Ma nagy örömünkre ismét nagyon sokan jöttek el a templomunkba. (Kb 150 fő) A konfirmadusok rokonsága, de a jubilánsok is szép számmal voltak közöttünk. Pünkösd ünnepén, az egyház születésnapján nem is lehetett más kívánságunk, csak az, hogy  minél többekez hívjon a Szentlélek, és minél többeket tegyen Jézus tanítványaivá.

Evangélikus egyházunkban fontos helye van a konfirmációnak. Sajnos a vizsga és az ünnep miatt sokan úgy értelmezik, hogy ezzel " le is tudták" a tanulást Jézusról, Bibliáról, egyházról. Pedig csak a legfontosabb és a legalapvetőbb ismeretek összegzése történik meg a  konfirmációi felkészülés alatt. Több felnőtt gyülekezeti tag mondta már, hogy jó eljönni a konfirmációi vizsgára, mert akkor ő maga is újra feleleveníti egyházunk tanítását. Van, aki vállalta azt is, hogy nem tudna minden kérdésre megfelelő választ adni. Mi következik ebből? Hogy nagyon fontos lenne az állandó bibliatanulmányozás, rendszeres istentiszteleti részvétel, olyan keresztény irodalom olvasása, amelynek segítségével hitünk erősdöik, elmélyül.

Ebben az évben négy fiatal konfirmál. Lehetne több is? Igen, főként, ha a szülők támogatnák a gyermekeket a biblikus ismeretek elsajátításában. De hogyan támogassák őket, ha maguk is tájékozatlanok, ha nekik sincs az egyházzal kapcsolatuk, nem volt még pozitív élményük? Nagy szükség van felnőtt hittanra, mert két generáció van országunkban, akik súlyos ismerethiányban szenvednek. Várom az oktatásügy mélyreható reformját, mert ez a mostani liberális szemlélet nagyon káros. Tényleg a gyereknek kell dönteni abban, mit akar tanulni, miben szeretne részt venni?

S végül a konfirmáció utáni életről. Sajnos sokan nagy vargabetűket tesznek meg, amíg egyszer örömmel jönnek el jubilánsként az ünnepi istentiszteletre. Kicsit olyan ez, mint a tékozló fiú példázata. Tapasztalatom, hogy gyermekként, általános iskolásként tiszta kíváncsisággal, a Jézusra  hagyatkozás és a közösség iránti igénnyel rendelkeznek. De aztán annyi érdekes, vonzó ( felnőttes? független?) esemény történik. Van, akinél ez az állapot évtizedekig tart. Sokan nem csak az 5, 10, 25 de még a 40 éves konfirmációi évfordulójukra sem jönnek el. Persze nem ez a baj, hanem az, hogy a konfirmáció után nem találnak lelki otthonra a gyülekezetben. Mi áll ennek a hátterében? Elkezdődött valami, ami aztán mégsem lesz teljesen tudatos hitté. Nincs lelki újjászületés, nincs öröm afelett, hogy Jézushoz tartozhatunk. Miért? Mert több idő kellett volna, nagyobb személyes odaszánás. Több ima, a gyülekezet hívogató szeretete, a szülők bátorítása, igazi lelki közösség. Úgy hiszem ezen a Pünkösdön sem kérhetünk mást önmagunknak és a frissen konfirmáltaknak, de az egész gyülekezetnek, mint hogy a Szentélek Úristen jöjjön és ébressze bennünk hitet, újítson meg, erősítsen meg, tartson meg önmagánál.

1. Jövel, Szentlélek Úristen, Töltsd be szíveinket bőven Mennyei ajándékoddal, Szívbéli szent buzgósággal, Melynek isteni ereje Sok népet egy hitre vive. Légy velünk is, te népeddel, Hogy teljünk meg dicséreteddel! Halleluja, halleluja!

2. Te szentségnek új Világa, Vezess igédnek útjára, Taníts az Istent vallanunk, Szívből Atyánknak mondanunk! Add az igaz hitet nekünk, Egy legyen a mi Mesterünk! Benne higgyünk, éljünk, haljunk, Jézus legyen csak bizodalmunk! Halleluja, halleluja!

3. Ó, mi édes Vigasztalónk, Légy kegyes megoltalmazónk, Hogy megmaradjunk a hitben, Véled való egyességben! Erősítsd reménységünket, Szálld meg elménket, szívünket, Hogy végre hitünknek végét, Elnyerjük lelkünk üdvösségét. Halleluja, halleluja!

( EÉ 229.ének)

... bizonyára örülnétek annak is, ha naponta az egyik oldalhasábban az adott napi ige rövidebb magyarázatát adnám. Tehát holnaptól keressétek a " Mai ige" rovatot!

Legújabb tervem, hogy egy énekkört alakítok. Régi vágyam, gondolatom, de valahogy eddig sosem tudtam megvalósítani. Remélem, hogy most lesznek, akik támogatnak ebben és imádkoznak is azért, hogy létrejöhessen. A végső lendületet az adta, hogy tegnap csodálatos élményben volt részem. A gyermekeimmel ebéd előtt együtt énekeltük az asztali áldást. Levente szeme is elkerekedett egy pillanatra: tisztán énekeltünk, és őszinte szívből áldást kérve.  ( Egy 3,5 éves, egy 7,5 éves és én.) Levente a következő szavakkal fejezte ki ezt a harmóniát: " mintha egy hang lenne."

Mezőberénynek sajnos nem erőssége az éneklés. Pedig az ének közösségformáló lehetőség. Szeretném, ha nagyobb teret kapna az egyházi népének, a szép korálének és minden más műfajú dicséret is. De ezt tanulni, gyakorolni kell. ( Úgy tudom, Csepregi Zsuzsa lelkésznő istentiszteletek után tartott énekórákat a gyülekezetnek.)

Hogy nyáron jutunk- e már valamire, nem tudom, de szeptembertől mindenképpen jó lenne! Valaki azt mondta: " Aki énekel, kétszeresen imádkozik."

Énekeljetek új éneket azÚRnak, énekelj az ÚRnak, te egész föld!Énekeljetek az ÚRnak, áldjátok nevét, hirdessétek szabadítását minden nap! Zsoltár 96, 1-2 

http://www.evangelikus.hu/aktualis/gyulekezeti-csaladi-napot-tartottak-mezoberenyben

( Sok fotót töltöttem fel a FOTÓ részlegbe. Nézzétek meg azokat is!)

