélte, hogy mindenféle rendű és rangú embert hív Krisztus a maga követésére. Miután Pál személyesen már nem volt jelen a gyülekezet életében, távolról figyelte őket, leveleivel pásztorolt, tanácsolt. Irigylésre méltó mindez. ( Bár a nagyvárosi lét  szélsőségei abban a korban is tetten érhetők voltak, az erkölcsi szabadosság okán). 

Van azonban még valami, ami irigylésre méltó, az ahogyan hálát ad értük Pál, s ahogyan ebben a hálaadásban megismerhetővé lesznek számunkra. Így fogalmaz Pál: " A vele való közösségben mindenben meggazdagodtatok, minden beszédben és minden ismeretben, amint a Krisztusról való bizonyságtétel megerősödött bennetek. Azért nincs hiányotok semmiféle kegyelmi ajándékban." 1 Kor 1, 5-7 Ugye értjük? Egy olyan gyülekezet áll előttünk, ahol a hívő embereknek komoly lelki kincsük van, s ebből adhatnak másoknak is, szavaik, bizonyságtételük által. Semmi hiányuk nincs a kegyelmi ajándékokban, Isten Lelke munkája látványos közöttük: az Istentől kapott bölcs ismeret, de a prófétálás, lelkek megkülönböztetése valamint a nyelveken szólás különleges adottságaival is rendelkeznek. Irigylésre méltó gyülekezet!

Óvás a pártoskodástól

10A mi Urunk Jézus Krisztus nevére kérlek titeket testvéreim, hogy mindnyájan egyféleképpen szóljatok, és ne legyenek közöttetek szakadások, hanem ugyanazzal az érzéssel és ugyanazzal a meggyőződéssel igazodjatok egymáshoz. 11Mert azt a hírt kaptam rólatok, testvéreim, Khloé embereitől, hogy viszálykodások vannak közöttetek. 12Úgy értem ezt, hogy mindenki így beszél köztetek: „Én Pálé vagyok, én Apollósé, én Kéfásé, én pedig Krisztusé.” 13Hát részekre szakítható-e Krisztus? Talán Pál feszíttetett meg értetek, vagy Pál nevére keresztelkedtetek meg? 14Hálát adok Istennek, hogy senkit sem kereszteltem meg közületek, csak Kriszpuszt és Gájuszt, 15nehogy azt mondhassa valaki, hogy az én nevemre keresztelkedtetek meg. 16Igaz, megkereszteltem még Sztefanász háza népét is, rajtuk kívül azonban nem tudom, hogy mást is megkereszteltem volna. 17Mert nem azért küldött engem Krisztus, hogy kereszteljek, hanem hogy az evangéliumot hirdessem, de nem bölcselkedő beszéddel, hogy a Krisztus keresztje el ne veszítse erejét.

Egy érmének két oldala van. Ennek a közösségnek is van egy másik realitása. Tudjuk, hogy egy közösség növekszik, majd a növekedés okán a rétegződések és csoportosulások szükségszerűen felerősödnek. De Korinthusban ez nagyobb méreteket öltött. A hívek egyes emberek köré, lelki vezetőik köré csoportosultak. " Én Apollósé vagyok, én Pálé, én Kéfásé, én Krisztusé." Megdöbbentő, hogy a felsorolásban is csak az utolsó helyen áll Krisztus.

Kétségtelen, hogy egy többlelkészes gyülekezetben ma is megfigyelhető hasonló jelenség, hiszen más- más lelki alkatú emberek más- más lelkipásztorhoz vonzódnak. Más- más szellemi igényű egyháztagok más- más retorikai stílusjegyeket hordozó, különböző igénnyel megfogalmazott prédikációt hallgatnak szívesen. De mit adhat egyik ember a másiknak? Időt, tanácsot, odafigyelés, jó társaságot, megértő hallgatást? Mekkora áldozatot tud az egyik ember hozni a másikért?  Életet tud- e adni? Bűnbocsánatot adhat-e? Mindezeket egyedül az Úr Jézus adhatha, hiszen Ő feszíttetett keresztre helyettünk, értünk.

Nem beszélve arról, ha a vezető személye, nem nyilvánvaló, akkor az irány sem az. Ha nem krisztusi egy közösség, hanem páli, apollósi, péteri, akkor torzul a keresztyén gyülekezet lényege. Ha emberekre épül, akkor annak a vége pusztulás, akár bizony kárhozat.

1944. március 2-án reggel öt órakor egy két gőzmozdony húzta, 47 vagonból álló szerelvény lassan kigördült a salernói állomásról. Balvano kisvárosa után már hatszáz ember zsúfolódott a kocsikba. A vonat nekivágott a hegynek, és vastag, fekete füstoszlopokat eregetett. A mozdonyvezetők tudták, hogy baj van, a plusz hatszáz potyautassal a két mozdony nem lesz képes leküzdeni az emelkedőt. A vonat elérte az Armi-alagutat, és egy ideig be is hatolt, ám a két mozdony egyszer csak nem volt képes továbbvontatni a terhet. A kerekek megcsúsztak, és a vonat megállt az alagút közepén. A két mozdonyvezető nem tudta eldönteni, hogy mi legyen, és amíg vitatkoztak, a kazánok tovább égtek, a kémények pedig elképesztő mennyiségű fekete füstöt okádtak az alagútba. A füst szénmonoxiddal volt tele, amitől az Armi-alagútban perceken, egyesek szerint másodperceken belül megfulladt 521 utas. A szerelvényen utazó hatszáz ember közül száznál kevesebben élték túl a szerencsétlenséget, ők is csak azért, mert a leghátsó kocsikban voltak, melyek még a szabad levegőn maradtak, amikor a vonat megállt. A tragédia - a legsúlyosabb európai vasúti baleset - híre nem került be az újságokba a háborús cenzúra miatt. ¹

A szörnyű tragédia híven tükrözi, mi történik akkor, ha egynél több vezető van... 

Weöres Sándor költői nyelven írja le ezt. 

Én is világot hódítani jöttem, 
s magamat meg nem hódíthatom,

csak ostromolhatom nehéz kövekkel, 
vagy ámíthatom és becsaphatom.

Valaha én is úr akartam lenni; 
ó bár jó szolga lehetnék!

De jaj, szolga csak egy van: az Isten, 
s uraktól nyüzsög a végtelenség. 

( Rongyszőnyeg 13.)

Végül tehát könnyen összefoglalható, mit nevezek én ennek az igének a nyomán irigylésre méltó gyülekezetnek. Azt a közösséget, ahol mindenki a főhöz, Krisztushoz ragaszkodik, hozzá tartozóként éli meg személyes hitét és általa bízva a gyülekezeti létét is. S aki számára első és legfontosabb Krisztus keresztjéhez menekülni, az többé nem az emberekre veti a tekintetét, mert ismeri saját maga elveszettségét, gyengéit is, amiből az Úr kimentette és mindazt, amit neki naponként megbocsát.

Lehetnek egységtörekvéseink, de az egységet csak az munkálhatja ki, ha ugyanaz a meggyőződésünk, ha Lélek által egyek vagyunk. Pál kizárólag Krisztusról és róla is mint a megfeszítettről akart tudni. Az az irigylésre méltó, ahol a róla szóló evangélium elegendő az egységhez.

¹ forrás: https://femina.hu/terasz/a_vilag_3_legszornyubb_vonatkatasztrofaja/ 

2018\09\20

Mindennek rendelt ideje van...

kalasz.jpg23És történt, hogy Jézus szombaton gabonaföldeken ment át, és tanítványai útközben tépdesni kezdték a kalászokat. 24A farizeusok így szóltak hozzá: „Nézd, miért tesznek szombaton olyat, amit nem szabad?” 25Erre ő ezt kérdezte tőlük: „Sohasem olvastátok, mit tett Dávid, amikor szükséget szenvedett, ő is, meg azok is, akik vele voltak? 26Bement az Isten házába Abjátár főpap idején, és megette a szent kenyereket, amelyeket nem szabad megenni másnak, csak a papoknak; és azoknak is adott, akik vele voltak.” 27Majd hozzátette Jézus: „A szombat lett az emberért, nem az ember a szombatért; 28tehát az Emberfia ura a szombatnak is.” 1Ezután ismét a zsinagógába ment. Volt ott egy sorvadt kezű ember; 2figyelték Jézust: vajon meggyógyítja-e szombaton, hogy vádat emelhessenek ellene. 3Ekkor ezt mondta a sorvadt kezű embernek: „Állj ki középre!” 4Hozzájuk pedig így szólt: „Szabad-e szombaton jót tenni, vagy rosszat tenni, életet megmenteni, vagy kioltani?” De azok hallgattak. 5Ekkor haragosan végignézett rajtuk, és sajnálta őket szívük keménysége miatt; majd így szólt ahhoz az emberhez: „Nyújtsd ki a kezedet!” Erre az kinyújtotta, és meggyógyult a keze. 6A farizeusok pedig kimenve, a Heródes-pártiakkal együtt azonnal arról tanácskoztak, hogyan végezzenek vele. MÁRK 2, 23-3,6 

Mindennek rendelt ideje van…  de nem csak annak, amiről a Prédikátor könyvében olvashatunk, hanem a hét napjain végzendő tevékenységeknek is. Így foglalhatnánk össze egy a nagymamáink házipraktikáit bemutató könyv tartalmát. Eszerint egy jó háziasszony heti feladatait szervezetten végzi. Így minden napnak van jellegzetessége: az egyiken piacra megy, a másikon tésztát főz, virágokat locsol. Természetesen nem csak egy jól működő háztartás alapvető eleme a heti beosztás. Szeptember elejétől gyermekek és felnőttek újra az iskolai órarendhez igazítják személyes programjaikat. A hétfő „nem szeretem nap”, míg a szombat a vágyott pihenés napja, amikor a hét fáradalmait el lehet feledni. Sokfelé a vasárnapot még mindig az Úr napjának nevezik, emlékeztetve arra, hogy ezt a napot az Úr Isten a vele való találkozás, a megszentelődés napjaként rendelte el az ember számára.

Kié ez a nap? Az Úr az övéinek a teljes testi, szellemi, lelki megpihenést kínálja ezen a napon. A legjobbat akarja adni, nem csak csendet, éneklő és hitvalló közösséget, sőt az áldásánál is többet: önmagát. Ebben a szent találkozásban egyre közelebb kerülhetünk Őhozzá. Ez azonban a köztudatban sajnos egyre kevésbé nyilvánvaló. A vasárnap központjában a természet felfedezése, az ember harmóniája, a gőzölgő húsleves és a család áll.  Bizony még a szociális otthoni istentiszteletről is kiszólítja a látogató családtag az ott ülő idős testvért, mondván: övé az elsőség még az Istennel szemben is…

A jogalkotó szándéka… Jézus korában más volt a helyzet. Mindenki tisztában volt azzal, hogy a harmadik parancsolattól nem szabad eltérni. Annyira meg akartak felelni az Úr elvárásának, hogy elfelejtették, szövetsége jeleként, örök szeretete bizonyítékaként kapták a tíz igét, hogy az segítse az életüket. Olyan kínosan ügyeltek a parancsolatok betartására, hogy már egymást sem látták, sem az áldott Alkotót, s a parancsolatok mögött a jogalkotó Úr szándékát sem. Megkövültek a szokásaik, megkövült a hitük, megkövült a szívük. Jézus gyógyítását sem voltak képesek jónak látni! Elfeledték, hogy nem az ember van a szombatért, hanem a szombat lett az emberért.  Elfeledték, hogy nem valami, hanem Valaki határozza meg az életüket: az Úr Isten, aki táplálja az éheseket, akár szent kenyerekkel is…. Ma sincs ez másként. Sokan szeretnék távol tartani Jézust a saját köreiktől, rossz szemmel nézve a tőle kapható életújulást, kétségbe vonva isteni személyének hatalmát.  

Egy nappal sem később! Mindennek ideje van az ég alatt, de vannak tettek, amik nem várhatnak másnapig, amiket nem órarendhez vagy heti beosztáshoz igazítunk. Életet menteni, gyógyítani, szeretni, irgalmat gyakorolni, jót szólni minden nap kötelességünk! A bajbajutottaknak talán már nem adatik több idő, újabb esély. Isten népének ugyanannyira dolga szeretni felebarátját, mint Urát. Mi lenne, ha végre kilépnénk a komfortzónánkból és nem önmagunkért aggódnánk? Ha a szeretet cselekedete előrébb való lenne saját hitünk öncélú gyarapításánál? A teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését! (Róm 8,19)

 A napok ura? Az Élet Ura! Jézus földi küldetése három évében minden napon halálosan elfáradt, csakhogy az Élet Uraként ismerhessék meg. A megszállottakból ördögöt űzött ki, a bűnösök megbocsátásra találtak nála, szeretettel fordult a kicsinyek felé és felkarolta a kitaszítottakat. Azért jött, hogy megkeresse és megmentse az elveszettet. Ebben a szombatnap sem akadályozhatta, hiszen Ő Ura a szombatnak is! Ha pedig valaha is várt - mint Lázár esetében - azért tette, hogy kiderüljön: Ő a feltámadás és az élet! Kereszthalálával sem várt évtizedeket, az idő teljességében áldozta oda magát értünk és helyettünk. Nem is kérdés, hogy mi keresztyének a feltámadását ünnepeljük minden vasárnap, hiszen ez kétségtelenné teszi, hogy hatalma van minden felett, bűn, pokol, halál felett, mert Ő az Élet Ura!

Imádkozzunk! Úr Jézus, bocsásd meg megkövült vallásosságunkat!

Bocsásd meg, hogy a magunk rítusai, szokásai és kényelme lefoglalnak bennünket!

Bocsásd meg kemény szívünket, hogy mások javáért olyan nehézkesen mozdulunk!

Bocsásd meg, hogy még mindig nem tudjuk eléggé érteni szereteted titkát!

Te vagy az Élet Ura! Kérünk, könyörülj rajtunk is!

Gyógyíts bennünket Lelked hatalmával! Ámen

 

2018\09\19

Emlékezz csak!

ram-szakadek.jpgÉn ott álltam a hegyen, mint az előző alkalommal, negyven nap és negyven éjjel. Az ÚR meghallgatott engem ezúttal is, és ezután nem akart elpusztítani téged az ÚR. Majd ezt mondotta nekem az ÚR: Menj és indulj útnak a nép élén, hadd menjenek be, és hadd vegyék birtokba azt a földet, amelyet esküvel ígértem meg atyáiknak, hogy nekik adom. Most pedig Izráel, mit kíván tőled Istened, az ÚR? Csak azt, hogy Istenedet, az URat féljed, járj mindenben az ő útjain, szeresd őt, és szolgáld az URat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből. Tartsd meg az ÚR parancsolatait és rendelkezéseit, amelyeket ma parancsolok neked a te javadra! 5 Mózes 10, 10-13

Mózes visszaemlékszik...

Mózes visszaemlékszik az Úrral folyatatott útra. Maga miatt? Nem kizárólag, hanem a nép miatt. Mert a nép képes csak történelmet és emberi ügyet látni a maga múltjában, ahogyan az egyes emberek is. De Mózesnek el kell mondania számunkra, hogy sorsuknak van egy másik, fontosabb dimenziója is. Mert Isten tevékeny és élő. Valóságos és hozzánk beszélő, értünk cselekvő Úr. De ezt nem mindenki látja. Még a zsidó nép, a választottak sem mindig látták. Az ember mindig azt szeretné, ha Istent működésbe lehetne Őt hozni, a magunk szükségletei szerint lehetne irányítani, annyit és akkor mondana, amikor és amennyi nekünk tetszik. S ha nem értjük, magunkat tőle távolinak gondoljuk akkor könnyen elpártolunk. Így történt ez a zsidó néppel is. Bár kihozta őket Egyiptomból, nappal felhőoszlop, éjjel tűzoszlop volt, ennyi csoda és gondoskodás után sem tudták az Urat viszontszeretni, nem tudtak rá várni. Amikor a dolgok nem aszerint alakulnak, ahogyan mi kívánnánk, akkor könnyen jön a meghasonlás. Mózes csak 40 napig volt távol, hogy átvegye a kőtáblákat ők máris elfordultak, és aranyborjút készítettek, hogy azt imádják istenként.

És Mózes visszaemlékezik arra, hogy könyörgött értük 40 napon át, az Úr előtt állt miattuk, értük imádkozva. A népnek nem kellemes ezeket a dolgokat újra hallania, nem esik jól nekik, mert a bűnükre emlékezteti őket Mózes. – Idézzük fel most a saját élettörténetünket! De ne csak a szépre, jóra, sikeresre emlékezzünk! Merjük feleleveníteni a kudarcot, hitetlenséget és elbukásokat is! Leszorítanánk a mélybe ezeket, nem esik jól látni gyengeségünket, a szívünk keménységét és azt, hogy Isten nélkül milyen szánalmasan tudtak és tudnak alakulni a dolgaink ma is. De ez tény. S ilyenkor értjük meg, amit az Úr Jézus mond: nélkülem semmit sem tudtok cselekedni. Semmi olyat, amiről érdemes lenne másoknak hosszasan beszélni, semmi olyat, aminek igazán pozitív lenne a töltete, amivel valóban dicsekedhetnénk. Luther így ír erről: bűnös a legjobb életben is. S amikor nincs ott Isten, Isten népében nincs miről beszélni, mert ez tart össze. Egyszer valaki azt mondta, hogy a gyülekezetben nem csak közös hit alapján lehetünk együtt. De akkor miről beszélünk? S ha valaki már közelebb került az Istenhez, az tudja: nagyon nehéz sokáig úgy lenni a keresztyén közösségben, hogy ne kerülne felszínre az ember saját élete, személyes hite, az Istennel való kapcsolat.

 – Ha a saját élettörténetünket idézzük, akkor újra és újra a bűnbánat hangján fogunk tudni beszélni. Mózest is bűnbánattal a szívében hallgatta a zsidó nép, aki büszke volt kiválasztottságára, harcokra, aki számára Isten közelsége rangot és méltóságot jelentett a többi nép között, de közben a szívük olyan távol volt tőle, minden mással volt tele csak nem azzal, amit az Úr szeretett volna. Nem volt kellemes meghallgatni Mózes szavait, amikor azt mondta, 40 napig könyörögtem értetek, mert a bűnök miatt kellett tenni, de enélkül nem értették volna meg sem a sorsukat, sem Istent. Ezért kell elmondania, hogy a nép pusztulása a köszöbön állt. Nagy bajba került…

Tizenkét évesen jártam először a Rám szakadékban, egy nagyon esős nap után mentünk végig a túraútvonalon. Ha felidézem, előttem vannak a sziklába rögzített láncok, amibe kapaszkodunk és tanáraim keze, ami megtartott. Mindenki fegyelmezett volt. Kisdiákként sosem hallottam túracipőről, de később egyetemistaként, amikor az Alpokban kirándultunk, már a felszerelésem is biztosabb volt, a terepviszonyokhoz igazított. Ha nem vettük volna komolyan a figyelmeztetést, ha legyintettünk volna túravezetőink szavai hallatán, ha azt gondoltuk volna szabad merésznek lenni, az az életünkbe került volna. És ezt mindannyian tudtuk, nem kockáztattunk. Akkor és ott tizenévesként a Rám szakadékban nem vontam kétségbe, hogy a mi javunkra van ott a korlát, a lánc és értünk fáradozik a tapasztalt túravezető. De igaz ez az autóvezetésre is. Ott már merészebb voltam egyszer- kétszer, és bizony ez életveszélyes helyzeteket hozott elő. Ezért ma is hálás vagyok, hogy a fáradtan vezetésből, dekoncentráltságból nem lett tragédia. Mert be kell tartani a KRESZ-t és azt is, hogy az ember csak akkor üljön volán mögé, ha vezetésre alkalmas állapotban van.

Az életünkről van szó, a mi javunkra, a mi védelmünk miatt van a szabály, törvény, mert könnyen elveszítjük a tájékozódásunkat… Erről tanúskodnak az összeroncsolódott járművek az út szélén, hegyi katasztrófák is.

De miért van az, hogy ezt jobban értjük, mint amikor a Tízparancsolatról van szó? Miért van, hogy ennek az igazságát könnyebben belátjuk? Miért van, hogy az emberek alkotta szabályokat inkább betartjuk, mint Isten igéjének engedelmeskednénk? Mert nem a testi, hanem a lelki életünkről van szó, mert nem evilági életünkről, hanem az örök életről van szó. Mert nem valami kívülről tapasztalható, hanem egy belső valóság az, ami veszélyeztetve van, és csak kritikus esetekben, krízisben derül ki, hogy az sokkal fontosabb!

