Taníts akaratod teljesítésére, mert te vagy Istenem! A te jó lelked vezéreljen az egyenes úton! (Zsolt 143,10)

Kedves Felnőttek, Kedves Gyerekek, Testvérek az Úr Jézus Krisztusban!

Mindannyian láttunk már tetovált embereket. Mindenféle motívumot, képet, üzenetet képesek magukra pingáltatni, azaz bőrükbe varratni az emberek. Engem leginkább a lányokon látható tetoválások lepnek meg. Bár tudom, már a kicsik is szeretik a tetkós rágókat, mert a kedvenc képeiket, mesehőseiket a bőrükön is viselhetik.

 A maori néphez tartozók nem csupán az általunk megszokott testfelületekre helyeztetnek el tetoválást, ők az arcukon, sőt az ajkukon is viselik népük motívumait és ezzel üzennek magukról. A minták az emberek, a családok, a nemzetségek és a törzsek egyedi vonásait fejezték ki. A maorik harciasságát is kifejezte mindez, sőt büszkévé tette őket.  Egy ilyen jel a testükön szavak nélküli bemutatkozás. Lehet, hogy ti is szeretnétek olykor ilyen módon, szavak nélkül beszélni. Talán van, aki kacérkodik a gondolattal, ha majd önállóan hozhat döntést, akkor ő is tetováltat, mert az olyan menő…  Bár tudvalévő, hogy az önkifejezés tetoválás nélkül is megtörténik. E nélkül is el lehet mondani, mit gondolunk, vallunk magunkról. Tulajdonképpen ti is megteszitek ezt azzal, amit viseltek, ahogyan viselkedtek.

Egy amerikai evangélikus lelkésznő kezein, sőt testén is vannak tetoválások. Különleges formák és jelképek. Kedves bibliai alakját, Magdalai Máriát festette a karjára, mert ő az első, aki hírt adott Jézus feltámadásáról. Emellett hitünk fontos tétele van karjára felírva: bűnös és szent. Mivel egyszerre vagyunk elveszettek és megkegyelmezettek, gonoszok és igazak. Ha egy boltba megy, megkérdezik tőle, mik azok a furcsa jelképek, amiket a testén hord. Elmesélve, elmagyarázva a tetoválásait képes bizonyságot tenni Istenről, aki szeret, keres, hív bennünket. Különleges kinézetével hirdeti, hogy az ő az Úrhoz tartozik, de nem csak neki, hanem mindenkinek helye van Jézus mellett!

Ugye első ránézésre, vagy felületesen figyelve az alapján szoktuk megítélni a társainkat ahogyan kinéznek, ahogyan beszélnek? De Jézusnak mindenki kedves és Ő azt nézi, ami a szívünkben van! Ő nem csúfolódik a másik furcsa kinézete, vagy ruhája miatt, nem nézi le azt, akinek most rosszabb lett a bizonyítványa. Nem beszéli ki azt, aki valami miatt gyengébb, szokatlanabb, képességében vagy tulajdonságaiban eltér a többiektől, szegényebb, kövérebb, szemüveges vagy beszédhibás...

Képzeljétek el, hogy a lelkésznő gyülekezetében először a „valóban rosszak” kezdtek el járni, pl. kábítószeresek és alkoholisták, olyanok, akiket mások megvetettek, és ők is szégyellték magukat. De aztán nagyon sokan csatlakoztak hozzá a tisztességes életű emberek közül is. Miért? Mert a lelkésznő Isten kegyelmét hirdeti. Azt adja tovább, amit Jézus mond nekünk is: ne féljetek, én megbocsátok nektek! És nem csak a legrosszabb gyereknek és a legdurvább istentelennek, de neked is, nekem is van bűnünk! Nekünk is naponta meg kell bocsátania! Olyan nincs, hogy bárki tökéletes lenne, és mindent jól csinálna! Minden ember bűnös, rászorul Jézus kegyelmére! Mindegy, hogy kicsi vagy nagyobb dolgok miatt, mindegy, hogy egy kellemetlen szó hangzik el, vagy egy tényleges ütés történik, ez fájhat a másiknak és a mi lelkünk gyötrődik miatta! Nagyon- nagyon jól esik azt hallani, hogy " a bűneidet megbocsátom, kegyelmezek neked"! Bizony mi egyszerre vagyunk bűnösök, de szeretettek is! 

Már a legkisebbek is tudják, ha szeretnénk jelekkel lerajzolni azt, amit Jézusról tanultunk eddig, akkor szíveket kell rajzolni és keresztet. Az ovisok egy keresztre szíveket ragasztottak, ezzel mondták el: Jézus szeretetből halt meg értünk. A nagyobbakkal már másként csináltuk: a szívek hátuljára felírtuk bűneinket, mindazt, amiért bocsánatot szeretnénk kérni, majd a szíveket teleírt felükkel ragasztottuk a keresztre. Így még jobban megérthettük: Jézus a  mi bűneinkért bűnhődött, ezzel nekünk is bizonyította, mindenre képes értünk. Egyre jobban átérezhettük, hogy végtelen a szeretete és kereszthalálával vette el bűneinket. 

Tehát, ha azt akarom elmondani, hogy Ő az én Istenem, sokféleképpen tehetem. Úgy is, ahogyan a tetovált lelkésznő teszi, és úgy, ahogyan ti is tettétek az év során. Az igében is ezt hallottuk: engedem, hogy tanítson az ő akarata teljesítésére. Ott vagyok hittanórán, figyelem, hallgatom Őt és igyekszem szavak nélkül is képviselni. Persze nem azt kérjük, hogy kereszt, vagy Luther rózsa tetkót viseljetek, ha komolyan hisztek, de figyeljetek oda arra, mit tanultatok az Ő akaratáról! Ha a szívetekben Jézust tartjátok szentnek, ne legyetek valami más képviselői pl. a halál és a rémisztő dolgok hirdetői, ne abban leljétek a kedveteket, hogy durván beszéltek, vagy nemtörődömök vagytok és ugyanúgy babonáskodtok, horoszkópoztok, mint akik nem tanultak semmit Istentől és nem tudják ki Ő. Ha Jézust ismeritek, és Ő a szívetek közepében van, ahogyan a Luther- rózsában látjuk a keresztet, akkor ne gyilkos játékokat játsszatok, ne beszéljetek ki senkit gúnyolódva, ne poénkodjatok olyasmivel, ami szennyes, trágár, megalázó, ne a halálfejes pólókat keressétek vagy a vámpíros kiegészítőket. Nagyon nehéz dolog lenne ez? Talán annak igen, aki saját erejéből, hit nélkül, Lélek nélkül akarja tenni. Nehéz annak, aki nem akarja elfogadni, hogy vannak bűnei, és rászorul arra, hogy Jézus javítsa meg. Az Ő segítsége nélkül valóban nem fog menni! Először is be kell valljam: nélküle semmit nem tudok tenni. És azt is el  kell mondjam, mindig szükségem van Isten igéjének tanulására! Nyáron is, szünetben is, hétvégén is! Mert nem vagyok tökéletes, hanem egyszerre bűnös és Isten gyermeke.

Ma két nagyfiú fog hitvallást tenni, konfirmálni. Ők már eddig is sokat tanultak Jézusról és Jézustól. Egyiküket, Karcsit 15 éve kereszteltem, a másikat, Kornélt most fogom. Mindketten hasonlítanak abban, hogy pici koruktól ismerem őket. Már ovis korukban is beszéltem nekik Jézusról, akkor, amikor még alig érthették a bibliai tanítást, hallották az elveszett bárány történetét, aki engedetlenül elkóborolt, Zákeust, akinek a szívét a pénz töltötte ki, a gyógyításokat. Mindig -mindig az volt a lényeg, hogy megértsék: Jézus esélyt ad mindenkinek, Jézus szeret minket, Jézusnál nincs reménytelen eset, ő felkarolja a bűnöst, megújítja az életüket. Vajon mit érettek meg belőle? Remélem azt, ami lelkésznő kezén is ott van felírva: egyszerre vagyunk bűnösök és bűntelenek, gonoszok és szentek. Ezért kell úgy imádkoznunk, ahogyan a mai ige mondja: Taníts akaratod teljesítésére, mert te vagy Istenem! A te jó lelked vezéreljen az egyenes úton! (Zsolt 143,10) 

Ők ma konfirmálnak, azt jelenti: megerősítést kap a hitük és a Lélek vezérlését kérjük számukra, hogy Ővele tudják az egyenes utat járni. A két szentségünk ma nem csak számukra szól, de mindannyiunkat emlékeztet és tanít. A keresztségben már bűnbocsánatot kapunk, az igével együtt használt víz megtisztít és életet ad, de csak annak, aki hiszi is ezt! Az úrvacsorában Krisztus maga lép hozzánk közel, testéből részesül a testünk, bűnös a szenttel találkozhat, átélheti a bűnbocsánatot, de csak az, aki hittel fogadja ezt!

Istentiszteletünket két zenei szolgálattevő csoport segítette: az ifizenekar és a rézfúvós együttes. Nekik és mindannyiunknak is tanulságos lehet: "A lelkésznő által vezetett istentisztelet érdekes módon nem rockzenétől hangos: talán szintén amerikai jellegzetesség, hogy a fiatalabb generációk jelentős része már nem lelkesedik a sokszor súlytalan dicsőítő könnyűzenéért. Az alkalmakon ősi keresztény himnuszok csendülnek fel, melyek kipróbáltságukkal és üzenetükkel állandóságot és reményt hoznak a nagyvárosi fiatal felnőttek folyton változó, kusza életritmusába." *

A zene, a barátság, a suli, de még a hittanórák sem adják meg azt, amire vágyódtok, egyedül csak Jézus igéje, csak Jézus jelenléte, csak az, ha Őt tanuljátok, szívetekbe zárjátok, ha Istent tartjátok Isteneteknek. Adja Lelkét, hogy akaratát is tudjátok tenni, megmaradva és örömmel járva az egyenes úton!. Ámen

 * Forrás: kotoszo.blog.hu " A legkúlabb mai prédikátor egy tetovált..." 

20 De milyen dicsőség az, ha kitartóan tűritek a hibátok miatt kapott verést? Ellenben ha kitartóan cselekszitek a jót, és tűritek érte a szenvedést, az kedves az Isten szemében. 21 Hiszen erre hívattatok el, mivel Krisztus is szenvedett értetek, és példát hagyott rátok, hogy az ő nyomdokait kövessétek: 22 ő nem tett bűnt, álnokság sem hagyta el a száját, 23 mikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázást; amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta ezt arra, aki igazságosan ítél. 24 Bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy miután meghaltunk a bűnöknek, az igazságnak éljünk: az ő sebei által gyógyultatok meg. 25 Mert olyanok voltatok, mint a tévelygő juhok, de most megtértetek lelketek pásztorához és gondviselőjéhez.

Hónapok óta Máté evangéliumát magyarázzuk a bibliatanulmányozó csoportban. Az utóbbi hetekben már a Hegyi Beszédet olvassuk apró egységekben, szinte lépésről lépésre. Megtanultuk, hogy Jézus ezeket a beszédeket földi működése kezdetén mondta el, hogy aki róla hall, tudhassa, hogyan mutat utat Jézus a hívő élet mindennapjaira. Hogyan? Radikálisan! Ellentmondást nem tűrve, szigorú következetességgel. A törvényt, azaz a Tízparancsolat egyes parancsolatait úgy vezeti be: „hallottátok, hogy megmondatott a régieknek, én pedig azt mondom nektek” És kezdődik Isten Fia részletes törvénytanítása, aki joggal várhatja el az övéitől a szavakban és tettekben megmutatkozó végletekig menő, irracionálisnak, képtelennek mondható szeretetet megcselekvését. Mert mi mást gondolnánk akkor, amikor Jézus azt mondja: ha valaki megüti az egyik orcádat, tartsd oda a másikat is? Vagy amikor arról szól, ha valaki elkérte a felső ruhádat add oda az alsót is, azaz bizony akár csupaszodj le teljesen!  Vagy ha valaki átkoz, akkor mondj rá áldást, mert arra hívattál el, hogy áldást örökölj!

Péter apostol azt írja, hogy :  "példát hagyott rátok, hogy az ő nyomdokait kövessétek " Ha valaki nem tudná, miként kell Krisztus nyomdokában járni, azaz őt követve élnie, akkor olvassa végig Máté 5-7 fejezeteket és mindjárt minden nyilvánvalóvá lesz ez számára. Boldogság, tanítványi élet, törvények betöltése, imádság, adakozás, aranyszabály, igehallgatás- nem egyszerű programbeszéd, hanem konkrét elvárás a Jézushoz tartozó ember felé. Ezt nem lehet félremagyarázni, hogy én nem úgy gondoltam… Többször kellene ezt kilapozni, akárcsak a szeretethimnuszt! Mert nem elég a magunk sejtése szerint keresztyénnek lenni, vagy a régen megtanult és talán már el is feledett konfirmációs felkészülésből eltengődni!

Többször előfordult már, hogy körlevet kaptam, melynek ez volt a címzése: „ Tisztelt Civil Szervezet Vezető!” Őszintén szólva csak azt tudom erre mondani  ismételten:  a gyülekezet nem csoport, civil szervezet, egyesület, „egy- a- sok- közül- csoportosulás” amire azok a szabályok, együttélési normák vonatkoznak, amit a világi közösségekben gyakorolnak. Téves ugyanazzal a mércével mérni, és ugyanazt számon kérni, akár ha a szerveződés, akár a közösségépítés, vagy az egymással való bánásmód  témáját vesszük elő. Nem működik és nem is működhet úgy az Isten népe, mint ahogyan egy önmaga számára önálló célokat meghatározott célokért működő csoport teszi. Mert nem mi akartunk egyházzá lenni. Bizony az Úr látja, mennyire nem akartuk Őt követni, szeretni, szolgálni! Milyen nagy harca és mekkora odaadása volt szükséges Jézusnak értünk, hogy itt tudjunk lenni! Nem mi akartunk egyház lenni, hanem az egyház Ura hívott el bennünket! A Jó Pásztor jött utánunk, keresett meg és akarta, hogy az Ő nyájának bárányai legyünk. „ Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket” Jn 15 16- mondja Jézus, vagy ahogyan Pál apostol írja „ engem is megragadott a Krisztus Jézus. Fil 3,12

Arra hívattunk, el, hogy az Ő nyomdokain járjunk! Érzületben, tevékenységben, minden porcikánkban az Ő nyomdokain, tehát Jézus Krisztust követve kell élünk! Ezt nem emberi módszertannal, nem is emberi léptékkel, kell tennünk, hanem az ige az életünk iránytűje. Nem csupán ember által jónak tartott célokat tűzünk ki, hanem az üdvösséget akarjuk elérni. Emberi szemszögből ugyanis aligha volna érthető a lélekmentés, a bizonyságtétel szolgálata. Nem mi határozzuk meg a saját működési elveinket, ahogyan nekünk tetszik, és nem is ahhoz ragaszkodunk elsődlegesen, ami az őseinknek tetszett, vagy komfortos volt. A Szentírás, az Isten parancsa, Jézus Krisztus tanítása kell legyen az egyetlen és legfőbb életelvünk, közösségünk alapja. A húsvét ünnepe utáni időszak arra hív bennünket, hogy éljünk a Krisztus evangéliumához méltóan. Agendánk felirata ezekre a vasárnapokra: „Az élő Krisztus élő gyülekezete”. De mitől is él egy gyülekezet? Ha élet van benne- nem nyüzsgés, hanem az Élet maga. Az egyházat Krisztus Lelke hatja át és élteti!

Részlet egy interjúból Alexandru Todea görög katolikus érsekkel, aki l952-től kezdődően l4 évet töltött romániai börtönökben: „Sokat ültem börtönben svábokkal, tiszta németekkel, magyarokkal… Az együtt töltött élet bebizonyította mindnyájunk számára, hogy kölcsönös barátságban élhetünk, és egymás javát akarhatjuk. Kiváltképpen felismertük, hogy minden Erdélyben élő nemzetiség keresztyén. A gyakorlatban mégsem érvényesülnek a keresztyénség alapelvei, mert sokan csak dicsekednek vallásosságukkal, de olyan elemi alapelveit sem követik, mint amilyen az ellenségszeretet törvénye.” / Mérleg, l990/2. l40. o.

Jézus Krisztus újszövetséget köt az övéivel, testét és vérét adja, ártatlanul áldozza magát értünk a kereszten. Vele egy teljesen új világkorszak, az ember és Isten kapcsolatának egy teljesen új szakasza kezdődik el. A mi életünkben is kell legyen egy olyan fordulópontnak, mikor  Jézus Krisztushoz megtérünk, így egy irányváltás valósul meg.  Péter apostol már csak tudja ezt. Addig is zsidó ember volt, betartotta a törvényt, gyakorolta a vallásos szokásokat, ismerte az ünnepeket, tartotta magát az ősök vallásos és nemzeti előírásaihoz. A későbbiekben is ő maradt a zsidókeresztyének apostola. Mondhatnánk, mi több kell még?  Élete egy nagyon fontos napján azonban személyesen, teljesen őszintén választ kellett adjon arra, mi köze Jézus Krisztushoz. Amikor válaszút elé került: vele, vagy nélküle. Kész-e szenvedni ezért a barátságért, ezért a lelki kötődéséért. Választ kell adnia, komolyan veszi- e Krisztust. Nagypéntek hajnalán azt mondta: nem ismerem ezt az embert, letagadta, esküvel is megerősítve, sosem láttam… Minden alkalommal ez történik meg velünk is, amikor nem Jézus Krisztus szeretete, nem az Ő igéje, nem az Ő lelke győz bennünk. Tagadás, elfordulás, a Mestertől való elszakadás…. ez a bűn. Aztán jött a sírás. A magára ismerés mélysége. Nem gondoltam komolyan! Bárcsak szíven engem és mindenkit szíven ütne minden bűn, minden szeretetlen tett és bántó szó, s ott lenne bennünk ez a tudat: ezzel most megtagadtam a Mesteremet! Amikor ez ránk zuhan, akkor megtérhetünk lelkünk Pásztorához!

Aki az övé, annak az élete is a teljesen újat, a meghökkentően mást kell hirdesse! A mi küldetésünk a megfellebbezhetetlen, érthetetlen, radikális Krisztusi szeretet megélése, a tudatos tanítványság!  Az előttünk álló jövő hetünkre és egész életünkre tartsuk magukat a hét igéjéhez: Krisztus juhai hallgatnak a jó pásztor szavára, követik őt. Hogyan? Az ő példája alapján élve, áldozatkészen, megbocsátóan, Jézus áldozatából és megbocsátásából élve:

János 13, 13-15 „Értitek, hogy mit tettem veletek? 13Ti így hívtok engem: Mester, és Uram, és jól mondjátok, mert az vagyok. 14Ha tehát megmostam a ti lábatokat, én, az Úr és a Mester, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. 15Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek.

Húsvétkor örömteli dallamok szólalnak meg hangszereinken, győzelmi énekeket éneklünk. Templomaink megtelnek az istendicséret mindent átható örömével.

( A képen Stürmer Cacau német- brazil focista. Mezén a felirat: Jézus él és szeret téged!)

Húsvét ünnepének igehirdetési alapigéje Anna hálaéneke, egy ószövetségi ének, Sámuel próféta első könyvében olvashatjuk:

Akkor így imádkozott Anna: Örvendez szívem az Úrban, visszaadta erőmet az Úr. Felnyílt a szám ellenségeim ellen, mert örülhetek szabadításodnak. Lk 1,46-55 Magnificat- Mária éneke) 2 Nincs olyan szent, mint az Úr, rajtad kívül senki sincsen, nincs olyan kőszikla, mint a mi Istenünk.3 Ne beszéljetek oly sokat, büszkén, gőgösen, ne hagyja el szátokat kérkedő szó! Hiszen mindentudó Isten az Úr, és a tetteket Ő méri le. 4  A hősök íja összetörik, de az elesettek erőt öveznek fel.5 A jóllakottak elszegődnek kenyérért, de akik éheztek, folyton ünnepelnek. Hetet szül, aki meddő volt, és gyászol, akinek sok fia volt. 6  Az Úr megöl, és megelevenít, sírba visz, és felhoz onnét.7 Az Úr tesz szegénnyé és gazdaggá, megaláz és felmagasztal.8 Fölemeli a porból a szűkölködőt, és kiemeli a szemétből a szegényt, leülteti az előkelőkkel együtt, és főhelyet juttat neki. Mert az Úréi a föld oszlopai, rájuk helyezte a földkerekséget.9     Híveinek lábát megőrzi, de a bűnösök a sötétben vesznek el. Senkit sem tesz hőssé a maga ereje. 10 Összetörnek, akik az Úrral szállnak perbe, mennydörög ellenük az égben. Megítéli az Úr az egész földet, de királyát megerősíti, felkentjének hatalmat ad.1 Sámuel 2, 1-10

Lehetetlenség, képtelenség! Másokhoz hasonlóan bizonyára már mi is gondoltuk ezt valaminek kapcsán. Talán fel is kiáltottunk, amikor olyasmit láttunk, amit alig bírtunk elhinni a szemünkkel, fülünkkel. Lehet szó bűvész trükkről, egy lenyűgöző extrémsport-teljesítményről, vagy akár olyan hangképzésről, ami számunkra irreálisnak bizonyul. Ha bizonyos írókra, művészekre gondolunk, (Da Vinci, Verne) fantáziájuk olyan színes volt, hogy korukban aligha gondolták, az, amit papírra vetettek valaha is megvalósul, egyszerűen lehetetlennek, fantazmagóriának tartották.  Reményik Sándor írja "Kegyelem" című versében …”  a lehetetlenség konok falán Zúzod véresre koponyád.” Igen, az ember feje és értelme ezen kétféle módon törhet meg.  Először is, ha nem veszi komolyan a fizikális határokat, ténylegesen belehalhat- hány fiatal lelte halálát zúzta össze magát felelőtlensége miatt, hogy a határokat nem akarta ismerni. Másodszor: az észérvek összetörnek, az ember logikája mond csődöt a lehetetlenség konok falán. Az életnek van ugyanis olyan területe, ahol lelki látás, nem észérvek kellenek, hit nem pedig okoskodás. Ez pedig ma húsvét napján egy ószövetségi igeszakasszal találkozva még inkább így van.  Ugye lehetetlennek tartjuk, hogy a feltámadás ünnepén, - ami hitünk központi témája-  egy ószövetségi ének legyen az igehirdetés alapigéje? Minden Krisztusról szól, minden Őhozzá és Őrá vezet bennünket a passió során. A böjti időben végigjárjuk vele Galilea útjait, most pedig az evangéliumra épül minden: hajnali harangszó, ünnepi hálaadó istentisztelet és délutáni örömzene. Hát akkor mégiscsak hogyan lehetséges, hogy alapigénk egy ószövetségi ének? Nincs itt tévedés? Lehetetlen, hogy egy 3000 éves történet, egy abban szereplő asszony imája pont a mai nappal lenne összefüggésben, mára szólna. Lehetetlen! Lehetetlen? Mégis lehetséges!