Egy divatos fordulattal élve azt mondhatnám: vasárnap igazi ünnep volt evangélikusnak lenni. S ha nem is tetszik nekem ez a mondatszerkesztés, lényegében mégis igaz. Öröm volt a szívemben, hogy sokunk számára menedék az Isten és biztos vár Ő.

Az alábbi honlapon keressétek meg a Gável Testvérek albumát. Narancssárgával szerepel a cím: " Menedékem az Isten." Nagyon szép. Erős sugároz, és bizonyosságot. A 46. zsoltár modern parafrázisa lehet. Tudjátok, ez az " Erős vár a mi Istenünk" zsoltár.

http://www.jubi.hu/content/view/66/80/

Miért van szükség családi napra és családi istentiszteletre egy gyülekezetben? Azért mert az egyház és az Isten ügye, az istentisztelet nem csak néhány egyedül maradt idős asszony/ férfi szórakozásának helyszíne, esetlegesen csak egy szűk közeg érdeklődésére számot tartó esemény. Pál apostol így ír Timóteusnak az első levelében: " Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson." (1 Tim 2,4) Minden ember! Ezért nem lehetünk elzárkózók, vagy a magunk hitét hőmérőző keresztények.  Minden ember kedves az Úrnak! ( Akkor is, ha ezt még sokan nem tudják.) S bizony felelősséget hordozunk, legelőször a családunk tagjai felé. Ők ismernek minket. Tudják, milyenek vagyunk megkísértetten, sokszor hitünkben és szeretetünkben ügyetlenkedőn. De mi is ismerjük őket, s ki mást hívnánk alkalmainkra, hogy kísérjenek el a gyülekezetbe, semmint a szeretteinket?

A mi oltárképünk szüntelenül elénk tárja azt  a jelenetet, amikor az Úr Jézus felszólította tanítványait: engedjék hozzá menni a gyermekeket ( hozzá teszem: az anyukákat is!). Egy ilyen napon a gyülekezet minden tagja próbatétel elé van állítva: türelmes vagyok- e azokkal, akik nem úgy gyakorolják hitüket, mint én? Elfogadó vagyok-e, amikor valami új vagy éppen más történik egy istentiszteleten, mint a megszokott? Kész vagyok- e tanulni a Mestertől, és másokat oda vezetni Hozzá? Észreveszem-e, hogy mindenkinek van helye az egyházban, van valamilyen adottsága, amivel képes Őt szolgálni? Akarom-e olykor teljesen megszentelni az egész ünnepnapot, s akár több órát is az Úr közelében, az övéi társaságában tölteni?

Nekem nagy örömöt jelenetett a tegnapi nap. Csak néhány a csodálatos pillanatok közül: gyönyörűen feldíszített tele templom, a szépen éneklő, igét hallgató gyülekezet, megbízható  munkatársak az épület minden helyiségében, a Lélek megérintettségétől boldog arcok, a húsvéti történetet átéléssel eljátszó gyerekek, a könnyűzenei istendicséret mindent átjáró szépsége és mélysége, a dallam és szöveg bizonyságtétele, a felnőttek és gyermekek szorgoskodása a kézműves szobában, a bőséges és nagyon finom ebéd, a sportolók és lovaskocsizók önfeledtsége, egy kedves tanárnő meleg hangú elődása, egy vak testvér humora és lélekből fakadó békessége, egy nyugodt este áldása. ( És ezek csak címszavak, hát mégha elmesélném elejétől végig mennnyit fáradoztunk azon, hogy minden gördülékeny lehessen! )

Istené a hála, a dicsőség mindazért, amit tegnap véghez vihettünk és átélhettünk!

Köszönöm mindenkinek, aki testben vagy lélekben velünk volt!

( Képeket majd este...)

Azt mondják a meteorológusok, hogy barátságtalan, hideg idő lesz a hétvégén. Remélem, ennek ellenére szép, áldott napot fogunk eltölteni vasárnap. A családi nap 10-15 óra között Közösségben, beszélgetve, lélekben megújulva. Mindez nem az időn múlik, hanem a nyitott szíven és a közösségben megélt szereteten. Azért azt is remélem, hogy lesz napsütés, melegség, öröm és valami több: Lélek, áldás. Sokan fáradozunk ezen. Imádkozzatok azért, hogy ez az alkalom eléhesse célját!

Ma nem írok munkatársképzésről. De a témához tartozó egyik tapasztalatomat  hogy az a gyülekezet erős, és élő, ahol vannak aktív, szívesen tevékenykedő emberek. A keresztény közösségek azt mondják erre, hogy szolgálat. Néha úgy érezem, nem mindenki tudja, mit is takar ez. A szolgálat valami olyan tett, ami azért történik, hogy mind Isten, mind emberek örömére legyen. Ez egy fontos kis többlet, ami megkülönbözteti a társadalmi munkától, vagy az egyszerű szorgoskodástól, " nyüzsgéstől".  Az viszont bizonyos, hogy aki az Isten mukájában ügyködik, elnyeri áldását.

Az alábbiakban egy szép vers, mely mutatja, milyen a szolgálat lelkülete.

 

Reményik Sándor: Azt mondják

Azt mondják, hogy fényt hintek szerte-szét

- Én olyan sötétnek tudom magam. -

 Azt mondják, köszöntésem: békesség.

- S be nyugtalan vagyok, be nyugtalan! -

 Azt mondják, dalom ír és enyhülés,

És több, mint szépség: jócselekedet.

 - Bennem dúl a magamra-ismerés,

S meaculpázva verem mellemet. -

 Azt mondják, aki találkozik vélem,

Hogy tőlem ő kapott ajándékot.

 - S én tehetetlen, sajgó kínnal érzem,

Hogy mindenkinek adósa vagyok. -

 Ó, Barátaim, ha egy fénysugár

Lelketekig hullt, át a lelkemen:

 Nem enyém az a fény, csak bennem jár.

Istennek köszönjétek, - ne nekem!

Kedves Olvasók!