Negyven napi Isten elé állás közben Mózes is tudta, amit Ézsaiással íratott le Isten: hogy elfáradnak az ifjak és még a legkiválóbbak is megbotlanak, de akik az Úrban bíznak erejük megújul. Ezért idézi fel azt is, hogyan tud megújulni az Istennel kötött szövetség, hogyan élheti meg ezt is az ember az Úrral együtt. Ezért beszél mélységekről és idézi a múltat, mert pontosan ott és akkor volt a legnyilvánvalóbb az Isten hatalma, kegyelme, amikor csalódtunk magunkban, amikor lezuhantunk és össze voltunk törve. A bűnnel szembesülve, a bűn miatt összetörve élhető meg a leginkább, mit jelent az, hogy a mi Urunk Jézusunk bűneink miatt jött a földre és azokért adta az életét, és abból akar önmaga számára megszabadítani. Ha erről nem beszélünk, semmit sem ér a mondandónk, ha ez nem téma Isten népében, akkor a többi szavunk is értelmét veszíti

Mózes visszaemlékszik arra, hogyan erősödött és újult meg az Istennel kötött szövetség

Negyven napig voltam ott, meghallgatott engem és nem akart elpusztítani téged. Isten embereinek nehéz dolga van. Mert az Úr ezt várja: az előtte állást, imádságot, közbenjárást másokért. Nem tud másként megújulni a nép és az Úr kapcsolata, csak úgy, hogy az Isten elfordítja haragját, új esélyt ad. Megint lehajol, megkönyörül, odafordul, megbocsát. És ebben tapasztalhatja meg a nép azt, hogy nem az alapján cselekszik vele az Úr, amit érdemel, hanem önmaga miatt, szentsége, szeretete alapján. A szövetség megújítása Isten kegyelmes tette! 

Mózes újra elmondja, mi Isten népe dolga: szeresd őt! Ez az intés hálás a engedelmességre!

Aki megégette magát fél a tűztől. Félelmetes dolog az élő Isten kezébe esni. A mi Istenünk emésztő tűz. Ne játssz a tűzzel! SZERESD TELJESEN! Légy engedelmes! Megéri. Bár az Őr irgalmas, szerető és kegyelmes, de mégis Ő az Isten. Ne feledd el! 

2018\09\16

Illés ugyanolyan ember volt, mint mi

13Szenved-e valaki közöttetek? Imádkozzék! Öröme van-e valakinek? Énekeljen dicséretet! 14Beteg-e valaki közöttetek? Hívassa magához a gyülekezet véneit, hogy imádkozzanak érte, és kenjék meg olajjal az Úr nevében. 15És a hitből fakadó imádság megszabadítja a szenvedőt, az Úr felsegíti őt, sőt ha bűnt követett is el, bocsánatot nyer. 16Valljátok meg azért egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok. Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének. 17Illés ugyanolyan ember volt, mint mi, és amikor buzgón imádkozott azért, hogy ne legyen eső, nem is volt eső a földön három évig és hat hónapig. Jakab 5, 13-16

Áhítat a nevelőtestület alakuló értekezletén

minden_lelek_2.jpgAz iskolai dokumentumok bizonyos helyein, tablókon és beszámolókon gyakran találkozunk különféle idézetekkel. Ezek a tömör, rövid mondatok hosszabb fejezeteket summáznak, ugyanakkor értékrendünket, gondolkodásunkat, irányultságunkat tükrözik. Így van ez abban az esetben is, ha meghívóra választjuk, vagy a facebookon lájkoljuk költők, filozófusok, együttesek frappáns gondolatait, illetve nyíltan vállaljuk, hogy a Szentírásból vett isteni szavakra hagyatkozunk. Minden esetben rólunk üzennek ezek a mondatok másoknak, bennünket mutatnak be. Nevezhetnénk ezeket „minihitvallásnak” is.

 Amikor régen egy családi házba beléptek, sok minden árulkodott arról, miként gondolkodnak, mit hisznek az ott lakók. Egy- egy képre, hímzett feliratos falvédőre pillantva minden érkező rögtön betekintést nyerhetett az otthon szellemiségébe. Így van ez, ha hozzánk érkeznek, ha az iskolánkba vagy kollégiumunkba lépnek be.

 A fotón látható kis falitáblát „örököltem”, a nappalink falára függesztve látható. Segítségével rólunk alkothat képet minden vendégünk.  

 Sok egyházi iskola választ magának igét a tanév elején. Ez mintegy vezérelvként mutatja meg, mit tartunk az adott évben kiemelten fontosnak, mi a hangsúlya az adott időszaknak. Nyilvánvaló, hogy a tanévnyitó igéje, vagy az igazgatói beszéd már orientációként szolgál.

 A felolvasott bibliai szakasznak van egy mondata, ami kezdő lelkész koromban a fürdőszobai tükörre volt felragasztva. Ebből a pár mondatból valószínű, hogy a felszólításokon lenne a hangsúly, ugye? „Mindenféle élethelyzetben imádkozz!” - így foglalhatnánk össze Jakab apostol tanítását. Én azonban akkortájt nem az imára hívó igékből választottam, nem azok érintettek meg leginkább. Egy jelentéktelennek tűnő mondat volt különösen is bátorító a sok ige közül: „Illés ugyanolyan ember volt, mint mi.”

Miért érdekes és elgondolkodtató? Mert a Bibliában sokfajta emberrel ismerkedhetünk meg, de Illés az a próféta volt, aki Isten embereként csodákat tett, halottat támasztott fel és megtapasztalhatta Isten közelségét, sőt az Úr minden emberi értelemnek ellene mondó hatamát is.  Az ő imádságában erő volt, pedig ugyanolyan ember volt, mint mi.

 Bevallom, hívő életem gyengesége, hogy nem tudok hosszasan, kitartóan, állhatatos imádkozni, nem vagyok a nagy csendességek mestere. De hiszek az imádság erejében, vagyis abban, hogy Isten eszközként adja nekünk az imát, hogy vele kapcsolatban legyünk és megtapaszthassuk az Ő isteni valóságát, erejét, értünk nyilvánvaló szeretetét.

Én legfőképpen énekelve imádkozom, ezért szeretem és tanítom a sok szép koráléneket valamint a modern dicséreteket, könyörgéseket. S ha gyakorlom, ha belekezdek, ha dúdolom, akkor átélem azt, amit Illés is, hogy ebben erő van- nem miattam, hanem Isten Lelke miatt. Megtapasztalom hogy az énekelt imádság felszabadít, kinyit, felemel és közel visz Jézushoz, pontosan úgy, mint másokat a mély, csendes imádság.

2018-19-es tanévünkre olyan indítást kapunk Jakab leveléből, ami Istentől adott ígéret az ima-meghallgatásra, hiszen az emblematikus bibliai személyek is pontosan olyanok voltak, mint mi. És mi is olyanná lehetünk, mint ők- csak bízni kell Istenben, csak alázattal kell megállnunk előtte és tőle kell kérni. Csak beszélgetni kell az Úr Jézussal. Csak imádkozni vagy énekelni kell elkezdeni és bízni a meghallgatásban és mi is ugyanazt tapasztalhatjuk meg, mint ők. Megbocsátást, gyógyulást, vezetést, bölcsességet, emberi értelmet felülíró isteni beavatkozást.

 Illés olyan ember volt, mint mi. Mi tudunk- e ebben az évben olyanná lenni, mint ő? Az Úrra hagyatkozó, benne bízó, rá figyelő, minden élethelyzetben rajta tájékozódó emberekké és egyben az ő küldötteivé? Adja nekünk Istenünk az Ő Szentlelkét, hogy alázattal és bizalommal álljunk meg előtte, azzal a hittel, hogy Ő, aki biztat az imádságra, meg is hallgatja szavainkat. Ámen

hit ének mottó imádság falitábla Jézus Illés Isten embere év igéje

2018\09\16

Mások vigasztalásáért

 

vigasztalas.JPG

Igehirdetés Pál Korinthusba írt második levele 1. fejezete 3-7 versei alapján

3Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene, 4aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban, azzal a vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal minket. 5Mert amilyen bőséggel részünk van a Krisztus szenvedéseiben, Krisztus által olyan bőséges a mi vigasztalásunk is. 6Ha szorongattatunk, ez a ti vigasztalásotokért és üdvösségetekért van, ha vigasztaltatunk, az a ti vigasztalásotokért van, amely elég erős ugyanazoknak a szenvedéseknek az elhordozására, amelyeket mi is szenvedünk. 7A mi reménységünk bizonyos felőletek, mert tudjuk, hogy amiképpen részestársak vagytok a szenvedésekben, ugyanúgy a vigasztalásban is.

Élő könyvtár-  ezt a különleges kezdeményezést évekkel ezelőtt a Szélrózsán, egyházunk országos ifjúsági találkozóján ismertem meg. Nem szokványos élettörténetű embereket  hívtak meg, akiket egy beszélgetés erejéig ki lehetett kölcsönözni. Most nyáron is így volt ez. Egy kínai mondás szerint, aki egy emberrel beszélget olyan, mintha könyvet olvasna. De nem csak különleges személyiségekkel beszélgetve igazolhatjuk a mondást. Mindenkinek vannak sajátos történetei, van mit megosztania, mesélni valója önmagáról. Életünk fordulatai, nehéz helyzetei akkor válnak érthetőbbé, ha megismerkedünk mások életének fordulataival, nehéz helyzeteivel. Ezért is szükséges dialógusban lenni, kíváncsinak maradni és érdeklődéssel keresni a beszélgetés alkalmait, mert ha csak önmagunkra figyelünk, beszűkül a világunk, egyoldalúan értelmezzük a bennünket körülvevő valóságot, tehát elszakadunk a realitástól. Gondoljunk azokra az idős emberekre, akiknek már nincsenek kortársai, elhaltak a szerettei és ezért beköltöznek egy nyugdíjasházba, ott pedig nagyon jól érzik magukat, hiszen ott van kihez szólni, s bár átalakul az életrendjük, de legalább a kapcsolattartás biztosított számukra.

Pál apostol írja, hogy a hit hallásból van, ezért nélkülözhetetlen a keresztyén közösségben a bizonyságtétel. Hittapasztalataink megosztása személyes találkozásokban, testvéri beszélgetésekben, és közösségi alkalmakon is alapvető fontosságú. Ha nem osztjuk meg egymással lelki életünk történéseit, elkezd halódni a közösségünk. Olyan, ez mint amikor egy idős ember magára marad. Olyan, mintha mindenki csak várna a csodára, és egyre távolodnánk Isten jelenlététől akkor is, ha Isten jelenlétébe vágyakozunk.

Mi a legfőbb beszélgetés témánk? Az aktualitásaink, konkrét friss történések, bennünket foglalkoztató ügyek. "Mi történt veled? Hogy vagy?"– kérdezzük. Hívő emberek azonban a történések mögé néznek. Ugyanaz megtörténik Jézus tanítványaival is, mint a nem keresztyén emberekkel, de a különbség abban rejlik, hogyan kutatjuk a dolgok értelmét, miként értelmezzünk egy- egy eseményt. Döntéshelyzetek, kihívások, tanácstalanság, konfliktus, bajok, betegségek, szenvedés, halál... A nem hívő ember csak azt akarja tudni, miért nem maradtak mindezek távol tőle, miért kellett neki is megtapasztania, miért ne lehetett volna ettől mentes a sorsa. "Mi okból?"- kérdezi. A hívő ember pedig azt is meg szeretné tudni Isten miért „ mérte” ezt rá, mi volt a célja, üzenete mindezzel. Tehát a hívő  ezt kérdezi: " Mi célból?"

Az Ars Sacra hete kezdődött el tegnap, "Nyitott Templomok" megnevezésű rendezvényeket szerveznek gyülekezetek. A programsorozat idején az egyházművészeten túl az épített épített örökség iránti megbecsülés is megmutatkozik. Miről szól mindez? Vannak híres, különleges bizonyságtevőink, akikre büszkék lehetünk. Mi is büszkék vagyunk a templomépítő ősök áldozatkészségére, hitére, erős imaéletére, aminek bizonyítéka a kitartó imádság, cselekedet, hitvalló élet, hiszen eredménye a templomépítés megvalósulása. Büszkék vagyunk Bachra, akit az ötödik evangélistaként emlegetünk. Büszkék Szokolay Sándorra és Gryllus Vilmosra, a saját ifizenekarunkra a MIND-ra és a rétfúvósokra. Hallván őket vagy műveiket felsóhajtunk: " Milyen szépen tudják dicsérni az Istent!" Mindemellett azonban a nyitott templomok napján nekünk is oda kellene állni és a saját bizonyságtételeinket elmondani… Elmondani azt, hogy Isten csodálatosan cselekszik az életünkben... Miért sorvadnak el közösségek? Mert elgyengül az a látásunk és meggyőződésünk, hogy Isten céllal tesz valamit az érdekünkben. Keveset beszélgetünk egymással a lelki életünkről, Istennel élt mindennapjainkról. Elmondhatnánk, hogy nem csak önmagán túlmutató, Istenünk szándékára mutató egy- egy történés, amit átélünk, hanem az másokért is történik velünk. Mások érdekében ér bennünket szenvedés, megpróbáltatás, hitharcainkat testvéreinkért vívjuk. S ha ezt nem így látjuk, hogyan is születhetne meg a bizonyságtétel, miként is beszélhetnénk meg hitünk megtapasztalásait?

A fiatalok világa a szerelemről szól, keressük a hozzánk illőt, aki viszonozza érzelmeinket, társunk lehet. Huszonévesen egy ügyetlen próbálkozást követő, kicsit szomorkás helyzetben egy lány megosztotta velem saját csalódását. S én akkor és ott tudtam, hogy mindaz, amit én átéltem, miatta is volt. Tudtam, hogy Isten nem csak engem formál, tanít, vigasztal, hanem rajtam keresztül azt is, aki hozzám fordult… A tapasztalatomon túl azonban azt is elmondhattam a válaszokat és vigaszt kereső lánynak, hogy engem hogyan emelt ki az Úr ebből a fájdalmas helyzetből. A későbbiekben számos negatív szituáció, bántódás ért, és már tudtam azt mondani Pállal együtt, hogy mindezt azért kellett átküszködjem, mert Istennek velem is terve van, sőt így akar használni mások javára.

Korunkban túlságosan felértékeljük a szakembereket. - Félreértés ne essék: kellenek mindenhol a jó szakemberek! Vannak azonban helyzetek, amikor nem kell a hivatásos segítő szakember, mert elegendő a meghallgatás, a figyelem, a helyén mondott szó, a szeretetben átélt közösség gyógyítása. Pál apostol nem hivatásos vigasztalók kiképzésén mondta el ezt a pár mondatot a vigasztalásról, hanem egy gyülekezetnek írt levélben. Igen, bizony. Nem léphetünk hátra, mondván: én nem vagyok szakember. Sőt pontosan azt kellene meglátni, hogy te vagy az, akire a szomszédnak, családtagnak szüksége van. Isten ezért enged meg nyomorúságot, szorongattatást, bajt, szenvedést az életedben, hogy a tőle kapott vigaszról szólj másoknak is. Téged vesz kézbe, hogy azzal a vigasztalással, ami tőle jött, másoknak is vigaszt adj.

Isten vigasztaló szava Krisztus jelenléte az életemben. Ő bűnhődött, hogy nekem, nekünk békességünk legyen. Ő szenvedett, hogy szenvedéseimben társként, példaként lássam… Megvigasztal, lenyúl hozzám, hogy én is elmondhassam: él az Úr, aki lenyúl éred is!

Nyilván históriai szempontból fontos a múlt feltárása, a történészek, régészek ismeretanyagot adnak át kutatásaik nyomán és példaként mutatják be a múlt szereplőit. De a hitben megélt események felidézése ennél nagyobb hatású kell legyen. Más oka van annak, ha a múltra nézünk. Életünk eseményei, s mi magunk abban az összefüggésben lehetnek erőt adók hogy az erő forrására mutatunk. Mi a történelem Urára, a történelemben is változatlan egy Úrra mutatunk, akinek hatalmát, megbocsátását és vigaszát megélték őseink. Múltbeli személyes történéseink idézése azért történik, hogy bizonyságot tegyünk az Úr Jézus Krisztusról, aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.

A héten ismét sokakkal beszélgettem. Engem is erősítenek a lelkipásztori beszélgetések, az én hitem számára is fontos alkalmak ezek, mert láthatom a cselekvő, vigasztaló, imádságot meghallgató élő Urat, ahogyan sokak életében és üdvösségén munkálkodik. De vajon csak nekem lenne szükségem az ilyen bizonyságtevések meghallgatására? Természetesen nem. A lelki közelmúlt feltárása mindenkinek hasznos, sőt életadó, ebből táplálkozunk. A hit történései ugyanis Jézus vigasztalásának történetei. Jézus történetei. Jézus jelenlétének, bűnbocsánatnak és szeretetének bizonyítékai. Hiszem, hogy Ő sokak életében cselekszik: közbelép, meghallgat tanácsot ad, vigasztal. Vigasztaljunk hát mi is másokat ezzel, hiszen így Isten eszközei lehetünk a reménység, az az evangélium emberei. 

beszélgetés szenvedés szakember bizonyságtétel szam vigasztalás megpróbáltatás élő könyvtár Jézus

2017\10\08

Így kezdtük el öt hete

Wittenberg városa 500 éven át arról volt híres, hogy vártemploma kapujára egy ágoston rendi szerzetes, nevezetesen Martin Luther kifüggesztette egyházat újító tételeit. Amikor augusztusban végén ott jártunk újabb ajtókat, kapukat láttunk a régi Mária templom mellett.

witt_schlosskirche_95.jpgMostantól fogva ezekről is híres lesz a reformáció városa. Tavasszal az ottani diakóniai szolgálat ötletgazdái 170 használt, régi ajtót osztottak ki különféle szervezetek, egyesületek, egyházi csoportok számára.  Majd a 60 legjobban sikerült művet a templom mellett egy nagy hajószerkezeten kompozícióba ácsolták össze. Miről is van szó? Felkérték a projekthez csatlakozni akarókat, fessék át az ajtókat, de nem akárhogy. Kezeljék le az időjárás viszontagságainak ellenálló réteggel, de előtte rajzolják rá, mit jelent számukra az igazság. Ha a szomszédjukra nyílna ez az ajtó, akkor milyen üzenetet adnának át számára az igazságról? Nagyon mély tartalmú képes üzenetek készültek. Nem véletlen a téma, hiszen mindannyian keressük az igazságot, de Wittenbergben 500 évvel ezelőtt Luther felismerte, egyedül a Szentírás alapján, egyedül a Jézusba vetett hit útján ismerhető meg az igazság önmagunkról és Istenről is.

menschen-in-haft-gestalten-tur-fur-wittenberg-4.jpg

Mezőberény is híres lehetne kapuiról, míves ajtóiról. Ezeket a szép kivitelű régi ajtókat örökíti meg egy fotókiállítás a német nemzetiségi házban. De olyan ajtók is vannak, amin Petőfi, Orlay, Szendrei Júlia lépett át, vagy a paksi atomerőmű első igazgatója Szabó Benjamin és a magyar szatellit- azaz űrkocka atyja Gschwindt András, akik nem csak díszpolgári címükről ismertek, hanem mert ők is berényi gyerekek voltak, az itteni iskolák kapuján átlépve indultak a tudás megszerzésére. Mezőberény tehát iskolái ajtajáról és kapuiról is híres lehet, az a gimnázium ajtaja miatt is. Sőt ebben az évben jubileuma van a gimnázium ajtónyitásának, egyszerre a 215-dik és az 55 éves. 

Jézus is beszél ajtókról. Szól széles útról és tágra nyitott ajtóról, de szoros kapuról szól és a keskeny útról is. Ő mondja: 13Menjetek be a szoros kapun! Mert tágas az a kapu, és széles az az út, amely a kárhozatba visz, és sokan vannak, akik azon járnak.14 Mert szoros az a kapu, és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik azt megtalálják.” Mt 7, 13-14

A széles úton sokan járnak, a tágra nyitott ajtón könnyű bejutni. De Ő ennek az ellenkezőjére hív bennünket.  Menj be a szoros kapun és járj a keskeny úton! 1,1 millió diák kezdte el a tanévet, kb. fele ennyien középiskolában, s még fele annyian egyházi iskolában. Sokan járnak ezen az úton- ez tény- de vajon mennyien járnak a keskeny úton, a hit útján? Isten ismeretének útján? Sokak előtt nyílnak meg majd ajtók, ha eredményesek lesztek- érettségi után egy jó egyetem kapui, egy kiváló, jól fizető munkahely ajtaja. De vajon ki az, aki előtt majd az Isten országa kapuja is kitárulhat, mert nem csak ismereteket szerzett az itteni falak között, de hitté vált minden ige és ének, amit itt hallott, s amit itt kapott a szívébe került és az vezette őt?

ich_bin_die_tur-mb.jpg

Jézus azt mondja: válaszd a keskeny utat, válaszd a szoros kaput. Egyik sem a könnyebbik út. De ha már diákként közöttünk vagy, akkor már sok szempontból ezt tetted. Tanulásodban is megtapasztalhatod, nem a könnyebbik útra tértél: küzdeni kell, figyelned kell az egymást követő lépésekre. Évről évre egyre több ismeretet halmozol föl, egyre nagyobbak lesznek a kihívások, de mivel fiatal vagy bizony a kísértések is megközelítenek. De a céljaidat látva tudni fogod, hogy megéri küzdeni, törekedni. Jézus azt mondja: az életben sokan választják a kényelmesebb és egyszerűbb utat, sokan engednek kísértéseknek, az élet élvezetesebb részét ragadják meg. De ki jár jobban? Tapasztaltból mondom, az aki őt követi, keskeny úton jár. Jézus tanítása feladat: kihívás az ember értelmének, szívének, lelki igényességének. Nem ez az egyszerűbb, ez a nehezebb életvitel. De megéri! Mindenki boldog életet akar, mindenki szeretetre éhes, mindenkinek fontos, hogy családja, szerettei békességben, biztonságban legyenek. Sőt a szívünk mélyén a mennyek országát is szeretnénk elérni. Tiszta, élhető jelent és jövőt akarunk. Nagy életcélok ezek. De megszerezni nem lehet csak úgy, ha a keskeny úton járunk, a hit útján, engedve, hogy a Mester vezessen, ha igyekszünk bemenni a szoros kapun, azon a kisajtón, ami maga Jézus- nélküle nem fog menni.  De vele, az Ő segítségével igen. Tegyük hát meg közösen lépéseinket a tudás és a hit útján ebben az évben is!  