Egy hálaima, egy szabadulást magasztaló, meghallgatott imákra adott válasz, egy örömének van előttünk. Mi más lehetne a hangvétele húsvétnak, mint ez?

Egy hitvalló ének, egy Isten igazságszolgáltató hatalmát magasztaló imádság van előttünk. Mi más lehetne a tartalma húsvétnak, mint ez?

Egy feltámadásra mutató próféciát is tartalmazó bibliai szakasz, az élet Istenének hatalmát megéneklő imádság van előttünk. Mi más függhetne össze jobban Krisztus Urunk feltámadásának örömhírével, ha nem ez?

Ismerjük meg a mostani hálaének előzményeit. Egy asszony, Anna imádkozik a templomban. Boldogtalan, mivel az élete nem teljes. Nincsen gyermeke, pedig nagyon szeretik egymást a férjével Elkánával. Szégyen ez egy ókori asszonynak, teljes emberi csőd. Sőt az akkoriak még arra is jogot formáltak, hogy ezért kigúnyolják, és haszontalanabbnak tartsák másoknál. Egy asszony imádkozik a templomban és erős fogadalmat tesz: ha Isten megszabadítja szégyenéből, és megengedi, hogy édesanya legyen, neki adja, neki szenteli majd a születendő gyermeket. Hittel, kétségbeesetten könyörög, és az Úr szíve megesik rajta. Egy évvel később, már a gyermekéért adhatott hálát. Isten szeretetét ebben tapasztalja meg: a meghallgatott imádságban, abban, hogy megszabadítja a szégyen, kudarc, haszontalanság állapotából és végre értékesnek, áldottnak, egésznek érezheti magát. Öröméneket énekel ezért, azt, amit ma olvastunk fel. Magasztalja az Urat.

Húsvét napján legyen most előttünk Jézus édesanyja Mária is. Amikor a gyermeke születésének hírét átveszi az angyaltól, szinte ugyanezekkel a szavakkal magasztalja az Urat. Aztán eltelik pár év: gyermeke egyszerre jelent neki büszkeséget, de terhet is. A fiú öntörvényű, furcsa szavakat szól és megdöbbentő csodákat tesz. Máriának ez nem mindig boldog tudat. Teher, kihívás Isten Fia anyjának lenni, mert nem irányíthatja többé, nem utasíthatja. Hát még, amikor elfogják, keresztre feszítik és végig kell nézze a halálát. Micsoda szégyen, milyen nyomorúságos, fájdalmas órák ezek! „ Csakis magának köszönheti, hogy ide jutott, pedig micsoda különleges kezdet volt…”- gondolhatta. Nem hinném, hogy akkor bárki emberfia tudta volna, lesz folytatás. A fájdalmas anya sem.  Az ő szeme és szíve is csak húsvét hajnalban nyílik meg. Csak ekkor szabadul meg a kételytől, rémülettől és reménytelenségtől. Hányszor imádkozhatott azért, hogy Isten teljesítse be rajtuk akaratát! Hányszor könyöröghetett messze ment, olykor meg nem értett gyermekéért! Hányszor vágyhatott arra, hogy minden rossz, ami körülveszi őket és beárnyékolja az életüket, az megszűnjön! És milyen szörnyű szombatja lehetett fia halála után!

Szeretett testvérek! Itt, ennek a két asszonynak a sorsában összesűrűsödik minden emberi vigasztalanságunk! A két asszony fájdalmas helyzetében magukat látjuk értéktelenként, kigúnyoltként, tanácstalanként, gyászolóként, reménytelenként, megszégyenültként.

Van másfajta szomorúság és szégyen is, amikor mindezt a bűneink miatt éljük át, érezzük át. De Jézus szabadítónak jött! A személyes kudarcból, fájdalmak mélységéből, hitetlenségből, bűneinkből szabadít meg. Képes rá, van rá hatalma, hiszen Ő maga is kiszabadult a halál markából, legyőzte ezeket az ártó hatalmakat. A mi Szabadítónk, a Feltámadott Jézus Krisztus! Neki mindenre van hatalma! Hányszor imádkoztunk mi is minden körülöttünk és bennünk lévő sötéttől, gonosztól, bűnből való szabadulásért… Van szabadulás a szabadító Jézus, a Feltámadott segítségével! Isten meghallja, meghallgatta a szabadulásért mondott imáinkat, sőt már az előtt eltervezte, hogy megszabadít a gonosztól. Ez lehet a húsvéti öröm első arca.

Anna éneke egy isteni igazságszolgáltatást rajzol elénk. Manapság sokszor hallani a híradásokban, hogy Európa az un. dzsihadisták itt- ott megmutatkozó félelemkeltő akciói, terrortámadásai miatt szenved, fél. A terror azt jelenti: félelem. A dzsihad a muszlimok szent háborúja, amivel meg akarják tisztítani a világot a maguk törvénye szerint. Az ő igazságszolgáltatásuk a félelem fenntartásával együtt jár. Ha elolvassuk a szakaszt, Anna hálaimáját, akkor Isten igazságszolgáltatása is félelmetesnek tűnik, de mégis jogosnak tartjuk, sőt mi is azt kívánjuk, hogy helyreálljon a rend. Hiszen mindentudó Isten az Úr, és a tetteket Ő méri le. 2,4  A hősök íja összetörik, de az elesettek erőt öveznek fel. 2,5  A jóllakottak elszegődnek kenyérért, de akik éheztek, folyton ünnepelnek. Hetet szül, aki meddő volt, és gyászol, akinek sok fia volt. (Az Úr tesz szegénnyé és gazdaggá, megaláz és felmagasztal.) Nem észrevétlen, gonosz lecsapás ez, hanem a valós hatalom megfelelő gyakorlása. Urunk mindentudó és mindenható, tudja mikor és hogyan kell közbelépnie. Az Úr igazságot szolgáltat e világban és bennünket is megigazít. Kétféleképpen is megtörténik az igazságosztás. Kívül és belül, körülöttünk és bennünk is. Ő ma is nagyobb a Sátánnál, mindig is felette volt és lesz a gonosz erőknek! Ez lehet az öröm második arca.

Ha mindezen mondatok igazságtartalmában még kételkednénk, s ha azt gondolnánk, hogy a rossz győzhet a jó felett, akkor hát hallgassuk a hitvallást! 2,6  Az Úr megöl, és megelevenít, sírba visz, és felhoz onnét. Az Úr, aki teremt, újjá is teremteni képes. Az Úr, aki életet ad, képes új életet adni, feltámadásban részeltetni bennünket! Az ember által legnagyobb ellenségnek tartott halállal szemben is diadalmas Urunk van, tényleg övé a hatalom és a dicsőség.- Ti ne féljetek! A megfeszített Jézust keresitek? Nincs itt, hanem feltámadott! ( Mt 28,5)- mondják az angyalok a gyászoló asszonyoknak, akik húsvét hajnalán Jézus sírbarlangjához igyekeznek. Mi ne féljünk Isten igazságszolgáltatásától, és ne féljünk azoktól a rossz hatalmaktól sem, amik felett Isten jogosan gyakorolja hatalmát. Sőt a Feltámadott mondta mennybemenetele előtt ezeket az övéinek: „Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön.” Mt 28,20 Minden reménytelenségünk során, gyászunkban, de minden gonosz hatalommal és bűnnel való harcunkkal szemben ez ad nekünk erőt: a mi Mesterünk és Istenünk a feltámadott, hatalmas  Úr Jézus Krisztus.  S Anna már előre láthatta ezt, sőt magasztalhatta Istent ezért a hatalmáért! Lehetetlen? Ugyan, miért is mondanánk bármire is? Hiszen Istenünk örök,és Lelkével önmagáról ezeket a tényeket kinyilatkoztatta a benne bízóknak, bármely korban is járjunk. Jézus, Isten Fia él és velünk van minden napon a világ végezetéig. Legyőzte a bűnt, halált, kárhozatot, ebben mutatta meg irántunk való szeretetét, de isteni hatalmát is. Ő megszabadít, de meg is igazít bennünket is. Ez örömünk harmadik arca. Ezért tehát mi is azt tartsuk magunkról, hogy meghaltunk a bűnnek és élünk Istennek Krisztus által. ( Róm 6,11)

Annához hasonlóan húsvét ünnepén legyen tele szívünk és szánk hálaénekkel! Teljünk meg örömmel, hirdessük szabadulásunkat Urunk hatalmát magasztaló szavakkal, dallamokkal, az istendicséret és hitvallás sokféle boldog megnyilvánulásával!

Tedd most másként...

Szeretem az asszociációs játékot. Ezzel az egyszerű metódussal gyorsan kiderül, mi mindent tudunk egy- egy témáról, fogalomról. A diákok és a beszélgetőkör tagjai is szeretik, mert nem kell a hosszas kifejtés, elég ha villanásszerűen nyilatkozunk meg.  

Mi más lehetne most a szavunk, mint a " böjt"?  Jöjjenek is a hozzá tartozó szavak: fogadalom, életmódváltás, lemondás, mértékletesség, csend, ima, méregtelenítés, elmélkedés, bűnbánat, felkészülés. A főnevek után egy- egy melléknév is álljon itt: hasznos, szükséges,elmélyítő, visszafogott, szeles.

A szógyűjtemény azt mutatja, hogy tudatosabb időszaknak ítéljük meg a böjtöt, mint az év többi szakát. Erőteljesebb a magunkra figyelés, hangsúlyosabb a magunkba tekintés, és ott van benne a vágy, az Istenre fókuszálás lelki igénye is.

A népi megfigyelés szerint fújnak a böjti szelek. Mintha a természet is azt üzenné: most egy felfrissülést hozó időszak következik. S ahogyan a szárító szelek segítségével a föld felszíne alkalmassá válik a vetésre, úgy a Szentléleknek, a szent szélnek is ki kell söpörnie a megszokott, pangó, felesleges dolgokat  a lelkünkből, amik akadályozzák az új létrejöttét, hogy alkalmas talajjá váljunk az ige magvának befogadására. 

A böjt számomra utazás is, ahogyan Reményik Sándornál olvashatjuk a "Magunkba le" című költeményében:

... Vedd a lámpát, magunkba térünk.

Nincs külvilágban menedékünk.

Érzed? réteg réteg után szakad,

Omlik be tétova léptünk alatt.

Ez még mind rögös, érzéki világ,

De mi megyünk, mind mélyebbre tovább.

 Ahol már csak a Lélek lelkesít -

Megyünk, meg nem állunk az Istenig.

Minden egyes böjttel közelebb kerülünk Istenünkhöz és egyre tudatosabb lesz a hitünk. Egyre jobban fogjuk tudni, kik vagyunk, mire vagyunk képesek, hol vannak a határaink. Évről évre tisztábban látjuk, kicsoda Jézus Krisztus a magunk számára és mit is jelent az Ő áldozata.

Hadd adjak most ehhez a kezdődő böjti úthoz két segédletet is. 

A lelkészi hivatalban található ez a keresztszemes hímzéssel készített falikép. Gyülekezetünk 1947-es naptárának hátoldalán találkozhatunk vele nyomtatásban. Nem tudjuk, a kézimunkázáshoz értő kedves asszonytestvérek közül ki készítette. Annyi azonban bizonyos, hogy lelkészünk, Kun Kaiser József németországi utazása során, a lübecki Krisztus kép felirataként találkozott vele. Igaznak, találónak érezte. Jézus a nyitott Bibliát fogja a kezében a Jn 14,6- nál kilapozva: Én vagyok az út, igazság, élet, senki sem mehet az Atyához, hanem csak énáltalam.

Egy lelkésztársa fordította német eredetiből, s talán a felügyelő felesége hímezte. Olyan mondatok ezek, amiket méltán mondhatna Jézusunk, Mesterünk ma is számunkra. Szíven is ütötte azokat, akik rápillantottak ezekre a panaszos sorokra. Ahogyan bennünket is szíven üt.

Így történt ez a zalaegerszegiekkel is, ahol az evangélikus Nőegylet tagjai készítettek belőle falitáblát és a templomban helyezték azt el, ahogyan olvashatjuk a Keresztyén Igazság 1995-ös nyári számában. Mi is megrettenünk az igazságtartalma miatt, hiszen hitünk gyengesége, megkísértett voltunk tükröződik rajta. Igen, ennyire törékeny a Jézus Krisztusba vetett bizalmunk. Az, Aki a szívünk mélyére lát mintha ezt mondaná: ez vagy, ennyire vagy képes, esendő, könnyen elbukó tanítvány, akinek a szája közel, de szíve és tetti messze vannak az Úrtól. Igen ezek mi vagyunk. Nem a szabadság vándorai, hanem szabadságunk alatt gyakorta összeroppanók. 

A másik segédlet a böjti úton Isten igéje, mely a Zsidókhoz írt levélből szól hozzánk. A 4, fejezet 14-16 versig terjedő szakaszának felirata: "Járuljunk bizalommal a kegyelem királyi székéhez."

4,14 Mivel tehát nagy főpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, ragaszkodjunk hitvallásunkhoz.

4,15 Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, kivéve a bűnt.

4,16 Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk.

A panaszos sorokban Jézus úgy mutatkozik be mint Mester, út, világosság, élet, bölcs, hatalmas, irgalmas és igazság. Az igeszakasz pedig mint főpapot állítja elénk. Amikor ezt a szót hallották a zsidó emberek, akkor tudták, most arról a személyről van szó, aki közbenjár népéért és áldozatot mutat be az övéiért. Főpap az lehetett, aki testileg tökéletes volt, származása megfelelő és alkalmassága, azaz bölcsessége is igazolt. Szolgálata minden más emberi hivatásnál előrébb való, a legmagasabb méltóságnak számított. Felette állt a népnek, de értük volt köteles síkra szállni. Az Úrral állt beszélő viszonyban, a legrangosabb volt, így az emberek tiszteletét méltán érdemelte. Ugyanakkor a Szentírás lapjain olvashatjuk, Sámuel próféta elhívási történetében is, hogy Isten a maga döntése alapján kész volt elvetni a főpap egyenes ági leszármazottjait, aki várományosai lehettek a főpapi tisztségnek, mivel azok alkalmatlanak mutatkoztak a szent szolgálatra. Egy főpap is csak ember, aki belefáradhatott a küldetésébe és meginoghatott elköteleződésében.  

Ezért, amikor tökéletes főpapként áll előttünk Jézus Krisztus, akkor ennek a szolgálatnak a legideálisabb megjelenését látjuk. Olyan közbenjáró, akit nem fáraszt a rábízottak bűne. Ismeri azt a megkísértett állapotot, amikor a sátán a fülünkbe duruzsol és eltéríteni akar Istenünktől. Megindul gyengeségeinken, megszán bennünket, átérzi, mit jelent eljutnunk a terhelhetőségünk, hitünk határára.

S amíg az emberek ilyenkor inkább bírálnak, megbotránkoznak és felháborodva elfordulnak tőlünk, vagy kiközösítenek, addig Ő megindul a gyengeségen. Ez is egy út, egyfajta mozgás! Isten Fia nagy utat tesz meg értünk. Pontosan úgy, ahogyan  régiek bűnvalló imájának utolsó sorában olvassuk, Ézsaiás könyvében:

63,15 Tekints le az égből, nézz le szent és dicső hajlékodból: Hol van féltő szereteted és hatalmad? Szíved megindulása és irgalmad miért marad távol tőlem?        

63,16     Hiszen te vagy a mi atyánk, Ábrahám nem ismer bennünket, Izráel nem törődik velünk. Uram, te vagy a mi atyánk, ősidőktől fogva megváltónknak nevezünk.

63,17     Miért engeded, Uram, hogy letévedjünk utaidról? Miért engeded, hogy a szívünk kemény legyen, s ne féljen téged? Fordulj szolgáidhoz, örökséged törzseihez!

63,19     Olyanok lettünk, mintha sohasem uralkodtál volna rajtunk, mintha nem a te nevedről neveztek volna el. Bárcsak szétszakítanád az eget, és leszállnál, hogy meginogjanak előtted a hegyek!

Szétszakítja az eget. Áthatol az egeken, miértünk. Látja, mire megyünk nélküle. Tudja, nem egyszerű megállni ezernyi feladat, kihívás és elvárás kereszttüzében. Látja, hogy hitünk nem változatlan valóság, megtépázzák szeretteink szenvedései, fojtogajták egzisztenciális krízisek. Elsodródunk e világ erős vonzásában. De megcselekszi értünk féltő szeretetből, hogy elérhetővé, közelivé váljék számunkra. Bizalmat ébreszt bennünk, hogy bátran merjük megszólítani, mert Ő nem taszít el, nem csapja arcunkba, mennyire csalódott. Megérti, átérzi megkísértettségünk minden apró részletét majd pedig hív magához, mert látja, szükségünk van rá, és csakis Ő tud rajtunk segíteni.

Mitévő legyek hát? Ne magyarázzam megkísértett, gyenge hitemet, hanem tartsak ki hitvallásunk mellett, miszerint: "kegyelemből van üdvösségünk a hit által" Ef 2,8. Járuljak bizalommal a kegyelem trónusához, hogy kegyelmet és irgalmat találjak a  szükség idején. Eben a böjti időben halljam Jézus panaszát, de lássam meg az Ő tökéletes főpapi szolgálatát, értem vállalt útját, passióját és keresztjét. Vegyem észre meghatottan és szíven ütve kegyelmes, hozzám hajló szeretetét is. És ha a sátán ettől eltéríteni akarna, vádolni, méltatlannak nevezni erre a nagy jóra, akkor is ragaszkodjam hitvallásunkhoz, a kegyelem igéihez. Ámen

A képen egy mélytengeri kegyhely, a Cristo degli Abissi---------------------------------------------------------------------------------------------

A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme, a Szentnek megismerése ad értelmet. Példabeszédek 9, 10

A Fasori Evangélikus Gimnázium vezérigéje a kezdetek óta ez az igevers, erről is prédikált az újrainduló intézmény tanévnyitó istentiszteletén D.Dr. Harmati Béla püspök úr. Más egyházi iskolák is előszeretettel választják ezt az igét, mintegy küldetésnyilatkozatként. 2010 nyarán szíven ütött ez az ige, amikor a vésztői református általános iskola épületében nagy színes betűkkel köszöntek rám szavai. Akkor újra megkérdeztük egymást a tábort szervező felnőttekkel: képesek vagyunk- e hozzájárulni ahhoz, hogy a ránk bízott gyermekek így legyenek bölcsek, a Szentírás szerint? S vajon mi bölcsnek mutatkozunk-e az ige szerint környezetünkben?

Világi színtéren bölcsnek lenni ennyi: tudást szerezni, elmélyülni az ismeretekben, saját szakterületünkön, életünk gyakorlati kérdéseiben és emberi viszonyaiban jártasnak mutatkozni. A megélt küzdelmek, másokkal való találkozásaink, saját kudarcaink és a sikeres próbálkozások mind-mind hozzásegítenek élettapasztalataink bővüléséhez, ami által emberi módon leszünk bölcsek. De csupán a hosszú évtizedek nem elegendők arra, hogy arra a bölcsességre tegyünk szert, amit Isten nem nevez bolondságnak. (1 Kor 1,20) Fülemben cseng a másik Pál apostoli intés is: ne legyetek bölcsek önmagatok szerint. Nem véletlen, hogy ez a két újszövetségi szakasz került elém. Tapasztalom ui, hogy az emberek a megismerésnek azt az útját járják, ami az önmagunk szerinti bölcsességre visz és könnyen önelégültté tesz. " Nálam van a bölcsek köve"-mondják némelyek, és úgy is viselkednek, hogy környezetük ezt elhiggye. Beszélgetéseikben vagy közös döntések előtt az ilyen ember kinyilatkoztat, ellentmondást nem tűrő módon nyilvánul meg: " Én tudom, mi a helyes, csak én tudhatom, mi a jó, célravezető, egyedül én vagyok képes jól dönteni. Te ne szólj bele, nem értesz hozzá..."