Vasárnap után most vagyok ismét internet közelben. Amikor az Örömtenger 2. íródott, még nem tudtam, hogy a következő napon nem lesz lehetőségem folytatni. Túlságosan zsúfolt volt a vasárnapom, majd pedig lelkészi munkaközösségi kiránduláson voltunk Erdélyben, Kalotaszentkirályon. De most már folytatom. Tehát ma lelkészi dilemmákról és püspöki iránymutatásról lesz szó, s nem mellesleg a munkatársképzésről.

A lelkészi szolgálatnak számtalan kihívása van. Mivel emberi sorsokkal, helyzetekkel konfrontálódunk, sosem lehet előre gondolkodni. Az élet sorsdöntő pillanatai előtt találkozom sokszor emberekkel, akik óhatatlanul lelkigondozottakká válnak. Azt hiszem, erre mindannyiunknak számítani kell, akik nem tárgyakkal dolgoznak, hanem valami módon családokat, gyeremekeket, vagy időseket kísérnek. Tapasztalatom, hogy a régen egyszerű feladatok ma már óriási lelkiismereti terhet képesek jelenteni.  Ilyen az esketés és keresztelés is.  Ezekneknek a megbeszélése nagyon fontos egy tapasztalt lelkésszel, aki nem mellesleg nyugdíjas püspök, tehát az evangélikus tanítás egyik " frontembere".

Szóval mit tegyünk, ha egy fiatal anyuka azzal  kéréssel áll elő, hogy kereszteljük meg a gyermekét, de ő nincs megkeresztelve? Megtagadhatom- e szentséget a gyermektől az anya miatt? Mit tegyek, ha egy ifjú pár akar a házasságára áldást kérni, de ők sincsenek megkeresztelve? Mennyi időt kell a keresztelési felkészítésre fordítani, lehet- e csak megkeresztelni úgy egy felnőttet, hogy ő nem tesz hitvallást? ( Ezek csak a leggyakrabban előkerülő kérdések.)

Püspök úr azt mondta, hogy még két nem keresztény ember házasságát is megáldjuk, mert az nem a hitükön múlik, legfeljebb nem esküsznek magyar módra, hanem csak fogadalmat tesznek. De ha áldást kérnek, akkor megáldjuk őket. A keresztséggel komolyabb a helyzet, mivel az mégiscsak az egyik szentségünk.  Az anyukával beszélgetni kell a keresztségről, tudatosítani kell benne, hogy a gyermeke megkeresztelése nem csak egy ünnepi pillanat, hanem abban neki is van vállalása: gyermeke keresztény nevelése. Különben is, hogyan magyarázza meg a gyermekének a későbbiekben, hogy őt megkeresztelték, de a szülők " köszönik, nem kérnek ebből"?Ő arra bíztatott, hogy úgy gondolkodjunk: " Mit tehetnék azért, hogy megtörténjen a keresztség?" A legfontosabb, hogy legyünk türelmesek az emberekkel, ne kényszerítsük őket a saját lelkiismeretük ellen cselekedni. Tanítsunk, hallgassuk meg őket, adjunk példát és imádkozzunk értük. S persze higgyük, hogy az elkezdett munka be is fejeződik bennük Isten akarata szerint.

Én mindezt úgy értem, hogy a kulcsszó türelem és felkészítés. Nem lehet mindenkivel egyformán bánni. Minden ember más, de törekedjünk megtartani a szentséggel kapcsolatos rendünket úgy, hogy nekünk se okozzon lelkiismereti kérdést, hogy helytelenül végeztük a szolgálatunkat. Van, aki legalább hat éve nem képes elszánni magát, hogy megkeresztelkedjen, másnak pedig ez magától értődő, és engedelmesen aláveti magát Jézus parancsának.

Azt azért itt a végén elárulom, hogy Püspök úr szavai nem hatottak rám az újdonság erejével. Inkább csak jobban kitisztult a kép és útmutatása megerősített a gyakorlatomban, és ez volt a legfontosabb. Pontosan ez jelentette az örömöt!

( Úgy látom túl sokat írtam, a munkatársképzésről majd máskor.)

Isten áldjon mindenkit!

Megújuló egyházról, munkatársakról, a szeretet útjairól...

Az örömtenger a magyar tenger partján kezdett formálódni. Nagyon jó volt megélni az egységet, az összetartozást, a küldetésünkről hasonlóan megfogalmazott gondolatokat. Aki aggodalmaskodik és sötét képeket fest evangélikus egyházunk jövőjéről, jöjjön csak a közelünkbe! Lehet, hogy ez most fenyegetően hangzik, de bátoítás akar lenni. Tudjuk, mi az erősségünk és észleljük az ügyetlen emberi próbálkozások hatásait is. Ezt jól érzékeltetik a legtöbbször elhangzott mondatok: Több időt kell eltölteni csendben, imádsággal, imádni Jézust, és terepet biztosítani Neki, hogy cselekdhessen. Nem nekünk kell építeni Isten országát. Isten országa Jézusban közöttünk van! A sok igyekezet után is átéljük a kudarcot, de közös imával olyan sok mindent érhetünk el! S ez mindannyiunknak lehetőség, hogy dolgainkba, életünkbe bevonjuk Jézust, aki képes békét adni, tisztánlátást munkálni, megerősíteni, és bűnt megbocsátani!

Sokan beszéltek jól működő munkatársi csoportól. Úgy hiszem, jó úton vagyunk mi is efelé. A diakóniai csoport tagjaival ugyanis tudunk mély dolgokról,  személyes, hitbeli kérdésekről beszélgetni, de szolgálatot is végezni. És ez az öröm hamadik oka. A konfirmációi ünnep és a családi nap meghívói 2 nap alatt eljutottak  a város több száz postaládájába. Magdi nénit megkérdeztem szerda este, hogy tényleg " kimentek " -e a meghvók. Ő ezt mondta: "Azt akartuk, hogy valami jóra gyere haza!" S pont ez az, ami annyira egybecsengett a lelkészkonferencián hallottakkal: a mi egyházközségünkben is átélhető a szeretet Istenünk iránt, egymás iránt, és a gyülekezettől távolabb élők iránt is. ( Nem mellékes szempont, hogy én is átélhetem a szeretet és megbecsülés jeleit! Köszönöm!) És itt bizony hozzá kell tennem Móricz Zsigmond soraihoz a Galata levélben található igét, mert amit most átélhetünk ebben a közös munkálkodásban és a közössg erejében, az nem elsősoban csak odaszánás, vagy szorgalom kérdése. Ez az áldás. Igen. A  Lélek gyümölcse szeretet, öröm, békesség, türelem, jóság, szívesség, hűség, szelídség, mértékletesség. Gal 5, 22-23

Az Örömteger 3. holnap jön. Benne munkatársképzésről, lelkészi dilemmákról és megnyugtató püspöki szavakról lesz szó.

