Tízből hét. Egészen jó arány. Az első kettőn nem voltam ott, a középsőn pedig éppen egy pici kisfiúcska miatt nem jutottam el. Amit viszont el kell mondani, hogy jó szívvel ajánlom minden Istent kereső tizen- és huszonévesnek, aki szeretne kikapcsolódni, a kortársaival találkozni, s mideközben érzi, jó lenne lelkileg is feltöltődni, elmélyülni fontos témákban.

Tegnap este tértünk vissza a majd egyhetes soltvadkerti tartózkodést követően. Rendesen elfáradtunk, de nem csak azért, mert kevés volt az alvás, hiszen számtalan programot láthattunk, hallhattunk. Persze a napsütés és a víz egyébként is megteszi a hatását, de én nem a vízben lubickoltam, hanem fürdőztem egy nagyot abban az örömben, ami ezt a pár napot meghatározta számomra. Nagyon jó volt ott ülni az áhítatokon, amik magukkal ragadtak, közel röpítettek ismét Jézushoz. Minden szolgálattevő csoport a maga hangján szólt Róla, és mégis mindegyik egyfelé mutatott.

Ezt a mostani találkozót számomra a beszélgetések tették még különlegesebbé. Fiatalokkal, " első  bálozó" szélrózsásokkal, és régen látott ismerősökkel ültünk le egy padra, vagy éppen a sátor bejárata elé a fűre. Megosztottuk egymással azt a kevés szabad időnket is. Miközben együtt kortyolgattuk a kávét, aznapi élményeiket próbáltuk összegezni és igyekeztünk úgy mazsolázgatni a programfüzetből, hogy ha már le is kell maradni megannyi jó programról, mégse maradjunk le a szerintünk leginkább nekünk valóról. A kicsiket és a tiniket egyaránt buzdítottuk: " Ne csak fürdőzzetek, lássátok meg mennyi remek helyszín és lehetőség vár rátok!" Mi pedig tollal a kezünkben tanulmányoztuk végig a kínálatot, hogy óráról órára lássuk, honnan hova kell gyorsan eljutni. 

Az utolsó este egy addig ismeretlen fiatal foglalt helyet nálunk, aki saját " szárnyalós" dalát játszotta el nekünk gitáron. A KIE kávéházban mellénk telepedett a nyugdíjas püspök úr, a büfében pedig  nemlátó barátainkkal vacsoráztunk. Az egyik hajnalban két és fél óra alvás után ébresztettük a hajnalt, a következő éjjelen még kettő után is volt miről beszélni. Nagy ölelés erdélyi testvéreinknek,  hangos taps a harsonakvartetnek, őszinte szavak régen látott bartoknak. Közös játék a gyerektáborosokkal, közös szolgálat a gyülekezet ifjúságával... Ismét rácsodálkozhattunk arra, hogy bármennyire is sokszínű a szélrózsás közösség, különbözőségeinken felül tudunk emelkedni és van egység a Lélek által.

Engem a remek keresztyén künnyűzenei együtteseken túl leginkább a " Küldetés" sátor programjai vonzottak, aztán szépen oda is ragaszottak, majd pedig újtra- és újra visszatérésre késztettek... Csupa élet, csupa lendület töltötte be sátrukat, a közös ének nagy erővel hatott ránk. Mindig rengeteg érdeklődő  sereglett oda, hiszen a misszió nagyon izgalmas és örökké aktuális, hát még az, hogy olyanokkal találkozhatunk, akik ennek a témának nem elméleti szakemberei hanem gyakorlati képviselői. A Nairobi Girls gyönyörűen megszólaltatott énekes bizonyságtétele pedig olyan kuriózum, amire oda kellett figyelni. A szombat esti áhítat- kavalkád során is ide tértünk be. A kis fehér sátor helyett azonban a nagy étkezősátor adott otthont nekünk, kb. kétszázötven főnek. Az afrikai dobosok és a Boysless Voice csapata együtt dicsőítette Istent a fekete lányokkal, az igehirdető pedig tisztán mutatott rá Jézus Urunkra, aki elkészítette nekünk a leszállópályát az Ő országába. Egy apró mozdulat mindent összefoglal, amit itt élhettünk át. A magyar kamarakórus vezetője a nekik szóló taps közben mutatóujját az ég felé emelte. Jelezve, hogy a köszönet az Odafentvalót illeti. Igen, az egész találkozóért, és az eddigiekért is!

Ez az első rövid visszaemlékezésem az ottani napokra. De még lesz mit megosztanom...