Pedig a valódi bölcsesség aligha kinyilatkoztató. Ha igazságot is szól, mindig szeretetben teszi. A vitathatatlan igazságok kimondása  is- mai kifejezéssel élve -" észosztássá" silányul, ha hiányzik mögüle az, amit az Istennel való kapcsolatunkból nyerhetünk csupán. Ne legyetek bölcsek önmagatok szerint. Róm 12,16- tanít Pál apostol. Tudni akarjuk milyen kontextusban szólal meg ez a mondat? Egymással egyetértésben legyetek, ne legyetek nagyra törők, hanem az alázatosokhoz tartsátok magatokat. És íme a folytatás: Ne legyetek bölcsek önmagatok szerint... Miért ne legyünk? Mert ez önhitté és bántóan felsőbbrendűvé torzít. Mert a körülöttünk élőktől vészesen eltávolít, elszigetel ez a magatartás, és végül magányosak leszünk. Mert a magunk szerinti bölcsesség nem tiszteletet vált ki, hanem elutasítást eredményez. 

Akkor hát mitévők legyünk? Menjünk a kezdethez! Kezdjük újra! A valódi bölcsesség titka a kezdetében van. Mindennek van kiinduló pontja, eredete. Lehet ez elhatározás, szándék, egy jó ötlet, a bennünk megfogant gondolat. Így születnek a nagy találmányok, így jönnek létre eszközeink, de ilyen egyszerű eredete van a hétköznapi tetteknek vagy akár egy vasárnapi ebédnek is. A jó kezdet dönt a folytatásról.

Milyen különös, hogy az ige a bölcsességgel kapcsolatban a félelmet említi kezdetnek. Aligha fogadnánk ezt el józan ésszel igaznak. Hogyan is lehet a bölcsesség alapköve valamiféle félelem? Rossz érzéseket társítunk a félelemmel. Ha kimondjuk ezt a szót, olyan képek és szorongató élmények kerülnek elénk, amelyeket felidézni is kellemetlen. Ekkor újra átéljük a belső feszültséget, a kiszolgáltatottság érzése hatalmába kerít. A félelem olyan mint a láz, veszélyhelyzetet jelez. Éppen ezért kiváltó okának megszüntetését minél hamarabb szeretnénk. Mindennél jobban vágyunk félelmünkben a feszültség feloldására, a megmenekülésre. A félelem a lélek mélyének jelzése az igaz hit hiányára- ahogyan azt egy pszichológia jegyzetben is olvastam. S pont emiatt kezdődhet el a felfelé tekintés. A sötét, nyomasztó helyzet kontrollálhatatlan külső hatás eredménye. Az aggasztó helyzetet valakinek meg kell szüntetnie, valakinek közbe kell avatkoznia. El kell űzni a sötétet, közbe kell lépnie egy hatalmas, erős, bátor valakinek, aki méltó ellenfélnek bizonyul, hiszen, mi legyőzöttnek érezzük magunkat. 

A mélységből kiáltok hozzád, URam! Uram, halld meg szavamat,

füled legyen figyelmes könyörgő szavamra!

Ha a bűnöket számon tartod, URam, Uram, ki marad meg akkor?

De nálad van a bocsánat, ezért félnek téged. Zsoltár 130, 1-4

Aki Isten szerint akar bölcs lenni, annak először ezt a rászorultságot kell megérezni. Fel kell ismerni mélységemet. Át kell éljem a vágyódást arra, hogy az Úr meghallja szavaimat. Be kell valljam, hogy nélküle sötétben tapogatózom, sötétben járok, magam is sötét vagyok. De ez a mélység és elveszettség nem maradandó, mert tudom, van aki lehajol hozzám. Uram, Istenem bár a magasban lakik, de a mélybe néz. Meglát engem, elveszettet. Látja félelmeimet, érzékeli, milyen rosszul érzem magam nélküle, mennyire fáj nekem ez a távolság közötte és közöttem. Van egy pillanat, amikor ránk zuhan, hogy ez a sötét helyzet a magunk erejéből fel nem oldható. Ahogyan a félelem is mindig bénít, elnémít, sokkol, képtelenné tesz a cselekvésre. Ilyenkor világlik ki számomra, hogy Isten nélküli életem következménye az örök távolság őtőle, a kárhozat, ezért csak felfelé tudok nézni, vágyni arra, hogy lehajol, felemel, megbocsát, kiemel a pusztulás verméből. 

A bölcsesség kezdete ez. Mert ez a pillanat világítja meg számomra ki vagyok én és kicsoda Isten, s hol a helyem a teremtettségben. Szemtől szemben áll a Teremtő és a teremtmény, s nekünk ekkor már csak az a dolgunk, hogy hálás szívvel mondjunk köszönetet a hozzánk hajló szeretetéért. A Szentnek megismerése értelmet ad, és istenfélővé tesz. Nekünk azonban nem rettegnünk kell az igazságos és hatalmas Világbírótól, hanem szabad odafordulni hozzá hódolattal, tisztelettel, magasztaló énekeinkkel. Mert nála bocsánat van. Az istenfélő ember pedig inkább fél rosszat tenni, fél bántón viselkedni, fél okoskodni és önző lenni, mert nem akar a maga esze szerint elismerést kivívni, hanem az Úr szerint akar bölcs életet élni. Fél attól, hogy elszomorítja az Urat, aki pedig minden jóval élteti, elhalmozza. Az istenfélő fél másként élni, mint ahogyan az a hitéből fakadna. 

Beszélgessünk...

Egy kisgyermek úgy kezdeményez beszélgetést, hogy közben máris a dicséretünket szeretné hallani. Megmutat valamit, amire büszke, s ha megcsillan az értelme, visszakérdez: " ugye okos vagyok?" Jó a bölcsességre vágyó gyerekekkel beszélgetni.

Egy akadémikussal, vagy professzorral találkozva lenyűgöz bennünket a kivételes értelem, ami beszélgető partnerünkben megmutatkozik  Már akkor is elégedettek vagyunk magunkkal, ha megértettük a kérdését, megtiszteltetőnek érezzük, ha hosszasabb dialógust sikerül folytatni. Ez általában nem tart sokáig. Egy- egy előadás során isszuk a szavakat, s közben egyre kisebbre zsugorodunk, mivel számunkra ezek az összefüggések eddig titkos mélységben rejtőztek. A tudományos kutatásokba beletekinteni öröm,mint az is, ha egy előadás után szót értünk velük. Bár sokszor csak hagyjuk, hogy beszéljenek hozzánk, felnyissák szemünket.

Ha egy önmaga szerint bölcs emberrel beszélgetünk, hasonlót élünk át, csak más síkon. Az ilyen egyénnel is nehéz beszélgetni, mert azt érezzük, semmi esélyünk a megértésre, sem véleménynyilvánításra. Itt is alacsonyabb rendűnek mutatkozunk. 

Jó annak a közelében lenni, aki az Isten szerint bölcs. Amit mond, az hitből fakad és nem összenyom, ismeretével nem megaláz, hanem felemelni akar. Az Isten szerint bölcs ember nem vágja a másik arcába, mennyire tele van valami szent tudással, és milyen messzire ért már el, hanem el akarja vezetni beszélgetőtársát is erre az istenismeretre. Ő Isten teljességéből és szeretetéből szól, azzal a Lélekkel, aki számára is felülről, a világosság Atyjától adatott. Az Isten szerint bölcs szeretettel világíthat rá számunkra nehezen érthető igehelyekre, segítőkészen áll mellénk, miközben magukkal vívódunk, és mindeközben az éljük át, milyen jó annak, aki így ismerheti az Urat. Jó így együtt lenni!

Péter apostol ezt írja: " Legyetek tehát bölcsek, és józanok, hogy imádkozhassatok!" 1 Pt 4,7 A bölcsesség egy másfajta beszélgetéshez is nélkülözhetetlen. Az Úrral való beszélgetés sem működik nélküle. Az Isten szerint bölcs mindig tudja, lételemünk ez a szeretetkapcsolat. Az alá -fölé rendeltséget nem nyomasztónak, hanem örömteli állapotnak éli meg. Ahogyan a gyermekek is, akik odaszaladnak szüleikhez kéréseikkel, vágyaikkal, panaszukkal, mert tudják, tőlük biztosan megkapják mindazt, amire szükségük van. Balga gyermek lenne az, aki nem élne ezzel a lehetőséggel, és áldott az, akinek megadatik, hogy ebben a bizalomban nőjön fel. Ezért nem mindenki képes imádkozni. Csak az élheti meg ezt a beszélgető viszonyt az Úrral, aki kész letenni a maga okosságáról, és elismerni, mennyire rászorul minden dolgában a mennyei Atya szeretetére. Csak az Istenre hagyatkozó, Őt Úrnak tartó ember imádkozhat, tehát az, akinek a bölcsessége az istenfélelemből ered. 

Nem mondhatod: Atyánk, ha nem viselkedsz a mindennapi életben úgy, mint az Ő gyermeke.

Nem mondhatod: Mi Atyánk, ha lelki elzártságban élsz a melletted élő emberektől.

Nem mondhatod: Szenteltessék meg a Te neved, ha te nem tiszteled mindig az Ő nevét.

Nem mondhatod: Jöjjön el a Te országod, ha te a földi sikereket hajszolod, és nem várod Isten országát.

Nem mondhatod: Legyen meg a Te akaratod, ha nem akarod elfogadni Isten akaratát a saját életedre vonatkozóan.

Nem mondhatod: Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma, ha nem törődsz azzal, hogy mások éhségén segíts.

Nem mondhatod: Bocsásd meg vétkeinket, ha bárkivel szemben haragot táplálsz.

Nem mondhatod: Ne vígy minket kísértésbe, ha még tudatosan bűnben élsz.

Nem mondhatod: De szabadíts meg a gonosztól, ha nem harcolsz minden gonoszság ellen.

Nem mondhatod: Mert Tied az ország, a hatalom és a dicsőség, ha nem tudtál lemondani a földi dolgok birtoklásáról, a parancsolgatásról és a hiúságról, amely által magadnak tulajdonítod, ha valami sikerült neked.

Nem mondhatod: Ámen, ha nem hallottad meg őszintén, hittel és meggyőződéssel a „Miatyánk” neked szóló Igéit.

forrás:Orosházi Harangszó 2002. február hava 6.oldal

Ezt mondja az Úr: Ne dicsekedjék bölcsességével a bölcs, ne dicsekedjék erejével az erős, ne dicsekedjék gazdagságával a gazdag. Aki dicsekedni akar, azzal dicsekedjék, hogy érti és tudja rólam, hogy én vagyok az Úr, aki szeretetet, jogot és igazságot teremtek a földön, mert ezekben telik kedvem - így szól az Úr! Jeremiás 9,22-23 

Ebben az igében ötször fordul elő a dicsekvés szó. Ebből az első három tiltás: ne dicsekedjék! A másik kettő pedig egyfajta megengedést vetít előre. Tehát, ha valaki mégis dicsekedni akar, megteheti, de  a téma adott… De nézzük meg, mi is van a felszólítások hátterében.

Igehirdetés 2016. január 24-én

Jeremiás próféta könyvében a 9. fejezetben egy sötét kép tárul elénk. Olyan embertelen és istentelen a társadalom, hogy megérett a pusztulásra. Az egész nép romlott, s a próféta el szeretne menekülni egy elhagyatott útszéli kunyhóba, mert kibírhatatlanok az emberek a környezetében. Házasságtörés, hazugság, álnokság, bizalmatlanság még testvérek között is.  Általános a csalás és a gonosz tettek tervezése, „gyilkos nyíl a nyelvük”- tehát azzal céloznak és ölnek! Szemtől szemben fenntartják a békesség látszatát, de egymás háta mögött cselt szőnek.

Olyan helyzetkép ez, amiben egy jó lelkű ember ma sem tud élni. Az ilyesmi  már túl van azon a lutheri tanításon, hogy a jóindulattól vezérelve a rosszat egymás javára magyarázzuk… Isten elől pedig egyáltalán nem lehet ezt eltitkolni, Ő megvizsgálja az ember szívét! A fejezet folytatásában ezért arról hallhattunk, hogy az Úr kilátásba helyezi mindezek megtorlását, a bosszúállást, és felhangzik a próféta siratóéneke népe minden bűne felett. A megátalkodott, más isteneket imádó nép büntetése meg fog történni! Egy elbizakodott, korlátokat felrúgó nép ez, akik számára nem jelent semmit az Úrral való szövetség, az a törvény, amivel Isten szabályozza az életüket. A maguk emberi logikájával rendezik be életüket, elfeledve azt, hogy nem csak vízszintes síkon,  azaz ember- ember közötti viszonyban értelmezzék életüket, hanem függnek az Istentől, közük van a Magasságoshoz, aki felettük is Úr!

Az Úr nem titkolózik, tudatja, miért jön a büntetés: „ Mivel elhagyták tanításomat, amelyet én adtam nekik, nem hallgattak szavamra, és nem aszerint éltek, hanem megátalkodott szívvel követték a Baalokat, amire elődeik tanították őket”.Jer 9, 12

Hetvened vasárnapja van, böjtelő. Egyházi esztendőnk menetében ebben az évben korán jött el a bűnbánati időszak. Jó is, hogy így van, mert meg vagyok győződve arról, hogy miközben összefoglaltam Jeremiás könyve 9. fejezetének elejét, Kedves Olvasó előtt is mai helyzetek villantak fel. Mintha nem is egy 2600 évvel ezelőtti történelmi kor visszásságairól hallottunk volna, hanem mai valóságunk lefestését láttuk meg benne. Igen, ez tagadhatatlan! Nem csak európai hírek kerültek elénk, vagy távoli országokban zajló szélsőséges folyamatok, hanem saját házunk tája is. A felsorolt fonákságok azóta sem vesztek ki, újra és újra felüti a fejét az istentelenség és a romlás, a bizalmatlanság és a képmutatás. Ma mi is meg kell halljuk ezeket és a hallottak el kell vezessenek a bűnbánat felé.

Szinte reménysugárként áll itt mai igeszakaszunk második verse. Ebben a negatív helyzetben, a romlást tapasztalva is van visszaút! Meg lehet maradni, hiszen van olyan, amiben Isten tetszését leli, lehet az Ő tetszése szerint élni! Ahhoz viszont fordulat kell!

Ne dicsekedjék bölcsességével a bölcs, ne dicsekedjék erejével az erős, ne dicsekedjék gazdagságával a gazdag! Jer 9,22

Bölcsesség, erő, gazdagság. Aki ezekkel rendelkezik, az ezt meg is akarja mutatni, fitogtatja, sőt számtalanszor tapintatlanul mások arcába vágja. Mit érne mindez, ha el kellene rejteni? A szívben mélyen gyökeredzik annak a vágya, hogy versengjünk, és a versenyben győzzünk. Erre való a büszkélkedés, s a dicsekvés minden formája. Csak akkor van értelme erőnek, bölcsességnek és gazdagságnak, ha büszkélkedni lehet vele. Egy többszintes ház, egy luxus autó, egy márkás karóra, egy jeles divatház szép darabja mind- mind arra valók, hogy megmutassák másoknak is. 

Ugyanígy van ez az erődemonstrációval is. Az egyik tanítványomat folyton arra kell felszólítani, hogy rendesen öltözzön fel… tudása és a viselkedése elmarad a társaitól,talán ezért is akarja mutogatni izmos felsőtestét mindenképpen. Tetszeni akar és tiszteletet is szeretne. - Aki erős, az hatalmat is akar magának. Mindenki más fölé helyezkedni, mert joga van hozzá.

S mi a helyzet a bölcsességgel? Megannyiszor tapasztalom, hogy a bölcsek nem felfedik, hanem elzárják, magukban tartják a tudást, azzal, hogy a tudományos nyelv nyüzsög az idegen szavaktól. A szakzsargon annyira bonyolulttá teszi tudományos munkájuk, szakterületük megértését az átlagember számára, ha valaki azzal találkozik, már attól kisebbségi érzése támad, hogy egy előadás címét sem érti meg, nemhogy annak tartalmát felfogja. A bölcsesség mögött mintha nem csak szorgalom és tehetség állna, hanem az kiváltság lenne.

Így nem csoda, hogy a tudós, a gazdag és az erős dicsekszik. Isten azonban ezt elítéli. Nem a bölcsességet vagy a javak birtoklását, avagy a testi- lelki erőt ítéli el, hanem azt, hogy az emberek ezek által elismerést és hatalmat kényszerítenek ki környezetükből. Mondván: „ Tessék irigyelni, csodálni, imádni azokat, akik mindezek birtokosai!”  Dicsekvésük afelé visz, hogy egyen életcél ezek elérése, s ha valaki gyenge, szegény és szerény képességek, kevesebb tudás birtokában van, érezze magát másodrendűnek, megtűrtnek…

Isten azt mondja, hogy ez így nincs jól! Nem lehet a puszta észt imádni- láttuk mi lett ebből a történetelem folyamán. Nekem erre példa a francia forradalom öldöklése. Nem lehet a puszta erőt imádni- ebből születtek a XX. század diktatúrái- de kiváló sportolók tragédiájához is ez vezetett. Nem lehet a gazdagságot imádni- ebből táplálkozik és virágzik a drogpiac is és ez lett veszte számos világhírű sztárnak. Isten imádatát mással felcserélni mindig végzetes! Aki valódi értelmet, célt akar az életének és helyes dicsekvést, az Istent kell ismerje, és az ő irgalmas szeretetét kell magasztalja.

Ha ma valaki az Evangélikus Élet magazinját megpillantja Martin Luther King tekint rá a címlapról. Ismert az ő küzdelme fekete bőrű honfitársaiért, mártír sorsa is. A fülünkben csengenek kijelentései, az egész világon példaértékű szónoklata, programbeszéde, meggyőződésétől táplált kitartása. Mai igénk első része tiltás, felszólítás arra, mit ne tegyünk, de a második vers örömhíre pozitív jövőképet ad, Isten számunkra új esélyt adó szeretetéről szól. Isten képes megteremteni közöttünk a szeretetet, jogot, igazságot, egy olyan jövőt, amely az ő tetszésére van, amelyben kedve telik. Ezért szabadjon úgy kezdnem soraimat, ahogyan a Nobel- békedíjas baptista lelkészt tette.

Van egy álmom, hogy a mi gimnáziumunkban a Jézus Krisztusról szóló örömhír, az evangélium egyszer olyan üzenet lesz, ami nem megy egyik fülön be a másikon ki. Hogy nem a pusztán a tudás, erő és gazdagság lesznek céllá, vagy a boldogság forrásává az itt tanulók számára, hanem az a bölcsesség, aminek kezdete az Úr félelme. Hogy mindezek helyett a szeretet, a jog és az igazság válnak elérendő, szívbe fogadott értékké. Álmom, hogy Isten megismerése nem marad egy tantárgy keretein belül, hanem vágyott lesz az a kapcsolat, amelyben Isten mindezeket megteremti számunkra.

Van egy álmom, hogy szülőket és pedagógusokat úgy érint meg Isten, hogy lehull a hamis dicsekvés kényszere és Istennel fognak járni életútjukon. Hiteles keresztyén emberként a felnőttek képesek lesznek bizonyságot tenni Jézus Krisztusról, Aki magát mondja igazságnak, Akiben Isten határtalan kegyelme öltött testet.Hogy egymás legyőzése, a gyerekek tanulmányi eredménye, kupái, győztes fotóinak posztolása és az ezzel való dicsekvés hangja helyett az Isten ismeretével és Neki szóló dicsérettel fogunk találkozni közösségeinkben. 

Van egy álmom, hogy gyülekezetünk úgy tud befogadó lelki otthon lenni, hogy közöttünk is első helyre kerül az Úrral való dicsekvés, s az alázat, az elfogadás, a segítő szeretet lelkülete tölt be mindent. Amikor jogosságról és igazságról van szó, akkor a mi szempontjaink, önigazolásunk háttérbe szorul. Előre lép Krisztus, Aki megigazulásunkká lett az Isten előtt, Aki által minket elfogad és befogad az utolsó napon, az ítélet napján a mennyei Atya az örök hajlékba. Álmom, hogy egyetlen és mindent felülíró célunkká válik, magunk elmélyülni Isten ismeretében a neki való engedelmességben, s küldetésünk lesz sokak lelkének megmentése az Isten országa számára.