Nem hiába ez a dagályosnak tűnő cím. Igenis, túláradó öröm van bennem most a mögöttünk levő pár nap után. Először évfolyamtalálkozón jártam Révfülöpön az Ordass Lajos Oktatási Központban, majd pedig Balatonszárszón lelkészkonferencián. ( Egyébként honnan tudtátok, hogy nincs frissítés a blogon? Ma néztem a statisztikát. Vasárnap rengetegen jártatok erre, tegnap, tegnapelőtt alig néhányan klikkeltetetk ide...)

Persze a két esemény között itthon prédikáltam, tehát ez nagy " futás" volt. Mégis csupa jó élményben volt részem. A harmonia egyik oka nagyon prózai. Ha az ember lánya kikerül az otthonából, nem látja maga körül a háztartási teendőket és egy kicsit nyugodtabban tud figyelni arra, ami vele történik, és azokra is akik körülveszik. S persze egy anyukának az is felüdülés, ha most az édesapa átveszi egy picit a szerepét, és ő gondoskodik a gyerekekről, takarít, mos, és enni készít. Hálás vagyok, hogy a fárjem ezt zokszó nélkül megteszi. Jó társam van, hála Istennek! Szerintem egy- egy ilyen napot minden feleség és anya megérdemel. S az apák is jobban látják ezután, mit teljesít nap, mint nap a hitvesük. No de ez csak a jéghegy csúcsa. Ami sokkal nagyobb öröm, hogy találkozhattam az évfolyamtársaimmal, családjukkal( jut eszembe, ezen a mi csaláunk is teljes számban vett részt .) Jó volt látni a hivatásukban lendületes  és családjukban boldog, fiatal lekészeket. Még jobb volt átélni, hogy az a láthatatlan fonal összeköt minket. Nagyon hasonlóan gondolkodunk mindenről. És ez az egység erővé válik. Hitünkben, igei látásunkban, az egyházi életet érintő kérdésekben nem volt vita. Mindenki a maga személyiségét, karizmáit hozta elő, de a Lélek egy. Hiszem, hogy a követekező időszak gyülekezeti munkájának megújulása itt rejtőzik. Látjuk a megoldatlan problémákat, észleljük gyakorlatunkban azt, amit még jobban kellene igazítani a Szentíráshoz. Biztos vagyok benne, hogy Istenünk ad is elég kitartást, de áldást, hogy beleljesítsük küldetésünket. De majd itt folytatom....

Ma egy nagyon jó élményt szeretnék megosztani veletek.

Reggel felhívtak az iskolából, hogy ma egy alsós ( 4-es) osztály szeretné megnézni a templomunkat. Amikor megérkeztek, a felnőtt kísérők felkészítettek a legrosszabbra: a diákok fegyelmezetlenek és hangosak, az előző állomáshelyen, a patikamúzeumban alig lehetett velük bírni. Gondoltam: csak nem fog ki rajtam húszegynéhány kisiskolás...

Zajos és ügyetlenkedő helyfoglalás következett, de a kavalkád és nyüzsgés után mindenki megtalálta a helyét, így belekezdhettem a  modandómba. De nem in medias res, azaz rögtön a  dolgok közepébe vágva, hanem először természetesen bemutatkoztam. Így tartottam helyesnek és velük szemben is udvariasnak. Kérdezgettem őket, tudják- e mit csinál a lelkész, majd, hogy láttak-e  már engem az iskolában.

Azután arra tereltem a szót, hogy mondják meg, miről tanulnak a gyerek a hittanórán. Nos kedves Olvasó, meg fogsz lepődni. A gyerekek ilyen szavakat mondtak: Isten, szeretet, becsület, áldás, dicsőség, tisztelet, megváltás, Jézus, angyalok, mennyország, békesség, jóság, bűn. Csodálatos pillanat volt. Aztán még azt is hozzátettem a sorozathoz, hogy megbocsátás, így lett kerek egész mindaz, ahogyan röpke pár perc alatt leírták, miről is tanulnak a hittanosok.

Ez a mai nap örömhíre. Ezek a tíz-tizenegy éves gyerekek, akik nem az iskola eminensei,  tudták, mi is a lényeg. Ez azért olyan nagy szó, mert ők nem az első iskolás csoport itt, az eddigiek közül többen voltak a tájékozatlanok. Ők ösztönösen ráéreztek, mondhatnánk. De én azt mondom: ez a szívbe írt törvény, ez az Isten egyetemes kinyilatkoztatása minden ember számára. Vagy talán még ennél is több. A Lélek ébreszti az emberi szíveket. És ennek akár apró nyomait is látni reményt adó, és hálára kötelez. Igen, a növekedést Isten adja, és most az utoló szón van a hangsúly...

Hallottad?- Nem, mi történt?

Sok beszélgetés kezdődik így. Főként olyan történetek, melyekben egy közös ismerőssel esett meg valami vicces, vagy éppen szokatlan, esetleg felháborító. Terjednek a hírek, s néhány óra leforgása alatt már az adott szereplőből hős vagy hatalmas gazember lett... A nők megtárgyalják szomszédaik életét, volt iskolatársak családi titkairól lebben le a fátyol, de tapasztalatom, hogy bizonyos férfiak pletykásabbak a nőknél... Ez van. Ez a valóság. Julika nénink szerint van olyan is, hogy " piacmisszió", bár számomra az a legdühítőbb, amikor a gyülekezetünkben zajló dolgok rettentően ferdén érkeznek vissza azzal a bevezetéssel, hogy " azt mondták a piacon..." A fiatalok jól tudják, ha valamit meg akarnak tudni egy ismeretlen, de szimpatkus valakiről, csak oda kell kattintani valamelyik közösségi portálra ( myvip, iwiw, facebook) és a keresett személy adatlapján meg is találhatók az infók, megdöbbentő mottók, feltűnősködő bemutatkozások, kitárulkozó fotók. Ha meggondoljuk, a média szakemberei jól tudják, milyen nagy fegyver rejlik a híradásm, a tájékoztatás hatalmában.