2017\10\02

Rád néznek és Te tudod miért

 

erntedank_10_altar-dank_553.jpg

Mindenki várakozva néz rád, és te idejében adsz nekik eledelt.

Mindenek rád néznek, hogy te megadd eledelüket idejében.

Mindenki szemei te reád vigyáznak, és te idejében megadod eledelöket.

Zsoltár 145, 15

A szem a lélek tükre. Jézus azt mondja, a szemünk elmondja, milyen a bensőnk. A test lámpása a szem. Ezért ha a szemed tiszta, az egész tested világos lesz. Ha pedig a szemed gonosz, az egész tested sötét lesz. Mt 6, 22-23 Nem mindegy min akad meg a tekintetünk és mit nézünk ismételten, kitartóan, hosszasan. Az ember ízléséről és lelkivilágáról árulkodik az, amit szépnek tart, amit szívesen megnéz, amivel körül veszi magát. Igaz ez a képi világra, filmekre, de igaz ez arra is, ahogyan a körülöttünk lévő természet képeiből vagy a tárgyiasult környezetből válogatunk. „Láss, ne csak nézz’”- hallhatjuk az ismert felszólítást, ami arra vonatkozik, hogy merjünk a látható mögé tekinteni.  Ne csak felületesen vetüljön tekintetünk bármire is, hanem nézzük meg, mit tartalmaz, mit üzen, mit közvetít. Tehát az, amire, akire nézek, vagy amire szívesen, örömmel, szeretettel nézek, áttételesen rólam is beszél. A zsoltáríró azt mondja: mindenek rád néznek Uram! A tekintet iránya nagyon fontos. Tudunk-e fölfelé nézni? Vagy tesszük ezt magunk elé, az orrunkig sem látva? Tudunk-e túllátni a láthatón- és nézni Istenre a lelki szemeinkkel? Nem kell különleges dolgokra gondolni, szabad csupán ezt kérdezni: van-e Istenre néző lelkiismeretem? A keresztyén meditáció sokak számára érdekes kifejezés, s talán az is, amit egy másik zsoltárigében hallhatunk: Gyönyörködj az Úrban és megadja szíved kéréseit. Zsoltár 37,4 Istenben lehet gyönyörködni. Lehet úgy elmélkedni a Biblia kijelentései alapján Isten tettein, csodáin, szeretetén elmélkedni- idegen szóval meditálni-, hogy az Őhozzá visz közelebb. A  keresztyén meditáció lényege nem önmagunk felfedezetlen, titkos terepének feltérképezése, egy különleges tudatállapot elérése. Sokkal inkább az Isten személyének és szeretetének jobb megismerése önmagunkra vonatkoztatva. Az Istenben való gyönyörködés pedig elvisz bennünket az őszinte imádsághoz. Erre vonatkozik az ígéret:  ha valaki így tárja fel kéréseit, azt Isten meg is áldja az ima meghallgatásával. Mit jelent tehát Istenre nézni? Látni, őt a lelki szemeinkkel és imádságos lelkülettel felé fordulni. Ma a hálaadó istentiszteleten ezért gyülekeztünk össze, hogy közösen nézzünk Istenünkre, lássuk meg gondoskodó jóságát életünk minden területén.

A német nyelvű fordítás így szól: „ Aller Augen warten auf dich Herre… azaz: mindenek szemei rád várnak…. A tekintet iránya marad, mégis egy másik fontos kérdéskört tár elénk. Várunk- e még az Úrra? Tudjuk-e úgy mindennapjaink munkáját végezni, terveinket szem előtt tartani, hogy közben az Úrra várunk? Milyen sokan mondhatnák: „Nem várok rá, de jól esne, ha közbe avatkozna.” A bibliaórán mondta egy testvér: azok vádolják és szidalmazzák legjobban Istent, hogy elmulasztott segíteni, akik nem is hisznek benne. Bizony ez is csak azt igazolja, amit ez az ige mond: minden szem rád vár.  Még az is így tesz, aki nem gyönyörködik Istenben, még az is aki, nem hisz, nem imádkozik. De várja a csodát, elvárja az isteni jóságot, sőt haragszik, ha Isten tetteit nem tapasztalja meg. Mert várná. A szíve, az emberi mivolta mégiscsak vár valamit Istentől.

Az aratási hálaadás és konfirmációi jubileum vasárnapján vagyunk együtt. Ma visszanézhetünk az év első háromnegyedére, miben reménykedtünk, amikor nekifogtunk valaminek? Miben bíztunk, miért gondoltuk, hogy sikerül majd véghez vinni a terveinket? Önmagunkban, az erőnkben, a képességeinkben bizakodtunk, hogy az akaratunk nem mond csődöt? Miben bíztak a gazdák? A jó zsíros földben, a korszerű technológiában? Miért gondoltuk, hogy van értelme küszködni és lesz eredménye a munkánknak? Ma jubilánsaink visszatekinhetnek arra, amikor itt álltak az oltár előtt. Sok- sok évvel ezelőtt tizenévesként sorakoztak fel, és elmondták a konfirmációi vallástételt. Akkor vettek először úrvacsorát. Nem is az a fontos, milyen érzés volt, fel tudjuk- e idézni az akkori történéseket. Sokkal inkább a tényre nézünk, hiszen kifejezték: a Szentháromság egy Istenben bízok, vallom az evangélikus keresztyén egyház tiszta és igaz tanítását, és megfogadták, hogy hűséggel ragaszkodnak majd mindehhez. Megmaradt- e, elmélyült- e ez a bizalom? Vezette-e az akkori fiatal hitvallókat egy életen át a hit Krisztusban? Várták- e tiszta szívből Isten beavatkozását, az Úr odafordulását, szeretetét, megbocsátását? Esetleg azóta alig- alig éltek a szentséggel, azóta elhalványult a hit és megfeledkeztek a hitvallásról, az őket Istenhez kötő kapocsról?

Minden szem rád vár Uram… Minden szem, minden szív. Csak olyan nehéz tudatosan vállalni ezt a szükséget, ezt a vágyat. Úgy tűnik, mintha baj lenne megfogalmazni: igen is, a teremtő, a szerető mennyei Atyától függök. Isten pedig tudva, hogy mindenki az Ő szeretetétől és jóságától függ, megadja az esőt és a napütést mindenki veteményére, erőt és áldást ad arra is, aki nem kéri. Hátha egyszer felfedezzük, megértjük, hátha egyszer végre tudatosítjuk magunkban: semmik lennénk, ha ő nem engedné meg hogy éljünk, ha ő maga nem biztosítaná az életünk feltételeit. Nemcsak erőtlenek lennénk de szeretetre is képtelenek.

Mire várunk? Mit szeretnénk? Azt, amit a zsoltáros mond: hogy az eledelünkhöz jussunk. Nem használjuk ezt a szót, sajnos, a kaja szó sokkal elterjedtebb, sajnos… Szeretnénk a megfelelő életfeltételeket megkapni, a szükségleteinket betölteni. Isten megadja idejében. 30 évvel ezelőtt Vigándpetenden táboroztunk. A tíznapos táborozás után hazaindulva a busz ablakából néztünk még vissza. Egy hegynyi kenyeret láttunk a másik táborhely mellé leborítva. Sosem fogom elfeledni, mennyire meg voltunk rökönyödve mind gyerekek mind felnőttek. A látvány maradandó egy életre. Három évtized múltán sem változott ez, sajnos. Az iskolákban a gyerekek nem becsülik a tízórait. Van, aki bedobja a kukába, jobb esetben visszaküldi érintetlenül. A bőség idejét éljük. De hol van a figyelem egymásra? Nem ette volna meg valaki más, aki éhes, akinek jól esett volna? Ha az enyém az az étel, azt csinálok vele, amit akarok, akár ki is dobhatom a szemetesbe? Több ismerősöm azért haragos, mert társadalmi igazságtalansággal szembesül, nem tudja megemészteni, hogy vannak gazdagok, szegények és morog, panaszkodik, hogy ez így nincs jól. Olyan téma ez, amit mi, apró porszemek nem tudunk megoldani.  Amióta ember él a földön így van ez. Óriási összefogásra, Isten lelke által vezetett emberekre, felelősségteljes tettekre lenne szükség, önzetlen, másokért tenni akaró emberiségre. Mivel ezt a globális problémát nem tudjuk sem megszüntetni, sem nagyban befolyásolni, a magunk terepén kell elkezdeni a jót. És ha már itt tartunk, vajon megfeledkezett- e rólad testvérem az Úr? Megadta-e azt, amire szükséged van? Idejében kaptál jót, kenyeret, barátot, békét, jó időt, családot, értelmet, dalt, fényt, szép zenét! Megadja eledelünket a maga idejében. Megadja a segítséget idejében, számíthatunk rá.

Egy alkalommal Jézus és tanítványai egy samáriai város határában jártak. Jézus egy kút mellett üldögélt, és a hosszú, fárasztó út után a vízért érkező asszonyt kérte, hadd igyon a korsójából. A találkozásból hosszú, fontos beszélgetés lett. Közben a tanítványok is visszaérkeztek valami elemózsiával. Így jegyezte le János: 4, 31…. kérték őt a tanítványai: „Mester, egyél!” 32 Ő pedig azt mondta nekik: „Nekem van eledelem, amit egyem, amiről ti nem tudtok.” 33 A tanítványok erre egymást kérdezték: „Valaki talán hozott neki enni?” 34 Jézus ezt mondta nekik: „Az én eledelem az, hogy teljesítsem annak akaratát, aki elküldött engem, és bevégezzem az ő munkáját.

Mi az eledel? Mi az, ami szükséges? A lelki kenyér, a Biblia, vágjuk rá rögtön. Az ima és a közösség. De Jézus mást is mond. Kiegészíti a mi elképzeléseinket. Az is létszükséglet az ember számára, hogy Isten akaratát teljesítse és az ő munkáját bevégezze. Nem az a küldetésünk, hogy létszükségleteinket egyre feljebb és feljebb tornásszuk. Nem is az a küldetésünk, hogy csupán a magunk munkájában legyünk tökéletesek. Fontos helyt állni, felelősen élni. De az egész életünknek van küldetése, ez pedig az, hogy Isten akaratát teljesítve bevégezzük azt, amiért ő életet adott nekünk. Megannyi tehetséget, tudást helyezett belénk, kiformálta a jellemünket, de nem azért, hogy kizárólag a hétköznapi életminőségünkön fáradozzunk. Küldetésünk, hogy az ő akarata követei legyünk másoknak e világban. Mit az Ő akarata? Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és az igazság ismeretére eljusson. 1 Tim 2,4 Az Istennel élt élet, az örök élet reménysége is szükségletünk. Ezért nem élhetünk önző, elszigetelt életet keresztyénként. Nem élhetünk csak testi életet. Lelki életet kell élni, mert mi lelkiek is vagyunk! Azt az Urat képviseljük a világban, aki bennünket megalkotott, megtart, megváltott és megszentel. Felnézhetünk Jézusra, aki legbensőbb lelki szükségletünk miatt jött ebbe a világba, bűneink bocsánatért. Ezt az örömhírt visszük tovább. A Szentháromság egy Istent hirdetjük, akihez tartozhatunk, aki meghallhatja imáinkat, gondoskodik arról, hogy idejében meglegyen testi- lelki kenyerünk. Mert nem csak mi nézhetünk fel rá, hanem ő is ránk néz, szerető szemmel, ahogyan az Atya gyermekeire.

2017\03\05

Ki az erősebb? Egy rendkívüli párbeszéd

temptation.jpgKi az erősebb? A sátán, vagy az Isten?http://abibliamindenkie.hu/uj/MAT/4/

Sokféle sportág létezik: s mi általában azt érezzük a legigazságosabb versengésnek, amikor ketten állnak egymással szemben, test a test ellen harcol. Ebben az esetben kell megmutatni, ki a jobb, az erősebb. Bár a küzdősportokban, tehát ökölvívásban, szkanderben, vagy dzsúdóban sokszor nem is a testi fölény, - hiszen azonos súlycsoportban indulnak a versenyzők - hanem a jól alkalmazott technika, tudás számít. Fokozottan igaz ez a vívásra, teniszre is, ahol fürgének, koncentáltnak kell lenni, vagy pedig a sakkra, ahol a felek felkészültsége, idegjátéka csap össze.

Ki az erősebb? A sátán, vagy az Isten? Mi az erősebb? A jó vagy a rossz? Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ebben a szemtől szemben küzdelemben a gonosz erősebb, hiszen látványosabb rombolást ér el, erősebbnek mutatja magát. Gyorsan és kegyetlenül végzi a munkáját, eszközei nemtelenek, nem válogat a módszerekben sem. Cél az ember tönkretétele. Látjuk a képét egy tragédia, visszafordíthatatlan betegség, vagy a történelem sötét időszakai mögött. Nem nehéz igazat adnunk János apostolnak, aki azt írja, hogy az ördög embergyilkos volt kezdettől fogva.

Ki az erősebb? Jézus és a sátán párharcában Jézus diadalmaskodik. Ez böjt első vasárnapjának örömhíre. Ha azt is észleljük folyamatosan, hogy a diabolosz tönkretesz, szétzilál mindent, ami számunkra kedves, szép, értékes, be kell látni azt is, hogy nem erősebb a mi Urunknál! Bár a gonosz azzal támadja Jézust, hogy Istenfiúságát vonja kétségbe, nem talál rajta fogást! Vajon a kísértő embert lát csupán benne, Jézus emberi oldalát, ember volta gyenge pontjait támadva? Mintha a názáreti ács fia nem is az Atya gyermeke lenne? Valószínű, hogy jól tudja, kivel áll szemben: az Emberfia Messiást akarja küldetésétől eltántorítani. Tehát, ha valaki úgy gondolná, hogy itt egyenlő felek, egyenrangúak feszülnek egymásnak, akkor téved! Ezt az evangéliumi történetet mi nem úgy olvassuk, nem úgy hallgatjuk, hogy kétséges a küzdelem kimenetele. Nem kell izguljunk, ki győz. Mi tudjuk, ki a Győztes és mi ismerjük Jézus Krisztus bűnön, halálon győztes hatalmát, a húsvétkor diadalmaskodott Urat! Tehát nem az a kérdéses, ki erősebb, a gonosz vagy az Isten, hanem az, hogy a mi személyes életünkben kinek az ereje mutatkozik meg. A mi személyes életünkben ki az Úr, ki az erősebb? A kísértő, aki különféle érzések, gondolatok, vágyak, békességet és hitet kilendítő szavak útján diadalmaskodik? Ki ural bennünket? Uralja-e Jézus az indulatainkat, a magatartásunkat, készek vagyunk-e visszavetni a kísértőt, vagy pedig a gonosszal szemben elural a félelem, bizonytalanság, és könnyű préda vagyunk neki?

Bűnbánattal valljuk meg erőtlenségeinket, amikor az Úrhoz történő kiáltás helyett megadtuk magunkat, nem vettük fel a harcot. Inkább sajnáltuk magunkat, és a félelmeinknek adtunk hangot. Istenünk pedig megígéri, hogy segítségünkre siet, ha kiáltunk hozzá, Ő meghallgat.

jesus-tempted.jpgMicsoda párbeszéd!

Mennyi vitának, mennyi szóharcnak voltunk már fültanúi! Megannyi veszekedés, méltatlan szóváltás elszenvedői vagy éppen okozói voltunk. Gondoljuk végig, mi minden hangzik el egy ilyen szembenállás során! S adjon hálát mindenki, aki ezeket csak hallomásból ismeri, vagy netán csupán a tv képernyőjéről. Van, aki ironikusan szájkaraténak nevezi az ilyen jeleneteket. Emlékeztessük magunkat egy kicsit, mi mindennel hozakodnak elő az ellenfelelek egy ilyen párbeszéd kapcsán. Az elején jönnek a tények, majd az érvek, azt követik a sértegetések, a személyeskedés, és a felek indulatos, önmagukból kivetkőzött méltatlan kiáltozása, a sárdobálás. Pedig csak vélemények különbségéről, látásmódról, nézetekről, egyszerű köznapi dolgokról szól a vita.

Itt Jézus és az ördög dialógusában sokkal komolyabb dolgokról van szó! Nincs szó megalázó szócsatáról, hanem az erők, lelki- szellemi hatalmak egymásnak feszüléséről. Mindkét fél az igéből, az Írásból merít. Csak az egyik manipulál vele, a másik pedig utat mutat. Ez a párbeszéd 40 nap böjt után hangzik el, ott, ahol az ember Jézus emberi szükségletei mutatkoznak, ott ahol az Isten Fia Messiási küldetése van kibontakozóban. Az zsidóság elvárása ez: a Messiás feloldja a nép szükséghelyzeteit, szabadító király lesz! János evangéliuma 6, fejezetében, a kenyérszaporítás csodája után olvassuk, királlyá akarták Őt tenni. Itt is milyen könnyű lett volna pár követ finom kenyérré változtatni, hogy Jézus az éhségét csillapítsa. De a legnagyobb szükség nem ezen a téren van, hanem az igével való táplálkozás terén. Sokkal több ember éhezik az Isten igéjére, mint amennyien szűkölködnek ételben. Mennyien maradnak otthon a vasárnapi ebéd miatt, mert az szent. Mennyien dolgoznak ma is, gondolván, hogy egzisztenciájukat kell biztosítani, és ebben ez az egy nap megoldást ad. Mennyi mindenki vádolja igazságtalansággal Istent a társadalmi különbségek miatt! Jézus azt mondja: nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, ami az Isten szájából származik. A dialógus kellős közepén még figyelmeztet is, ne csapjuk be magunkat, nem csak az a fontos, mi megy be a szánkon, hanem, hogy mi jön ki onnan. Ezzel egyben útmutatást ad: arra kell hallgatni, amit Isten mond. Az igével, a lélek táplálékával pont úgy kell élni, mint a testet gyarapító étellel.

Bűnbánattal valljuk meg, hogy olyan sokszor rombolunk szavainkkal, és nem táplálkozunk az élet igéjével. Megvalljuk, hogy jobban aggódunk a fizikális szükségletek miatt, és elhanyagoljuk lelki szükségleteinket, az igehallgatás áldott alkalmait.

kisertes3.jpgA második kísértés az oltalom témáját tárja elénk, de emögött is ott húzódik a Messiás elbizonytalanítása. Hiszen a zsidók elvárásai szerint a megígért Messiás majd a templom párkányáról hirdeti meg a szabadítást. Akkor megáll-e ott, és kihirdeti- e hatalmát, vagy leugrik bizonyítandó isteni hatalmát? Egyik sem az Jézus útja! Egyiket sem teheti. Mert nem kényszerítheti Isten hatalmát, nem parancsolhatja meg az Atya azonnali cselekvését! Látszólag ez a második támadás nem is olyan nagy horderejű, mintha kívül lenne a mi kísértéseinken. Itt most arról van szó, hogy az Atya és a Fiú egyet akarnak-e. Engedelmes- e a Fiú az Atya akaratának? Függ- e attól, amit az Atya mond, vagy pedig a Fiú kényszeríti ki az Atya közbelépését. Ki kit irányít? Enged- e az ember az Isten útmutatásainak. Az ember nem lehet felelőtlen! A történelmi leírásokból jól ismerjük az uralkodó osztályok, nemes urak, pártfunkcionáriusok sarjainak nagyképű felelőtlenségét. Nem egy volt vezető ember fiával elszaladt a ló, mert abban a tudatban nőttek fel, hogy apjuk majd kimenti őket a bajból. Ha egy hétvégi verekedés lesz, azt a kocsmában elrendezik utánuk, ha bűnt követnek el, az sem baj, ha összetörnek valamit, vagy valakiben kárt tesznek, apjuk zsebbe nyúl, jótáll értük. Jó, ha ez ember bízik az oltalomban, védelemben, de ez már nem járja! Vajon az Atya kötelessége helyrehozni azt, amit mi elrontunk? Ő azért adott értelmet, belátást, hogy magunk tudjuk megítélni mi az, ami helyes és helytelen, hol a határ a bizalom és az Ő gondoskodó szeretetével való visszaélés között. Jézus ezért mondja: Ne kísértsd az Urat a te Istenedet!