Szabad dicsekedni, nem tilos, de nem mindegy mi a tartalma, mi az alapja. Lehet büszkeség szívünkben, de minden evilági eredményünk mögött Isten megtartó, áldó szeretete áll- nem a mi kizárólagos érdemünk egyetlen elért magaslat sem, hanem Isten velünk való kegyelmes cselekedetéé. Hiszen mid van, amit nem kaptál? 1 Kor 4,7  Ezért vessünk le bűnbánattal minden hamis dicsekvést. Legyünk Urunk bűnbocsátó, bennünket felemelő jóságának dicsérői, hogy megmeneküljünk a kárhozattól, az istentelen élet és hamis dicsekvés bosszúállásának napjától. Van kiút, van más út is! Válasszuk azt! Istenünk megteremti a szeretetét, jogosságát és igazságát a Krisztusban. Lehet, hogy nem csillogó, nem is tetszetős, de Ő ebben leli a kedvét- szeretett Fiában gyönyörködik- és bennünk is, ha ezekkel dicsekszünk. Ámen

Sokan ismerjük az "Utazás a Föld középpontja felé" című történetet. Jules Verne egyedülálló képzelettel megáldott francia író művében arról olvashatunk, hogy a földgolyón befelé indulva csodás felfedezésekre tehetnek szert azok, akik ezt a merész utazást vállalják. Ezek a kalandjai  sosem válhatnak valósággá, a fantázia világán belül maradnak, hiszen minél mélyebbre fúrunk, minél  beljebb megyünk földünkben, egyre nagyobb a nyomás, a hő, ezért nem találunk sem elveszett világokat, letűnt korokat, főként nem élő organizmust, ha a középpont felé megyünk.

Más terepen, más helyszínen viszont pontosan kívánatos a középpont felé igyekvésünk. Eközben olyan világ tárul fel számunkra, amit ismerünk kell, ami alapvetően meghatározza létünket, embervoltunkat, keresztyén identitásunkat. Először is erre mutat rá ünnepünk, a jól ismert karácsonyi történet Lukács evangéliumából. Ma ugyanis a világtörténelem középpontjához közelítünk. Az időpont jól behatárolható: Augustus császár uralkodásának idején, amikkor Sziriában Cirénius volt a helytartó.

Amikor én jártam általános- és középiskolába, úgy mondtuk, hogy időszámításunk előtt és után. Így is kellett rövidíteni. Egy kisdiák nem kérdezi, miért pont akkor kezdték számolni az éveket és ki tudta, azt sem firtattuk, ki tudta, hogy pont onnantól kell ezt megtenni? Elfogadtuk, megtanultuk. Aztán egy kis idő múltán nyíltabb lett a beszéd, valamelyest bátrabbak lettek a történészek, és a papíron már ott állt a rövidítés Kr.e és Kr u. Igen, ott van a középpont, ahol Ő született! Vitathatatlan, tagadhatatlan, kitörölhetetlen, bármennyire fáradoztak azon, hogy elferdítsék, elhomályosítsák ezt a tényt.

Idézzük csak fel a karácsonyi történetet! Hogyan festenénk le?   Hogyan festik le a művészek? Hogyan jelenítik meg a faragott, installált betlehemek? Rengeteg a szereplő. Ahogyan a gyermekek által megjelenített dramatizált előadás során is láthattuk. Nyüzsgő, népszámlálásra igyekvő tömeg. Zajos kisváros, ahol minden fogadóban távolról érkezett, fáradt vándorok. Állatok, pánsztorok. Heródes és díszes udvartartása, a fővárosi, jeruzsálemi zsidóság. Messze napkeletről érkezett bölcsek- kíséretükkel, karavánjukkal. Aztán a mennyeiek is társulnak a képhez: angyalseregek. Szinte átláthatatlan lenne, ha nem tudnánk betéve az igét, hogy mi és ki következik a színre lépni.

De hol van a Kisded? Merre van az, akiről az angyal így szól: „ Üdvözítő született ma nektek!?” Bizony, középen van Jézus és mindenki ránéz, vele foglalkozik, Őt dicséri, miatta mozdul, hozzá igyekszik, számára visz ajándékot és ha a negatív szereplőket nézzük, ők sem vonhatják ki magukat ebből a körből: a szállásadók őket utasítják el, miatta  lesz zavart, haragos, féltékeny a király…  A világ egy jelentéktelen szeglete  a világtörténelem középpontjává válik,  mert Jézus van ott! Kétségtelen, hogy egyedül miatta és érte nyer ekkora jelentőséget egy egyébként nagyon is puritán háttér, egy szerencsétlen sorsúnak látható házaspár élete.

Jézus van középen és mindent megváltoztat. Ahol Isten Fia van középen, az többé nem mondható jelentéktelennek, hiszen isteni fénnyel, szeretettel, az ő örökkévaló jelenlétével telik meg minden, amiben Ő ott van- legyen szó bármiről is! Legjelentéktelenebbnek tűnő dolgaink is megszentelődnek, ha Ő van középen! Legyen szó munkáról, hétköznapi kihívásokról, egyszerű találkozásokról, s életünk minden területéről, kapcsolatokról, szavakról- ha Jézus van középen, akkor többé nem mondhatjuk, hogy valami csak haszontalan, elszenvedett ügy, hanem az elevenséggel, áldással telik meg! Bármi lehet hivatássá, szolgálattá, sőt a legapróbb cselekedet is evangélium hirdetéssé lehet, ha Jézus van a közepében. Ennek az ellentettje azonban még igazabb: minden lehet üres, jelentéktelen, ha Ő nincs ott. Legyen szó ünnepi előkészületről, ajándékozásról, zenéről. Ha nincs benne Krisztus, akkor mulandó, felejtendő, kevés értelemmel bíró…

Hogyan festenénk le a mai 21. századi valóságot? Mi kapna központi helyet és mi köré rendeződnének a szereplők? Pénz, korszellem, .hatalomvágy, globalizmus, a hideg értelem és a nagytörő én a maga vágyaival, érdekeivel? Sajnos én úgy látom, hogy így van…

Hová került mindeközben az Úr Jézus Krisztus?  Nem Ő a középpont, nem Ő  lényeg, csu pán csak függelék. S mivel Jézust csak egy kis plusszá, hangulattá, Jézuskává degradálták, Őt el is lehet távolítani, ahogyan halljuk is: levenni a keresztet, kitiltani a karácsonyból…

S hogyan festenénk le az egyházat? Miként mutatkozik meg az az egyház, ami az Ő népe? Középen áll- e benne Jézus Krisztus, vagy minden más lényegesebbé vált az egyháztörténet  két évezrede során? 

Jün testvér 1997-ben úgy érkezett Kínából Németországba, hogy nagyra becsülte a nyugat-  európai keresztyénséget, hiszen sok misszionárius érkezett tőlünk hozzájuk, akik életüket is adták az evangélium hirdetéséért. Miközben egy menekülttáborban várta, hogy betelepedési engedélyt kapjon, - ahogyan ő fogalmazott- hetente egy közeli „lutheránus” templomba járt istentiszteletre. Páran jártak csak istentiszteletre, néhány idős asszony csupán, akiknek az arcán- ahogyan a lelkészén is- nem lehetett örömöt látni. A lelkész és a gyülekezet is gondterheltnek mutatkozott, mint akik a világ össze terhét a vállukon hordják. Az ő ébredéshez, az evangélium tüzes terjedéséhez szokott lelke számára nagyon szokatlan volt mindaz, amit tapasztalt. Jézust hiányolta a közösség ünnepéből, életéből.

Ma reggel zsinatunk elnökeinek levelét olvastam. Azt írták, hogy „nehéz világban éljük az életünket,… amikor még inkább ragaszkodnunk kell a Krisztushoz kötődő lét transzparens megéléséhez. Meg kell mutatni, kihez tartozunk.”  Összefoglalva tehát, ebben a sok kihívással teli időben, sok sebtől vérző anyaszentegyházunkban hitvallóként kell megéljük mindennapjainkat. De vajon képes lenne Jézus Krisztusról vallani a szívünk?  

Miután magunk elé idéztük a világtörténelem közepét, a karácsonyi történetet sok- sok szereplőjével, életünk kisebb - nagyobb kihívásait, majd a mai nyugati keresztyénségről elmélkedtünk, végül személyesen is választ kell adni a köponti kérdésre.

A szív közepében mi lakik, ki lakik? Mi köré rendeződik a saját, személyes életünk? Mi, vagy ki áll középen? Pénz, korszellem, hatalomvágy, globalizmus eszméje, a hideg értelem vagy a nagytörő én a maga vágyaival, érdekeivel? Bizonyos személyek, akik nélkül el sem tudjuk képzelni magunkat?

Ott van-e középen Jézus, mint életünk Ura, a nekünk született Üdvözítő? Ott van-e a Jézus Krisztus a szívünk közepében, ahogyan a konfirmációi hitvallásban mondtuk: „ az én Uram és Megváltóm, aki nekem is bűnbocsánatot szerzett a kereszten”? S valóban minden köré rendeződik: szavaink, tetteink, indulataink, ünnepünk?

Ma azért jöttünk hozzá, hogy újra hallhassuk, Urunk számára mi nem vagyunk mellékes szereplők, hanem szeretettek, elfogadottak és drágák. Ő életünk, emberi valóságunk mélységébe, sűrűjébe jött, e bűnös világ közepébe. Megszületett értünk, hogy egyszer a szívünkben is megszülessen és minden, amink van, és amik vagyunk köré tudjon rendeződni.

Akik ismerjük, szeretjük és bízunk benne, eljöttünk ünnepelni, hogy Őt magasztalhassuk, akár az angyalok, hozzá igyekezzünk, akár a pásztorok, őt halmozzuk el életünk kincseivel, akár a bölcsek…    Ámen

Mintha a történelem kereke olykor visszafelé forogna… Az ötvenes évek elején, a Rákosi rendszer erőteljében egy évben betiltották a karácsonyt. Rettenetes, hogy a kommunista vezetés ilyesmire vetemedett. A szemem előtt látom ma is azokat, akiknek aznap is dolgozniuk kellett, majd lopva vágtak fenyőgallyat, hogy mégis meghitté tegyék az ünnepet.

Édesanyaként magam is igyekszem úgy megszépíteni és előkészíteni a karácsonyt, ahogyan azt a szüleinktől láthattam. Lelkészként az adventi időszak lelki felkészülést és csendet adó órái erőt jelentenek számomra, bármennyire is sűrűsödik a szolgálat. Az adventi koszorú fénye a Világ Világosságára, Jézusra mutató ősi keresztyén himnuszt idézi: „Jöjj népek Megváltója, így kér a föld lakója!”

Városunkban egy új és jó hagyományt követünk. Lelkészek és egyháztagok szolgálata nyomán megtelik a főtér az ószövetségi próféták ígéreteivel és evangéliummal - s remélem sokak szíve is kész részesedni belőle. Jézus Krisztust megéneklő, Rá mutató kicsik és nagyok tesznek bizonyságot hétről hétre itt is, akár templomainkban. Az Úr megszületésének története két évezrede örömmel tölti el a világot. Miközben hallgatjuk, magunk is megtapasztaljuk, hogy Jézus Krisztusból kapható a legtökéletesebb, egyedül örök szeretet. Többre vágyó szívünket, üres, fáradt életünket látva lehajol, felemel minket és átélhetjük: velünk az Isten!

A minap szomorúan számolt be egy kedves testvér arról, hogy egy másik településen már nem számítanak a lelkészektől jövő adventi üzenetekre. Mintha valóban visszafelé forogna a történelem kereke. A kommunista diktatúra célja a társadalom vallástalanítása volt. S bár csak egy évben maradt ki a karácsony és ebben visszakozz lett, de a keresztyénséget módszeresen szorították vissza. Névadót vezettek be és teret nyert a társadalmi temetés. A karácsonyt átnevezték fenyőünneppé, melyet az Értelmező Kéziszótár így definiált: „December végén a gyermekek számára rendezett, a gyermekek megvendégelésével és megajándékozásával egybekötött ünnepély a feldíszített fenyőfa körül.” A karácsony Krisztustól való megfosztása aztán a családra és a szeretetre fókuszálva folytatódott.

Az elkötelezett keresztyénség elleni harc napjainkban is tart. A jelen tudatformálói a tolerancia és belátás szavakat tűzték zászlaikra. Más vallásúak hitelveit előtérbe helyezve az európai keresztyénség fokozatosan gyengül, egyre nagyobb identitás válságba kerül. Túlzó liberalizmusa egyre inkább nihilizmusba torkollik, semmit sem ad, és semmit sem tart megőrzendőnek. Önként mond le a kereszt jeléről, száműzi karácsonyi koncertjeinek műsorrendjéből az ősi, Jézust magasztaló énekeket. A nyugati világ megint csak „kellemes ünnepeket” kíván, miközben mi már rátaláltunk az „áldott karácsonyra”.

Nem tudom elképzelni az angyalok, pásztorok, háromkirályok nélküli kiüresedett karácsonyt, bármennyire is fáradoznak a múlt és jelen ideológusai. Eltűnjenek csodálatos karácsonyi korál énekeink, betlehemeseink? Krisztus nélküli karácsony? Akinek a születése a világtörténelem középpontja, időszámításunk kezdete? Krisztustalan Krisztusünnep? Olyan lenne, mint a születésnapos nélküli születésnap. Pontosan a lényeg hiányozna. S bizony sokak életéből pontosan a legfontosabb hiányzik. A jászolban fekvő „ Kisded” , az Isten Fia ismerete, aki nekünk született, miattunk szenvedett és hozzánk hajol, hogy általa Életünk legyen. Ezért: „Hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész nép öröme lesz: Üdvözítő született ma nektek az Úr Krisztus.” Lk 2,11

Mily drága a te szereteted Istenem, szárnyaid árnyékába menekülnek az emberek. Zsoltár 36,8

( Elhangzott az első adventi vasárnapon, a városi gyertyagyújtás alkalmával.)

Ugye tudjuk mit jelent az, ha valami a drága? Megannyiszor voltunk már olyan helyzetben, hogy ránéztünk valamire egy áruház kirakatában, vagy polcán, és sajnálattal állapítottuk meg, hogy drága. Sokba kerül, ezért nem kaphatjuk meg, nem ajándékozhatjuk, nem lehet a miénk. Így az ünnepre készülve, beosztva a rendelkezésre álló anyagi javainkat, talán többször felsóhajtottunk már: "szép ez a termék, jó is lenne valakinek, akit szeretünk, örülne is neki, de drága"…

Nem tudjuk mitévők legyünk, mert szeretnénk valami értékeset adni, s az értékes általában drága. Most volt a fekete péntek. ( Ez is begyűrűzött hozzánk, bár az amerikai hálaadás csütörtökre eső ünnepét követve szokott lenni, s mi ezt nem ünnepeljük. ) Ennek kapcsán arról adtak hírt, hogy a drága termékeket jól leárazták és rengetegen hozzá akartak jutni a szupermarketekben… De ki hallott már arról, hogy egy Zsolnai készletet leáraznak, vagy egy gyémánt nyakéket, egy Ferrarit 70-80 % os engedménnyel lehet megvenni? Ami igazán értékes, az értékálló, drága. 

De nem is ennek a belátása kérdés számunkra, hanem hogy képesek vagyunk- e lelki síkon, az élet más területén tisztában lenni azzal, mi az érték, valamint az igazán értékest megbecsülni, valóban értéknek nevezni?

Régen egy szakembert mesternek hívtak- mert a szaktudás megszerzése sokba került, sok időbe, energiába, a szakmai ismeret nagy érték volt… Ma már bizony előfordul, hogy egy szakmunkás képzőben a végzősök fele megbukik, nem érték sem a tanulás, sem a szakképzettség…

Régen a fiatalok ártatlansága nagy érték volt, ma már úgy tűnik, inkább szabadulni akar tőle fiú és lány egyaránt. Fitogtatják egymás között, ki veszítette el hamarabb, pedig egy értékkel nem így bánunk…

Régen az Istennel való közösség megélése nagyon értékes volt, ma már ez sincs így, hiszen 500 ülőhely van a templomunkban, de ennek a lehetséges létszámnak csak a töredéke volt ma az istentiszteleten.

Régen – s nem csak a könyvnyomtatás előtt- az Isten igéje a Biblia nagy érték volt, ma már nem hogy 2500 Ft-ot, de ennél kevesebbet sem áldoznak rá szívesen …

Ma már mintha a hideg észt istenítenék… Régen a hit, a tiszta istenfélő, bibliás kegyes élet is érték volt. Egy kedves ismerősömet is ennek alapján választotta ki magának a leendő férje. Az volt számára a legnagyobb érték, hogy hitben járó lány volt.

A zsoltáros azt mondja, hogy Isten szeretete drága. Nem csak 3000 évvel ezelőtt volt ez így, ma is igaz. Isten szeretete drága. Meg akarjuk- e kapni? Ha  lenne egy kis leárazás meg akarnánk szerezni? Akarunk belőle részesedni, vagy keserűen mondjuk, hogy nem nekünk való, túl sokba kerül?

Hogyan gondolkodunk Isten szeretetéről? Mint egy felbecsülhetetlen értékről, vagy valami olyanról, ami nélkül jól megvagyunk? Az a fontos, hogy kényelmes nyugodt életet éljünk? Az a legfontosabb, hogy testileg rendben legyünk, egészégben éljünk? Az lényeg, hogy "szeressük egymást gyerekek"? Az a fontos, hogy mi emberek legyünk jók? Sokan az embert dicsőítik, és azt kérdezik: „ Kell ennél több?” Én azt mondom, igen. Hiszen az Isten szeretete tökéletes, mindenkinek szóló és tiszta, meggazdagít, nélküle pedig szegények maradunk. Milyen érdekes, igaz? A legdrágábbat megszerezve nem elszegényedünk, hanem gazdagok leszünk!

Egyesek azt gondolják, hogy Isten szeretete nem nekik való.  Mert nincs olyan fizetőeszközük, amivel megszerezhetnék. Nem ismerik jól a Bibliát, nincsenek megkeresztelve, ezért alkalmatlannak tartják magukat Isten szeretetére. Pedig nem kerül nekünk sokba: csak időt kell adni érte, őszinte bűnbánatot kell adni érte. Figyelmet kell adni érte, nyitott szívet kell adni érte.  Ki kell csak érte nyújtani a kezünket és megkaphatjuk, ha imádsággal, szívünk tiszta vágyakozásával kérjük.

A zsoltáríró azt mondja: Mily drága a te szereteted Istenem! Igen drága, de nem nekünk, hanem neki. Hiszen mi egészen olcsón megússzuk: figyelemmel, imádsággal, idővel, őszinte szavakkal. De attól drága, amit Ő adott érte. Életet, életáldozatot! Önmagát adta a kereszten, hogy nekünk az Ő szeretete drága, igaz, valódi érték legyen. Jézus Krisztus születése azért olyan nagy dolog számunkra, mert tudjuk, hogy mekkora szeretet volt benne, és milyen borzasztó áldozattal mutatta meg ezt nekünk!

Hónapok óta  a migráns témával kelünk, fekszünk. Tele van minden vele. Talán most azt mondják a Kedves Testvérek: " Jaj ne, csak itt legyen végre nyugtunk, távolságunk ettől!". Hadd mondjam most az igére reflektálva: bárcsak tudnánk mi is menekültek lenni! Bárcsak úgy élnénk, mint azok, akik a világ bármely részén jogosan, valódi háborúskodás elől, üldöztetést szenvedve menekülnek! Bárcsak érzenénk, mit  jelent menekültnek lenni! Azt, hogy valakire rászorulok, oltalmat keresek, megértésre vágyok, jó szót szeretnék, nyitott szívvel kérek irgalmat, befogadást. Bárcsak úgy látnánk most az Úr Jézust, hogy odamenekülhetünk az Ő tökéletes, drága szeretetéhez! Mert Ő az egyetlen, ami nem irtózik a bűntől, bűnöstől, aki nem kritizál, nem szól meg, nem nevet ki nem súg össze a hátunk mögött, nem hagy ott a kétségeinkben, nem közönyös életünk nehézségeiben, hanem közénk jön és felkarol, megbocsát és helyreállít!

Az igénk azt mondja: „ Szárnyaid alá menekülnek az emberek” Ha Isten szeretete drága, oda menekülnek hozzá. Ha tudjuk, hogy menekültek vagyunk, Isten szeretete után vágyódunk, ott nyugodhatunk meg.

Ma nem elég összegyűlni. Ma nem elég az összetartozást megélni. Ma nem elég szép szavakat mondani és hangulatot kelteni. Ma végre el kell mondani: Istenre szorult menekültek vagyunk, akik az Ő szárnya oltalmába jönnek, és drága szeretetében reménykednek. Ámen

Dr. Fischl Vilmos

a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának

főtitkára volt a vendégünk

november 26-án, csütörtökön 18 órától. 

A főtitkár úr evangélikus lelkész, a hadtudományok doktora, ezért biztonságpolitikai kérdésekben is szakértő. Az ökumenikus kapcsolatokon túl az iszlám témájában és a radikális iszlámra vonatkozóan is kérdezhettünk tőle. Arra a kérdésre, hogy mi a teendőnk, előadónk a címben található felszólítást komoly feladatként tárta elénk. Hiszen nem elég tájékozottnak lennünk,s nem is kell rettegnünk. A jó válasz a mai kihívásra röviden ez: meg kell újulnunk hitünkben! 

Legyetek készen Jézussal találkozni életben, halálban!

Máté evangéliuma 24. fejezete 37-51 alapján:

Ahogyan Nóé napjaiban történt, úgy lesz az Emberfia eljövetele is. 38 Mert amiképpen azokban a napokban, az özönvíz előtt, ettek, ittak, házasodtak és férjhez mentek egészen addig a napig, amelyen Nóé bement a bárkába, 39 és semmit sem sejtettek, míg el nem jött az özönvíz, és mindnyájukat el nem sodorta, úgy lesz az Emberfiának eljövetele is. 40 Akkor ketten lesznek a mezőn: az egyik felvétetik, a másik otthagyatik, 41 két asszony őröl a kézimalommal: az egyik felvétetik, a másik otthagyatik. 42 Vigyázzatok tehát, mert nem tudjátok, hogy melyik órában jön el a ti Uratok!" 43 "Azt pedig jegyezzétek meg: ha tudná a ház ura, hogy melyik őrváltáskor jön a tolvaj, virrasztana, és nem hagyná betörni a házába 44  Ezért legyetek ti is készen, mert abban az órában jön el az Emberfia, amelyikben nem is gondoljátok!"  