Melyik a legfontosabb érzékszervünk? A szem? A szeme világát mindenki féltve őrzi. Az emberek 80%-a szerint a szem a legfontosabb. És mi van a füllel? Egy vakon született is képes megtanulni írni, tájékozódni, diplomát is szerezhet, használja a modern kommunikációs eszközöket. De aki siketkként jön világra annak minden sokkal nehezebb. A beszéd megtanulása óriási akadálynak bizonyul.

Hallás. A hit hallásból van. Nem látásból! "A hiszem, ha látom!" mondat ezért nem helytálló. Jézus azt mondja: boldogok, akik nem látnak és hisznek. Persze nem a vakságról szól itt, hanem arról, hogy jó annak, aki tud benne hinni, úgy is, hogy nem látta őt személy szerint. Jó annak, aki a jó hírt, a Jézusról szóló örömhírt elfogadja és továbbadja másoknak. Jó annak, aki kíváncsi mások hitére, arra, amit mások lélekben tapasztaltak. Jó annak, aki hallani akarja Jézus szavait és hagyja azokat hatni önmagában. Jó annak, aki nem csak okoskodik, de figyel, csöndben van és ráhagyatkozik a bátorító igére. Mert a hit hallásból van. Az igét hirdetik, azt mondják másoknak. Az igét hallhatjuk, és elmélkedünk felette. Az ige nekünk szól, s nekünk engedelmesen kell arra hallgatnunk, nem csak a fülünkkel a szívünkkel is.

Vannak festmények, melyek úgy ábrázolják a halált, hogy a lélek kimegy a fülön keresztül. Igen. A fül az utolsókig észlelő érzékszerv. Ezért van értelme a haldoklóval, az életjelet adni nem tudóval imádkozni, neki bátorító igéket olvasni, vagy őt megáldani.

Az örömhír, az evangéium nem azért van, hogy csak örüljünk felette és kész. Az egy hír, ami arra való, hogy továbbdjuk. Hogy más is meghallhassa, forgathassa azt a  szívében, alakuljon tőle az élete és majd egyszer ő is továbbadhassa. S hogy ez az evangéium ne elferdítve menjen tovább, a hírforráshoz kell mindig visszatérni. Jézushoz, aki nekünk is mondja: Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!

Milyen egy kesztyűs kéz? Olyan, amit védenek. Például kesztyűt húzunk, ha marós savval dolgozunk, vízkőoldót esetleg hidegzsíroldót használunk, de akkor is, ha más veszélyeknek van kitéve a bőrünk. A férjem is kesztyűben dolgozik, mert a hegesztés és a fém megmunkálása közben vigyáznia kell. Ugyanakkor az orvosok és sokszor az áplók is kesztyűben vannak, hiszen magukat és a betegeket is védik a fertőzésektől: a steril körülmény a gyógyítás alapfelététele. Persze bálakban,  esküvők, diplomaosztók , vagy esetlegesen egy színházlátogatás alkalmával is felkerül a női kezekre a kesztyű, hogy az eleganciát méginkább kiemelje. De eszünkbe juthat egy pantomim-művész fehér kesztyűje vagy a betörő bőrkesztyűje, aki nem akarja, hogy az ujjlenyomata alapján azonosítsák. S arról még nem is szóltam, hogy a kesztyű tulajdonképpen főként hideg ellen hivatott védeni az ujjainkat, hogy a cudar télben nehogy károsodjanak az ízületeink. De kesztyűben símogatni sem jó, bár véd, de meg is gátolja az igazi, természetes kapcsolat lehetőségét. 

Mi jut eszünkbe arról, hogy " kesztyűs kézzel bánik vele" ? Biztosan nem az ökölvívó... Ez a kifejezés szerintem szinonímája annak, amikor azt mondjuk: "úgy bánik vele, mint a hímes tojással". Óvatosan. Finoman. Védve a másikat és odafigyelve önmagára, nehogy ügyetlenségből, durvaságból sérüléseket okozzon. Valakivel kesztyűs kézzel bánni, azt is jelenti, hogy csak úgy " szőrmentén" éppen hogy csak érintőlegesen említeni kellemetlen dolgokat. Szinte félve szólni, tenni, nem csak a másikat, de önmagunkat is féltve egy esetleges konfliktustól.

Ma ez a kép jutott eszembe, amikor arra gondoltam, mit kell tenni egy gyülekezet, egy közösség építésért. Sokszor kesztyűs kézzel kell bánni emberekkel, mert érzékenyek, bizalmatlanok, sérülékenyek. Nagy empátiával és türelemmel. De vajon elérkezik- e az ideje annak, hogy a sok óvatoskodás után végre komolyabban, keményebben, direktebben bánjunk egymással?

Jézus megbocsátó, bűnt elfedező szeretete nem ledorongolta az embert, hanem jóságosan felemelte a saját mélységéből, abból, amit a bűn rombolása, puszítása okozott. De voltak pillanatok és emberek, akikkel nem bánt kesztyűs kézzel. A farizeusok bizony kaptak kemény ütéseket. És Péter is, akinek egyszer azt mondta: Távozz tőlem sátán, mert nem az Isten szerint gondolkodol...

Szóval a kesztyűs kéz szükségességéről elmélekedem ma. Mikor és mennyi ideig hordja azt a lelkész? Kivel szemben szabad/ kell azt lehúzni? Néha úgy érzem, túl sokáig volt a kezemen ez a kesztyű, most már direktebbnek kell lenni. Még többet beszélni az Úr Jézus életet újító hatalmáról és arról, hogy el lehet szalasztani a felkínált lehetőséget a megtérésre. Rövid az életünk, ki tudja meddig tart: rendezni kell az emberekkel és Urunkkal való rendezetlen dolgainkat!

És bizony, ha kesztyűs kézzel bánok a másikkal, nem sikerül neki megéreznie Jézus meleg simogatását a lelkén, a vigasztaló, erőt, hitet, reményt adó isteni érintést.