Bűnbánattal valljuk, hogy lázadó szívvel akkor is elvártuk az oltalmat és dolgaink helyrehozását, amikor mi voltunk meggondolatlanok. Bocsánatot kérünk felelőtlen, szeretetlen, elbizakodott és követelőző viselkedésünk miatt.

kis4.jpgA harmadik támadás a hatalom színterére visz. Mennyien elbuknak itt! Kétségtelen, hogy hatalmas árat fizetnek, akik elfogadják az ördög ámítását, akik eladják a lelküket! Jézust nem lehet megvenni! Őt nem lehet elkápráztatni. A harmadik etapban úgy tűnik, a gonosz tényleg elveszítette ítélőképességét. Hiszen az Isten Fiával áll szemben, akire nézve, akiben teremtetett ez a világ! Mit is gondol, hogy a világ Urát bizonyos dolgok jobban lekötik, egyes szépségek és kincsek jobban tetszenek neki?  S mégis itt már nem is szólítja hízelegve, kételkedve Isten Fiaként. Mintha egy egyszerű emberrel állna csak szemben, nem a Messiással.

Nézem a világ természeti csodáit és nem győzök belelni velük. Pénteken a Fülöp-szigetek gyönyörű világát ismerhettük meg, bemutatták a Trópusi Tengeri Nemzeti Parkot, Víz Alatti Folyó Nemzeti Parkot. Olyan természeti jelenségekről hallottunk, amik még fotókon is lenyűgözőek. Egyetemistaként jártam tanulmányi kirándulás során Innsbruckban, ahol a csoportunk dilemmázott: mit nézzen meg. Válasszuk inkább a Swarowski üvegkristály föld alatti múzeumot, vagy induljunk egy közös túrára az Alpokba. A világ összes kincse és gazdagsága köszönő viszonyban sincs a teremtett világ gyönyörűségével. Amit neki akart volna adni, az egyébként is az övé. Hogyan is gondolhatta a gonosz, hogy ezzel elkápráztatja a Világ Urát? Hogyan gondolhatta, hogy eltéríti a Messiást attól, hogy életét adja váltságuk sokakért?

Egyébként pedig: Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall? Mit érek a kézzel fogható gazdagsággal, ha lelkileg szegény vagyok? Semmit sem hoztuk e világba és semmit sem viszünk ki abból. Önmagunknak azonban meg kell állni egyszer az ítélőszék előtt. Akkor derül ki, kinek szolgáltunk, szívünk számára mi volt, ki volt a kincs, mi töltötte meg azt. Mennyiszer éltük már meg, hogy Isten imádata a legnagyobb örömöt okozó! Olyan benső boldogság, amit nem lehet megvenni, kiérdemelni. Aki átélte, tudja, miről beszélek! Elvehetetlen lelki gazdagság ez!

Bűnbánattal valljuk meg, mennyiszer nézünk félve, irigykedve e világ hatalmasaira, tőlük várva a segítséget. Urunk, te mást látsz kincsnek. Isten imádatára tereled tekintetünket, hogy a valódi érték, elvehetetlen gazdagság után vágyakozzunk.

kisertes2.jpgA történet kerete: Jézust elvitte a Lélek a pusztába - Angyalok szolgáltak neki.

Lássuk meg, hogy az ördög mesterkedése, a kísértő és Jézus közötti dialógus az Atya tudtával és az Atya ellenőrzése alatt zajlott. Nem teljes a kiszolgáltatottság, hanem nagyon is határok között tartott. A mi életünkben még inkább igaz ez! Nincs olyan, hogy valamit az Úr ne tudna! Nincs Isten háta mögött, csak az Úr szeme előtt van! Kísértéseink, határhelyzeteink és gyengeségeink tudatában bízhatunk abban, hogy minden ilyen próbatétel szerető mennyei Atyánk tudtával történik. Nyugtasson meg bennünket ez a tény és merítsünk erőt azokból az igékből, amik ugyancsak ezt nyomatékosítják számunkra.

Emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket. Isten pedig hűséges, és nem hagy titeket erőtökön felül kísérteni; sőt a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is, hogy el bírjátok azt viselni. 1 Kor 10, 13

Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, de nem vétkezett. Zsid 4, 15

Imádkozzunk! Urunk, köszönjük, hogy átérzed gyengeségeinket, tudod, mit jelent szemben állni a kisértővel. Hívunk téged, kérjük, állj mellénk! Jézusunk, szabadíts meg bennünket a próbatételek idején! Add Szentlelkedet, hogy a sötét órákban téged lássunk és téged halljunk! Hadd tudjuk segítségeddel hűségesek maradni hozzád, téged szolgálni, téged imádni gonoszt legyőző hatalmadért, bennünket mentő szeretetedért. Ámen

vita szavak ördög erő megértés kísértés küzdelem bűnbánat szabadulás Jézus Messiás

2017\02\13

Vegyétek, egyétek... ezt cselekedjétek...

jmlastsupper_3_40593_1407680379_1280_1280.jpgMi történt az utolsó vacsorán? Kik voltak ott Jézussal azon az estén? Mi a helyzet a Szent Grállal? Milyen szertartás segíthet közelebb jutni Istenhez? 

Gimnáziumi áhítat. Olyan téma áll a középpontban, amely a legkiemeltebb, egyben legtitokzatosabb része hitünk gyakorlásának. Egy szertartás, amit Jézus parancsolatának engedelmeskedve egyházaink szentségként gyakorolnak.

23 Mert én az Úrtól vettem, amit át is adtam nektek, hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárultatott, vette a kenyeret 24 és hálát adva megtörte, és ezt mondotta: „Vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.”  25 Hasonlóképpen vette a poharat is, miután vacsoráltak, és ezt mondta: „E pohár amaz új szövetség az én vérem által, ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre.” 26 Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret, és isszátok e poharat, az Úr halálát hirdessétek, amíg eljön. 1 Korinthus 11, 23-26

Müncheni egyetemista koromban a Collegium Oecumenicumban  nem kaptunk vacsorát, de havonta az utolsó csütörtök estén volt egy alkalom, amire összegyűlhettünk a kollégium szervezésében. Dies Academicus volt az alkalom neve, vendég előadóval, érdekes témával. Ilyenkor - mivel ez egy nemzetközi kollégium- mindig más népek ételeit tálalták fel. Igazán ünnepi estek voltak ezek, amikor egymást az ételek segítségével is jobban megismerhettük. 

Gimnáziumunkban ilyen a karácsonyi vacsora, ami a legkiemeltebb közösségi eseményünknek számít, hiszen minden apró részletében ott érezhető, hogy a szeretetközösségünket és összetartozásunkat a tőlünk telhető legteljesebb és legünnepibb módon éljük meg. A külsőségek, a megszokott- és várt momentumok, s aztán a közös étkezés együtt jelentik számunkra a „ karivacsit”, aminek a hangulatát és mélységét csak az érti, aki már egyszer részt vett ezen.

Persze minden ilyen közös étkezésünknek megvan a maga szépsége. Gyerekkori vacsoráinkra úgy emlékszem vissza, hogy esténként az asztalnál mindent elmeséltünk, ami aznap történt és rengeteget nevettünk. Ez ma is így van, ha hazamegyünk a szüleimhez. Öröm és ünnep minden ilyen alkalom, mert egyre ritkábban történik.

De öröm és meghittség van abban a vacsorában is, amikor vasárnap este a koliban mindenki az otthonról csomagolt sütit és elemózsiát veszi elő a műanyag dobozból, és osztja meg a többiekkel. A családunk számára kedves ízeket, az anyuka vagy nagymama szeretetének a jeleit osztjuk ki egymás között és így erősítjük közösségünket, összetartozásunkat.

Vagy gondoljunk arra, amikor egy kirándulás vagy tábor során késő éjjel együtt kenjük meg a zsíros kenyeret és beszélgetünk hajnalig. Nem az étel, hanem a barátság a fontos, és mindaz, amit a magunk életéből egymással megosztunk. 

A közös étkezésnek olyan hangulata és ereje van, olyan öröme és semmi máshoz nem fogható értéke, hogy nem is értjük, ha valahol ezt nem gyakorolják, sőt inkább sajnáljuk azokat, akik nem éreztek rá ennek az ízére. Egy ismerősöm mondta, hogy ők még ünnepnapokon is csak ételhordóból esznek… 

Azért mesélek ilyen hosszasan közös étkezéseink hangulatáról és erejéről, öröméről és közösséget építő jellegéről, hogy megértsük, sőt mi most együtt döbbenjünk rá, mit jelent az úrvacsora sőt a mennyek országa titka. Csak a saját hétköznapi helyzeteink segítségével válik igazán érthetővé, milyen nagy szeretet nyilvánult meg Jézus részéről, amikor arról beszélt, hogy a mennyek országa olyan lesz, mint amikor egy király ünnepi vacsorára, a fia lakodalmába hívja az embereket. Amikor ilyen igékkel találkozunk, akkor a legszebb közös pillanataink és legteljesebb örömeink törhetnek a felszínre a szívünk mélyéről. Jézus örömöt, örömközösséget, meghittséget, ünnepet és boldog találkozást szeretne adni számunkra! 

Jézus nagyon sokszor ment el vacsorázni házakhoz. Mindenféle emberrel asztalhoz telepedett!  (A kisgyerekeknél szokás, hogy nem ülnek le akárki mellé a padba, haragtartó emberekről tudjuk, nem tudnak meglenni egy légtérben egymással.) Ő pedig betért a gazdag farizeusok házába, a keményszívű és szigorú Simonhoz, aki tökéletesnek gondolta magát, Zákeushoz- aki nagyon gazda volt, de a kollaboráns vámszedő és gyűlölt alak. Egyszerű, mások által megvetett, lenézett emberekkel is hajlandó volt együtt lenni, mert ő az embert nézte, azt, ami a szívben volt, vagy éppen onnan hiányzott. S mivel nem válogatta meg, hogy kivel ül le, nem bélyegzett meg senkit, nem fordult el senkiről ezt pletykálták róla: „Falánk és részeges ember vámszedők és bűnösök barátja.”  

És itt kezd nagyon komoly lenni a történet.

Vajon mi történt az utolsó vacsorán? Leornardo da Vinci majd’ 1500 ével élt Jézus földi működése után, rá kell hagyatkozni, ha mindet tudni akarunk? Ő az, aki belefesti az elrejtett igazságot az utolsó vacsora freskóba? A „gonosz hivatalos egyház” , évszázadok óta féltve őrzi a legtitkosabb ismeretet és valóságokat Jézus személyéről, tanítványairól, a kehely erejéről? Valóban az öröklét kulcsa a Szent Grál? Máris felcsillannak a szemek és érdeklődőbbek leszünk, mert a bulvár az nagyon ügyesen szólít meg, ott ahol a legérzékenyebbek vagyunk a kételyeink, a fenntartásaink, és igazságkeresésünk talaján.

De a történet, ami az utolsó vacsorához s egyben szentségünkhöz, az úrvacsorához kötődik, sokkal komolyabb. Véresebb és igazabb, felemelőbb és örömtelibb a valóság.

Árulása estéjén Jézus ünnepi vacsorát fogyaszt. Ezen az ünnepen, a széder estén, a zsidók húsvétjának ünnepén négy pohár bort fogyasztanak el, pontosabban: négyszer emelik magasba ünnepélyesen mindannyian a kezükben levő poharat. Minden pohár bornak meg van a maga bibliai jelentése, a zsidók Istennel való történetének nyomon követhető eseményeire vonatkoznak ezek. De minden egyes ételnek is ugyanilyen a jelentése. És egyszer csak Jézus fordít a szokásokon, a kötelezően elmondandó igék idézésén, hogy pontosan úgy értse az ünnepi vacsorát, ahogyan a népében mind a mai napig szokás. A kötelezően végrehajtott vacsora rítusa most fordulatot vesz. Már nem egy régi történelmi, hitbeli esemény van előttünk, az, miként szabadította ki rabszolga népét Isten Egyiptomból. Itt most az önmagát odaáldozó Jézuson van a hangsúly, azon a képtelen önátadáson, amire Jézus ezt mondja: „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja a barátaiért.” És ettől a megtört kenyér egy megtört, halálra szánt test képe lesz. A bor pedig az életáldozatra, a kiontott vérre mutat. Minden átértékelődik egy pillanat alatt.

És így máris másként gondolunk arra a szertartásra, amit Jézus parancsa miatt egyházaink gyakorolnak, az ő emlékezetére.

Így ez az alkalom az öröm ünnepe, hogy egyáltalán együtt lehetünk, hálaadásé. Ezért főként a görög keleti és görög katolikus testvéreink euharisztiának mondják az úrvacsorát, hiszen az eucharisztia görög szónak a fordítása köszönetmondás, hálaadás. 

Az úrvacsora emlékeztet bennünket Jézus Krisztus Urunk elfogadására, hogy személyválogatás nélkül bárkivel leült egy asztalhoz. Még Júdást is elfogadta az utolsó vacsorán, pedig ismerte a tervét. Jól tudta, hogy el fogja árulni, de a szeretete még felé is megnyilvánult.

Az úrvacsora emlékeztet bennünket arra, hogy megbocsátás nélkül nem tudunk közösségben lenni egymással, ez az, amit gyakorolni kell, hogy ne csak egy asztalhoz ülhessünk egymással, hanem hogy együtt élhessünk, békességben.

Az úrvacsora emlékezet bennünket a legnagyobb ajándékra, amit Jézus ad: a bűneink bocsánatára, hogy békességünk legyen ővele, így köt velünk új szövetséget.

Az úrvacsora emlékezetet bennünket a szeretet legigazibb formájára, az áldozatra, amikor magunkat sem kíméljük a másikért. Jézus megtört teste és kereszten ontott vére két kézzel fogható elem, a kenyér és bor képében jelenik meg nekünk. 

És a végén jön a titok. Jézus jelenléte, ami miatt mégsem emlékvacsorának mondjuk szentségünket. Amikor ezt a parancsolt szertartást gyakoroljuk, egy apró kis kerek ostyát veszünk magunkhoz és egy korty bort iszunk. Eközben Jézus ígéretére gondolunk és az Ő szavaiban, igéjében bízunk, amit minderről mondott. Ha vágyakozó szívvel és őszinte lélekkel gyakoroljuk, átélhető lesz számunkra, hogy Jézus itt van közöttünk. Kell az örömteli nyitottság, fontos, hogy tudjuk, elfogadottak vagyunk. Hihetjük, Jézus megbocsátja bűneinket és életét adta értünk. De valójában még több történik.

Megtörténik az is, amit elképzelhetetlennek tűnik itt és most, csupán érzékeltetve és elmondva ezt: Jézus szabadít meg a kételyekről, Jézus szabadít meg bűnöktől, Jézus szabadít meg a kemény szívtől és félelemtől. Mert Ő valóságosan jelen van, mert Jézus valóban ott van közöttünk. És a kenyér örök élet élete, a bor örök élet itala lesz. Vele találkozunk valóságosan, igazán. Kenyér és bor lesz az Ő testre és vére, s Ő megtart a vele való közösségben, hogy egyszer tényleg az örömteli királyi lakodalom színhelyén majd asztalhoz telepedhessünk az Isten országában.

Igyekeztem nem csak azt továbbadni, amit átvettem, megtanultam, hanem amit magam is megtapasztalhatok újra és újra hálás, örömteli szívvel.

öröm igazság vacsora békesség elfogadás megbocsátás utolsó vacsora bűnbocsánat úrvacsora mennyek országa Jézus szeretetközösség

2017\01\29

Amit meg kell tenni, bármennyi évesek is legyünk

alter.jpgTalálkozás egy teljes-emberrel

Vonaton utaztam, harmadosztályon. Felszállt egy apáca, rengeteg
csomaggal: holmit vitt egy új gyermekmenhely berendezésére.
Szemre nem volt rajt semmi figyelemreméltó, de lénye tündökölt: őt
már nem érintette a földi élet, ami nem gátolta abban, hogy jobban
tevékenykedjék, mint akik az élettől százfélét akarnak.
Megszólítottam: Megvan-e minden csomagja? Elgondolkozott és
számolni kezdett: "Egy, kettő, három... nyolc, kilenc", aztán
sajátmagára mutatott: "tíz". Őneki már csak poggyász volt a saját
teste is.
Ez az együgyű, tehetetlen, szórakozott kis szolgáló nagyobb
hatalom, mint a föld minden fegyvere együttvéve. ( Weöres Sándor)

Pár nappal ezelőtt a  gyönyörű, régen várt hóesést követően egy középkorú nő írta aznapi fotója mellé a facebook-on : „Szívesen kimentem volna hóembert építeni. Olyan jólesett volna, mint gyerekkoromban… mégis féltem tőle, mit szólnak hozzá mások? Illő-ez ebben az életkorban?” Persze megannyi válasz érkezett rá: " ne törődj vele, az a fontos, amit az ember belül érez, ha fiatalnak érzed magad az is vagy, lehetsz örök gyerek".

Egy másik, nálánál jóval idősebb hölgy világos ruhákat, modern szabású öltözeteket visel- olykor égő piros, máskor erőteljes rózsaszínű rúzst. Ki ne gondolná a fiatalabbak  közül, hogy az öreg néni csak küzd az elmúló idővel- persze hasztalanul- és nem való neki sem az élénk smink, sem a naprakész divat.

Szokásaink, neveltetésünk, közösségeink belső íratlan szabályai meghatároznak bennünket. Igazodunk ahhoz, ahogyan az előttünk éltek példát hagytak ránk. Szeretnénk hagyományainkat megőrizni, így a velünk élő múlt is része a mindennapjainknak. De számtalanszor tapasztaljuk, hogy az örökül kapott értékek, szokások már nem a sajátjaink, és olyan belső igény lép fel, ami szembe megy a múlt kötelezettségeivel. A szív mást diktál, mint a társadalmi, közösségi íratlan szabályok.

Volt a farizeusok között egy Nikodémus nevű ember, a zsidók egyik vezető embere.Ő egy éjjel elment Jézushoz, és így szólt hozzá: Mester, tudjuk, hogy Istentől jöttél tanítóul, mert senki sem képes megtenni azokat a jeleket, amelyeket te teszel, csak ha Isten van vele. Jézus így válaszolt: Bizony, bizony, mondom neked: ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát. Nikodémus ezt kérdezte tőle: Hogyan születhetik az ember, amikor vén? Bemehet anyja méhébe, és megszülethet ismét? Jézus így felelt: Bizony, bizony, mondom neked, ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába. Ami testtől született, test az, és ami Lélektől született, lélek az. Ne csodálkozz, hogy ezt mondtam neked: Újonnan kell születnetek. A szél fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hová megy: így van mindenki, aki a Lélektől született. Jn 3,1-8

Nikodémus a zsidók vezető embere volt, írástudó, farizeus. Belenevelkedett az izraeliták szigorúan következetes életvitelébe, vallásgyakorlatába. Szertartások sokasága vette körül. A kiválasztott nép sajátos gondolkodásmódja szerint zajlottak mindennapjai, ünnepei. Ő maga még tanítója is lett népük kegyességi elvárásainak. Elöljáróként megélte, írástudóként fejlesztette magában a törvény cselekedeteit. Megpecsételte Istenhez való hűségét böjttel, imádságos élettel. Méltán gondolhatta, hogy minden rajta múlót megtesz, így hitük szerint egykor majd részesévé lehet Isten országának. Ez a tiszteletreméltó férfi megette kenyere javát, példás életével sokat bizonyított. Önmagát a Jézussal folytatott beszélgetés során vénnek nevezi. A zsidók vezető testületének, a vének tanácsának, azaz a szinedirumnak is tagja volt. 

Ebben az életkorban már hajlíthatatlan az ember. A rutinból megrögzöttség lesz, a sajátosságok rigolyává minősülnek. Az idős ember mondja a magáét, először is, mert már nem is úgy hall, ahogyan régen, de nem is kell megválogatnia a szavait. Életkora miatt mindenki megadja neki a tiszteletet, senki nem szól közbe, nem inti le akkor sem, ha nem lenne igaza. Kimondja, amit akar, már nincs veszíteni valója. Úgysem él már sokáig, el kell hát szenvedjék a véleményével, kíméletlen tisztánlátásával. És persze a fiatalabb kortársak megannyiszor arra is alapoznak: majd az öreg jól megmondja, hiszen ő megteheti. Jézus korában – de még szüleim generációban is- megkérdőjelezhetetlen volt az öregek tekintélye, bölcsessége, véleménye. Nikodémus viszont ebben a magas pozícióban, elismertségben kész volt minden addigit átgondolni, felülbírálni. Bizony megtörténik, hogy a szív mást érez helyesnek, valamit még hiányol, kíváncsi. Nem csak kutatni, hanem biztosra menni akar. Nem csak emberek előtt bölcsnek mutatkozni, de Isten szerint is bölcsnek lenni. ( Gondoljunk legidősebb gyülekezetvezetőkre, vagy még inkább nagyra becsült tiszteletbeli presbiterjeinkre, bölcsességükre, egyre egyszerűbb hitükre.)