45     Az okos és a gonosz szolga  Ki tehát a hű és okos szolga, akit azért rendelt szolgái fölé az úr, hogy kiadja nekik az eledelt idejében? 46 Boldog az a szolga, akit ilyen munkában talál ura, amikor megjön! 47 Bizony, mondom néktek, hogy egész vagyona fölé rendeli őt. 48 Ha pedig a gonosz szolga így szólna szívében: Késik az én uram, 49 és szolgatársait verni kezdené, és együtt enne és inna a részegekkel: 50 megjön annak a szolgának ura azon a napon, amelyen nem várja, és abban az órában, amelyben nem is gondolja; 51 akkor kettévágatja, és a képmutatók sorsára juttatja: ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás.

1. Kegyetlen szembesülés- a mindennapokba beékelődik a halál, az egyik megy, a másik marad…

Mai igénk egy olyan lelki helyzetet vázol fel, melyen mindannyian keresztülmegyünk, ha meghal a hozzátartozónk. Rideg a valóság, melyben nem tudunk megkönnyebbülten érezni amiatt, hogy mi még itt maradhattunk. Fájdalommal, keserűséggel és szomorúsággal jár a gyász. Ürességet érzünk, és nagyon hiányzik nekünk az a szerettünk, aki kilépett ebből az életből. Hiszen az egyik megy a másik marad...

A mindennapokba beékelődik a halál, miközben a maga jó rendje szerint megy minden, az élet dolgaiban sürgünk- forgunk. Haladnak a napok, dolgozunk, igyekszünk a létfenntartásra, kapcsolatokat teremtünk. Úgy tesszük mindezt, mintha ez a lehetőség folyamatosan megadatna, ha nem kellene számolni azzal, hogy majd véget ér.  Sőt mit sem sejtve arról… miről is? Hogy Isten, az élet és halál Ura, az idő Ura. Isten felettünk áll, s mi az Ő kezében vagyunk. Mert amiképpen azokban a napokban, az özönvíz előtt, ettek, ittak, házasodtak és férjhez mentek egészen addig a napig, amelyen Nóé bement a bárkába, - és semmit sem sejtettek, míg el nem jött az özönvíz, és mindnyájukat el nem sodorta, - úgy lesz az Emberfiának eljövetele is.               

Számos gyászoló testvér mondja újra és újra ezeket elhalt hozzátartozójáról beszélgetve: " Pedig még azon a héten olyan jókedvű volt, pedig még tervezett, hogy a laposi kertben még ezt-azt ő fog megcsinálni"! "Pedig még olyan jól evett, lehetett vele beszélgetni, pedig úgy tűnt, hogy erősödik, soha nem beszélt a halálról, még élni akart." Pedig nem is volt jele annak, hogy ilyen nagy a baj, pedig ott voltunk vele, erős volt a szíve, erős volt az akarata, sosem adta fel… Ugye így van? Még akkor is erősen bizakodunk, amikor a szemünk előtt lassan leperegnek szeretett hozzátartozónk élete homokóráján a szemek. Elfogy, elköszön, elcsendesedik, elnéz már máshová… Mégis, mindeközben mit sem sejtünk, vagy mit sem akarunk sejteni. Ahogyan Noé napjaiban is volt. Az életre, a "most"-ra koncentrálunk, az emberihez ragaszkodunk. Nem csak akkor történik ez így, amikor valaki hirtelen, előjel nélkül megy el e világból. Nemcsak akkor kell ennek igazat adni, amikor azokra gondolunk, akik más emberek erőszakos tervének lettek áldozatai a világon bárhol, akár napjainkban is. Igenis váratlanul ér, hogy nincs tovább. Kegyetlen, rideg valóság, hogy az egyik elvitetik, a másik ott hagyatik, és az itt maradtaknak kell megküzdeni ezzel a ténnyel, az élet és halál összefüggéseivel.

2. Jézus jön értünk! Mikor? Nem tudjuk!

Ez az ige azonban első, felületes értelmezésénél,- ahogyan gyászunkban, emlékezésünk során érteni vagyunk képesek- sokkal többet mond. Bár számunkra a halál a végpont, de az még nem Jézus visszajövetele. Mégis vitathatatlan, ez után nincs lehetőségünk változni, változtatni, nincs lehetőség megbánni semmit, sem megtérni sem megbocsátani. A halál által kerülünk közelebb a kikerülhetetlen ítélethez, az azzal való találkozáshoz. Ugyanis Jézus egyszer visszajön ítélni élőket és holtakat! Mikor lesz ez? Nem tudjuk, de azt igen, hogy az ítélet előtt Urunk jön! Urunkkal fogtok találkozni!

Vajon számolunk-e életünkben és halálunkban azzal, hogy életben és halálban Jézus Krisztuséi vagyunk? Számolunk- e azzal, hogy több az élet, mint test? Ez ugyanis mindent más fénybe, más megvilágításba helyez! Amíg az az elmúlás ténye lesújt és sötét jövőt fest elénk, addig a Jézusba vetett hitünk átvezet ezen a sötét alagúton az örök élet ragyogása felé. Ezért gyújtunk gyertyát, ezért emlékeztetjük magunkat arra, hogy Jézus a világ világossága, és ezért kapaszkodunk bele az eljövendő örök élet ígéretébe. Uratokhoz fogtok jutni egyszer!

Gondoljuk csak végig, milyen érzéseink vannak akkor, ha egy családtagunk külföldre megy dolgozni, tanulni. Nyugtalanít, hogy mivel fog találkozni, hogyan győzi le a nyelvi és kulturális akadályokat. Teljesen más ez, ha olyan városba megy, ahol ismerőseink élnek, és tudjuk, hogy hozzájuk fordulhat majd, számíthat rájuk, ha baj lesz.  Valahová menni teljesen más, mint valakihez menni. Nem mindegy miként gondolkodunk az elmúlással, a kikerülhetetlen jövővel kapcsolatosan. Még a reménység is csekély, amíg személytelenül reménykedünk csupán valami mennyei országban, valami örök boldogságban. Teljesen más az, ha tudjuk, Urunkhoz, a mi szerető megváltó Jézusunkhoz megyünk. Hozzá térhetünk haza, vele lehetünk, nála rakhatjuk le életünk terheit és Ő örökké körülvesz bennünket az Ő szent, békességet és örömöt adó jelenlétével. Ahogyan a Jelenések könyvének 21. fejezetében olvashatjuk: Ő ( Isten) velük fog lakni, ők pedig népei lesznek, és maga az Isten lesz velük; és letöröl minden könnyet a szemükről.

Szeretett emlékező testvérek! Tudunk így előre nézni? Valóban erről szól a hitünk? El tudjuk mondani, hogy szeretteink és mi is Urunkhoz fogunk hazamenni ebből a világból? Az Úr Jézus ígérete ez: " Én élek és ti is élni fogtok"! Három hete a kondorosi temetőben egy különös felfedezést tettem. Egy családi sírra, dédapám, egyben nagypapám testvérének sírjára ez van felírva: "Itt nyugszanak az Úrban drága szüleink." Milyen jó, hogy én bár sosem láttam őket ebben a világban, nem ismertem őket, de majd odaát találkozni fogunk! Ők is az Úrban haltak meg, és az Úrnál lehetnek örökké!

3. Úgy élni, hogy bármikor nyugodtan távozhassunk, bármikor jó lélekkel adhassunk számot.

A szolga megbízatása abban állt, hogy kiadja az eledelt...  Mondhatnánk úgy is, hogy ő az, aki az evangéliumot adja át másoknak. A lelki táplálék nem csak kifejezetten a kimondott ige, hanem a bizonyságtétel, a megélt hit. Úgy élni, hogy bármikor nyugodtan távozhassunk, bármikor jó lélekkel adhassunk számot.

Szeretett emlékező Testvérek! Az ige nem csak annyit tár fel, hogy a mindennapjainkban számoljunk az oda beékelődő halállal és számoljunk még inkább Urunk hatalmával, visszatérésével, azzal, hogy egyszer hazatérhetünk majd. Útmutatást, sőt felszólítást kapunk arra, hogy életünk miként kell menjen, hogyan kell folyjék, hogy biztos jövő és ne csak vágyott dolog legyen az, amiről az előbb szóltunk: az üdvösség valósága. Mert az örök élet lehet kárhozat és üdvösség. Nem mindenki örökölheti ezt az örömteli jövendőt, csak az, akit szolgálatban talál Ura. Mit is kell ez alatt értsünk?

Jézus egy olyan példázatot mond, ami arról szól, hogy egy szolga kiadja a többieknek az eledelt. Az élet feltételeit nyújtja másoknak. – Tudunk- e életet adni? Nem csak világra hozva egy új életet, mint az édesanyák. Nem csak azzal az utolsó kanál étellel, itallal meghosszabbítva szerettünk földi létét. Tudjuk- ez életet, az örök életet munkálni másokban? Tudjuk- ez életet nyújtani mások számára? Képesek vagyunk- e az élet beszédét, Jézus Krisztust magát kínálni? Tudjuk- e az Ő szeretetét megélve, az ő bocsánatát megadva az örök életet, a lelki életet munkálni? Mi nem a halálnak vagyunk alávetve, hanem az Élet, azaz Jézus Krisztus szolgái lehetünk! Adjuk hát azt tovább az evangéliumot a körülöttünk lévőknek, a ránk bízottaknak. Azt nyújtsuk, ami épít, ami az örök életre tart meg, és ne adjunk teret a kritikai, romboló hangnak, de semmilyen más pusztításnak se! A lelki táplálék nem csak kifejezetten a kimondott ige lehet, hanem a Jézusban való hit megmutatása, a cselekvő szeretet bizonyságtétele.

Jézus magáról mondta: Én vagyok az út az igazság és az élet. Vigasztaljuk egymást ezekkel az igékkel!  A halál torkában, azzal szembesülve, vagy az elmúlást nehezen várva is szóljuk az életről, éljük meg Krisztust! Akkor is, amikor senki sem sejti, akkor is adjuk Őt: bűnöket bocsátó irgalmát, jóságát és békességét. Egyedül az lehet az örök életre biztosítékunk, ha az élet beszéde szerint, Krisztusnak, és vele élünk itt. Így odaát is az övéi leszünk. Tehát akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk. Ez a bizodalmas hit jogosít fel arra, hogy bármikor nyugodtan távozhassunk.

Az első Pünkösd során, a Szentlélek kitöltésekor a jelenlévők hatalmas szél zúgásához hasonló hangot hallottak. Az efezusi levél lapjai között talán nem úgy halljuk zúgni ez a szent szelet, mint János evangéliumában. Pedig ezekre az alábbi sorokra is egyértelműen igaz, hogy átjárja a Lélek, hogy a Lélek is átjárhassa a mi életünkben is az  időt, örömöt, legbenső kapcsolatainkat.

Az alkalmas idő

5,15       Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen,                                     

5,16       kihasználva az alkalmas időt, mert az idők gonoszak.                                                                   

5,17       Éppen azért: ne legyetek meggondolatlanok, hanem értsétek meg, mi az Úr akarata. 

5,18       Igazi ünneplés- Ne részegeskedjetek, mert a borral léhaság jár együtt, hanem teljetek meg Lélekkel,

5,19       mondjatok egymásnak zsoltárokat, dicséreteket és lelki énekeket;  énekeljetek és mondjatok dicséretet szívetekben az Úrnak,  

5,20       és adjatok hálát az Istennek, az Atyának mindenkor mindenért,

a mi Urunk Jézus Krisztus nevében.                                                                                                      

5,21       Házastársak intése- Engedelmeskedjetek egymásnak, Krisztus félelmében.

Amikor a Lélek átjárja az időt

Bosszantó, ha visszaélnek az időmmel, s egy megbeszélt időpont helyett valaki később érkezik. Ennél bosszantóbb, ha azt hallom: „mindenkinek arra van ideje, amire akarja”! Bárcsak lenne több szabadon felhasználható időm! Legalább egy pár nap, amit valóban úgy töltök meg tartalommal, ahogyan tetszik! S ha úgy tetszik, egyszerűen csak múlatom az időt, engedem, hadd menjen!  De most még a naptár diktál: a mindennapjaim a munkatervekhez és az órarendekhez igazodnak, amiből sokféle kötelező időtöltés következik.  Megbeszélések, találkozók, hittanórák, ülések, gyülekezeti alkalmak, esküvő, temetés. Mindenhol pontosnak kell lenni. A fontos terminusok előtt a mobiltelefonról kapunk jelzést, el ne feledjük, hogy ma edzés, háromkor érzik meg a gyermekünk busza, este zenekar… Azt sem tudjuk, hogyan fussunk versenyt az idővel, és már most a nyugodt időskorra vágyakozunk.  Ezért nevetünk össze a barátaimmal, ha olyan nyugdíjasokkal találkozunk, akik mindig sietnek, sosem érnek rá, alig lehet velük szót váltani.

Ki tudjuk egyáltalán használni a rendelkezésre álló időt? Nem másként kellene tervezni, beosztani? Mire jut időnk, ha gyakorta arra sem, amire szeretnénk? Egy kedves ismerősöm azt mondta, hogy reggelente a felkelés utáni első fél óráját mindig Istennek adja. Hiszen ezen múlik minden. Dietrich Bonhoeffer is ugyanezt fogalmazta meg, amikor arra utalt, hogy a reggeli imádság dönt a napunk sorsáról. Ha a teljesítménykényszer, az aggodalom hatja át a kapott időt, abból kapkodás és a végén kimerültség lesz. Ha az időbeosztásunkat is átjárja a Lélek, akkor megérthetjük mi az Úr akarata, merre kell menni, hol szabad valamit elengedni.  Ha vele kezdünk, és rá hallgatunk, akkor egyre ritkábban vádoljuk magunkat a mulasztásokért, inkább hálát adunk azért, amit megtehettünk. S az is igaz, ha a Lélek átjár bennünket, másként kezdünk tervezni, másként nézünk az óránkra, napunkra, szabadidőnkre. Minden perc drága lesz, amikor valakinek Jézusról szólhatunk. Minden helyzet különlegessé válik, ha Jézus nevében segítünk. Átértékelődik a pihenésre, szórakozásra szánt idő, ha valakinek Jézus Krisztust kell megmutatnunk- szívvel, szájjal, lélekkel, tettekkel.

Ha bölcsen élünk, a Lélek által átjárt időbeosztásunkat követve, akkor életünk összessége is másként sejlik majd fel. Nem azt fogjuk érezni, hogy lassan lepereg életünk homokóráján az utolsó szem, hanem bátran hihetjük, hogy az időnk végén az örökkévalóságba lépünk, Urunkkal leszünk.

Amikor a Lélek átjárja az ünneplést

Sok középiskolában szeptember utolsó hete a diákönkormányzat kampányhete. Ilyenkor a végzős osztályok versengenek egymással, vagy ha nagyobb városban járunk, akkor több iskola végzősei küzdenek azért, hogy közülük kerüljön ki a diákpolgármester. Óhatatlan, hogy ezekhez a színes városi felvonulásokhoz csapódnak olyanok is, akik már túl vannak a tanulmányaikon. Ha egyik- másik ránk lehelne, rögtön tudnánk, mitől van olyan jó kedve. Nem lehet másként szórakozni? Csak az alkohol tudja azt az állapotot garantálni, amitől megjön a jókedv? Csak mámorosan lehet elfeledni a szorongást, feladatokat, és felszabadultan örülni?

Pál tudatja velünk, hogy van szent öröm. A Lélek átjárja az ünneplő embert, átjárja a szívet, a gondolatokat, az éneklést, a mozgást is. Talán túlságosan felfokozottnak érezzük azokat a felvételeket, ahol dicsőítő közösségek éneklését látjuk. Pedig semmi túlzó nincs abban, ha valaki szívből tud ujjongani, énekelni és úgy átjárja Lélek, hogy csak kezeit az ég felé tárva tud megállni az Úr előtt. Óvodások és kisiskolások is korlátlan örömmel képesek dicsérni Istent.  Íme, a kis gyermekdal is: „Fejem, vállam, térdem, talpam mind az Urat dicséri!” Ők nem szégyenlősek, amikor mozdulatokkal kell kísérniük az éneklést, sőt a végén tapsolnak, ugrabugrálnak. Túlzó? Miért lenne az? Inkább azt mondanám, gyermekien tiszta. Ilyen a Lélekkel átjárt ünneplő ember: tiszta. Átadja magát Isten magasztalásának, megszentelődik a hétköznapi öröme is. Tehát nem néz furcsán, nem dülöngél, nem dünnyög, vagy átkozódik, hanem hálát ad. S ha nem énekel, belül, csendben a szívében mond dicséretet.

Amikor a Lélek átjárja két ember szívét

„A párkapcsolatban a szerelem a legfontosabb.” De mi történik akkor, ha mindkét fél a maga boldogságát keresi, és annak megvalósulásáért küzd? Mi van, ha csak emberi alapon áll egy házasság? Egy szó elég erre: baj. Ha nem járja át a szíveket a Lélek tüze, akkor nem csak önző, vagy szeretetlen helyzetek adódhatnak, hanem eltorzulhat, és szét is törhet a házasság.  Ha a Lélek átjárja két ember szívét, akkor nem az „én” vagy a „te” követel teret, hanem az „egymás” akar közös jelent, jövőt.  Aggódom, ha egy keresztyén lánynak nem hívő szerelmese van. Az szokott lenni a vége, hogy a gyülekezetbe tartozó elmarad, a másik nem integrálódik. Szomorúan látom, amikor a férj, vagy a feleség egyedül jár istentiszteletre. Pedig amikor a Lélek átjárja két ember szívét, akkor együtt ülnek a templompadban, de kint a vízparton is. Amikor a Lélek átjárja két ember szívét, az ezt jelenti, hogy egyek- egyek a Krisztus félelmében, aki megtanít bennünket szeretni, áldozatot vállalni, a másik javára élni, egymásnak engedelmeskedni.

Úr Jézus Krisztus! Add Lelkedet, hogy átjárja egész életemet! Segíts, hogy meglássam, hogyan szervezhetem meg mindennapjaimat a múló időben, s megértsem akaratodat. Segíts, hogy megszentelt lehessen az örömöm! Védd meg a tévútra kerülteket, akik e világ szerint képesek csak felszabadultan örülni! Segíts a házaspároknak hűséges szeretettel szeretni egymást, úgy, ahogyan te szeretsz minket. Járj át fényeddel, járj át Lelkeddel! Ámen

Ma a keresztelési beszédet osztom meg a blog olvasóival.

"Nagy próféta támadt közöttünk, és meglátogatta Isten az ő népét." Lk 7,16

Kinek ne lett volna már látogatója?

Tudjuk, mit jelent, ha látogatónk érkezik: ismerősünk, rokonunk egy kis időt, egy - két órát eltölt velünk. Ezt a találkozást kellemes beszélgetés és érdeklődő udvariasság jellemzi. A gyermekek születése jó aktualitást ad egy újabb látogatásra. Öröm, amikor a szülők megtapasztalhatják: gyermekük a figyelem és a szeretet megnyilvánulásának kiváltó oka. 

A látogatást általában ajándékozás is kíséri. Az én keresztmamám - bár mellettünk lakott és emiatt szinte napi kapcsolatban álltunk- sosem jött hozzánk üres kézzel. Egy pár szem cukor, vagy gyümölcs, frissen sült sütemény mindig volt nála, amivel megörvendeztetett bennünket. Mögötte ott volt a törődő figyelem, szeretet. 

A mára kijelölt újszövetségi igeszakaszból választottam azt a mondatot, mely arról szól, hogy meglátogatta Isten az ő népét. Lukács egy szomorú eseményről számol be, egy özvegyasszony egyetlen fiának haláláról. Nain városában Jézussal szembe jött a gyászmenetet. Amikor Jézus látta az anya szomorúságát, visszaadta neki egyetlen gyermekét, feltámasztotta a halálból. A város népe pedig, akik látták ezt a csodát, dicsőítették Istent. Jézust nagy prófétának nevezték és így összegezték a rendkívüli örömöt: "meglátogatta Isten az ő népét".

Egy kisfiú keresztelésekor talán megdöbbentő egy ilyen történetet felolvasni. Mégis értsük a párhuzamot jól! Hiszen ma is onnan ismerhetik fel, kicsoda közöttünk Jézus, ahogyan ő hozzánk érkezik és megajándékoz bennünket. 

Hiszem, hogy ennek a kisfiúnak a környezete is onnan fogja majd megismerni Jézus Krisztust, az élő Urat, amit az ő életében, őrajta cselekszik. Már most is így lehet ez, nem csupán a későbbiekben. A szülők és a keresztszülők a családjuk és az ismerőseik körében hírt adtak a mai keresztelőről. Miért történik mindez? Mert hisszük, hogy Jézus velünk van, és mindannyiunkat hív a vele való bensőséges közösségre, valamint az eljövendő üdvösségre. Akik ma helyette mondják el a hitvallást, szeretnék, ha  a keresztség szentségében Urunk ennek a kisgyermeknek is megígérné a bűnök bocsánatát, az örök életet, de a mindennapi jelenlétét, oltalmát, áldását is. Szeretnék az Ő kezébe adni a kisgyermek jelenét, jövőjét. Már az ünnep ténye is Jézus értünk való cselekedetéről szól!