Ma Orosházán jártam, egy temetésen. Elkísértük utolsó földi útjára Lenke nénit. Az ő neve fogalom volt az ottani evangélikus gyülekezetben. Sok ezer igéslapocskát írt csodaszép jellegzetes gyöngybetűivel- én is sokat őrzök. S amilyen különös, mindenki, aki ma ott volt az Alvégi temetőben, még egy utolsó intelmet kaphatott tőle: "Szeresd az Istent és tégy amit akarsz" idézte nekünk Augustinjust. - Erre az alkalomra is elkészültek a lapocskák, még idejében....

Szóval Lenke néni egy nagyon aranyos kis néni volt, apró, gyors léptekkel közlekedett, mosolygott, miközben már adta is az igét a kézbe, hogy gondolkozzunk el, örüljünk Urunk szavain... Rengeteg verset tudott és rengeteg karácsonyi műsorra készítette fel évtizedek alatt kis tanítványait. Bájosan elbeszélgetett a tárgyakkal is, és nem számított neki, hogy már elmúlt 80 éves, tanulgatta az új ifjúsági énekeket és magától értető módon énekelte azokat. Az utolsókig azon fáradozott, hogy az evangélium,-  Istenünk szeretet- üzenete- eljusson mindenkihez. Lelki olvasmányokat adott tovább, beszélgetett, istentiszteletet szervezett az idősek otthonában. Egész életét áthatotta gyermekien tiszta hite. Tanító volt és kántor, diakonissza és gyülekezeti munkatárs. Jézus szolgálója. Az ő megváltott, szeretett gyermeke. Szeretnék így, ilyen bátran, hűségesen a végsőkig kitartani.

Amikor már özvegy testvérével együtt lakott, és az ebéd utáni szieszta után felébredtek, újra tartottak egy kis áhítatot maguknak, ahogyan azt reggel és este tették. Soha nem unta meg, és soha nem vált számára munkaeszköz a Biblia. Tudta:minden kegyelem! Úgy hiszem szép, teljes, áldott élete volt, akkor is, ha sosem volt férjnél és nem születtek gyermekei. De szerették a tanítványai és a diakóniai csoprt tagjai, és annyian még. Mert azt adta, amit ő is kapott: továbbsugározta Jézus fényét. Az örök világosság fog neki ragyogni. Hiszem. Hisszük.

Minden ember életében vannak szakaszok, s persze hivatásunk gyakorlása közben is átélünk lépcsőfokokat. Ha visszatekintek az elmúlt 13 évre, amióta lelkész vagyok, elmondhatom, hogy először az igehirdetés volt szolgálatomban domináns, majd a tanítás- gyermekmunka- most pedig a lelkigodozás. Melyiket szeretem a legjobban? Nem tudnám pontosan megmondani, ennek is vannak periódusai. De a legutóbbi egyre nagyobb teret kap, nagyon fontos és nagyon szép feladat. Megtisztelő és megható, amikor valaki beavat az életébe, amikor bizalmába avat. Jó ez a fajta őszinte légkör. Ugyanakkor van benne egy különös érzés is: aki hozzám fordul Isten válaszát is keresi, vagy Őt magát. Egyre többen igénylik a beszélgetés lehetőségét. Nem feltétlenül úgy, ahogyan a filmekben látjuk, hogy a pszichológus vagy pszichiáter fogadóórájára érkezik- bár ilyen is van szép számmal. Sokszor telefonon, vagy utcán beszélgetünk. Mély, családi, személyes ügyekről. Tudom, ez így természetes. Igen. Az egyháznak és lelkésznek nem életidegen valami fellegekben járó vallásos ellenpólusnak vagy csak Bibliai igékkel vagdalkózó- olykor okoskodó igazmondónak kell lennie, hanem természetesnek. Emberinek, hiszen az Ige is testté lett, Isten maga is emberré lett. Szerető, megértő, meghallagtó, empatikus közegnek, olyannak, aki maga is átélte a bűnbocsánat erejét, és a naponta megújító Isten szeretetét. A legfontosabb mindig evangéiumot hirdetni, hogy Istennek van hatalma, van ötlete, van jósága, hogy velünk is törődjön, hogy elrontott dolgainkban utat mutasson. Neki az  ügyetlenkedő, sokszor önző és hideg szívű, önmaga körül forgó és Istent is kizáró emberek megmentése, helyreállítása a szívügye. Ő nem mond le senkiről, és nem ad nagyobb megpróbáltatást, mint amit el tudunk hordhozni. Szólongat, hívogat, keres... Előttem van egy szombati igehirdető Telekgerendáson. Azt mondta, minden családtagnak feldata az, hogy a többiek boldogsága ne rajta múljék. Mennyi szülő, mennyi gyerek, milyen sok férj, feleség szenved, mert valaki a családban csak önmagával törődött... Igen, kell s sok beszélgetés, de nem kizárólag csak egymással. Hanem az Úr Jézussal. Mert amikor Őt hallgatjuk, akkor egy tiszta hang, egy megbízható szó mutat utat, egy bátorító, reményt adó isteni hang. S kell az is, hogy imádkozzunk, elmondjuk, amit beláttunk, és kérjük a segítséget, mert megkapjuk...

Több olyan tárgy van körülöttünk, amire szükség is van és nem is, ami egyszerre lehet jó és rossz. Ezekről jut eszembe az a kifejezés, hogy civilizációs betegség. Persze a monitor és a mobiltelefon nem valamiféle kórok, hanem tárgyak. A civilizáció termékei, mint sok más újkori vívmány, mint például a mosogatógép, aminek a feldfedezője igencsak megérdemelné, hogy név szerint ismerjük, és hálásan megköszönjük őt Istennek... De a monitorral kapcsolatosan nem ennyire egyértelmű a  helyzet. Ha tv mionitor, akkor főképp nem. Persze vannak jó filmek, és bizony rengeteg igen jó alkotást ismerek, sőt ajánlok. De a különféle csatornák műsorszerkesztési elve zavar, mert kártékony, alattomos. Akkor is meg kell nézned egy durva film előzetesét, ha nem akarod, csupán kitartasz a már elkezdett műsorod mellett. S a rengeteg reklámot sem szeretem, zsong a  fejem tőlük, kívülről fújom mindegyiket. Jó, a tv-nek is van távirányítója...   A laptopom monitorja más, itt általában a  levelezésem vár, vagy az elkezdett munka s nem érhetnek nagy meglepetések. Bár megmondom őszintén, hogy ide is kezd begyűrűzni rengeteg kéretlen hirdetés, s ha a blog.hu-ra kattintok van ám egy- egy meredek ajánló. Miért is írom le mindezt? Mert a  legegyszerúűbb az lenne, ha kiiktatnánk a tv-t, ha nem használnánk számítógépet  és megőriznénk magunkat ezeknek a negatív hatásaitól. Többet csendben lenni. Kevesebb vibráló, szemet képráztató élmény, kevesebb zaj... De Jézus nem azt kérte az Atyától, hogy vegye ki tanytványait ( minket) a világból, hanem hogy őrizze meg őket( minket) a gonosztól. ( Jn 17) Tehát itt a felatadat: élhetünk korunk kommunikációs és mádiaeszközeivel, és közben véleményt mondhatunk jóról és rosszról, vulgárisról és választékosról. Megmutathatjuk, hogyan tudunk világunkban hűek maradni Mesterünkhöz, az ő szeretet- elvét hogyan gyakoroljuk. Használhatjuk az online Bibliát, hírt adhatunk a keresztény portálokon, gyorsan elérhetjük egymást, informálódhatunk és üzenhetünk egymásnak. Hogyan használjuk, és kihasználjuk- e a tág, szinte határtalan lehetőséget?