Illő, való, szabad-e az embernek idős korában az alapvető emberit, az eddigi szokásait, hittapasztalait újra gondolnia? Illő-e, való-e az igazságot keresnie? Illő- e idősként Jézust keresni, Jézussal beszélgetni? Illő- e ebben az életszakaszban életünk alapvető kérdéseiről elmélkedni? Illő-e az örök élet és Isten titkaihoz közelebb jutni, vagy ha már eddig nem sikerült, most más úgyis mindegy, hasztalan lenne?

Jézusnál itt áll az a szó, ami az evangéliumokban Isten akaratát olyan egyszerűen, de egyszerűségében egyértelműen fejezi ki: KELL! Kell megújulni! Kell újonnan születni. Kell Szentlélekkel betöltekezni, Lélek által vezetettnek lenni!

Nikodémus történetében az Úr Jézus zseniálisan tárja elénk, hogy Isten számára semmit sem jelentenek azok a generációs meghatározások, amiknek mi annyira ragaszkodunk. ( Persze értsük jól, nincs szó tiszteletlenségről, vagy az élet rendének semmibevételéről.) De az életkorra tekintve nincs senkinek hivatkozási alapja. Ha meg kell térni, ha újonnan kell születni- avagy az év igéje Ezékiel 36,26 alapján új szívre van szükség-, az nem ember életkorán múlik. Könnyebb lenne gyerekként, tizenévesként, fiatal felnőttként, mint öregként megújulni?  Hiszen a fiatal szerint ő modern, haladó szellemiségű, igazán naprakész. Neki miért lenne könnyebb? Nehezebb lenne idősként? Hiszen ebben az életkorban az ember előtt letisztul minden, jó rálátással, kellő élettapasztalattal képes megítélni magát és a világot. Jézus nem mondja azt, hogy jól meggyűlik Istennek a baja azokkal, akik már életkoruk miatt szokásaik rabjai. A gyermekeket állítja a tanítványok elé - ha olyanok nem lesztek, mint ők, semmiképpen sem mehettek be az Isten országába- mondja. És egy idős embernek a születésről beszél. Akkor hát miről van itt szó?

Az Úr Jézus látja, egy idős ember közeledését, szíve vágyát, tudását, akarását. Látja, hogy valami benső erő hajtotta idáig, hogy találkozzék vele. Nikodémus Istentől jött tanítót lát benne, meglátta az általa cselekvő Istent a jelekben. Erre Jézus nem kertel, nem udvariaskodik, nem kerülgeti a forró kását nagy tapintatosan. Mert az Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, behatol az értelemnek és a léleknek, az ízeknek és velőknek elágazásaihoz, és megítéli a szív gondolatait és szándékait (Zsid 4,12).”

Az Úr Jézus a lényeget összefoglalva beszél hozzá: újonnan kell születnetek! Ez az a válasz,amire még ez a tudós hívő ember sem számított. Az írásmagyarázók úgy vélik, hogy nem lemondóan, hanem inkább indulatosan kérdezett vissza erre Nikodémus. Igen, mert mélyen érintették Jézus szavai, nincs ott más, aki magára érthetné, nyilvánvalóan neki szóltak azok.

Nincs olyan ember, aki Jézus hatalmas igényére ne reagálna valamilyen előjelű indulattal: vagy túláradó örömmel, vagy erőteljes dühvel. Vagy igenlően, hogy megteszem, vagy elutasítóan, hogy ezt azért már nem! Mit képzel az Isten? Mit képzel Jézus? Újonnan születni? Egyesek már a változást is visszautasítják, szinte követelik, hogy fogadja el őket mindenki olyannak, amilyenek, szeressék úgy, ahogyan vannak. És akkor azt mondja Jézus, hogy nem csak megváltozni, formálódni, csiszolódni, finomodni, hanem teljes mértékben más emberré kell lenni?  Mert bizony újonnan születni azt jelenti, hogy elölről kezdeni az életet.

Matematikából megtanultuk, mi az origó. Az origó a koordináta- rendszer kezdőpontja, a függőleges és vízszintes metszéspontja. Nevét a latin keletkezik, kezdődik ige alapján kapta. Mi keresztény emberek pontosan ennek láthatjuk a keresztet és a Golgotát. A kereszt az életünk valódi kiindulópontja! Innen kell értelmezni az életünket. Odamenni, onnan pedig elölről kezdeni mindent. Ez a teljesen új. Krisztus keresztjénél kérni az új szívet! A bűnös, hideg, kőszív helyébe az újat, ami hisz, bízik, szeret és odaáldozza magát hálából az Istennek.

A keresztségünk az egyik alkalom, amikor Jézus Krisztus Urunk ujjá szülő kegyelme személyesen nekünk szól. A másik pedig a Lélek által való születés. Szeretnénk, ha a konfirmáció, a bérmálkozás lenne ez- de jól tudjuk, szentségeink nem automatizálhatják az Isten cselekvését. Nem szoríthatják be még egyházi szokásaink sem az Isten Szentlelke működését. Mi ezekben a cselekményeinkben várhatjuk és kérhetjük a kegyelem ajándékát, de hogy ténylegesen mikor lesz a Lélek életformáló erővé személyes életünkben az az Úr titka. Ágostai Hitvallásunkban olvashatjuk, hogy a Szentlélek teremt hitet ott, és amikor az Istennek tetszik.

De ez a teológiai tény sem minősíti át Jézus igéjét: hogy „víztől és Szentlélektől” kell felülről, Isten ereje és kegyelme folytán újjászületni ahhoz, hogy valaki bemehessen az Isten Országába.  Meg kell történjen. Bárhány évesek is vagyunk. Ez az Isten akarata. Nem hivatkozhatunk semmire előtte!

Hogyan történik meg? A Szentlélek munkáját a szél mozgásához hasonlítja. Ahogyan a szél fúj, és innen oda mozgatja a levegőt, az Isten Lelkének a munkája is ilyen láthatatlan módon érinti meg és formálja az ember belső világát nap, mint nap. Pontos leírását nem tudjuk megadni, hatásmechanizmusát viszont ismerhetjük. A változás, Isten Szentlelke munkája éppúgy láthatóvá válik az ember természetében, beszédjén, másokkal való bánásmódján, mint a szél kőzetformáló munkája, vagy ahogyan a lombos ágakat meglengeti. Nem tudjuk, pontosan miként végzi bennünk munkáját a Szentlélek, de hogy valóssággal végzi, az láthatóvá válik, tehát megtapasztalható a hiánya, de a munkálkodása is.

De csak azokban, akik bárhány évesek is, de ugyanúgy tesznek, mint Nikodémus. Ő útra kelt, hogy lássa Jézust. Elment az éjjeli szállására, hogy beszélgessen vele. Kereste, kutatta, hogyan juthat el az Isten országába. A teljes igazságra vágyott, pedig még akkor nem tudta, hogy Jézus önmagáról mondta: „Én vagyok az út, igazság, élet.” Jn 14,6 Maga is kész volt figyelni,tanulni Jézustól. Biztos akart lenni, személyes hitét hogyan ítéli meg az Úr. Igyekezzünk Jézushoz, hallgassuk, olvassuk, szeressük, elmélkedjük az igét! Keressük a válaszait! Engedjük meg, hogy Jézus tanítson minket imádkozni. Ha nem beszélgetünk vele, akkor nem tudjuk, mit akar nekünk mondani a saját sorsunkra, élethelyzeteikre, hitharcainkra válaszul És kérjük a Szentlélek munkálkodását a szívünkben. Az ige szerint ez a legelső és legfontosabb ima, és az Úr senkit sem utasít el ebben. Mindenkinek megadja a Szentlelket, aki kéri és így láthatatlanul, de valóságosan fogja átalakítani, megújítani az életünket. Nem tudjuk honnan jőve és merre menve, történik ez, csak a változást, az új szívet fogjuk megtapasztalni. Átéljük azt, amit Pál mondott: "a régi elmúlt, íme új jött létre." 2 Kor 5,17 Bármely generációba tartozunk is, igaz lehet, mert az Úr mondja és ígéri meg nekünk. „ Új szívet adok nektek és új lelket adok belétek, eltávolítom szívetekből a kőszívet és hússzívet adok nektek, és azt művelem veletek, hogy rendelkezéseim szerint éljetek. Ez 36,26.” Ámen

szív hit kereszt figyelem megújulás víz újjászületés szél idős Jézus Szentlélek kersztség

2017\01\12

Kritikus szembenézés egy újévi ígéret kapcsán

jl-17-web.jpg A 2017- es év igéje a herrnhuti Losung alapján

Így szól az Úr: „Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek.” Ezékiel 36,26

........

Ma tán a béke ünnepelne, 
A Messiásnak volna napja, 
Ma mennyé kén’ a földnek válni, 
Hogy megváltóját béfogadja. 
Ma úgy kén’, hogy egymást öleljék 
Szívükre mind az emberek – 
De nincs itt hála, nincs itt béke: 
Beteg a világ, nagy beteg…

Kihült a szív, elszállt a lélek, 
A vágy, a láng csupán a testé; 
Heródes minden földi nagyság, 
S minden igazság a kereszté… 
Elvesztette magát az ember, 
Mert lencsén nézi az eget, 
Megátkozza világra jöttét – 
Beteg a világ, nagy beteg…

Ember ember ellen csatázik, 
Mi egyesítsen, nincsen eszme, 
Rommá dőlt a Messiás háza, 
Tanítása, erkölcse veszve… 
Oh, de hogy állattá süllyedjen, 
Kinek lelke volt, nem lehet!… 
Hatalmas Ég, új Messiást küldj: 
Beteg a világ, nagy beteg!…

Ady Endre "  Ma tán a béke" című költeménye 118 évvel ezelőtt íródott, de sorai ma is igazak. Ezékiel próféta könyvének igéi pedig örök érvényűek. A próféta a Kr e. 500-as évek végén, húsz éven át volt Isten igéjének meghirdetője, jelképes cselekedetekkel kiábrázolója, továbbadója. Az ő diagnózisa kevésbé művészi, de sokkal régebbi, kb. 2400 éves: beteg a világ, beteg a nép, beteg az ember szíve, lelke. Ady ezt így önti szavakba: " Kihűlt a szív és elszállt a lélek..., elvesztette magát az ember… Rommá dőlt a Messiás háza, tanítása, erkölcse veszve… az ( embernek) lelke volt."

Ezékiel azt tapasztalta, hogy egy népét megrengető háborút követően, amikor tíz éven belül, egymást követő két hullámban Nebukadneccár az ellene szegülő kis ország lakosainak nagy részét Babilóniába hurcoltatja, népe még továbbra is képtelen látni az összefüggéseket. Nem tudja, hogyan kellene ebben a helyzetben cselekedjen, legfőképpen Istennel szemben mi lenne a teendője. Nem tud és nem akar olvasni a történelem Ura ítéleteiből és ígéreteiből. Az otthon maradtak magatartása, bűnös életvitele nem változott, a deportáltak nem hisznek Isten ígéreteinek. A legnagyobb baj, hogy elfordultak az Úrtól. Olyan elkeserítő a helyzetük, hogy csak akkor lehet változás, ha maga az Úr hozza majd el. Nem csak a harag szavait, de ezt vigasztaló próféciát is Ezékielre bízza az Úr: Ő fog új szívet és új lelket adni.

Egy újév első napján jó hírt kapni és jó hírt továbbadni nagyon fontos. Jó kívánsággal és kedves rágondolással üdvözölni ismerősöket, szeretteinket már megszokott. De amit kívánunk, hogyan fog megvalósulni? A békés, boldog, szeretetben gazdag és sikeres új év, az új esztendő, a vígság szerző miként fog kibontakozni? Csak úgy, ha a régivel leszámolunk, a régit elrendezzük és az újat tisztán indítjuk.

Tizenharmadik éve szolgálom ebben a gyülekezetben Istent. Ebben a tizenhárom évben sok eredményt lehet felmutatni, szépülést kívül- belül. Gyarapodást intézményekben. Nagy küzdelmek után örömteli pillanatokat is. Kisebb volumenű beruházásokat és komolyabb templomrenoválást. Gáncs püspök úr a templom újra-szentelésének istentiszteletén egyenesen evangélikus iskolavárosnak nevezte Mezőberényt, és ettől csak úgy dagadhatott a keblünk, büszkén és hálásan tekintettünk egymásra. Fúvósok, ifizenekar hangjai csendülnek. De ez alatt a 13 év alatt hányan tértek meg? Hány szívet adtak át Jézus Krisztusnak? Hányan adták át önmagukat a teljes szívből való istendicséretnek, szolgálatnak, rendszeres Bibliaolvasásnak, igével, imával való életnek? Több, mint 250 ember temettem el a gyülekezet hűségesei közül, de ebben a rám bízott időintervallumban lett- e ennyivel több új egyháztagunk? Öröm, hogy szól az ige naponta gimisek számára, elsősöknél napkezdetkor, de hétközi alkalmakon, bibliatanulmányozás alkalmával, vagy vendég igehirdető érkezésekor már kevesen vagyunk.

Mennyi minden maradt a régiben- mert így kényelmesebb, egyszerűbb? Miért maradt így? A megszokás miatt, vagy mert tapintatosabb, Krisztusibb volt? Mennyi mindenről nem beszéltünk. Miért nem? Mert el akartuk odázni a szembenézést, vagy a szeretet jegyében a kegyelmes Isten türelmére hivatkozva? Vártuk- e megújulást, a megtérést, a belátást egymás életében, dolgaink rendeződésében? Óév esti imádságunkban szerepel egy sor, ami minden alkalommal szíven üthet bennünket: hány embertársunknak maradunk adósai az evangéliummal? Mennyiszer volt a saját ügyünk, kényelmünk, személyes véleményünk fontosabb, mint egyházunk féltése, a lelki növekedés, a testvéri közösség megélése, egymás terhének hordozása, a Jézusról szóló örömhír szeretetben történő megélése, továbbadása?

Hálás a szívünk Istenünk eddigi ajándékaiért! Nem szabad elfeledni, hogy mindeddig Ő hordozott, Ő hozott el idáig minket. De még ennyi áldást és eredményt látva sem lehetünk nyugodtak, mert igaz ránk is, hogy a közel levők sem tudják életüket maradéktalanul Isten igéjéhez igazítani és a távoliak sem bíznak Isten szeretetének ígéreteiben. Az Úr igéje, mely Ezékielen keresztül jut el hozzánk azt mondja, amit egy másik költő, az evangélikus diakonissza Túrmezei Erzsébet így foglalt szavakba: szívcsere kell!  Új kell! Az új környezet támogató lehet ebben, de a megújulásnak belülről kell fakadnia. A mi közösségünknek is ez a 2017-es nagy feladata, és ez sokkal komolyabb lesz, mint a tavalyi templommal kapcsolatos kötelezettségünk volt. Pál apostol testünket nevezi a Szentlélek templomának. Ennek a templomnak kell újjá lennie. Új szívet és új lelket viszont nem tudunk önmagunk számára sem gyártani, sem szerezni. 

Az Útmutató első lapjain olvashatjuk az év igéjének magyarázatát, ahol püspök úr emlékeztet az 50 évvel ezelőtt történt első szívátültetésre. Utal arra is- ha erre sor kerül- ma is csak valakinek a használt szíve kerülhet embertársa testébe, ami még valameddig működik. Teljesen újat egyedül az Úristen tud adni! És Ő azt mondja, fog is. A hideg, mozdulatlan, érezni képtelen, beteg kőszív helyébe új szívet ad. Hússzívet, ami érez, félt, bizonyságot tesz, Istent és embert szeret. Az ő ígérete pedig igaz.

500 éves reformációi jubileumunk rámutat viszont arra, hogy ez az egyház életében sosem volt, és ma sem automatizmus. Nem úgy lesz, hogy várjuk és jön. Csak az ige, a Krisztus keresztjéről szóló ige fog új életet teremteni. Mert bizony itt akkora horderejű eseményről van szó, mint a teremtés! Ahogyan az Úr mondta:” Legyen!” Ez is az Ő szava által történik majd. Ott, ahol hallják és értik Isten beszédét. Ott, ahol keresik a Krisztusról szóló bizonyságtételt. Ott és azok számára, akik élnek vele és táplálkoznak abból naponta, akik befogadják, bíznak benne. Jézus nélkül semmire sem fogunk menni. Nélküle csak vágyakozhatunk új szívre, új lélekre, de általa megvalósulhat az új teremtés, a lélek, szív a teljes élet, gyülekezetünk, egyházunk megújulása is. Urunk meg akarja adni! Ígéri, hogy beteljesül! Higgyünk Neki és keressük Őt, amíg megtalálható!

2017\01\02

Karácsonyi fürdőzés?

termalfurdo_mako_hagymatikum_2.jpgNemrégiben ismertem meg egy férfi különös történetét. Saját elmondása szerint tele volt a szíve gyűlölettel és bántani akarta a világot. Tizennégy évesen lett egy szkinhed banda tagja. Azok az emberek bár közösséget jelentettek számára, de negatív lelkületük, romboló indulatokról túlfűtött megnyilvánulásaik eltorzították az ő személyiségét is. Nem csak belül, a szívében lett méreggel átitatott ember, de kívül is: az egész testét, sőt az arcát is borzalmas tetoválások borították. Sok év telt el így, erőszakos, dühös, másokra ártalmas életet élt. Egyszer egy koncerten megismerkedett egy lánnyal, akivel hamarosan összeházasodtak. Aztán két hónap elteltével bejelentette a kedvese, hogy gyermeket vár. Ez a hír mindent átforgatott a fiatal férfi szívében: mintha hályog esett le volna a szeméről. „Gyermekem lesz, nem élhetek így tovább.”  A szívében történt meg a leghamarabb a változás. „ Isten megmutatta nekem, hogy létezik” – mondta. De a belső változást nem tükrözte a kinézete, ezért elhatározta, hogy egy jogvédő szervezet segítségét kéri a bőrébe festett tetoválások eltávolításában. Egy év alatt 22 beavatkozáson esett át, rettenetes kínokat kellett átélnie, de nem panaszolta, inkább vezeklésnek fogta fel…

Titusz levelében, karácsony másodnapja vezérigéje előtt, a harmadik fejezetben ezt olvassuk:

3 Mert valamikor mi is esztelenek, engedetlenek, tévelygők voltunk, különféle kívánságok és élvezetek rabjai, gonoszságban és irigységben élők, egymástól gyűlöltek és egymást gyűlölők. 

4 De amikor megjelent a mi üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete, 

5 nem az általunk véghezvitt igaz cselekedetekért, hanem az ő irgalmából üdvözített minket újjászülő és megújító fürdője a Szentlélek által, Jn 3,5 ; Róm 6,4 

6 akit kitöltött ránk gazdagon Jézus Krisztus, a mi Üdvözítőnk által, 

7 hogy az ő kegyelméből megigazulva reménységünk szerint részesei legyünk az örök életnek.

Az ige az ember múltját, szívének Isten nélküli állapotát fedi fel, egyben azt is, hogy megtörtént a felismerés, végre tisztánlátás van, a szemről lehullott a hályog. Egykor bizony ilyenek voltunk, de történt valami: megjelent egy Gyermek az életünkben. Belépett Ő, az Úr Jézus, aki mindent átalakított! Titusz ezt olyan csodálatosan fejezi ki, hogy egyetlen mondatban fogalmazza meg Isten jóságának és emberszeretetének dicséretét. Ez a négy bibliai vers hét sornyi himnuszként tárul elénk. Sehol egy pont. Egy hatalmas levegővételt követően csak úgy áradnak a szavak...

Biztosan tapasztaltunk már mi is ilyet! Valamelyik családtagunkkal olyan nagy horderejű esemény történt, hogy hazajövet csak ömlött belőle a szó. Mindegy, milyen előjelű a történés, lehet panasz is, vagy örömteli élmény. Mi a gyerekeinkkel is gyakran átéljük ezt: ki kell beszéljék magukból, ami nagy hatást gyakorolt rájuk. Akár egyik, akár másik csak mondja, mondja, csak úgy áradnak a mondatok egymás után.

Titusz Kréta szigetén volt, befejezetlen ügyeket bízott rá Pál apostol. Más az a vidék, mint Palesztina. Más az a vidék, mint amiket együtt bejártak. Titusz antiochiai pogány szülők gyermekeként látta meg a napvilágot. Múltjáról nem tudunk sokat, de az Úr minden bizonnyal elsöprő erővel lépett be az életébe. Isten emberszeretete, jósága és irgalma csodálatos lelki megtapasztalásai voltak. Az Úr valósága Jézus Krisztusban minden képzeletet felülmúló öröm és lelki áldás, megtisztulás és életújulás útján érkezett számára, így azt ő „fürdő” képéhez hasonlította.