Van egy rádiós műsör, a címe: " Vendég a háznál". Gyermekekről szól felnőtteknek. Gyermekeink látogatóban vannak nálunk, hosszabb- rövidebb ideig időznek velünk. A mi felelősségünk ebben az időben megismertetni velük Jézust, akiben bízhatnak, akire építhetik az életüket. A szülők és keresztszülők dolga megélni hitüket, és lelkiekben is nevelni, vezetni azt, aki rájuk van bízva. Nekünk is engedni kell a magunk felnőtt életében, hogy Jézus kézbe vegyen minket! Ő értünk és rajtunk is kész megmutatni kegyelmes tetteit, életet formáló, életet újító igéje erejét. Bárcsak mindannyiunk sorsában láthatóvá lenne Jézus megbocsátásának ereje, hitet ébresztő hatalma!

A 121-es énekünk ( Ó maradj vélem) egyik sorában Jézust kérjük: " Jöjj ne vendégnek, de maradj velem!" Azt szeretnénk, ha Jézus nem vendégségben, látogatóban lenne ezzel a kisgyermekkel, hanem minden napon. Ő pedig ígéri is ezt mindannyiunknak!  S fordítva is így kell legyen!  Jó lenne, ha nem csak vendégként, vagy ritkán fogadott látogatóként tekintene Jézusra a ma megkeresztelt, hanem mint jó barátjára, Urára, Mesterére. Őbenne bízhat, akinek a tettei rajta láthatóvá válhatnak, hogy mások is felismerjék: meglátogatta Krisztusban Isten az ő népét! 

( Grafika: Fecske Orsolya: A szívét adja)

 Igehirdetés 2015. szeptember 13-án

Hogyan is van az a Lélek szerint? Mit jelent Krisztus törvénye? Hogyan hordozzam a magam és a másik terhét?

Galata 5, 25-6,10 alapján

5, 25  Ha a Lélek által élünk, akkor éljünk is a Lélek szerint. 26  Ne legyünk becsvágyók, egymást ingerlők, egymásra irigykedők.

Kisztus törvényének betöltése

6,1 Testvéreim, ha valakit tetten is érnek valamilyen bűnben, ti, akik lelki emberek vagytok, igazítsátok helyre az ilyet szelíd lélekkel. De azért vigyázz magadra, hogy kísértésbe ne essél.2 Egymás terhét hordozzátok: és így töltsétek be a Krisztus törvényét.3 Mert ha valaki azt gondolja, hogy ő valami, jóllehet semmi, megcsalja önmagát. 4 Mindenki a saját tetteit vizsgálja meg, és akkor csakis a maga tetteivel dicsekedhet, és nem a máséval.5 Mert mindenki a maga terhét hordozza. 6 Akit pedig az igére tanítanak, az minden javából részesítse tanítóját. 7 Ne tévelyegjetek: Istent nem lehet megcsúfolni. Hiszen amit vet az ember, azt fogja aratni is: 8 mert aki a testének vet, az a testből arat majd pusztulást; aki pedig a Léleknek vet, a Lélekből fog aratni örök életet.9 A jó cselekvésében pedig ne fáradjunk el, mert a maga idejében aratunk majd, ha meg nem lankadunk. 10  Ezért tehát, míg időnk van, tegyünk jót mindenkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvérink a hitben. 

A galáciába írt levél ezt megelőző sorai, a test és a lélek gyümölcseiről a múlt vasárnap textusa volt. Onnan folyatjuk, ahol abbahagytuk. Még emlékezhetünk arra, ami hangzott el akkor. Pál intette a galáciában élőket, hogy ha a Lélek által élnek, akkor a Lélek szerint is éljenek! Ne a cselekedetek meglétére, vizsgálatára fókuszáljanak, hiszen a jó cselekedetek nem a magunk büszkeségei, hanem Isten Lelkének gyümölcsei. Krisztus nélkül egyébként sem tudunk semmit sem cselekedni…

Hát innen folytatjuk ismét.

Tegnap egy közeli gyülekezetben volt lelkésziktatás- 5 éven belül harmadik. Püspök úr határozottan kezdte az igehirdetését, mondván, szeret a városba jönni, de most már lelkészt iktatni nem akar újra jönni… Mi a helyzet testvérek? Miért van az, hogy bizonyos közösségekben nem találnak egymásra lelkész és gyülekezet?  Miért olyan nagy szó, amikor a békesség és szeretet lelkületét domborítja ki őszintén a lelkész székfoglaló igehirdetésében?  A padokban ülő lelkészek minden alkalommal, amikor a felügyelő asszony megszólalt, helyeslően bólogattunk. Miért? Mert a köszöntésre következőket  így kérte fel: Kérem XT-t köszöntse lelkészünket… Igen, összetartozásukat, együtt munkálkodásukat, egymásra utaltságukat jelezte nem csak a személyes üdvözlő és áldást kérő szavakban, hanem az azt követő felkérésekben is. Miért különös? Mert ez a közösség sajnos elhíresült egyházunkban arról, hogy meg nem értés, széthúzás, szeretetlen megnyilvánulások, pártoskodás kaptak túl nagy teret, és rombolták a valaha volt virágzó, lelki életben mély közösség életét.

Hallva egy tőlünk nem is olyan távoli evangélikus gyülekezet nehézségeiről talán könnyebb elindulni, hogy magunkra nézzünk, egyszerűen csak párhuzamokat keresve, őszintén elgondolkodjunk. S a felszólítást így ne csak a tőlünk messzebb élőknek küldjük, hanem magunk szívleljük meg: Ne legyünk becsvágyók, egymást ingerlők, egymásra irigykedők. Hadd egészítsem ki: ennek a megnyilvánulásnak háttere az önös érdek, öntudatosság, énközpontúság lelkülete, de ez nem Krisztusi!

A keresztyén közösségben más az SZMSZ, mint a világban. Mostanában egyre többször tapasztaljuk a hivatalvezetésünk során, hogy nyilvántartásainkban ugyanúgy és ugyanolyan gyorsan kell igazodunk a világi törvényekhez. Természetes, hogy ügyintézéseinkben, a pénzkezelésünk és beruházásaink menetében nem térhetünk el a jelenleg érvényben levő szabályozásoktól. Ezért kell kivárni az engedélyeztetési eljárás minden lépését a templomfelújítás során is. Mégis: bármennyire is tudnunk kell e világ elvárásainak  eleget tenni, megadni a császárnak, ami a császáré, életünk, egymáshoz való viszonyulásunk indulataink, lelkületünk mást kell tükrözzenek, mint egy egyesület, civil szervezet, vagy intézmény esetében. Meg kell adni Istennek is, ami az Istené. Magukat, szavunkat, érzületünket alá kell rendelni a Krisztus törvényének.

Több paragrafusa van ennek a törvénynek:

1. § Szelíd lélekkel való helyreigazítás- őszinte, tiszta beszéd egymással, ha a másik ránk van bízva, szeretettel beszéljünk arról, mi az, ami rosszul esett tőle, vagy amit visszásnak, bűnnek látunk- ne lovald magad bele, ne ess kísértésbe, ha megfogalmazod, legyél mértéktartó, rövid, szelíd… Tanulni kell ezt is, nagyon!

2. § Egymás terhének hordozása- egymásról szóló beszéd helyett egymásért való ima és egymásért való cselekvés. A teherhordozás nem olyan, hogy „ fogjuk meg és vigyétek”. Én magam is szeretnék ebben elől járni. Sokak meglátásainak, akár a gyülekezetünkön belüli ellenvéleményeknek birtokában vagyok. De ne várja tőlem senki, hogy partner legyek a feszültségek konzerválásában. Természetes, hogy lélek szerint, az igéhez mérten akarok figyelni, megítélni helyzeteket, de imádkozom azokért, akik nehezen találnak utat egymáshoz. Ugyanígy igaz ez fájdalmas, vagy nehezen kezelhető személyes problémákra. Természetesen kész vagyok arra, hogy elhordozni segítsek a meghallgatással, közös imával. Ez azonban nem csak az én feladatom, hanem mindannyiunké. Így vinni egymást Urunk elé, kérve segítségét, közbeavatkozását, bölcsességét és erejét. Ő hívott minket el, Ő akarja általunk építeni országát, megtartani az Őt követőket ezen a településen is. Egymásra vagyunk bízva!

3.§ Mindenki a maga terhét hordozza. Ez nincs ellentétben az eddigiekkel! Hiszen nem önző befelé fordulásra, hanem önvizsgálatra és a saját terheink komolyan vételére szólít fel. Miért nézed a szálkát atyádfia szemében, a magad szemében pedig miért nem veszed észre még a gerendát sem? Vagy hogyan mondhatod akkor atyádfiának: Hadd vegyem ki szemedből a szálkát! - mikor a magad szemében ott a gerenda. Mt 7, 3-4 Jézus így fejezi ki azt, amit Pál apostol a maga szavaival igyekszik elmondani. A saját portánk előtt seperni. Magunkkal tisztában lenni. Önmagunk hitében, bűnbánatában megtenni a magunk kötelességét. Keményen beszél, amikor semminek mondja hallgatóit...

4.§ Ne fáradjunk el a jó cselekvésében! Továbbra is felzaklatja Európát a bevándorlók hatalmas tömege. Pro és kontra mennek a tüntetések, a különféle véleményen, avagy politikai oldalon állók egymást kérik számon, ki miért cselekszik úgy, ahogyan, vagy ki miért nem cselekszik másként. Nem kívánom a saját ez ügyben megfogalmazott véleményemet senkire sem ráerőltetni, vagy azzal bárkit is befolyásolni. Hiszem viszont, hogy ennek az igének az értelmezése a mostani helyzetben sem nem történhet másként, csak szó szerint. A jó cselekvése, konkrét tettek által kell megvalósuljon. Ez nem elméleti ügy. Az viszont kihívás, hol kell ezt megtenni.

Ezért tehát, míg időnk van, tegyünk jót mindenkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvéreink a hitben. Tehát úgy gondolom, nem mindenkit hív el és bíz meg Isten a menekültek, vagy bevándorlók közötti tevékenységre, diakóniai szolgálatra, határvédelemre. Arra viszont igen, hogy szeretteinkkel, hitbeli testvéreinkkel, gyülekezeti tagjainkkal, időseinkkel a Krisztus áldozatkész szeretetének törvénye szerint bánjunk. Arra kapjuk az időt, hogy továbbadjuk Urunk nekünk adott jóságát. A keresztyénség nem teológia, hanem szeretet által munkálkodó hit.

Summa

Egy törvény végén szerepel a hatálya, az is, mi történik akkor, ha valaki áthágja. Hiszen amit vet az ember, azt fogja aratni is: mert aki a testének vet, az a testből arat majd pusztulást; aki pedig a Léleknek vet, a Lélekből fog aratni örök életet. Egyenes beszéd. Sokan Isten szeretetének hatalmára apellálnak és azt mondják, az idő végén Isten mindenkit üdvözít. Sokan arra a haláluk előtti utolsó esélyre gondolnak, amit még hitük szerint Istennek meg kell adnia, hogy megtérjen hozzá az adott egyén. Ez téves hit. Nem csaphatjuk be magunkat. Nem tudhatjuk meddig és hányszor kapunk megtérésre esélyt, hányszor nyílik ajtó a kegyelem elfogadására. Ezért ha Lélek által élünk, éljünk Lélek szerint is! És könyörögjünk, hogy a Szentlélek megszólítson, átjárja, áthassa egész valónkat!

Irgalom, békesség és szeretet adassék nektek bőségesen. (Júd 2) 

Ma reggel először azok az alkalmak jutottak eszembe, amikre ezt az igét választottam igehirdetési alapként. Volt keresztelőn, esküvőn is textus, de a malenykij robotból hazatértek hálaadó istentiszteletén is prédikáltam már róla. Miért? Mert ez a felsorolás olyan jókívánságokból áll, amiket nem gyakran szoktunk kimondani, viszont amiknek megtapasztalására annál inkább vágyódunk, mindannyian.  

Irgalom, békesség és szeretet adassék nektek bőségesen. (Júd 2) 

Ki írja mindezt? Júdás apostol. Talán nem is tudják sokan, hogy ilyen szerző is van az újszövetségi iratok között. Ez a név nem cseng jól sajnos. De ez nem az a bizonyos tanítvány, aki elárulta Jézust. Ő egy másik Júdás. Jakab testvére és egyben az Úr testvére is! Rövid levelének legelején köszönti így olvasóit. Olyan embereknek írja sorait, akik közé tévtanítók jöttek, hogy megzavarják Krisztus követőinek hitét, bizonyos dolgokat tagadnak, másokban túlságosan megengedőek. Egy ilyen kusza helyzetben különösen is fontos, hogy a legerőteljesebb és legtisztább örömhír jusson el a gyülekezethez. 

Irgalom, békesség és szeretet adassék nektek bőségesen ( Júd 2)

Irgalom- kinek ne jutna eszébe az irgalmas samáriairól szóló példázat? Mi lenne, ha én lennék bajban, kiszolgáltatottan és tehetetlenül? Mi lenne ha én szorulnék jóságra, kedves szavakra? Mi lenne, ha nyomorult életem testi- lelki fájdalmaiban élnék? Hát nem vágynék irgalomra? Láttam egy megrendítő filmet, a címe " Ment meg Uram!"  Susan Sarandon ezért a szerepéért Oscar díjat kapott. Ő játssza benne ui. a ma már 76 éves Helen Prejean nővért, aki a halálbüntetés elleni tiltakozásáról ismert. A film tehát igaz történeten alapul.  A katolikus nővér a halálbüntetést megelőző időben Isten irgalmának eszköze egy halálraítélt ember számára. Remek alakítás, remek film, minden hátborzongató realitásával együtt. Egy ember a jogos ítéletre várva mégis átélheti már ebben a világban Isten irgalmát, azon a keresztyén emberen keresztül, aki hitelesen éli és hirdeti neki a bűnbocsánatot. A nővér rávezette az irgalmatlan gyilkost arra, hogy semmiképpen sem vallhatja magát ártatlannak. Ebben a helyzetben nem elveszett, hiszen az Úr a bűnösök megmentője. 

De emlékszem arra a napra is, amikor ez az ige szíven ütötte a nagyon idős, Oroszországot megjárt egyháztagjainkat. Hiszen irgalmatlanul elbántak velük. Elvették a nyelvüket, a fiatalságukat, az egészségüket a kényszermunkára való deportálással. Majd pedig hallgatást parancsoltak rájuk, hogy fel se tudjanak szabadulni a nyomasztó emlékekből. Adassék nekik végre irgalom, fogalmazhatnánk így is: kegyelmes, együtt érző, emberséges odafordulás, ha csak most, nyolcvan felett is...

S adassék- tahát adjon Isten- mellé békesség, szeretetet bőségesen. A békesség kívánása ott van az Ároni áldás soraiban " Fordítsa az Úr az Ő arcát tereád, és adjon neked békességet!" Bár a békesség ott van a keleti ember mindennapos köszöntésében, könnyen felületessé válhat, tartalom nélkülivé. A békétlen világnak vannak ellenszerei, vagyis inkább tüneti ellenszerek: nyugtatók, kábítószerek, szenvedélyek, pótcselekvések, amik elnyomják a lelki lármát, a benső zaklatottságot. Igazi békét csakis Jézus adhat, mert  a félelmeket szünteti meg és megtanít az Ő hatalmában bizakodni. A békétlenség okáért, bűneinkért áldozza oda életét! Békességet hagyok nektek: az én békességemet adom nektek; de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen. Jn 14,27 A tanítványainak szóló búcsúbeszéde egyik mondata ez. Nem látjuk naponta magunk mellett Őt? Ne aggódjunk, Ő mégis velünk van. A Szentlélek a által erősít, vigasztal, pártfogol. A valódi békesség Ő maga. Nekünk csak rá kell hagyatkozni!

Szeretet. Megint és újra, és bőségesen. Nem maradhat ki a sorból! Ez a lételemünk, és Isten valója is egyben! A legnagyobb  a másik hármasból, a hit, remény, szeretet fonatból! Nem csak egy kis szeretetmorzsa, nem csupán egy " magam módján szeretlek" kijelentés. Bőséges szeretet adassék. Kedves Olvasó! Gondolj a bőségszarura, a bőségtálra... s lépj vissza az előző bejegyzések egyikére, keress rá: "Vajon milyen a szeretet?" És amit ott olvasol, abból bőségesen jusson számodra a mai napon is! 

Irgalom, békesség és szeretet adassék nektek bőségesen ( Júd 2)

Mesterhármas. Bár ez egy focis kifejezés, hadd szabadjon ma erre is érteni. Legyen ez a három szó egyben három jól irányzott labda életünk központjába! 

Intelek titeket: a Lélek szerint éljetek, és a test kívánságát ne teljesítsétek. Mert a test kívánsága a Lélek ellen tör, a Léleké pedig a test ellen, ezek viaskodnak egymással, hogy ne azt tegyétek, amit szeretnétek. Ha pedig a Lélek vezet titeket, nem vagytok a törvény uralma alatt. A test cselekedetei azonban nyilvánvalók, mégpedig ezek: házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás,bálványimádás, varázslás, ellenségeskedés, viszálykodás, féltékenység, harag, önzés, széthúzás, pártoskodás, irigység, gyilkosság, részegeskedés, tobzódás és ezekhez hasonlók. Ezekről előre megmondom nektek, amint már korábban is mondtam, akik ilyeneket cselekszenek, nem öröklik Isten országát.

A Lélek gyümölcse pedig: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. Az ilyenek ellen nincs törvény. Az ilyenek ellen nincs törvény: Más értelmezés szerint: Nem az ilyenek ellen van a törvény. Akik pedig Krisztus Jézuséi, a testet megfeszítették szenvedélyeivel és kívánságaival együtt.Ha a Lélek által élünk, akkor éljünk is a Lélek szerint.  Galata 5, 16-25

A mai Ankara volt annak a területnek a központja, melyet a Római Birodalom idején Galáciának neveztek. Ott születtek a keresztyén közösségek Pál szolgálata nyomán. Ott főként pogány hátterű emberek lettek Krisztus követőkké. Ezeket a gyülekezeteket Pál hívta életre második missziói útja során, de nem tudta őket folyamatosan gondozni, hiszen feladata az ébresztés, a létre hívás volt. Harmadik missziói útja során is ellátogatott hozzájuk, de nem sok időt töltött velük, továbbment. A többi általa alapított gyülekezettel is hasonló volt a kapcsolata. Híreket kapott felőlük, aztán ha szükséges volt, pásztori leveleivel igyekezett a lelki élet dolgaiban segíteni őket, utat mutatni számukra.

Az egyház történelmében azóta is minden keresztyén közösségben felvetődnek azok a kérdések, amik az akkori gyülekezetekben megoldandó problémának mutatkoztak. Ezért Pál apostol mind a tizenhárom levelét úgy olvashatjuk, hogy azok azokat Isten nekünk is íratta.

Természetesen mindenhol- más- más hangsúllyal- de az a kérdés továbbra is az, mit jelent keresztyénnek, Krisztus követőjének lenni. Mit jelent keresztyénként élni? Hogyan kell megmutatkozzon életmódunkban az, hogy Krisztushoz tartozunk? A galáciabeliek azt gondolták, hogy egy dolog Jézus Krisztus elfogadása, de a törvény megtartása dönt az ember üdvösségéről. Így minden egyes zsidó vallási előírást továbbra is be kell tartani, főként körül kell metélkedni, hogy Isten előtt kedves legyen az ember.

A cselekedetek és a hit csap össze. A tettek és a szív. A lélek és a test, ahogyan Pál fogalmaz. Még inkább egyértelműsítve: szemben áll egymással az ember igyekezete és a Szentlélek kegyelme.

Intelek titeket! Így kezdi ezt a szakaszt az apostol:  „Intelek” ! A felnőttek nem szeretik az ilyen hangot. Már a tizenéves sem. Mert ez azonnali megállásra, sőt visszakozásra késztet. Olyan kemény figyelmeztetés, amiben ott van az elmarasztalás is. Intelek titeket! Mintha egyenesen ezt mondaná a szemünkbe: „ Nem jól van úgy, ahogyan gondolod! Nem helyes az, ahogyan eddig tettél! Nem mehet tovább, ahogyan eddig ment! Intelek, mert úgy tűnik önmagadtól célt tévesztettél. Vizsgáld meg magadat! Úgy látom, a dolgok elromlottak!” Ki az, akinek kedves lenne ez a hangvétel? Ugye bizony inkább elhárítanánk? Ma mégsem tehetjük meg! Először inkább kérdezzük meg magunktól: van egyáltalán a környezetünkben olyan valaki, akitől ezt a feddő, őszintén számon kérő hangot elfogadjuk?

A galáciabeliek tudhatták: lelki atyjuk szava szól hozzájuk. Azé a Pálé, aki elvezette őket Krisztus kegyelméhez, aki megismerhette velük az Ő határtalan szeretetét. Bizonyosak lehettek abban, hogy ők fontosak és kedvesek neki, hiszen Pál hozta létre gyülekezetüket, lelki otthonukat. Tehát olyan valaki szól hozzájuk és inti őket, akinek nem közömbös sorsuk, jelenük, üdvösségük.