Monitor- sokszor a másik oldalon lévő egészen közel  kerül hozzánk. Óriási élmény látni a másik arcát, amikor a tengerentúlon van, több órás eltolódással, hallani a hangját. De nem csak erre gondolok. Van, amit jó leírni, átgondolni, megfontolni, megvitatni- de nem szóban, hanem így. Várni  a választ, a véleményt, a reakciót. Igen, van, amit jobb leírni, mint kimondani, egyszerűbb és védettséget biztosító. És persze a szó elszáll, az írás megmarad, ha nem is a papíron, hanem a monitoron olvasod a sorokat. S ha már lustán csak pötyögünk a számítógép klaviatúráján, az a gyorsuló idő jó lenne, ha nem ölné ki belőlünk a szép stílust... Segíthet mély, őszinte érzések vagy gondolatok kifejezéséhez, és a bátortalanoknak, hogy bizonyságot tegyenek Jézus mellett.

Szóval, ha választani kellene, akkor mégsem dobnám ki a monitort. Inkább azt kérem Istentől: adjon értelmet, jó lelket, hogy ezzel a hasznos vívmánnyal jól tudjunk élni.

Holnap majd mesélek, ma azonban csak egy ima az énekeskönyvünkből.

Uram jöjj, és tedd lelkemet Lelked templomává.
Kereszteld meg tűzzel egész egyházadat, hogy
megszűnjön benne minden megoszlás, és úgy jelenjék meg
a világ előtt, mint igazságod oszlopa és alapja.
Add mindnyájunknak Szentlelked gyümölcseként
a testvéri szeretetet, az örömöt, a békét,
a türelmet, a jóakaratot, a hűséget.
Szentlelked szóljon szolgáid ajkával, amikor
igédet hirdetik itt és mindenütt.
Küldd el vigasztaló Szentlelkedet minden bajba
jutott embernek és a rosszakarat áldozatainak.
Őrizd meg gyűlölettől, háborútól a népeket
és vezetőiket.
Teremts Lelked erejével egyetértést.
Szentlélek, élet Ura és forrása.
Bölcsesség és értelem Lelke.
Tanács és erő Lelke.
Tudás és kegyelem Lelke.
Az Úr félelmének Lelke. Ámen.

Mint újszülött csecsemők a hamisítatlan lelki tejet kívánjátok, hogy azon növekedjetek üdvösségre. 1 Péter 2,2

"Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek.Én nem úgy adom nektek, amint a világ adja."(János evangéliuma 14,27)

A feltámadt Jézus így köszöntötte tanítványait: Békesség nektek! Bár a keleti országokban hivatalos volt ez a köszöntés- talán jól ismerjük a " szálem alekjum", vagy "sálom aléhem" formulát. Mégis, Jézus köszöntésében több volt a szokásosnál. A tanítványok féltek, hogy mesterük gyalázatos sorsára jutnak, féltek, hogy a rómaiak kiderítik, hol is rejtőznek, féltek, hogy nem  marad követekezmények nélkül az a három év, aminek során Jézust követték. Békesség. Erre volt a leginkább szükségük, mert gyászolták Urukat, és zaklatottak voltak a jövő miatt. Békesség, mert tele voltak nyugatalanító érzésekkel, gondolatokkal. Sokszor éljük meg, hogy nincs békesség. Szeretnénk a nyugalmat, de az annyi körülménytől függ- számtalanszor rajtunk kívülálló okok akadályozzák. Szorongva, idegesen, aggódón másként értékelünk mindent- benső harmóniával pedig a nehézségek is könnyebben legyőzhetők. Ma gondoljunk vissza az év igéjére újra! Jézus azt mondja: ne nyugtalankodjék a ti szívetek, higgyetek Istenben és higgyetek énbennem. Bármi is vesz körül, bármi is van most a szívedben, mondj imát, mondd el Neki! Várj, bízz! Hidd, hogy Urunk tud segíteni és szívesen meg is teszi. Olvassátok el az alábbi csodálatos verset a békességről.

Sék Gusztáv: A békesség

Egy festőt  egyszer arra kértek, rajzolja le a békességet.
A feladat egyszerűnek látszott,
s ő nyomban neki is látott.
Rajzolt tengert, széltől mentesen,
rajta egy hajót, mely állt csöndesen.
Utasa mind lusta álomba merült ...
s a kép összegyűrve a szemétre került.
Nem békesség volt a papíron,
hanem szélcsend és unalom.
Aztán újabb rajzba kezdett,
s egy szundító öreg bácsit festett.
De békességet nem ábrázolt ez sem,
nekiállt hát, hogy tovább keressen.
Rajzolt virágot, csöndes téli tájat,
békésen legelésző birkanyájat ...
A papírkosár lassan tele lett,
s közben be is esteledett.
Ám az este sem volt békés,
messziről hallatszott a mennydörgés.
Vihar közeledett, az ég rengett,
a festő az ablaknál töprengett.
Nézte a szélben sodródó leveleket,
a villámokat, mik átjárták az eget.
A ház előtti tölgy recsegve hajlongott,
kövér esőcseppek verték az ablakot.
A festő nem tudta, tovább hogyan legyen,
Istent kérte hát, hogy csodát tegyen.
Tekintete ekkor ismét a fára esett,
s ott meglátta, amit egész nap keresett.
A fa egyik vastag benső ágán,
úgy a fának szíve táján,
a viharról szinte mit sem sejtve,
ült egy madár, fejét szárnya alá rejtve.
Nyugodtan aludt, miközben zengett az ég.
Ez hát az igazi békesség.
"Uram, te megmutattad békességedet!"
- szólt a festő, és nem tévedett.
Csodálatos isteni békesség ez,
mit a viharban alvó madár jelképez.
A világ legyen bármily nyugtalan,
ha szívünkben Isten békessége van.
Ő minden gondot vállára vesz,
s bennünket szabaddá, békéssé tesz.
Az Ő békessége tökéletes,
minden félelemtől mentes.
Nekünk szánja ezt a békességet,
s tőlünk csak egyet kér: engedelmességet.