Az ókori embereknek, - a közel- keletieknek különösen is- másként adatott meg a fürdés megtisztító, testet frissítő, újító élménye, mint nekünk. Az akkor élt egyszerű emberek még nem mindennaposként adatott meg, de erre a lehetőségeik sem lettek volna mindenhol biztosítottak. Titusz is sokat volt úton, elkísérte Pál apostolt az első jeruzsálemi zsinatra, majd Rómában, Korinthusban, Dalmáciában is járt, s a végén Kréta püspöke lett. A víz óriási érték ma is, szállítani nem egyszerű hosszú út során- az akkori utazások során még nehezebb volt magukkal vinni. A természetes vizekre főként megélhetést, halászatot, kereskedelmet biztosító elemként tekintettek, legyen szó az Orontész folyóról vagy bármely tengerről. A Holt- tenger vagy a gyógyfürdők (pl. Bethesda) inkább szakrális szempontból és gyógyhatásuk miatt voltak fontosak. Felidézhetjük az akkori uralkodók fürdőit, vagy gondolhatunk a hatalmas római vízvezetékekre is. A zsidó nép életében ismerjük a rituális tisztálkodást, a tisztasági szabályok alkalmazását. Keresztelő János a Jordán melletti szolgálata révén kortársai a keresztséget a bűnbánat fürdőjeként ismerték. Az akkori tisztálkodási módszerek messze állnak mai szokásainktól. Ebbe az összefüggésbe helyezve még erőteljesebbnek mutatkozik számunkra a himnusz kifejezőrendszerében megjelenő „fürdő” szó, s azáltal az az üzenet is, hogy Isten emberszeretete, jósága, irgalma a Szentlélek fürdője által áradt ránk Jézus Krisztusban. Jézus, aki Isten Fiaként érkezett a földre, úgy tölti el élettel a világot Lelke által, ahogyan a kopár, szárazsághoz szokott vidékek lakóit szinte ujjá szüli egy friss fürdő. Bocsánata úgy tisztítja meg a sötét szívet, ahogyan a fürdőben lemoshatjuk magunkról a testi szennyet. Ez a felismerés úgy tör felszínre Titusz szívéből, lelki életének olyan mindent átjáró tapasztalata az Atyai szeretet átélése, hogy egy szuszra mondja el himnuszát. Bizony, amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj! Csak az tudja ezt így átadni másoknak, aki nem kívülállóként látta mások „fürdőzését”, hanem önmaga is, személyesen átélte: „bűneim ellenére, velem is irgalmasan bánik az Isten, az Úr engem is szeret, személy szerint, megbocsátó jósága rám is vonatkozik. Ezért lehet Isten előtt rendezett megigazult az életem, ezért reménységem az örök élet!" 

Karácsony másodnapja központi örömhíre, hogy Isten emberszeretete megtapasztalhatóvá az Úr Jézus Krisztusban lett. Nem másban, hanem Őbenne! Lehet, hogy szerénynek mutatkozott a kezdet, a jelentéktelen kisvároskában, Betlehemben, és túl egyszerűek azok az emberek, akikhez kötődik a Megváltó születése, de ebben a kezdetben már felfedezhető Isten túláradó emberszeretete is. Nincs még egy olyan bibliai történetsorozat, amiben ilyen sokszor bízná meg az Úr az angyalait, hogy juttassák el akaratát a földre, értessék meg tervét velünk. Nem volt még fiatal pár, aki ennyiszer hallhatta volna a gyermekével kapcsolatos isteni ígéreteket, ennyi felől mondták volna nekik ugyanazt, -megerősítve a már kapott tényanyagot- hogy gyermekünk a Szabadító. Angyal, pásztorok, királyok, templomba élő idős próféta, prófétanő, mindannyian Isten Lelke által érintett emberként továbbadják felismerésüket: Itt az Isten köztünk Jézus Krisztusban, Ő a Megváltó, Ő a Szabadító, Üdvözítő! Isten emberszeretete számukra is megadatott. Hiába minden fanyalgó realista, aki nem látja a szépet, áldást, örömtelit a betlehemi születés csodájában, s csak az istálló szagára és a fiatalasszony kínjaira emlékeztet. József és Mária sem maradt híján Isten jóságának. Vezetést, erőt és reménységet kaptak mindabból, amit hallhattak Isten Fiáról, apró kis gyermekükről, a Szabadítóról, aki elveszi, elszenvedi a világ bűnét és a Békesség Fejedelme, Királyok Királya lesz.

A kínai Jün testvér panaszolta, hogy az európai igehirdetők nem tudnak fél óránál hosszabban prédikálni. Ez számára egyértelműen a szívük állapotáról szól. Meglátását kiegészítve ezt is mondhatnánk: sokan nem merülnek bele teljesen az Úr ismeretébe, nem járja át életüket az Ő emberszeretete, jósága, irgalma, ezért nincs reménység sem az örök élet felől, ezért nem tudják túláradóan magasztalni Őt, szívük teljes hitének kiöntésével továbbadni az örömhírt. 

Karácsony másodnapján megkérdez bennünket Istenünk Titusz Krisztus-himnuszán keresztül: tudnánk-e csak egy pár mondatot is ekkora belső erővel, ilyen mindent elsöprő lendülettel mondani az Úrról? Van-e nekünk legalább egy olyan csodás megtapasztalásunk Jézus Krisztussal, mint amilyen jól érthető hasonlata volt Titusznak a „fürdő” képe?  Ki tudnánk- e ennyire plasztikusan és ilyen érthetően fejezni hitünket, bemutatni az Ő életünkre gyakorolt tetteit? Beszélnénk- e Jézus Krisztusról, szabadító emberszeretetéről, jóságáról és irgalmas tetteiről úgy másoknak, hogy csak ömlene belőlünk a szó?

Milyen jó, hogy kölcsönkérhetjük a nagy költők szavait, milyen jó, hogy együtt énekelhetünk előttünk élt bizonyságtevőkkel! Milyen örömteli, hogy karácsonyi népénekek, korálok tükrözhetik saját Jézus Krisztusba vetett hitünket! Csak legyen mögötte a saját felismerésünk is, legyen saját túláradó hitünk, reménységünk! Így lehessen sajátunk a mások szavaival fogalmazott Krisztus-himnusz!

férfi gyermek himnusz születés fürdő szkinhed megbocsátás irgalom megtisztulás emberszeretet Krisztus Szentlélek személyes hit

2016\12\30

Ez lesz a békesség

Karácsony első napjának igehirdetése, szerkesztett változat

jopasztor.jpgBiztonságpolitikai szakértő lettem. De nem csak velem történt meg ez...  Ha tréfásan azt mondják, hogy tízmillió fociedző országa vagyunk, akkor a valósághoz sokkal jobban közelít az a kijelentés, hogy mára már szinte mindenki biztonságpolitikai szakértővé minősült át. Hiszen kicsinek- nagynak van véleménye a terrorfenyegetettségről, a közelmúlt nyomasztó eseményeiről, bevándorlásról és az azzal összefüggésben álló tanácskozásokról, döntésekről.

Jövőre Berlin-Wittenberg ad otthont a reformáció 500 éves jubileuma okán szervezett Kirchentagnak, azaz egyházi napoknak. Nagyon szerettünk volna eljutni, más gyülekezettel közösen utazni, mert számunkra egyháztörténeti jelentőséggel bírna az út. De a hétfői merénylet megvilágosította számunkra, hogy most ez nem a mi utunk lenne… A jelen eseményei nyugtalanítók, mert békétlenségről szólnak. Hogyan lehetne elérni mégis, hogy nyugalom, harmónia legyen határainkon belül- és kívül?  Sokat beszélünk, gondolkodunk erről, számtalan kialakult véleményt ismerünk. 

Az ünnepre kijelölt igénk Mikeás próféta könyvéből való, az 5. fejezet első négy verse.

A bibliai szakasz felirata: a Messiás uralkodása.

1 Te pedig, efrátai Betlehem, bár a legkisebb vagy Júda nemzetségei között, mégis belőled származik az, aki uralkodni fog Izráelen. Származása visszanyúlik a hajdani időkbe, a távoli múltba. Mt 2,6 ; Jn 1,1-2

2 Csak annyi időre szolgáltatja ki őket, amíg egy asszony szül, de honfitársainak maradéka haza fog térni Izráel fiaival együtt. Ézs 7,14 ;Ez 37,21

3 A nyáj elé áll, és legelteti az Úr hatalmával, az Úristen fenséges nevével. Akkor nyugodtan élnek, mert hatalma kiterjed a föld határáig. Ez 34,23 ; Mik 2,12 ; 4,4

4 Ez lesz a békesség!

Mikeás próféta is választ adott arra a kérdésre, mi lesz a békesség és mi annak a feltétele.  A próféta egy rendkívül mozgalmas korban élt, és számos rettenetes háborút látott közelről, elszenvedve annak minden borzalmát.  Az akkori nagyhatalmak csatározásának helyszíne és nyomorult szenvedő alanya volt ez a pici ország, maroknyi zsidó nép. Először volt a szír-efraimi háború, melynek következtében az északi országrész szinte teljesen kiürült, mert elhurcolják lakosait. Majd ezt követték az asszír birodalom kegyetlenkedései, babiloniak támadása. De azt is megtapasztata, hogy Ezékiás király könyörgésére Isten csodálatosan küldött szabadulást, és egy éjszaka alatt elpusztította a 185 ezer fős asszír hadsereget. A háború szörnyűsége minden esetben megterhelő az ember lelkének, hiszen embertársai vesznek oda, a pusztítást, rombolást látni rettentő. De Mikeásra még az a tudat is nyomasztólag hatott, hogy előtte a háború oka is ismert lehetett.  Mindez azért következett be, mert Izrael fiai az uralkodóktól az alattvalókig gyalázatosan elfordultak Istentől. Ő tehát egy véres és egyben hitetlen korszak prófétája. Ebben a közegben kellett az Úr üzenetét képviselnie, hirdetnie a szavát, ami ítélethirdetés, de a hívők megőrzésének ígérete is egyben. Ha valaki igazán vágyhatott békére, nyugodt életkörülményekre, kortársai Istenre találására, és az abból eredő rendezett viszonyokra, az Mikeás volt.  Nála, az ő prófétai mondatai között is találunk választ arra, mi a békesség és mi annak a feltétele.

Észrevettük már, hogy Isten logikája más, mint a mienk? Felfigyeltünk már arra, hogy ő másként tervezett, másként állította fel a prioritásokat, másként választott ki embereket?

Így volt ez a békesség előkészítésével is, ami Betlehem városkájához kötődött. Pontosabban egy falu volt, a fővárostól, Jeruzsálemtől mindegy tíz kilométernyire. Ki gondolta volna, hogy egy ilyen kis porfészek világot rengető események színhelye lesz? Pedig mind a mai napig ez az emberi vélekedés. Jelentős cselekmények, kiemelkedő személyiségek csak nevezetes helyekhez kötődhetnek. Fontos találkozók csak a fővárosban zajlanak, a vidék mellőzhető, nagyváros a fontos. Az elmaradott régiók sorsa a leszakadás és az elnéptelenedés. Ugye ismerős ez a megítélés, ez a hozzáállás? Hányszor megtapasztaltuk már, amikor rólunk van szó! Békés megye- eseménytelen, unalmas, egyhangú, még a táj sem olyan változatos. Bezzeg az Alpok hegycsúcsai, bezzeg a Dunántúl lankái! Itt nem történik semmi érdemleges, nincs említésre méltó. Féja Géza nevezte el tájegységünket, így lett „Viharsarok”. Szocigráfiájában megállapította, hogy ezen terület lakói mindig is lázadóbbak voltak az átlagnál. Jól mutatta ezt az a tény is, hogy az 1950-es évek nagy szövetkeztetési hulláma talán itt ütközött a legnagyobb ellenállásba a Kiskunság után. Persze már ez is a múlt, bár a lázadás, ellenkezés lelkülete még tapasztalható. Bárhogy is nevezzék otthonunkat, számtalanszor érezzük, jelentéktelen marad. Messze a fővárostól, attól az igénytől, attól a szellemi, kulturális és gazdasági adottságtól, ami ott magától értődő. Könnyen átérezhetjük, mit is jelent, ha a választás egy ilyen helyre esik.

Betlehem csak egy volt a sok kis település közül- mégis kiválasztott lett. Mert ez az Úr logikája. Ez a kiválasztás már régen elkezdődött, az Ő szempontjai szerint, nem emberi mérték szerint. Kicsi zugában a kerek nagyvilágnak egyszer egy nyolcgyermekes apa legkisebb fiát már kiválasztotta. A meglett férfiak a filiszteus elleni harcokban csatáztak, de ez a legkisebb testvér, aki otthon segített apjának a nyáj legeltetésében és még a maga örömére lantozgatott csupán, ez a kicsi lett a kiválasztott. Dávidról, Izrael aranykorának királyáról van szó és Isten szuverén jogáról, nem csak a kiválasztás, de szabadítás tekintetében is. Az ember ugyanis azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van. Az ember a maga útján -módján, ugyanilyen behatárolt értelemmel tervezi a békét is, de Isten az örök távlat felől teszi azt. Ebben bizony azt is észre kell vegyük, hogy az emberi oldalnak kicsinek, jelentéktelennek kell lennie és az isteninek a maga teljességében megmutatkoznia. Mi a körülményeket akarnánk megváltoztatni, szerintünk át kellene rajzolni a térképet. Isten pedig másként dönt- nem hatalommal és nem erőszakkal, hanem az én Lelkemmel- mondja. És ezáltal nem a helyszínre kell fókuszálni, hanem egy személyre. A békesség forrása nem valakiben rejlik, hanem valaki lesz. Ő maga lesz. Ezt az örömhírt bízta rá Mikeásra. Ez Istenünk válasza arra, mi lesz a békesség. Kiválaszt egy lányt a Megváltó édesanyjának, egy ugyancsak jelentéktelen helyről Názáretből. Kiválasztja a betlehemi mezőn legeltető senkiket, hiszen a pásztorok olyan egyszerű emberek voltak, hogy még a tanúságtételüket sem vették komolyan. Kiválaszt idegeneket, akik napkeletről érkeztek, és a távoliak jönnek hozzá közel, ők térdelnek a világ Királya lábánál.  Képtelen logika, de Isteni akarat. Miért? Hogy mi se az emberiben keressük a megoldást, ugyanakkor kéz legyintve se mondjunk le önmagunkról sem, és képesek legyünk meglátni, hogy, Velünk az Isten!

Mikeás Ézsaiással egy időben volt próféta, s amíg a gyermek születésének ígéretét az egyiknek kellett megjövendölnie, addig a másiknak a születés helyszínét. S milyen különös, ma ezen ígéretek a beteljesülése felett örvendezik a világ, s teszi ezt 2000 éve. De Krisztus megszületésével tényleg eljött a békesség is? Tapasztaljuk, hogy körülöttünk és bennünk sem élhető meg az a maga teljességében. De mi vajon hisszük- e, hogy annak a forrása egyedül Jézus Krisztus lehet, nem ilyen- vagy olyan csúcstalálkozók, megegyezések, nemzetközi megmozdulások? Ézsaiás Békesség Fejelemeként prófétált róla, Mikeás pedig jó pásztorként, azaz bölcs, gondoskodó vezetőként mutatja meg, aki előttünk jár. Ő nem úgy adja a békéjét, ahogyan a világ adja. A békének is kicsiben kell kezdődnie, a szív mélyén. Krisztus Urunk úgy adja, hogy előbb elvesz valamit- megszabadít a bűntől és cserébe adja a békességet önmagával és embertársainkkal is.

Karácsony napja Jézus Krisztus miatt ünnep. Ezért Ő nem kerülhet megint a perifériára. Egy félreeső helyre érkezett, hogy megértsük Isten hozzánk hajló, bennünket is valaminek nevező szeretetét. De a mi dolgunk nem az, hogy megint csak egy kinti kis istállót, egy jelentéktelen zugot biztosítsunk neki, csupán egy külszíni, templomkerti betlehemet. Békességre vágyunk? Harmóniára, elégedettségre? Nyugalomra? Nem lesz, amíg a szívben nem lesz. Nem kezdődhet el nagyban, ha bent a lélekben nem kezdődött el. Mikeás egyértelműsítette a nép számára, Isten el akarja hozni és el is fogja hozni a béke korszakát, de az csak azoké lehet, akik a Békesség Fejedelmét, a Jó Pásztort feltétel nélkül, Urukként követik. Az Úr hatalmával és az Úr nevével vezetett nép számára lesz megtapasztalható a béke korszaka.

Így lesz ez Békés megyeiek, a mi számunkra is. Akiket nehéz fellelkesíteni, egykedvűek, akiknek ma szívében nincsenek nagy történések, nagy lelki mozgások, sem hegyek, völgyek, csak egyformaság, vagy üresség. Akik kicsinek, jelentéktelennek gondolják magukat. Hozzánk is lehajolt, hozzánk is be akar térni, a mi egyszerűnek gondolt, eseménytelen lelki életünket is igazi életté akarja tenni, hogy Őáltala vezetettek lehessünk, és valódi békesség legyen a szívben.

Így lesz békessége a Viharsarok embereinek is, akik lázadók, talán a nagy szabadság látványa az Alföld tengersík vidéke miatt. Lázadók nemcsak szavakban, de perelnek Istennel és egymással is. Akik a bolhából is képesek elefántot csinálni, apró dolgok miatt hosszasan haragot tartani, Istennek a végső helyzetekben is ellent mondani. Erre mutat rá a sok társadalmi temetés és megannyi üres templompad, még ma is… Igen, Jézus Krisztus a mi mindenféle szélnek engedő életünkbe is megérkezik. És egyedül Ő lehet a békesség záloga. Ő ezért jött, értünk született. Miattunk is testbe öltözött, akkor ott Betlehemben. A mi kis jelentéktelen városkánkba, kicsiny, egyszerű életünkbe, békétlen szívünkbe is meg akar érkezni, hogy elénk álljon, vezessen az Úr nevével és hatalmával. Ez lesz a békesség.

biztonság szív béke messiás próféta jelentéktelen kiválasztás jópásztor Jézus Úr Békés megye Viharsarok

2016\12\03

Ki érkezik?

kondoros.jpgKirályod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas. Zakariás 9,9

A kondorosi evangélikus templomba érkeznem szavakban leírhatatlan örömöt jelent számomra. Miért tapasztalom ezt? Mert összefügg Jézus hozzám történt érkezésével! Ez a hely a meghatározó abban, aki ma lehetek, és ahogyan az életem zajlik. Pedig amióta én tizenéves voltam, hatalmas változások mentek végbe a templom belsejében. Más színek fogadnak, más a kántor, a lelkész, a gyülekezet tagjai is kicserélődtek, mert az akkoriak egy része már nincs ebben a világban. A hely mégis egy egész életre nyomot hagyott, vagyis inkább az, ami itt történt. Jézus itt szólított meg engem, ezen a helyen lépett egészen közel, megérkezett hozzám.

Az utóbbi hetekben Máté elhívása szólított meg leginkább ( Milyen érdekes ez is 9. fejezet 9. verse) Elegánsan és visszafogottan írt elhívása történetéről. Egyes szám harmadik személyben fogalmaz, és egyetlen ige szól erről. 9 Amikor Jézus továbbment onnan, meglátott egy embert a vámszedő helyen ülni, akit Máténak hívtak, és így szólt hozzá: Kövess engem! Az felkelt, és követte őt. Nincs magamutogató bizonyságtétel. Nem írja le az előtte és utána állapotot, nem posztolja nagy büszkén, hogy " tessék látni milyen voltam és milyen lettem!". Hiszen nem ő a fontos, hanem az a tény, hogy Jézus odalépett hozzá Kapernaumban, megszólította, elhívta.  Ma is át lehet ezt élni. Az evangélikus elsősök iskolai áhítata után egy elsős kisfiú mondta: „Jó volt a műsor, nem tudtam, csak rád figyelni.” Máténál azon van a hangsúly, hogy Jézus szava hatalommal bír és elég volt egy rövid felszólításnak elhangoznia, és neki mennie kellett, követnie kellett a Mestert, nem volt alternatíva: felkelt és követte őt.

Aztán pár sorral lejjebb az asztalközösségben sem személyes szálakat veszi fel- pedig írhatott volna a menüről, a hajnalig tartó beszélgetésről, a benne végbement változásról, de inkább azt domborította ki, hogy Jézus nem az igazakat jött hívni, hanem a bűnösöket.

Amikor nekünk lelkészeknek Jézus érkezéséről kell szólunk adventben, nem lenne jó megfeledkeznünk arról, amikor először érkezett hozzánk. Ha nem keressük elő szívünk mélyéről azt a találkozást, ami egész életünkre kihatással lett, nehezen fogják megérteni hallgatóink, miért is fontos a találkozás Jézussal.

Az adventi idő alkalmat ad arra, hogy bűnbánattal hallgassuk meg a Jelenések könyve igéjét, ami minden új egyházi esztendőben megszólít, az bár az efezusi gyülekezetnek adresszált mondatok ezek. Jel 2,2 Tudok cselekedeteidről, fáradozásodról és állhatatosságodról és arról, hogy nem viselheted el a gonoszokat, és próbára tetted azokat, akik apostoloknak mondják magukat, pedig nem azok, és hazugnak találtad őket. 3 Tudom, hogy állhatatos vagy, terhet viseltél az én nevemért, és nem fáradtál meg, 4 de az a panaszom ellened, hogy nincs meg már benned az első szeretet.