A lelki atya pedig felszólítja őket arra, miként éljenek: a Lélek szerint éljetek és a test kívánságát ne teljesítsétek. Olyan embereket szólít fel, akik gyakorlottak abban, hogy a cselekedetekre fókuszáljanak. Semmi meglepő nincs az érvelésében.  „ Ti a cselekedetekre néztek?  A tettek mezején jártok? Hát akkor a Lélek tetteiben legyetek elöljárók!”  Zseniális Pál apostol munkamódszere. A saját logikájukban kapja el a galáciabelieket. Igen, ez nem is Pál, hanem Isten zsenialitása!  A magunk logikájával szégyenít meg bennünket, ha kell, úgy leckéztet meg, hogy rájövünk, a magunk igazságával, a mi érvelésünk mentén húzott csőbe bennünket.

A kereszténységnek mindig nagy veszélye volt, hogy előtérbe hozta a tetteket, mint a lelkiséget. Már Jakab apostol levele is erről szól. Mi a fontosabb, mi előrébbvaló? A törvény vagy az evangélium, a cselekvés vagy a hit? A jó tettek, vagy a kegyesség?

Ma is veszély ez, mindenhol, nálunk is. Mert versengővé, gyanakvóvá, egymást méregetővé, egymást kibeszélővé tesz, ha a törvényhez kezdjük mérni a jót. „ Nézd, hogy viselkedik az a másik! Nézd, hogy él az a másik! Nézd, ezt nem lenne szabad! Milyen ember, aki ezt és azt is megengedi magának?” Rögtön az világlik ki ezekből a reakciókból, hogy a mi saját tetteink bezzeg a helyén vannak. Csak éppen a szív  a lélek hibádzik… Pál azt mondja: akik a törvényhez mérik a másikat azok maguk is célt tévesztenek. A mi normánk az evangélium. A mi alapunk Krisztus kegyelme, amiből nem kovácsolhatunk törvényt. Mi Lélek által élünk, nem a törvény megcselekvése által, mert az egyedül Jézus Krisztus töltötte be. Ezért éljünk a Lélek szerint is! Az az indulat legyen meg bennetek, ami a Krisztus Jézusban is megvolt. ( Filippi Krisztus-himnusz!)

Pál apostol tehát bőséges felsorolásában felhívja a figyelmet a helytelen cselekedetekre, ezt követően pedig kizárólag a Lélek gyümölcseként mutatja be a jót! Ezt senki sem tulajdoníthatja önmagának. A Lélek gyümölcsei következmények! A Lélek munkájának eredményei.

Most szeptemberben a betakarítások és a szüret idején ennél egyértelműbben nem is kaphatnánk útmutatást a lelki életre vonatkozóan. Mert ki ne vágyna szeretetre? Ki ne akarna békességet, főleg most ebben a kiélezett helyzetben? Ki ne szeretne önmaga is türelmesebb lenni, vagy több türelmet kapni? Ki ne vágyna jóságra, vagy arra, hogy érte szívességből cselekedjenek meglátva szükségleteit, benső vágyait? Több teljes könyvet  szentelhetnénk a hűségnek, szelídségnek és a mértékletességnek, mert itt látjuk a legnagyobb a XXI. század legnagyobb deficiteit!

Hát nem vesszük észre, hogy hiába pallérozzuk a másikat és hiába bizonygatjuk önmagunkat becsapva? Ezek nem emberi termékek, hanem az Isten Lelkének gyümölcsei! Nem arra szólít fel az apostol, hogy mindet pipáljuk ki, hanem hogy vegyük észre: képtelenek vagyunk akár csak egyet is a magunk kiválóságának tulajdonítani. Ha valami is látszik életünk fáján ebből, az a Lélek gyümölcse. Azért nőtt oda, azért fejlődött ki, mert teret kapott bennünk a Lélek.

Ma két édesanyára emlékezünk, akiket a héten temettünk el.  Amikor életrajzaikat összeállítottuk, megrendülten kérdeztük: „Hogyan lehet, hogy 9 évtized minden nehézsége, méltatlansága, betegsége és rossz életeseménye ellenére ennyi szeretet volt bennük? Hogyan lehetett minden bajt elszenvedve, csendesen, szelíden, türelemmel élni? Nem  panaszkodni, nem sértegetni, nem kiborulni, hanem jót adni, áldozatot vállalni. Kérdeztük mi édesanyák, kérdezték gyermekeik, akik már maguk is nagymamák… S be kellett valljuk mi is: nem magunktól vagyunk minderre képesek! Ezek a megnyilvánulások a Lélek munkái voltak elhalt szeretteink életében. Isten Szentlelke jelenléte, áldása így mutatkozott meg bennük.

Kevés olyan település volt a XX. században, mint a mienk, ami az akkori migrációs változásokat ennyire közelről élte meg. Elhurcolták a zsidókat, deportálták a német fiatalokat, kitelepítették a német gyermekeket, időseket. A csehszlovák- magyar lakosságcsere értelmében ok helyi „ tót” kitelepült, beletepültek hozzánk a Felvidékről a katolikus magyarok. Majd pedig kitelepítették a pestieket a kulák családokhoz.  A tegnap megkoszorúzott emlékmű gránitján ezt olvassuk: köszönettel az őket emberséggel befogadóknak. Hogyan voltak erre képesek, miután már annyi igazságtalanságot átéltek? Hiszem, hogy Isten erejével, a Lélektől kapott béketűréssel, irgalommal, szelídséggel.

Krisztus Jézus tanítványai, barátai így élnek. Első dolguk segítségül hívni a Szentlelket. Ma, amikor levettem egy Magyarázatos Bibliát a polcomról, kiesett belőle egy kék igéslap, rajta a Jn 15-ben olvasható ige, Jézus ezt mondja: nélkülem semmit sem tudtok cselekedni…

Ezért, ha észrevesszük a másik gyengéjét, hogy test szerint él, akkor imádkozzunk számára Lélekért! Ha elkeseredünk saját méltatlanságunkon: imádkozzunk Lélekért! Bosszankodás helyett, a másik méregetése, törvényeskedés helyett imádkozzunk Lélekért!

Tegnap a kilenc éves kislányunk egy három évvel ezelőtti( !) történetet mondott el önmagáról. Egy csalafintaságot követett el akkor. Majd megkérdezte: „ Anya, mi ez a „lélek” valami”? A lelkiismeret furdalásra gondolt. Szerette volna tudni, hogy is működik benne ez. Mert bár régen történt, a lelkében még most is kellemetlenül érzi magát, amikor erre a rossz tettére gondol.

Imádkozzunk a Lélekért, Lélek gyümölcseiért! Ettől a bűnbánattól és igyekezettől, ettől a lelki ráhangolódástól lehetünk Krisztus követők. Mert nélküle semmit sem tudunk cselekedni.

Elcsépelt mondatok visszhangoznak a fülünkben. Már mindent tudunk a szeretetről.

Mindent tudunk a szeretetről? Ez pont olyan téves kijelentés, mintha azt mondanánk, mindent tudunk az életről. A szeretet dinamikusan változó valóság, minden helyzetben más és más arcát ismerjük fel. Meghökkent, amikor átéljük, és elcsodálkozunk önmagunkon, amikor képesek voltunk új módon kifejezni. 

Hogy milyennek ismerjük az emberi szeretet, arra most hadd mutassak itt néhány képet. 

A szeretetnek megszámlálhatatlanul sok megnyilvánulása van. János apostol számára magától értődő, hogy egymást és Istent is képesek vagyunk szeretni. Ez fontos megállapítás. Mert az Istennel való kapcsolat nem szorítkozik egy hierarchikus rend tudomásulvételére. Tehát nem kizárólag annak tudata, hogy Isten létezik és fölöttünk áll, mivel Ő lényege szerint és hatalma alapján mérhetetlenül nagyobb az embernél. Az Istennel való kapcsolat nem a kérem- köszönöm viszonyával írható le. Hiszen még ebben is az alá- és fölérendeltség helyzete dominál. Az Istennel való kapcsolat szeretetkapcsolat. Az ember képes szeretni Teremtőjét, a Mennyei Atyát.

Kedves Olvasó! Te hogy állsz ezzel a témával? Merre bukdácsolsz ezen az úton? Az elején állsz, hogy éppen csak most kezded érzékelni Isten jelenlétét, létét?  Elhaladtál már egy kicsit, de nehéz az ismeretet szeretetre változtatni? Mi hat át, amikor Őrá gondolsz? Harag vagy önátadás? Bizalom vagy ellenkezés? Szeretet vagy vádaskodás?

János apostol tapasztalata szerint a körülötte élők azt vallották magukról, hogy szeretik Istent. Látta, miként bizonyították ezt vallásos cselekedeteikkel, életvitelükkel. Érzékelte hitbeli buzgóságukat, hallotta imáikat, követte istentiszteleti életüket. Biztosan nagyon elkötelezett emberek voltak.

Nekik írja, hogy: " Ez a szeretet, és nem az, hogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy Ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért. (1Jn 4,10) Tehát ha a szeretetről beszélünk, azt a maga tisztaságában kell tegyük. Egy picit lejjebb, ha ezt a fejezetet továbbolvassuk, már ezt írta János: Isten szeretet. 1 Jn 4,16

A szeretet tehát Istenből van, nem az ember helyes cselekedeteinek háttérérzelme. A szeretet szoros kapcsolatban áll Istenünk lényegével, az Ő megbocsátásán alapszik. Mondhatnám azt is, hogy a szeretet nem is értelmezhető, ha nincs meg benne a bocsánatadás, az áldozat. De nem csak elvi síkon, hanem Krisztus által. Vajon milyen a szeretet? Nem érzelgősség és tan. Olyan mint Jézus, sőt maga Jézus! A szeretet odaadja magát áldozatként és nem arra figyel, ki érdemli meg mindezt. Szeret minket és szenved értünk, és áldozatot vállal minden bűnösért, értem is! Megmenteni és megtartani akar, s mindeközben nem kíméli magát. Ilyen a szeretet.

Ahogyan Fabinyi Tamás püspök írja az " Ajtórésnyi zsoltár" c. kötet "Egy-korinthus-tizenhárom" soraiban. ( részlet) 

A szeretet jelentéktelen,
mint amikor valaki szamárháton vonul be a városba.

A szeretet nevetség tárgya,
mint amikor valakinek kezébe nádszálat,
fejére töviskoszorút adnak.

A szeretet balek,
mint amikor valaki kínzóiért imádkozik.

A szeretet esendő,
mint amikor valaki azt mondja: ,,szomjúhozom”.

A szeretet meglepő,
mint amikor valaki szelíden megszólít
egy gyászoló asszonyt a hajnali kertben.

A szeretet játékos,
mint amikor valaki tanítványai előtt megy Galileába. ....

Mert a szeretet nélküli kötelességtudat: kedvetlen.
A szeretet nélküli felelősség: figyelmetlen.
A szeretet nélküli igazság: kemény.
A szeretet nélküli okosság: gőgös.
A szeretet nélküli barátságosság: hűvös.
A szeretet nélküli rend: kicsinyes.
A szeretet nélküli hatalom: kíméletlen.
A szeretet nélküli birtoklás: fösvény.
A szeretet nélküli adakozás: képmutató.
A szeretet nélküli vallásosság: bigott.
A szeretet nélküli hit: vakbuzgó.
A szeretet nélküli remény: fanatikus.
A szeretet nélküli élet: értelmetlen.

Most azért megmarad a hit,
a remény,
a szeretet,
e három.
Ezek közül pedig legnagyobb: Jézus.

Pár hónappal ezelőtt történt. A szegedi egyházközség lelkészi irodájában álltam, várva egy különleges szolgálatra. A kis unokahúg, Réka keresztelője előtt voltunk pár perccel. Mindenki megérkezett már: a kántor a karzaton, az ünneplő család az első sorokban foglalt helyet. A kedves barátok is eljöttek a régi orosházi ifiből, zenekarból, hogy osztozzanak az örömben. Az általam nagyra becsült volt esperesem is közöttünk volt. A templomban elcsendesedtek a helyi gyülekezeti tagok mellett a vidékiek is. Mind olyanok, akik számomra sokat jelentenek, és akik között szívesen vagyok, de akik előtt nem egyszerű prédikálni. Igében, teológiában, az egyház életében jártas emberek, akik nem most kezdtek el a hit útján járni. Sok száz, ezer igehirdetést hallgattak... Ezt tudva, valamint a szent igyekezettől és megfeleléstől hajtva kértem meg a leendő keresztapát, a másik egyházmegye esperesét, sógoromat, Zsoltot: " Áldj meg kérlek!" 

Talán érezni a rövid visszaemlékezés soraiból, milyen helyzetben vágyhatunk különösen is az áldásra. Egy ismert kihívás láttán, hogy Isten ereje és bölcsessége burkoljon be bennünket. Egy év kezdetén, január 1-jén 0 órakor, amikor ismeretlen utakra indulunk, egy szívvel énekeljük a Himnuszt, várva az Úrtól jövő segítségre. Szép köszönésünk: " Isten áldjon!" sajnos már csak bizonyos tájegységeken, vagy szűk körben használatos. Pedig az áldás nem csak életünk nagy csomópontjain ( keresztelő-, konfirmáció-, esküvő alkalmával, vagy egyházi szolgálat kezdetekor), de nap- mit nap létszükségünk!

Megáld bennünket az Isten, féljék őt mindenütt a földön! (Zsolt 67,8) Ez a mai napi ige tényként tárja elénk: megáld bennünket az Isten. Válasz, sőt boldog tudat a vágyakozó szívű embernek. Még ajkunkon sincs a kérés, az igében Istenünk már adja is önmagát az áldáson keresztül. A tanév elején számomra nagyon bátorító ez az ige. Hiszem, hogy ennek az ígéretnek a birtokában tanítványainkban, de bennünk is, valamint az élet minden területén aktivitásban állókban oldódhat a stressz. Ő meg fog áldani! 

S mivel ilyen Urunk van, emeljük fel a szívüket hozzá! Ne csak a bajoktól félve, a nehézségek láttán szorongva, vagy szeretteinkért aggódva kérjük Őt! Féljük Őt mindig! Ez azt jelenti: vegyük tudomásul hatalmát, szentségét a saját életvezetésünkre nézve jó napjainkon is. Vegyük komolyan törvényét és útba igazító, bölcs szavait. Hallgassuk igéjét és igyekezzünk megtartani mindazt, amit számunkra íratott le. Ne vonjuk kétségbe az evangélium felemelő erejét se! Féljük az Ő hatalmát, ne csak vágyjuk az Ő hatalmas segítségét! Mert Urunk jó, szerető Isten. Aki látja szükségeinket, de szívünket is. Bízzunk benne ma is teljes szívünkből!

Indul a tanév, sok ezer kisdiák kezdi tanulmányait az első osztályban. Az írás elemeit tanulják meg először, egyenes vonalat, bögrét és kaput, kört és görbebotot... Sokan közülük nyomtatott betűvel már óvodás korukban rajzaikra írták a monogramjukat, sőt mostanra akár fel is ismerik és el is olvassák a teljes nevüket. De a betűk még nem engedelmeskednek nekik, az írás legtöbbjüknek első osztályos kihívás lesz. Ezzel párhuzamosan tanulnak meg olvasni is, és büszkén fogják majd előttünk bizonyítani tudásukat. Biztosan nem mondanánk nekik, hogy a betű öl!  A betű jó eszköz, a tudás megszerzésének elengedhetetlen eszköze.

Még sincs mindenkinek bizalma a szavakhoz és a betűkhöz. Mert a betű munkára késztet, gondolkodásra kötelez. "A betű öl!"- mondja az, aki nehezen indul a szabályok, versek megtanulására, nyűgnek érzi a memoriterek másolását, s jobban szereti a hangoskönyvet, sem mint a vaskos köteteket. 

Pedig a betűk ha mondatokká, majd levéllé állnak össze, fontos üzenet hordozói. A betűk által- ha könyvvé tömörülnek-, olyan ismereteket és élményeket kaphatunk, amik személyiségünket formálják és egész valónkat gazdagítják. A tudás hatalom! Aki sokat olvas, az művelt, sokoldalú egyénné válhat, szavain és kifejezésein átsüt a választékosság.

A betűvetés mindenképpen érték! Nézhetjük a kódexmásolást, vagy a könyvnyomtatás művészi, történelmi jelentőségét. Figyeljük meg, mekkora a küzdelem mind a mai napig az analfabetizmus ellen! Diákjaink esetében is szörnyülködünk, ha az írásképükkel elégedetlenek vagyunk, és azt is felháborodva kommentáljuk, hogy bizonyos amerikai államokban a kézírás helyett a gépelést tanítják.

Tudom, bőséges lett ez a bevezető, melyben csupán csak óvatos kitekintést tettem a betűvetés fontosságára, értékére, információközlő jellegére. Ez csak hangulati felütés ebben a témában!

Olvassuk el a vasárnapra kijelölt igehirdetési igét és "kérdezzük meg Pál apostolt, ő vajon mire gondolt". 

Ilyen bizodalmunk pedig a Krisztus által van Isten iránt.Nem mintha önmagunktól, mintegy a magunk erejéből volnánk alkalmasak, hogy bármit is megítéljünk; ellenkezőleg, a mi alkalmasságunk az Istentől van.Ő tett alkalmassá minket arra, hogy az új szövetség szolgái legyünk, nem betűé, hanem Léleké, mert a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít.Ha pedig a halálnak betűkkel kőbe vésett szolgálata dicsőséges volt, úgyhogy nem tudtak Izráel fiai Mózes arcára nézni arcának múló dicsősége miatt,hogyne volna még dicsőségesebb a Lélek szolgálata?Mert ha a kárhoztatás szolgálata dicsőséges, mennyivel dicsőségesebb az igazság szolgálata!Sőt ami ott dicsőséges volt, már nem is dicsőséges az azt felülmúló dicsőség miatt.Ha ugyanis a mulandó dicsőséges, mennyivel inkább dicsőséges a maradandó.2 Kor 3, 4-11

Amikor a betűről van szó, akkor az Írásra gondolhatunk pontosabban a Törvénykönyvre. Itt nem az egész Szentírás kerül elénk, bár az is lehetne. A betű alatt itt Pál a Tízparancsolat betűit érti. S így mindjárt világosabb lehet számunkra, hogyan is gondolja a betű és Lélek egymásnak feszülését.

Az igében a Tízparancsolatról olvashatunk egy különleges gondolatmenetet. Ennek szolgálata dicsőséges, fontos ügy, hiszen ez Isten akaratának közvetítése. Nem élhetünk szabály nélkül. A választott nép ajándékként kapta az Úrtól a kőtáblákat, hogy végre egy egységes rendhez igazodjanak. Isten vezetett népeként már nem egymás mellett élő törzsek lettek, hanem egy olyan nép, melynek van törvénye, a hétköznapi életnek egy jó medre.

Ez a törvény nem veszítette el létjogosultságát, nem is csak az ókori zsidóság életének normája. Mindenkire kötelező. Az Úrral és embertársainkkal való kapcsolatunkat szabályozza. Ezt kell megtartania mindenkinek, aki az Istenhez tartozik.

A törvény szolgálata nem pusztán jogi kötelezettség, bírák, törvénytudók küldetése. Ez papi, tanítói feladat. Olyan dicsőséges szolgálat, amely az Isten miatt lesz kiemelté, különlegessé. Nem egy egyszerű SZMSZ, hanem az egész embervilágot egybetartó isteni törvény. Az Ószövetség egyik gyönyörű éneke a 119. zsoltár, ami törvényt magasztaló ének! A legelkötelezettebb izraeliták még az Isten országa eljövetelével is összekapcsolták a törvény betöltését. Ha egy napon mindenki képes lenne a nyugalom napját megszentelni, eljönne hozzánk az Isten országa.

Ha innen nézzük, akkor a betű szolgálata fontos, dicsőséges, mert univerzális, tehát minden embert el akar érni Isten szent és jó akaratával. Miért mondja mégis Pál, hogy a betű öl, a Lélek megelevenít? Miért mondja, hogy " a halálnak betűkkel kőbe vésett szolgálata" ez?

Mert a Tízparancsolat könyörtelen bíránkká válik, ha azt nézzük, betartottuk-e. Nem vagyunk rá képesek! A betű tehát kárhoztat bennünket! Beletekintünk a lelkiismeret tükrébe és nincs olyan a parancsolatok között, amit mi mindig megtartottunk volna. A betű azt mondja: " vétkeztem Isten és embertársaim ellen gondolattal, szóval, cselekedettel,mulasztással". S minél inkább a Szentírás betűjére figyelek, ezt fogom megélni: nem lehet közöm a szent Istenhez! S ha valami módon mégis, Ő joggal ítél el el engem. A Tízparancsolatot szolgálni annyit tesz, az ember kárhoztatását szolgálni, ez pedig "a halálnak betűkkel kőbe vésett szolgálata." 

De a Lélek megelevenít! Egy évekkel ezelőtti élményünk az volt a kötelező olvasmánnyal, hogy nem volt kedve a gyermekünknek hozzá. ( A betű öl!) S amikor elkezdtük együtt, hangosan olvasni, akkor így szólalt meg: „Azt mondták unalmas, pedig nem is az!”