Szeretett Blog- olvasók!

Megszokhattátok, hogy mindig lelki tartalmú, szép, hitet erősítő sorok jelennek meg itt. Ma valami mást adok közre. Fontosnak tartom azonban előljáróban elmondani, hogy nem biblikus az a gondolkodás, amikor azt mondja valaki, hogy a hívő emberek, és főként a lelkészek ne politizáljanak. A legfőbb társadalom- kritikusok a próféták voltak, tessék csak jól elolvasni pl. Ézsaiás könyvét! Meggyengítjük közösségünket, ha a józan, Istenre tekintő lelkiismertű emberek nem formálnak véleményt, nem mondhatják el, mi a szentírási normája az életnek. Jaj annak a társadalomnak, ahol a keresztények csak saját üdvösségükre figyelnek, és nem szolgálnak mentő szeretettel, lélekmentő módon a világ fiai között! Nekünk Jézus Krisztus a Megváltónk, Szabadítónk, és felettünk Isten mond majd ítéletet az utolsó napon. Mégis, ebben a világban felelősen, egymás javára kell élnünk. És oda kell figyelni, hogy kiket engedünk felettünk élni, felelős döntéseket hozni. Minél több keresztény politikusra lenne szükség, aki tudja, nem csak az állami törvényeknek kell megfelelni, hanem Urunk örök törvényének. Nem lehet olyanról szó, hogy törvényes, de nem etikus...

Hallgassátok meg Orbán Viktor 14 perces beszédét. Ez egy kampányzáró során hangzott el, nem isteni útmutatás, csak egy államférfi felelősségteljes szavai.

És mielőtt szavaznátok, gondoljátok végig, melyik oldal az, aki évtizedekek keresztül, és most is, az utóbbi években azon volt, hogy megnehezítse az egyházak szolgálatát. Mit köszönhetünk nekik? Olyan társadalmat, ahol az a szó, hogy "Isten" szitokszóban hallható csak tömegesen, az emberek bizalmatlanok, még mindig nem mernek őszintén beszélgetni egymással, és lassan nem is képesek erre. Gondoljátok csak meg, hogy az erkölcs nélküliségből, a hitetlenségből, a rengeteg jogból és a kevés alázatból mi minden született: züllés, temérdek válás, szenvedélybetegségek, közöny...

Van olyan politikai erő, aki ismeri és becsüli az egyházak szerepét. Ha hitvallók akarunk lenni, ezt sem szabad elfeledni.

Szabó Lőrinc: Hazám keresztény Európa

A hét első napján pedig kora hajnalban elmentek a sírhoz, és magukkal vitték az elkészített illatszereket. A követ a sírbolt elől elhengerítve találták, és amikor bementek, nem találták az Úr Jézus testét Amikor emiatt tanácstalanul álltak, két férfi lépett melléjük fénylő ruhában. Majd amikor megrémülve a földre szegezték tekintetüket, azok így szóltak hozzájuk: "Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadt. Emlékezzetek vissza, hogyan beszélt nektek, amikor még Galileában volt: az Emberfiának bűnös emberek kezébe kell adatnia, és megfeszíttetnie, és a harmadik napon feltámadnia." Lukács 24,1-7 

A szatmárcsekei temetőben különös csónak alakú fejfákat láthatunk. Pontos magyarázat nincs erre a temetkezési jellegre, de arra igen, mit jelet az A B F R A vésés: A Boldog Feltámadás Reménye Alatt...

Kívánom szívből azt, hogy húsvét örömhíre adjon értelmet és célt életének. Mert a feltámadás bizonyos, de csak a Krisztusban elaludtak számára lesz boldog.

Az az oltáron áll egy kereszt, a talapzatán ez áll: én ezt tettem érted...

Jó, ha ezekben a napokban van lehetőségetek végiggondolni, mit jelent nektek:élet, halál, bűn, megbocsátás, hit, feltámadás, üdvösség és legfőképpen Jézus...

Amikor egy esti alkalom után Wesley hazafelé indult, megtámadták a sötét utcán. A rabló azonban pár könyvön és néhány aprópénzen kívül semmit sem talál nála. Amikor hátat fordítva elszaladt, a prédikátor még utána kiáltott: „Várj, van számodra valami sokkal értékesebb is! Barátom, talán még egyszer megbánod, hogy valaha is így éltél. Emlékezz akkor arra, hogy Jézus Krisztus vére megtisztít minden bűntől!” A férfi elfutott, a prédikátor pedig imádkozott, hogy ezek a szavak munkálkodjanak a rabló szívében. Évekkel később Wesley az istentiszteletet követően a templomajtóban állva elköszönt a hívektől, amikor egy vadidegen ember közelített hozzá. Annál jobban elcsodálkozott a prédikátor azon, amikor kiderült, régi támadóját látja viszont. A férfi akkor már évek óta keresztény emberként becsületes életet élt, s üzletemberként dolgozott.  „ Ezt mind önnek köszönhetem!”- mondta a férfi. Mire Wesley válasza csak ennyi volt: „Nem én tettem, hanem Jézus drága vére, ami megtisztít minket minden bűnből.”

Ma Pintér Béla csodálatos Jézus énekét ajánlom nektek!

https://www.youtube.com/watch?v=kQzq2_HIkH4

( Fabiny Tamás: Virágvasárnapra)