Jézus érkezik, mint a királyod, aki igaz és diadalmas. Így látjuk-e még őt?  Királynak? Igaznak? Győztesnek? Megvan-e szívünkben az az első szeretet? 

Gyakran idézem norvégiai élményemet, 16 évvel ez előttről. A vasárnapi iskolai szövetség háromévente megrendezett nagygyűlésén jártam. A Norvég király levelét akkor fax-ként kapták meg a szervezők. Vacsora előtt olvasták fel. Amikor a bejelentés elhangzott, hogy az ő üdvözletét hallgathatjuk meg, az asztalnál ülők egy pillanat alatt felkeltek székükről és tisztelettel hallgatták meg királyuk köszöntőjét.

Amikor Isten igéje felolvasásra kerül, magától értődő módon felállunk, bosszankodunk is mi evangélikusok, ha egy ökumenikus istentiszteleten másként történik. De vajon Jézus maga király-e, igéje, szava hatalom- e, tiszteletet parancsoló- e amihez igazodni kell, ami megfellebbezhetetlen?

Szomorú vagyok, amikor a modern, legújabb kori teológia kifacsart, szabados írásmagyarázatával találkozom. Amikor ugyanúgy nyúlunk az igéhez, mint egy költeményhez, vagy úgy beszélünk róla, mint csupán ismereteikben korlátolt, ókori emberek produktumáról, amit szabad ízekre szedni, szétanalizálni és a végén megsemmisítetten féltre tenni. Ez Isten igéje, ez Jézus hatalmas szava. Ez a király üzenete! Nem egyszerű beszéd, vagy kiigazításra szoruló szöveg. Az Úr életet teremtő, hozzánk szóló igéje. Katolikus testvéreink az evangélium felolvasása előtt megcsókolják a Bibliát, majd homlokukra, ajkukra, szívükre keresztet rajzolnak. "Tölts meg, hass át, legyél mindenem Ura!"

Biztos vagyok abban, hogy világunk, országunk, egyházunk, egyházi intézményeink, gyülekezeteink, családjaink, de személyes életünk minden nyomorúsága, bűne, minden gyengesége abból ered, hogy Jézust nem királyként, Úrként tiszteljük, szavát nem hatalomnak vesszük. Azt gondoljuk, hogy a mi látásunk az életről, kapcsolatokról, a nagy gépezet működéséről cizelláltabb, s az ige nem alkalmazható mindig. Úgy hisszük, hogy bizonyos esetekben félre is kell állítani, mert vannak magasabb és magasztosabb szempontok, mint az, hogy lélekben legyünk rendben vagy lelkeket mentsünk, az irgalom szava elhangozzék, és a bűnösöket hívogassuk megtérésre. Mennyi ilyen szituáció van, amikor nem Jézus az Úr még a mi berkeinken belül sem, még azoknak a munkájában és életében sem, akik pedig naponta találkoznak a piros szívben a fekete kereszttel! Ott Jézus sajnos nem igaz, és nem győztes, nem diadalmas Mester, akire fel kell nézni, aki minden feletti. Igen, igaz, hogy Jézus szelíd, alázatos, szamárháton érkezik. Eltűr mindent. Azt is, hogy félretegyük, azt is, hogy leköpjük, elviseli a gúnyt, hogy a fején szétverjék a nádszálat. Ma is lecsupaszítjuk, meggyötörjük, megalázzuk, azzal, hogy nem kapja meg azt az áldozatot és hódolatot, amit a jeruzsálemi bevonulás alkalmával...

Ha az Úrnak van rá szüksége- adom… Szent István hatalmas adókat vetett ki- és mégis ő hazánk áldott, bölcs királya, akit Isten eszközeként említünk és érdemeit képtelenség elvitatni. Mátyás király idején a nemesi rendek adóterhei is komolyak voltak, nem csak az ország népéé, de így erősítette meg az országot, tartotta fenn a Fekete- sereget. Mégis legendás alakja ma is példaértékű, igazsága évszázadok óta közmondásos számunkra. Az embereknek kötelezően kellett áldozatot vállalni, adózni, de az ezt elváró királyok nimbuszát ez a későbbiekben sem csorbította. Ők jobban tudták, miért szükséges mindez. Volt respektjük és ez meg is maradt.

Ha az Úrnak van rá szüksége- adom… Ha Istennek kell, odaáldozom. Nem csak a csacsit, de az időmet is. Nem csak a felsőruhámat, de önmagamat is eléd teszem. Nem csak a pénzemet, de hivatásom minden részletét. Tied vagyok, mindenem a tied, rendelkezz mindennel!

És ezek után nem megtörve, nem kiraboltan, kifosztottan, kimerülten, csalódottan állok az Úr elé, hanem boldogan hódolok neki.---Sokszor vagyok szomorú vagyok a gyülekezetünkben amiatt, hogy nem énekelnek a jelenlévők, vagy csak nagyon visszafogottan. Nincs magasztalás, hódolat, mindent felülmúló, tereket betöltő Istendicséret. Szerintem ez szól a szívről is, ami nem szárnyal az Úr felé. Nincs hódolat, nincs mindent elsöprő önátadás.

A bevonulás történetben az emberek ünneplik, áldják Jézust, pedig lehet, hogy még a személyes életükben nem is kerültek túl közel hozzá. Ki tudná megmondani, hány meggyógyított ember van a tömegben? Hány életújult, mennyien azok közül, akik a Hegyi Beszédet hallgatták és ámultak, hogy nem úgy tanítja őket, mint az írtástudók, hanem úgy, mint akinek hatalma van? Mégis szívük vágya, öröme fejeződik ki a hódolatban: „ Áldott, aki az Úr nevében jön!” Boldogok, hogy Jézus hozzájuk is odalép. Pedig hányszor jött már Jézus a Jeruzsálembe, hiszen tanított a templomban, de most ez más! Mi az evangélium folytatásából, a szenvedéstörténetet megismerve jól tudjuk, mennyire nem voltak tudatában, miért volt más Jézus virágvasárnapi érkezése. De mi már tudhatjuk, és ez az örömhír mára, a mai evangélium minden panasz, bűnlátás után.

Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas, alázatos és szamáron ül…Zak 9,9 A te királyod kész téged magához felemelni. Alázattal érkezik, nem mint győztes diktátor, aki felkeresi és likvidálja az ellenállókat, bosszúra szomjasan. A te királyod Jézus életét adni érkezik a világért, érted, értem is. Ez az ő igazsága, ez az ő könyörülete. Hozzád érkezik, hogy az ő gazdagságának lehess részese.

2016\11\24

Advent- békességre várva

20151212-friedenslicht.jpgMert egy gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk.

Az uralom az ő vállán lesz, és így fogják nevezni:

Csodálatos Tanácsos, Erős Isten,

Örökkévaló Atya, Békesség Fejedelme! Ézsaiás 9,5

 Az utóbbi években egyre jobban várom az adventi időt. Szeretem a meghittségét, azt a különleges izgalmat, ami betölti a gyerekek szívét, de már az ünnep előtti nyüzsgés sem zavar. Jól van így. Ez is hozzátartozik az igyekezetünkhöz, hogy az év egy időszakát minél teljesebben élhessük meg.

Csak zárójelben jegyzem meg, hogy bár az mégis megdöbbentő, milyen hamar átcsap egyik jeles nap a másikba. Mindenszentek után a mécsesek helyén rögtön Mikulások sorakoztak a polcokon. Jól jelzi ez, milyen erőteljesen rendeződik az ünnepek köré az életünk, és sok esetben csak ennek a tudatában vagyunk képesek a mindennapok kihívásait elviselni.

Amióta lelkész vagyok, minden egyes év adventje különbözött a többitől, hiszen már nem csak élvezője vagyok, de alakítója is ezeknek a heteknek. Édesanyaként igyekszem tudatosan úgy hátteret biztosítani, hogy minden az értékre, a valódi üzenetre mutasson. A gyerekek a hagyományainkat már természetesnek veszik, de a már megszokott énekek, zenék mellett minden évben tanulunk újat is. Egyre többet sajátítunk el abból a hatalmas kincsből, ami az adventi és karácsonyi örömöt közvetíti. Az Eljövendő az Úr Jézus, aki maga az ajándék, az áldás, a kapható legtöbb! Attól tölti be ez az időszak a küldetését, hogy évről évre jobban értjük Őt, jobban szeretjük, és hitünk egyre inkább elmélyül Őbenne.

Nagyon várom az első adventi hetet. Nálunk ekkor lesz a templom- újraszentelés ünnepe. Főként viszont az ézsaiási ige miatt várom. Mert számomra a legfelül olvasható szentírásbeli szakasz az egyházi esztendő nyitánya, ami mindig más „hangszerelésben” szólal meg. Most legerőteljesebben az hangzik felém ebből a próféciából, hogy az Úr Jézus a Békesség Fejedelme.

Jómagam nem vagyok egy meditatív alkat. Jobban szeretem a közösségi életet, a teljes embert átjáró nagy istendicsőítéseket, és az őszinte lelki beszélgetéseket. Ugyanakkor egyre inkább érzem, hogy ezek is azért lehetnek erőt adók, mert komoly, rendíthetetlen alapon állnak. Egyre jobban értékelem azt a csendet is, amely lehetőséget ad az elmélyülésre, a gondolatok rendezésére, hogy halljam, amit hallani kell, pontosabban Akit megérteni szeretnék...

Benső békességre, az Úrtól kapott harmóniára mindenki vágyik, az is, aki nem tudja pontosan szavakba önteni, hogy erre van szüksége. Ha valaki ezt a lelki békességet megkapja, az nem csupán kiegyensúlyozott, hanem Istenből kapott nyugalma van. Azért békés, mert biztos kezekben tudja magát és ismeri, várja az örök élet reménységét. Ez több mint a magabiztosság, ez bizalom Jézus Krisztusban! Olyan békesség, amit nem adhat a világ sem az eredményekkel, sem a kiszámíthatósággal, semmiféle emberi kapcsolattal, de egzisztenciával sem. A teljes békesség Tőle jön!

Mások miatt is aggodalmaskodhatunk, és magunk miatt is nyugtalankodhatunk- nem csak a munka, vagy a jövőnk összefüggésében igaz ez. Tetteinket, szavainkat számtalanszor mérlegre tesszük: Jól szóltunk- e? Jól döntöttünk-e? Akkor lehet a lelkünkben béke, ha az ártó dolgok, bűnök kikerülnek onnan, ha Jézustól bocsánatot kapunk. Ha kérjük, Jézusunk megtisztít a bűnöktől és nekünk ajándékozza békességét. Mivel Ő a Békesség Fejedelme, a békességet nem csak nekünk adja, de képes is uralkodni is afelett! Ha kérjük, meg is tartja a szívünk békéjét, nem engedi hogy kétségbeessünk, kiboruljunk, hanem betölti a szívünket, emlékezetet igéire, hatalmára, szeretetére. Úgy adja meg a vágyott békét, hogy magához von, a vele való szent közösségbe ölel. 

Békétlen világban, konfliktusokkal terhelt, nagyon intenzív, sokszor embert próbáló mindennapokban a tényleges békességnek Ő a forrása és garanciája. Jöjjön bármi, jöhet bármi, Jézus nem fog cserben hagyni, Őrá számíthatunk. Sem a jelenvalóban, sem az eljövendőben nem hagy el. Ez jelentheti nekünk azt, hogy Jézus Krisztus a Békesség Fejedelme!

2016\08\07

A dicsőség dala

20160802_211930.jpgZenetáborunkat tizenharmadik alkalommal rendeztük meg. A záró istentiszteleten elhangzott igehirdetés szerkesztett, olvasásra finomított verzióját adom itt közre. Akik hallották, azok számára elmélyülést jelenthet. Akik nem voltak közöttünk, megsejthetnek valamit a sorok segítségével a hét hangulatából, hiszen az istentisztelet ma különösen is jól megkomponált egész volt. Az énekek rímeltek a zsoltárokra, imákra, a szavakban elmondott hitvallásra. 

És látomásomban sok angyal hangját hallottam a trón, az élőlények és a vének körül, számuk tízezerszer tízezer és ezerszer ezer volt; és így szóltak hatalmas hangon: Méltó a megöletett Bárány, hogy övé legyen az erő és a gazdagság, a bölcsesség és a hatalom, a tisztesség, a dicsőség és az áldás! És hallottam, hogy minden teremtmény a mennyben és a földön, a föld alatt és a tengerben, és minden, ami ezekben van, ezt mondta: A trónon ülőé és a Bárányé az áldás és a tisztesség, a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké! A négy élőlény így szólt: Ámen! És a vének leborultak, és imádták őt. Jelenések 5, 11-14

Mindannyian keressük a magunk dicsőségét. Mit jelent a dicsőség? Egy jó eredményt elérni, és utána büszkélkedve kihúzni magunkat a boldogságtól, örömittasan élvezni a sikert, bezsebelni a gratulációkat, mások tiszteletét. Dicsőség az, amit bármely győzelem után bárki átélhet.

Keressük a sportban a dicsőséget. Tettük ezt mi is a férjemmel, amikor két táborozóval páros ping- pong meccset játszottunk. Mindkét csapat komolyan küzdött a maga dicsőségéért. Csütörtökön este hátul a röpi pályán folyt a játék az áhítat előtt. Már beharangoztunk, de végig kellett játszani a kiütőt, mert mindenki tudni akarta, kié lesz a győzelem, kié lesz a dicsőség. Ezekben a napokban többen országos versenyeken vettek részt közülünk, és értek el csodálatos eredményeket- dicsőséget szerezve maguknak, áttételesen a mezőberényieknek is.  Rióban pedig elkezdődött az olimpia, ahol minden ország sportolói győzni akarnak, azaz dicsőséges eredményt elérni hazájuk, népük számára is.

Ehhez hasonlóan keressük a zenében is a magunk dicsőségét. Amikor hangszereinken gyakoroltunk, önmagunk dicsőségéért küzdöttünk. Sokszor fájó ujjakkal, ami a gitározás jellemzője. Volt aki elgémberedett ujjakkal tette, mert nem úgy léptek a zongora billentyűin, ahogyan szerettük volna. Öröm volt látni, hogy itt mindenki szeretné megszerezni a zenélés által kapható dicsőséget- azt, hogy a tanára megdicsérje, majd pedig a táborlakók elismerően nézzenek rá a bemutatón.

Dicsőségre törekszünk a közösségeinkben is, családban, beszélgetések során, társaságban, baráti körben, munkatársak között. Hogyan? Szeretnénk, ha ránk figyelnének, ha a mi ötleteinket valósítanák meg, ha teljesítményünk, igyekezetünk révén dicsőséget szerezhetnénk. Mindannyiunknak jól esik, ha egy közösség eredménye a mi nevünkhöz fűződik. Így tehát csapatmunka során érvényt akarunk magunknak szerezni hangerővel, hogy csakis ránk kelljen figyelni, vagy háttérbe szorítjuk a másikat olyan vicces beszólásokkal, amik lenyűgözik a többieket.

Jó, vagy nem jó a saját dicsőségünk keresése? Elitélendő lenne, hogy társaságban, sportban, zenében, az élet minden területén dicsőségre vágyunk? Nem, persze hogy nem bűn ez. Csak kérdés, úgy tesszük- e, hogy méltók leszünk- e végén rá!

Tegnap többen nem mutatták be a táborozónak, mit tanultak a héten. Féltek, hogy nem dicsőség, hanem kudarc lesz a vége, kinevetik őket a többiek, mert kevés a teljesítmény, mert gyenge, hibás az, amit adni tudnak. Az egyik kezdő gitárosunk is bizonytalan volt, de látva – hallva a többieket mégis összeszedte a bátorságát. Mert mindenkit megtapsoltunk, a rövid éneket lejátszó kezdő zongoristákat ugyanúgy, mint a haladó gitárosokat. Méltó volt- e a tapsra? Igen, mert sokszoros győztes volt: Megküzdött egy idegen hangszerrel, önmagával, a félelmével és győzött! Méltó volt a dicséretre, mert ő a legbátrabb közöttünk!

Ki milyen címre lehetne méltó a táborban?

Pl. Legjobb gitáros/ zongorista/ cajonos/ furulyás… legjobb ritmusérzékkel rendelkező, legszebb hangú/ legszorgalmasabban gyakorló, legfigyelmesebb tanítvány/ legcéltudatosabb/ legkedvesebben segítő/ legtöbb éneket megtanult táborozó/ legpontosabban órára érkező növendék/ legtöbb tudásvággyal/ kíváncsisággal rendelkező fiatal/

Lehet-e egy valaki egyszerre méltó ezekre a címekre? Biztosan nem! Szupermen lenne, vagy olyan különleges jellem, aki minden zenei tehetség és pozitív emberi tulajdonság birtokában lenne. Képtelenségnek tartjuk ezt!

Olvassuk újra a mai igét, amiben az angyalok és a teremtmények egyszerre hét dologra mondják méltónak énekükben a Bárányt, azaz az Úr Jézust: „Méltó a megöletett Bárány, hogy övé legyen az erő és a gazdagság, a bölcsesség és a hatalom, a tisztesség, a dicsőség és az áldás.”

Ez a szakasz egy mennyei kórusról szól. Arról, a jövőről, amikor majd egyszer együtt lesz az angyalkórus azokkal, akik itt a földön már elköteleződtek Jézus mellett, és már itt az Őt áldották, Őt dicsérték és az Ő dicsőségére akartak élni. És szól majd az ének, ami mindent át fog hatni, mindent be fog tölteni! Akik ott lesznek, azok itt, földi életük során felismerték, mit jelent egész valónkkal Jézushoz tartozni. Azok lesznek ott, akik tudják, hogy semmijük sem lenne, ha nem lenne Jézusuk. Mert nekünk nincs erőnk- sem indulatok, sem rossz felett, de nem lenne erőnk semmihez, se tanuláshoz, se sporthoz, ha Ő nem adna. Mert nekünk nincs gazdagságunk, csak akkor, ha Ő megáld tehetséggel és képessé tesz munkára, tettekre, amiből mi pénzhez juthatunk vagy másokat gazdagíthatunk. Nekünk nincs bölcsességünk, csak okoskodásunk, ami sokszor beképzeltté tesz, egyedül Ő körültekintően bölcs. Mi gyengék, esendők vagyunk, de Neki van hatalma minden felett: a szívek szándéka, a természet erői és gonoszság, a halál, a bűn felett. Mindennel Ő rendelkezik: erő, gazdagság, bölcsesség, hatalom, tisztesség, dicsőség áldás, mind az övé!

Egy egyházi zenetáborban Jézus kellene a középpontban álljon, s nem véletlenül mondom, hogy kellene… Mert bár körülötte mozgunk, róla éneklünk, ide gyülekezünk arra a helyre, ahol a régiek hite is őrá mutat, próbálunk rá figyelni, azért a dicsőséget mégis, továbbra is magunknak akarjuk. Hogyan? Úgy, hogy nem tudunk a másik örömének örülni. Tegnap este voltak olyanok, akik elmentek a pavilon alól, miután a saját darabjukat bemutatták, vagy nyugodtan beszélgettek, miközben társuk elöl izgatottan hangolt, lapozott...

A próbák során is tapasztaltam már: miközben Jézusnak kellene a középpontban állni, fontosabb egy harmónia, vagy akkord, ezért jön egy bántó beszólás, ha hibázik a másik, előtör a türelmetlenség, ha valaki sokadjára sem tud valamit megjegyezni. Volt egy felvétel, amihez mások is csatlakoztak, de első pillanatban még nem kapott osztatlan örömöt ez az ötlet. Ilykor miről szól az igyekezet, s mindaz, amit teszünk? Kié a dicsőség? Ki áll a központban? Az Jézus, akié minden és akitől, aki által van minden? Vagy pedig hasonlóak vagyunk a példázatbeli farizeushoz, aki bár imádságában hálát adott mindazért, ahogyan élhetett, amivel Isten meggazdagította, de közben elbizakodottan lenézte a többieket? Persze nem szeretnék nagyon elszomorító lenni, csupán valamelyest elgondolkodtatni...

Hiszen már az első napon nagyon nagy öröm volt a szívemben, amikor hallottam a reggeli éneklést! Csodálatos volt, erőteljes, tiszta, szívből jövő! A mi együttesünkben MIND-ban az énekléssel van még egy kis nehézség, de a mostani hét után egyre bizakodóbb vagyok! Ma is hallhattuk már, hogy a fiatalok elmondják dalban, zenében, mennyire fontos nekik az Úr Jézus, és milyen komolyan akarják Őt venni és mekkora örömöt jelent, ha Őt dicsőíthetik! De ebben a világban feszültségben áll a kettő- a saját dicsőségünk keresése és Jézus dicsőségének keresése. Az, amikor a magunk feje után megyünk, és amikor Őt követjük.  