Ugye  a betűk is képesek megelevenedni?! Mennyivel inkább kell megelevenednie az embernek! Hogyan? Krisztus által! Ő nem eltörölni jött a törvényt, hanem betölteni. Maga a törvényadó jött el, és bemutatta, hogyan él, szól, szeret az, aki törvény szerint él. Eljött, s ezzel a törvényadó szándékát is felfedte. Azt hallottam, nem az a jó jogász, aki betéve tudja az összes paragrafust, hanem az, aki a törvényalkotó szándékát is érti! Jézus Krisztus megeleveníti nekünk Istent, Isten törvényét a Lélek által, majd pedig a Lélek bennünket is megelevenít, ahogyan Krisztust megérteti, közel hozza hozzánk.

Aki a betűket szereti csak, az törvényeskedő, ítélkező, rigorózus ember. Ezt képviseli: " Le van írva, meg van írva, be kell tartani!" - egy időben már zsidók csak a szöveget figyelték, de mögötte sem az embert, sem magát Istent nem látták meg. Ezért mondta ki Jézus jajszavait ellenük, amit Mt 23-ban olvashatunk. Jaj, ha csak az elvek, szabályok mentén tájékozódunk, és oda az emberszeretet!

Urunk pedig szeret bennünk, úgy szeretett, hogy emberré lett, hogy mi jól láthassuk Istenünket és embertársainkat. Sőt Lelkét is adja, hogy élete, áldozata ne egy leírt történet legyen, hanem számunkra, értünk történt cselekményként saját élettörténetünk részeként megelevenedjen. A Lélek megelevenít! Mindent és mindenkit. Az ember által halottnak vélt Istent is a legmélyebb valósággá teszi számunkra! De megeleveníti az elhalt kapcsolatokat, szeretetre tehetetlen embereket, a megfásult hitet, élettelen közösségeket, romos templomokat…

A betű megöl, a Lélek megelevenít. Hiszen nem elég Bibliát olvasni, a Lélekért is könyörögni kell! Nem elég hallgatni, meg is kell tartani Isten beszédét, hogy az okos emberhez legyünk hasonlók, aki kősziklára építette a házát! Nem elég akarni, a hitért- Istenben bízó lelkiségért- imádkozni is kell! Nem elég tudni az igét, magunkat átadni is kell a testté lett Igének, Krisztusnak! Minderre minket is a Lélek tesz képessé, alkalmassá! Ahogyan tetteink is csak nyüzsgő igyekezetként mutatkoznak Lélek nélkül, de Szentlélekkel telve szolgálat lesz cselekedeteinkből. Erre való alkalmasságunk sem önmagunkban rejlik, hanem a Lélek elhívó, felkészítő munkája által. Övé- a titokzatos, hatalmas egy Istené,- az Atya, Fiú, Szentléleké a dicsőség is örökké. Ámen

Isten tudja, mi van a sötétségben, és nála lakik a világosság. (Dán 2,22b)

Egyáltalán ne ítéljetek azért addig, míg el nem jön az Úr. Õ majd megvilágítja a sötétség titkait, és nyilvánvalóvá teszi a szívek szándékait. (1Kor 4,5) 

Mit várnak egy keresztyén embertől? Amit Urunk Jézusunk egyébként is parancsba ad, márpedig hogy szeressük Istent és szeressük felebarátainkat. Hassa át ez a lelkület mindazt, amit élünk, ahogyan döntünk, ahogyan egymással bánunk.

Olvasom az evangélikus honlapon, miként segíthetnénk a menekülteknek. Együttérzésre, cselekvésre buzdítanak a cikkben megszólalók, konkrét útmutatást kaphatunk. Nem akartam ebben a témában írni, hiszen a hírfolyamban mindent megtalálhatunk: tényközlést, tárcát, felhívást és véleményt. Az én pár sorom aligha tartalmaz bármi különöset az eddigiekhez képest. De a mai igék előhozták a tegnapi személyes élményeket, sőt a témában olvasottak egyértelműen ebbe az irányba tereltek.

Miközben alapvetőnek tartom, hogy ne dugjuk a homokba a fejünket, úgy vélem, jó lenne a nem szembetűnő hátteret is megvizsgálni. Jó, ha készek vagyunk arra is figyelmet fordítani, miként élik meg a menekültáradatot a határokhoz közeli települések lakói, szorgos gazdák, vagy a menekülttáborok közelében élők. Mert felelősségünk van egymásért, hiszen Istenünk nem véletlenül zárt egybe bennünket a földrajzi meghatározottság alapján ebbe a hazába.

Szóval miközben már "másokért", " ismeretlenekért" indulunk, mert ez nagyon aktuális, látványos, szükséges, ott a nagy kérdés: vajon hányszor hunytuk be a szemünket a velünk együtt élő embertársaink problémái láttán? Készek vagyunk bármit is adni testvéreinknek, rokonainknak? Törődünk- e azzal, hogy vannak a szomszédaink, vagy régi iskolatársaink? Hogy állunk a segítségadással, látogatással, a szeretet cselekedeteivel azok esetében, akik ránk vannak bízva? Hogy ők nem szenvednek szükséget? Hogy ők elég okosak, szívósak és van bennük túlélési ösztön? Vannak rokonaik, testvéreik, szomszédaik, hittestvéreik rajtunk kívül is? 

Az önvizsgálat személyes ügyünk, ahol nem ragadhatunk le. Törődni kell a félelmekkel, amik csak növekednek idősekben, fiatalokban az ide érkező idegenek utazásainak híradókban közvetített képeit látva. Van akinek nagy dilemma ezt bevallani, mert azt érzi, hívő emberként aggodalmairól szólni nem is nem helyes, hiszen nekünk másként illő ebben a helyzetben érezni... Lelkigondozói bölcsességet kíván a mostani helyzet, mellyel a mindennapok és a lelkiség síkján is komolyan meg kell birkózni.

Hiszem, Istenünk most is felkészíti a segítőket, indítja az irgalmasokat, s kinek- kinek mást helyez a szívére. Van, akinek menni kell a migránsok felé, mások ebben a kiélezett helyzetben az aggódók, a hazaiak mellé kell álljanak, Ismét mások bölcs józanságot kapnak, amivel felelős döntéseket kell hozniuk, vagy erőt minden fizikai munkához, ami a megnövekedett feladatokhoz kell. 

Ezen túl pedig Urunk nyilvánvalóvá teszi a szívek szándékait is. Az ide érkező menekült, a továbbállni akaró, jobb élet reményében útnak indult migráns is Isten teremtménye. Amit mi nem látunk az események mögött, az Atyánk számára nyilvánvaló. Sok oka van az útnak indulásnak: üldöztetés, elkeseredettség, a jobb élet utáni természetes vágy. Sok ezren becsapottak, és ügyeskedők, haszonlesők áldozatai. Ahogyan - bár más kontextusban- megannyi az életet megalapozni akaró fiatalunk, akik külföldre mentek szerencsét próbálni. 

A mai ige így szól: Isten majd megvilágítja a sötétség titkait. A mélyben húzódó indulatokat, a ma még nem érthető összefüggéseket is tudja, s majd meg is világítja. Igaz ez a mi szívünkre és minden emberre, szituációra vonatkozóan is.

Beszélgettem tegnap valakivel, akinek megterhelt a lelke a mindennapok félelmei miatt. Azt tudtam neki mondani, ami számomra is támasz ezekben a kusza, zajos napokban: Isten a történelem Ura. Felettünk és minden ember felett áll. Ismeri a szíveket és megítéli a gondolatokat. Ma pedig két, ezzel egybehangzó igét kaptunk! Hiszem, ha vele élünk, és ráhagyatkozunk, lesz elég bölcsességünk a megvilágított titkok ismeretében tájékozódni és a Tőle kapott szeretettel most is helyesen cselekedni. Úgy, ahogyan azt Ő várja el gyermekeitől. 

Van- e még a kenyérnek becsülete és a szentségnek értéke? Már megint olyasmit írok, amit bárcsak ne kellene említeni, hiszen ezek fájdalmas tényekként kerülnek figyelmünk középpontjába.

Államalapító Szent István királyunk emberi nagyságát, országépítő zsenialitását valamint keresztény hit iránti szilárd elköteleződését elevenítik meg az ünnepi beszédek. Az átlagember azonban nemhogy ezeken nem kész elmélkedni, de úgy tűnik, a kenyér és szentség fogalmának megfelelő értése is túlméretezett feladat számára. 

Pedig bibliai történetek a kenyérről, búzáról és kovászról úgy állnak előttünk, hogy erőteljes tanítást adnak számunkra a testi- lelki táplálékról, a Mennyei Atya szeretetéről, Krisztus valóságáról, a feltámadásról és az áldozatról, ami nélkül nincs szolgálat, sem új élet. 

Itt van például József, akinek egyik álmában pont búzakévék hajlongtak. Később megfejtve a fáraó kínzó álmait a gabonabetárolás kormánybiztosa lett, hogy majd Isten gondoskodó szeretetének eszközeként nyithassa meg a magtárakat az éhínség idején.

Az Úr Jézus a búzaszemről tanít, ami a feltámadás és az áldozat kézzel fogható, hétköznapi szemléltető eszköze: Bizony, bizony, mondom néktek: ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz.Jn 12,24

Majd pedig önmagára, a vele való elengedhetetlen, éltető kapcsolatra utal: "Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha. és Én vagyok az az élő kenyér, amely a mennyből szállt le: ha valaki eszik ebből a kenyérből, élni fog örökké, mert az a kenyér, amelyet én adok oda a világ életéért, az az én testem." Jn 6, 35.51

A mennyek országáról szóló példázatában is előkerül a kenyérsütés. A kovász szerény, kicsi kezdetet mutat, de ahova Jézus igéje eljut, ott mélyben végbenő, átformáló erővel kezd hatni. Hasonló a mennyek országa a kovászhoz, amelyet fog az asszony, belekever három mérce lisztbe, míg végül az egész megkel.Mt13,33

A páskaünnepen az Egyiptomból valós szabadításra emlékeztet a kovásztalan kenyér fogyasztása. Az úrvacsorai kenyér, a Krisztus testével való élés pedig a bűneinkből való szabadulásért adatik számunkra.

Napjainkban tízezernyi honfitársunk üzent hadat a kenyérnek, mondván: túl modern étel, nekünk pedig egészségünk érdekében  váltani kell. Vissza a jövőbe, vagy a múltba inkább? Nos a fehér kenyér és foszlós kalács, a gyönyörű búzatáblák mára már elveszítették azt a mély, élettel teli, számomra az életszentségre is mutató értéküket, amit a paraszti világban mindenki természetesnek élt. Nem most kezdődött ez, hanem akkor, amikor az ember elszakadt a  földtől, magától értődőnek vette, hogy a polcon, a péknél mindig van élelem. Harminc évvel ezelőtt, általános iskolásként táborozva  láttam először kenyérhegyet. Rettenetes, felháborító látvány volt. Több száznyi vekni kenyér, nagy dombbá lapátolva, ahelyett, hogy félve fogyasztott, megbecsült élelem lett volna. 

Ma 10- kor ökumenikus istentiszteleten voltunk együtt a katolikus templomban, mindkét felekezet a maga egyházi rendje szerint élhetett az úrvacsora szentségével is. Nagy királyunk emlékezete mellett a kenyérszentelés, kenyéráldás is megtörtént. Hálát adtunk azokért, akik szántottak, vetettek, arattak, szállítottak, őröltek, dagasztottak, sütöttek. Hálát adtunk, hogy már láthatjuk, nem kell éhezzünk. A nemzetiszín szalaggal átkötött kenyerek egyike most ott van az oltáron, -bár azt is el kell fogyasztani- sőt katolikus testvéreink gondoskodtak minden hívő számára cipókról, hogy azt ehessük ma. 

S mi a helyzet a szentséggel? Legyen elég most röviden néhány kérdés, ami személyes elmélyülést és őszinteséget kíván. Bibliai értelemben a szent az, ami az Istené. Szent- e az életem? Ez azt jelenti Istené vagyok- e. Szentek- e a szavaim? Ez azt kérdezi tőlem, hogy Istené- e a szívem, a gondolatom, a beszédem. Szent- e a családom? Szent- e ez a nemzet?

Evangélikus, biblikus értelmezés szerit nem bújhatunk a " szentekké avatottak" háta, érdemei, emlékezete mögé. Mi - Isten gyermekei, Krisztus megváltottai- vagyunk a szentek közössége. Nekünk kell megszentelt életet élni.

Hiszem, hogy Szent István ha ma kormányozná országunkat, először ezt kérné rajtunk számon. Vajon betölti- e az Istenhez valós tartozás boldog és felelősségteljes tudata a szívünket és kitölti- e mindazt, amire Ő elküldött bennünket a világba, erre a földre, ide hazánkba?

Ha a tegnapi napon a testvéri összetartozás állt az elmélkedés középpontjában, úgy hadd folytatódjék onnan, miként is értékeltem sokáig a "Jóisten" név használatát. Főként katolikus körökben mozogva ütötte meg a fülemet a "Jóisten"  szó. "Ugyan vajon nem lehetne konkrétabb, ha Istenről szólunk?"- kérdeztem akkoriban kritikusan. Számomra Isten elsősorban maga Jézus, aki megszólítható, aki által imádkozom, aki mindent megjelenít, amit Istennel kapcsolatosan tudok. Jézus mondja: "Én és az Atya egy vagyunk" Jn 10,30, s ebből levezetve, ha Róla szólok, az mindent összefoglal, amit az "istenség" az övéinek jelenthet. Ha Isten, akkor Jézus Krisztus, sőt Úr Jézus! Tehát ha valaki " csak" Jóistenként említette, számomra az majdhogynem a felületes, távolságtartó hittel volt egyenértékű. Úgy gondoltam, ez még csak a személyes hit, a tudatosan vállalt keresztyénség előszobája. Ma már azt is tapasztalom, hogy komoly Krisztus-hívő testvérek számára megnyugvást  és örömhírt közvetít, ha Urunkat a " Jóisten" megnevezéssel illethetik.

Miért ez a  felütés? Mert kiinduló pontunk egy ószövetségi ige, melyet  a bibliaolvasó Útmutatóban kaptunk mára: Jó az Úr! Oltalom a nyomorúság idején, gondja van arra, aki hozzá menekül. (Náh 1,7). 

Náhum próféta könyvében az Asszír világbirodalom bukásáról olvashatunk a próféciákat, úgy, hogy az alaphangot ennek az üzenetnek egy különleges költemény adja, egy abc zsoltár, mely Isten hatalmát énekeli meg. Mielőtt az ítéletes próféciák, a büntetés hirdetése és a Ninive pusztulását megjövendölő sorok kerülnek elénk, bemutatja Náhum megbízóját, Istent. Félelmetes szembekerülni vele, mert bosszúálló a gonoszság tekintetében, ugyanakkor türelmes és jó, gondja van a hozzá folyamodókra. 

A láthatatlan, egy, valóságos, szent Isten ebben az általunk érzékelhető kettősségben mutatja meg magát nekünk minden korban, ahogyan itt is a két ellentétes pólus érteti meg számunkra személyének kilétét. Ézsaiásnál elrejtőzködő és szabadító.

S Neked, kedves Olvasóm? Ugye nem is idegen ez az istenkép számodra? Hiszen valóban azt "várjuk el" Istentől, hogy legyen igazságos: a kegyetlenséget látva lépjen közbe, a gonoszságot törölje el, a bűnt pusztítsa ki. Viszont ha önmagunk bűnös természetével állunk Isten elé, akkor a megértő, türelmes Úr után vágyakozunk, aki szeretetet tanúsít irántunk és érdemtelenségünk ellenére is jó hozzánk: megbocsát, felemel, új esélyt ad. 

Ha pedig az interperszonális ( ember- ember közötti) kapcsolatok terén vizsgálódunk, negatív tapasztalataink sem hallgathatók el. Ott állnak azok a helyzetek, amik csalódást, fájdalmat, frusztrációt okoztak s az ember gyengeségeiről, bűnös voltáról szólnak. Bármennyire is sokatmondók a humánus, emberséges, vagy emberi kifejezések, de ismerjük az embertelenség kíméletlen megnyilvánulásait is évezredek történéseiben, és saját bőrünkön is. Kontrasztként minden sötét ellentéteként a szent, az isteni áll, s hitünk tapasztalata a mindig erős, mindig megbízható, személyválogatás nélküli Istenről.

Az ember embernek farkasa, Isten Fia pedig az ártatlan Bárány. Jézus Krisztus életét adja a bűnösért, az ember pedig oly sokszor nincs tekintettel embertársai becsületére, ezért önzése áldozatául esik a másik vagyona, embertársai érzései, sőt élete is... Mindezek ellenére és pont emiatt az ember, aki nem jó, hanem rossz, és bűnös, a Jóisten irgalmát tapasztalja. Mert az Isten jó. Sőt amikor " egy előkelő ember megkérdezte tőle: "Jó Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet? Jézus ezt válaszolta neki: "Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, egyedül csak az Isten." Lk, 18, 18-19

Uram, Istenem! Fülemben csengenek azok a prédikációk, amiket egy áldott emlékű katolikus apát plébános mondott el közöttünk ökumenikus imaheti alkalmakon. Idős volt és bölcs, halk szavú, hiteles ember. Megannyiszor a szívünkre helyezte a keresztény egységért való imádságot és cselekvést. Ő maga példamutatóan élen járt ebben. Köszönöm szolgálatát, életpéldáját, szelíd hitét, nyílt szívét!

Elgondolkodtató, mennyit változna mindennapjaink arculata, ha készek lennénk a tényleges, mindent átjáró egységre törekedni. Az uniformizálódás az élet minden területén az összetartozást hivatott jelezni. Kár, hogy csak a felszín, a látszat terén mozdul gyorsan korunk embere, így a felkapott életmódbeli változtatások platformján igyekszik nem lemaradni az új egységmozgalmaktól. A nagy kérdés viszont az, készek vagyunk- e a gondolatok és a lélek terén rálelni az egységre? Keressük- e és tevékenyen szorgalmazzuk- e ezt a mélyben lakozó, mindenre kiható egységet? 

Félnénk, ha túlzásba visszük ezt, akkor feladjuk önazonosságunkat és beolvadunk, asszimilálódunk, eltűnünk? Hát nem az egyéniség ellensége sokszor a divatkényszer, ami ellen kevesen ágálnak? Vagy nem lenne jobb a lényegi dolgok terén egymásra hangolódva élni, megtartva saját jellegünket és mégis egymást erősítve, szépítve szólni, akár egy hármas hangzat hangjai? 

A minap néhány fotót tettem fel facebook oldalamra a július végi Középpont Találkozóról, gyimesi utunkról. Jól esett látni, hogy a szép erdélyi tájak láttán ugyanaz pendült meg, szólalt meg sokakban. Ez  a hazaszeretet hangja, a nemzeti összetartozás tudata. Sokunkat keserédes érzés kerít hatalmába, amikor határt kell lépni mégis, hogy a szeretett hegyeket szemléljük, s magyarul beszélő, éneklő, a hagyományainkat élő emberek között lehessünk. 

Egy szívet adok majd nekik, és új lelket adok beléjük. (Ez 11,19a) 

Úgy hiszem, Urunk is szomorú az emberi széthúzás láttán. Hiszen kedves teremtménye, az ember túlbecsüli a szabadság, önállóság, egyéniség jelentőségét. Bár Ő maga egyedinek alkot mindannyiunkat, azt szeretné, ha nem magunk feje után, nem a személyes önmegvalósítása útján haladnánk. Van utunk és küldetésünk, de egymásra  is bíz bennünket, sőt felelősséget kíván tőlünk. Egy törvényhez akar igazítani, s ezt is kéri majd tőlünk számon. Egy utat ad elénk a megváltásunkhoz, Jézus Krisztust. Mindezt nem ultimátum szerűen, hanem ajándékként, tőle kapható, elérhető kincsként. Ő maga adja az egy szívet és az új lelket is. Tapasztalom, hogy az ember nem igyekszik ez után- inkább amiatt morgolódik, hogy a többiek nem értik meg, nem idomulnak hozzá. Mi azt szeretnénk, ha hozzánk alkalmazkodnának, semmit mi alkalmazkodjunk. Magunktól nem akarjuk a tényleges összhangot, s ha vágyunk is rá, mindig a másiknak kell a mi szabályainkat, elveinket elfogadni...

Ezért kell Istenünknek közbelépni, aki ígérete szerint Szentlelke által munkálkodik a világban, életünkben. Egybezár minket az elveszettségünkben, hiszen mindannyian híjával vagyunk Isten dicsőségének, egyikünk sem bűntelen. S egyszerre hív minket a megszentelődés útjára Jézus Krisztus bűnt bocsátó, megtisztító jelenlétébe. Testvéreinkkel egyek vagyunk a tökéletlenségben, elveszettségben, de egyek a megkegyelmezett, szeretett helyzetben.

Ez a felismerés köthet bennünket össze egymással. Mindannyian irgalomra szorulók vagyunk, de Urunk egyikünket sem taszítja el, ha hozzá akar térni. Egy szív és egy lélek- nem csak az okos teológiai tétel okán, hanem azért, mert szerető Krisztusunk fáradozik miattunk, hogy igaz legyen ránk is, megtapasztalható közösségeinkben is, minden keresztény testvér és felekezet között is, ahol Őt vallják Úrnak, Mesternek.