Vannak napok, amikor nehéz szívvel jövök ki a templomból. Miért? Ma nem tutam elmondani, azt, amit hiszek, tudok. Valahogy nem ment. A keresztelésig minden rendben volt, hiszen egy gyermek láttán mindig nagy öröm költözik a szívembe. ( Újra átélem a csodát, amikor nekünk születtek gyerekeink- tegnap töltötte be Bogica a 4 évét! ) Könnyű volt igét is választani: " Megismerteted velem az élet útját, teljes öröm van nálad, örökké tart gyönyörűség jobbodon." Zsoltár 16,11 Krisztust hirdetni is nagy öröm volt- mert ebben a családban értik és ismerik Őt. Az is nagyon jó volt, hogy még két másik kislány is itt volt anyukával apukával- bárcsak többször lenne így! Énekeltünk is, együtt a szülőkkel, keresztszülőkkel: "Atyám két kezedben, csak ott lakhatom, biztonsáégot csak tőled kapok" - a féjem gitározott és Csabi baritonja is felcsendült. Értékes percek voltak, odaszántak és erőt sugárzók, hírt adtak a Többről, a Mindenségről.
A prófétai ige valahogy csak a mélyben volt meg, a megértés szinjén, de nem tudtam úgy igazán megbirkózni vele. Nem akartam azt olvasni, ami a papíromon volt. Így pedig csak foszlányokban sikerült rámutatni a lényegre. Ott a nehéz szív a képen, kőszív, amit cibál maga után ez az ember. Igen ma újra érzetem, milyen az, ha az ember szívét nem dobogtatja meg, nem érinti meg, nem teszi élővé az Isten igéje. Nem lehet úgy szólni Jézusról, hogy ne áramoljon át rajtunk az Ő üzenete. Biztos, hogy nekem is kellett újra ez a tapasztalat. Remélem, hogy az Úr az én hiányosságomat is kipótolja- mindenesetre próbálok jobban elmélyülni, hogy meghallhassam és elmondhassam azt, amit Ő rámbíz. És remélem, hogy a mai istentiszteletnek volt léleképítő része a gyülekezet minden tagja számára- mert a Szentlélek által Jézus ma is köztünk volt.