Figyeljük meg, mit szólaltatnak meg a teremtmények a Bárány énekében!

Milyen teljesítményét dicsérik? A csodái miatt áldják? A tanításai miatt álmélkodnak? Nem. A megöletett Bárány számára szól az ének! Mert az Úr Jézus engedte, hogy kitaszítsák, bántsák, kigúnyolják, félretegyék, megöljék. Mert végletekig tűrt és végtelenül megértő velünk, akik magunknak akarjuk a dicsőséget, a sztárolást, az elismerést… Sokszor elnyomjuk, lehurrogjuk Őt a szívünkben, mégis jön, szólongat, szeretettel vesz minket körül. Mi nem tanuljuk az Ő igéit, nem vágyakozunk utána, Ő mégis jön, mert vágyakozik utánunk, megszólít és megáld, önmagára emeli tekintetünket. Azt mondja: nagyon fontos, kedves vagy nekem! Legyőztem érted a halált, legyőztem minden gonoszságot.  Érted adtam testem, érted adtam vérem! Mindent neked akarok adni, csak fogadd el, és részese lehetsz az én dicsőségemnek, örökké!

Nagy áldás részt venni a zenetáborban, akár résztvevőként, akár előadóként, a hátteret biztosító szolgálattevőként. Mert naponta kétszer hallhatjuk áhítatainkon az örömhírt, s minél többször szól az evangélium és az Úr Jézust áldó, magasztaló dal, annál inkább megtelik vele a szívünk. S ha már ismerhetjük az Ő győzelmét a mi szívünk felett is, még erőteljesebben dicsérhetjük együtt hatalmát és szeretetét. S bár mi még olykor a magunk dicsőségére törekednénk, Ő hív az örök életre, hogy ott is együtt énekelhessük a dicséretre méltó Bárány dalát.

zene közösség sport ének minden áldás dicsőség méltó zenetábor Jézus

2016\06\20

Ez hangzott el hittanosaink évzáróján

henna2.jpgTaníts akaratod teljesítésére, mert te vagy Istenem! A te jó lelked vezéreljen az egyenes úton! (Zsolt 143,10)

Kedves Felnőttek, Kedves Gyerekek, Testvérek az Úr Jézus Krisztusban!

Mindannyian láttunk már tetovált embereket. Mindenféle motívumot, képet, üzenetet képesek magukra pingáltatni, azaz bőrükbe varratni az emberek. Engem leginkább a lányokon látható tetoválások lepnek meg. Bár tudom, már a kicsik is szeretik a tetkós rágókat, mert a kedvenc képeiket, mesehőseiket a bőrükön is viselhetik.

 

 dsc03592-1024x685.jpgA maori néphez tartozók nem csupán az általunk megszokott testfelületekre helyeztetnek el tetoválást, ők az arcukon, sőt az ajkukon is viselik népük motívumait és ezzel üzennek magukról. A minták az emberek, a családok, a nemzetségek és a törzsek egyedi vonásait fejezték ki. A maorik harciasságát is kifejezte mindez, sőt büszkévé tette őket.  Egy ilyen jel a testükön szavak nélküli bemutatkozás. Lehet, hogy ti is szeretnétek olykor ilyen módon, szavak nélkül beszélni. Talán van, aki kacérkodik a gondolattal, ha majd önállóan hozhat döntést, akkor ő is tetováltat, mert az olyan menő…  Bár tudvalévő, hogy az önkifejezés tetoválás nélkül is megtörténik. E nélkül is el lehet mondani, mit gondolunk, vallunk magunkról. Tulajdonképpen ti is megteszitek ezt azzal, amit viseltek, ahogyan viselkedtek.

Egynadiabolzweber-webbkgnd_1.jpg amerikai evangélikus lelkésznő kezein, sőt testén is vannak tetoválások. Különleges formák és jelképek. Kedves bibliai alakját, Magdalai Máriát festette a karjára, mert ő az első, aki hírt adott Jézus feltámadásáról. Emellett hitünk fontos tétele van karjára felírva: bűnös és szent. Mivel egyszerre vagyunk elveszettek és megkegyelmezettek, gonoszok és igazak. Ha egy boltba megy, megkérdezik tőle, mik azok a furcsa jelképek, amiket a testén hord. Elmesélve, elmagyarázva a tetoválásait képes bizonyságot tenni Istenről, aki szeret, keres, hív bennünket. Különleges kinézetével hirdeti, hogy az ő az Úrhoz tartozik, de nem csak neki, hanem mindenkinek helye van Jézus mellett!

Ugye első ránézésre, vagy felületesen figyelve az alapján szoktuk megítélni a társainkat ahogyan kinéznek, ahogyan beszélnek? De Jézusnak mindenki kedves és Ő azt nézi, ami a szívünkben van! Ő nem csúfolódik a másik furcsa kinézete, vagy ruhája miatt, nem nézi le azt, akinek most rosszabb lett a bizonyítványa. Nem beszéli ki azt, aki valami miatt gyengébb, szokatlanabb, képességében vagy tulajdonságaiban eltér a többiektől, szegényebb, kövérebb, szemüveges vagy beszédhibás...

Képzeljétek el, hogy a lelkésznő gyülekezetében először a „valóban rosszak” kezdtek el járni, pl. kábítószeresek és alkoholisták, olyanok, akiket mások megvetettek, és ők is szégyellték magukat. De aztán nagyon sokan csatlakoztak hozzá a tisztességes életű emberek közül is. Miért? Mert a lelkésznő Isten kegyelmét hirdeti. Azt adja tovább, amit Jézus mond nekünk is: ne féljetek, én megbocsátok nektek! És nem csak a legrosszabb gyereknek és a legdurvább istentelennek, de neked is, nekem is van bűnünk! Nekünk is naponta meg kell bocsátania! Olyan nincs, hogy bárki tökéletes lenne, és mindent jól csinálna! Minden ember bűnös, rászorul Jézus kegyelmére! Mindegy, hogy kicsi vagy nagyobb dolgok miatt, mindegy, hogy egy kellemetlen szó hangzik el, vagy egy tényleges ütés történik, ez fájhat a másiknak és a mi lelkünk gyötrődik miatta! Nagyon- nagyon jól esik azt hallani, hogy " a bűneidet megbocsátom, kegyelmezek neked"! Bizony mi egyszerre vagyunk bűnösök, de szeretettek is! 

kreuz-herzen.jpgMár a legkisebbek is tudják, ha szeretnénk jelekkel lerajzolni azt, amit Jézusról tanultunk eddig, akkor szíveket kell rajzolni és keresztet. Az ovisok egy keresztre szíveket ragasztottak, ezzel mondták el: Jézus szeretetből halt meg értünk. A nagyobbakkal már másként csináltuk: a szívek hátuljára felírtuk bűneinket, mindazt, amiért bocsánatot szeretnénk kérni, majd a szíveket teleírt felükkel ragasztottuk a keresztre. Így még jobban megérthettük: Jézus a  mi bűneinkért bűnhődött, ezzel nekünk is bizonyította, mindenre képes értünk. Egyre jobban átérezhettük, hogy végtelen a szeretete és kereszthalálával vette el bűneinket. 

Tehát, ha azt akarom elmondani, hogy Ő az én Istenem, sokféleképpen tehetem. Úgy is, ahogyan a tetovált lelkésznő teszi, és úgy, ahogyan ti is tettétek az év során. Az igében is ezt hallottuk: engedem, hogy tanítson az ő akarata teljesítésére. Ott vagyok hittanórán, figyelem, hallgatom Őt és igyekszem szavak nélkül is képviselni. Persze nem azt kérjük, hogy kereszt, vagy Luther rózsa tetkót viseljetek, ha komolyan hisztek, de figyeljetek oda arra, mit tanultatok az Ő akaratáról! Ha a szívetekben Jézust tartjátok szentnek, ne legyetek valami más képviselői pl. a halál és a rémisztő dolgok hirdetői, ne abban leljétek a kedveteket, hogy durván beszéltek, vagy nemtörődömök vagytok és ugyanúgy babonáskodtok, horoszkópoztok, mint akik nem tanultak semmit Istentől és nem tudják ki Ő. Ha Jézust ismeritek, és Ő a szívetek közepében van, ahogyan a Luther- rózsában látjuk a keresztet, akkor ne gyilkos játékokat játsszatok, ne beszéljetek ki senkit gúnyolódva, ne poénkodjatok olyasmivel, ami szennyes, trágár, megalázó, ne a halálfejes pólókat keressétek vagy a vámpíros kiegészítőket. Nagyon nehéz dolog lenne ez? Talán annak igen, aki saját erejéből, hit nélkül, Lélek nélkül akarja tenni. Nehéz annak, aki nem akarja elfogadni, hogy vannak bűnei, és rászorul arra, hogy Jézus javítsa meg. Az Ő segítsége nélkül valóban nem fog menni! Először is be kell valljam: nélküle semmit nem tudok tenni. És azt is el  kell mondjam, mindig szükségem van Isten igéjének tanulására! Nyáron is, szünetben is, hétvégén is! Mert nem vagyok tökéletes, hanem egyszerre bűnös és Isten gyermeke.

Ma két nagyfiú fog hitvallást tenni, konfirmálni. Ők már eddig is sokat tanultak Jézusról és Jézustól. Egyiküket, Karcsit 15 éve kereszteltem, a másikat, Kornélt most fogom. Mindketten hasonlítanak abban, hogy pici koruktól ismerem őket. Már ovis korukban is beszéltem nekik Jézusról, akkor, amikor még alig érthették a bibliai tanítást, hallották az elveszett bárány történetét, aki engedetlenül elkóborolt, Zákeust, akinek a szívét a pénz töltötte ki, a gyógyításokat. Mindig -mindig az volt a lényeg, hogy megértsék: Jézus esélyt ad mindenkinek, Jézus szeret minket, Jézusnál nincs reménytelen eset, ő felkarolja a bűnöst, megújítja az életüket. Vajon mit érettek meg belőle? Remélem azt, ami lelkésznő kezén is ott van felírva: egyszerre vagyunk bűnösök és bűntelenek, gonoszok és szentek. Ezért kell úgy imádkoznunk, ahogyan a mai ige mondja: Taníts akaratod teljesítésére, mert te vagy Istenem! A te jó lelked vezéreljen az egyenes úton! (Zsolt 143,10) 

Ők ma konfirmálnak, azt jelenti: megerősítést kap a hitük és a Lélek vezérlését kérjük számukra, hogy Ővele tudják az egyenes utat járni. A két szentségünk ma nem csak számukra szól, de mindannyiunkat emlékeztet és tanít. A keresztségben már bűnbocsánatot kapunk, az igével együtt használt víz megtisztít és életet ad, de csak annak, aki hiszi is ezt! Az úrvacsorában Krisztus maga lép hozzánk közel, testéből részesül a testünk, bűnös a szenttel találkozhat, átélheti a bűnbocsánatot, de csak az, aki hittel fogadja ezt!

Istentiszteletünket két zenei szolgálattevő csoport segítette: az ifizenekar és a rézfúvós együttes. Nekik és mindannyiunknak is tanulságos lehet: "A lelkésznő által vezetett istentisztelet érdekes módon nem rockzenétől hangos: talán szintén amerikai jellegzetesség, hogy a fiatalabb generációk jelentős része már nem lelkesedik a sokszor súlytalan dicsőítő könnyűzenéért. Az alkalmakon ősi keresztény himnuszok csendülnek fel, melyek kipróbáltságukkal és üzenetükkel állandóságot és reményt hoznak a nagyvárosi fiatal felnőttek folyton változó, kusza életritmusába." *

A zene, a barátság, a suli, de még a hittanórák sem adják meg azt, amire vágyódtok, egyedül csak Jézus igéje, csak Jézus jelenléte, csak az, ha Őt tanuljátok, szívetekbe zárjátok, ha Istent tartjátok Isteneteknek. Adja Lelkét, hogy akaratát is tudjátok tenni, megmaradva és örömmel járva az egyenes úton!. Ámen

 * Forrás: kotoszo.blog.hu " A legkúlabb mai prédikátor egy tetovált..." 

zene tanulás szent ige bizonyságtétel tetoválás bűnös Jézus Lélek

2016\04\11

Jó pásztor vasárnap

 

20 De milyen dicsőség az, ha kitartóan tűritek a hibátok miatt kapott verést? Ellenben ha kitartóan cselekszitek a jót, és tűritek érte a szenvedést, az kedves az Isten szemében. 21 Hiszen erre hívattatok el, mivel Krisztus is szenvedett értetek, és példát hagyott rátok, hogy az ő nyomdokait kövessétek: 22 ő nem tett bűnt, álnokság sem hagyta el a száját, 23 mikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázást; amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta ezt arra, aki igazságosan ítél. 24 Bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy miután meghaltunk a bűnöknek, az igazságnak éljünk: az ő sebei által gyógyultatok meg. 25 Mert olyanok voltatok, mint a tévelygő juhok, de most megtértetek lelketek pásztorához és gondviselőjéhez.

Hónapok óta Máté evangéliumát magyarázzuk a bibliatanulmányozó csoportban. Az utóbbi hetekben már a Hegyi Beszédet olvassuk apró egységekben, szinte lépésről lépésre. Megtanultuk, hogy Jézus ezeket a beszédeket földi működése kezdetén mondta el, hogy aki róla hall, tudhassa, hogyan mutat utat Jézus a hívő élet mindennapjaira. Hogyan? Radikálisan! Ellentmondást nem tűrve, szigorú következetességgel. A törvényt, azaz a Tízparancsolat egyes parancsolatait úgy vezeti be: „hallottátok, hogy megmondatott a régieknek, én pedig azt mondom nektek” És kezdődik Isten Fia részletes törvénytanítása, aki joggal várhatja el az övéitől a szavakban és tettekben megmutatkozó végletekig menő, irracionálisnak, képtelennek mondható szeretetet megcselekvését. Mert mi mást gondolnánk akkor, amikor Jézus azt mondja: ha valaki megüti az egyik orcádat, tartsd oda a másikat is? Vagy amikor arról szól, ha valaki elkérte a felső ruhádat add oda az alsót is, azaz bizony akár csupaszodj le teljesen!  Vagy ha valaki átkoz, akkor mondj rá áldást, mert arra hívattál el, hogy áldást örökölj!

Péter apostol azt írja, hogy :  "példát hagyott rátok, hogy az ő nyomdokait kövessétek " Ha valaki nem tudná, miként kell Krisztus nyomdokában járni, azaz őt követve élnie, akkor olvassa végig Máté 5-7 fejezeteket és mindjárt minden nyilvánvalóvá lesz ez számára. Boldogság, tanítványi élet, törvények betöltése, imádság, adakozás, aranyszabály, igehallgatás- nem egyszerű programbeszéd, hanem konkrét elvárás a Jézushoz tartozó ember felé. Ezt nem lehet félremagyarázni, hogy én nem úgy gondoltam… Többször kellene ezt kilapozni, akárcsak a szeretethimnuszt! Mert nem elég a magunk sejtése szerint keresztyénnek lenni, vagy a régen megtanult és talán már el is feledett konfirmációs felkészülésből eltengődni!

Többször előfordult már, hogy körlevet kaptam, melynek ez volt a címzése: „ Tisztelt Civil Szervezet Vezető!” Őszintén szólva csak azt tudom erre mondani  ismételten:  a gyülekezet nem csoport, civil szervezet, egyesület, „egy- a- sok- közül- csoportosulás” amire azok a szabályok, együttélési normák vonatkoznak, amit a világi közösségekben gyakorolnak. Téves ugyanazzal a mércével mérni, és ugyanazt számon kérni, akár ha a szerveződés, akár a közösségépítés, vagy az egymással való bánásmód  témáját vesszük elő. Nem működik és nem is működhet úgy az Isten népe, mint ahogyan egy önmaga számára önálló célokat meghatározott célokért működő csoport teszi. Mert nem mi akartunk egyházzá lenni. Bizony az Úr látja, mennyire nem akartuk Őt követni, szeretni, szolgálni! Milyen nagy harca és mekkora odaadása volt szükséges Jézusnak értünk, hogy itt tudjunk lenni! Nem mi akartunk egyház lenni, hanem az egyház Ura hívott el bennünket! A Jó Pásztor jött utánunk, keresett meg és akarta, hogy az Ő nyájának bárányai legyünk. „ Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket” Jn 15 16- mondja Jézus, vagy ahogyan Pál apostol írja „ engem is megragadott a Krisztus Jézus. Fil 3,12

Arra hívattunk, el, hogy az Ő nyomdokain járjunk! Érzületben, tevékenységben, minden porcikánkban az Ő nyomdokain, tehát Jézus Krisztust követve kell élünk! Ezt nem emberi módszertannal, nem is emberi léptékkel, kell tennünk, hanem az ige az életünk iránytűje. Nem csupán ember által jónak tartott célokat tűzünk ki, hanem az üdvösséget akarjuk elérni. Emberi szemszögből ugyanis aligha volna érthető a lélekmentés, a bizonyságtétel szolgálata. Nem mi határozzuk meg a saját működési elveinket, ahogyan nekünk tetszik, és nem is ahhoz ragaszkodunk elsődlegesen, ami az őseinknek tetszett, vagy komfortos volt. A Szentírás, az Isten parancsa, Jézus Krisztus tanítása kell legyen az egyetlen és legfőbb életelvünk, közösségünk alapja. A húsvét ünnepe utáni időszak arra hív bennünket, hogy éljünk a Krisztus evangéliumához méltóan. Agendánk felirata ezekre a vasárnapokra: „Az élő Krisztus élő gyülekezete”. De mitől is él egy gyülekezet? Ha élet van benne- nem nyüzsgés, hanem az Élet maga. Az egyházat Krisztus Lelke hatja át és élteti!

Részlet egy interjúból Alexandru Todea görög katolikus érsekkel, aki l952-től kezdődően l4 évet töltött romániai börtönökben: „Sokat ültem börtönben svábokkal, tiszta németekkel, magyarokkal… Az együtt töltött élet bebizonyította mindnyájunk számára, hogy kölcsönös barátságban élhetünk, és egymás javát akarhatjuk. Kiváltképpen felismertük, hogy minden Erdélyben élő nemzetiség keresztyén. A gyakorlatban mégsem érvényesülnek a keresztyénség alapelvei, mert sokan csak dicsekednek vallásosságukkal, de olyan elemi alapelveit sem követik, mint amilyen az ellenségszeretet törvénye.” / Mérleg, l990/2. l40. o.

Jézus Krisztus újszövetséget köt az övéivel, testét és vérét adja, ártatlanul áldozza magát értünk a kereszten. Vele egy teljesen új világkorszak, az ember és Isten kapcsolatának egy teljesen új szakasza kezdődik el. A mi életünkben is kell legyen egy olyan fordulópontnak, mikor  Jézus Krisztushoz megtérünk, így egy irányváltás valósul meg.  Péter apostol már csak tudja ezt. Addig is zsidó ember volt, betartotta a törvényt, gyakorolta a vallásos szokásokat, ismerte az ünnepeket, tartotta magát az ősök vallásos és nemzeti előírásaihoz. A későbbiekben is ő maradt a zsidókeresztyének apostola. Mondhatnánk, mi több kell még?  Élete egy nagyon fontos napján azonban személyesen, teljesen őszintén választ kellett adjon arra, mi köze Jézus Krisztushoz. Amikor válaszút elé került: vele, vagy nélküle. Kész-e szenvedni ezért a barátságért, ezért a lelki kötődéséért. Választ kell adnia, komolyan veszi- e Krisztust. Nagypéntek hajnalán azt mondta: nem ismerem ezt az embert, letagadta, esküvel is megerősítve, sosem láttam… Minden alkalommal ez történik meg velünk is, amikor nem Jézus Krisztus szeretete, nem az Ő igéje, nem az Ő lelke győz bennünk. Tagadás, elfordulás, a Mestertől való elszakadás…. ez a bűn. Aztán jött a sírás. A magára ismerés mélysége. Nem gondoltam komolyan! Bárcsak szíven engem és mindenkit szíven ütne minden bűn, minden szeretetlen tett és bántó szó, s ott lenne bennünk ez a tudat: ezzel most megtagadtam a Mesteremet! Amikor ez ránk zuhan, akkor megtérhetünk lelkünk Pásztorához!

Aki az övé, annak az élete is a teljesen újat, a meghökkentően mást kell hirdesse! A mi küldetésünk a megfellebbezhetetlen, érthetetlen, radikális Krisztusi szeretet megélése, a tudatos tanítványság!  Az előttünk álló jövő hetünkre és egész életünkre tartsuk magukat a hét igéjéhez: Krisztus juhai hallgatnak a jó pásztor szavára, követik őt. Hogyan? Az ő példája alapján élve, áldozatkészen, megbocsátóan, Jézus áldozatából és megbocsátásából élve:

János 13, 13-15 „Értitek, hogy mit tettem veletek? 13Ti így hívtok engem: Mester, és Uram, és jól mondjátok, mert az vagyok. 14Ha tehát megmostam a ti lábatokat, én, az Úr és a Mester, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. 15Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek.