Ki tud úgy asztalhoz ülni, hogy közben feszültség van az asztaltársaság tagjai között? Ki tud úgy enni, hogy valami tisztázatlan helyzet van a felek között? Talán már láttunk ilyet. A " haragosok"fel sem néznek, csak tömik magukba  a falatot, gépiesen esznek, ha egyáltalán lemegy valami... 

Már az is beszédes, hogy vállaljuk-e másokkal az asztalközösséget. Ha egy iskolai menzára figyelünk, hamar kiderül, ki az, akit kiközösítenek, aki mellé nem szívesen telepednek le. Vannak gúnyolt gyerekek, akik mellé senki sem szeret helyet foglalni... Akik kénytelenek mindig egyedül étkezni.

Hogyan is tudott az Úr Jézus úgy együtt vacsorázni a tanítványaival, hogy azok közül egy vele együtt mártotta a falatot a tálba, és tudta, hogy elárulja? Hogyan is tudott úgy lehajolni a lábukhoz és megmosni szennyes lábukat, hogy tudta: méltatlanok erre nagy szeretetre, sőt bizonytalanok és félősek, gyengék, állhatatlanok. Hiszen egymást kérdezgetik az árulóra vonatkozó szavak után: " Talán csak nem én vagyok?"

Az Úr mégis közösséget vállal velük. Asztalközösséget. Ő szolgál nekik. Ő magát adja eledelül nekik. Sőt azt mondja: Vágyva vágytam, hogy veletek költsem el ezt a húsvéti vacsorát...

Milyen fontos este az! Felkészíti őket arra, amikor nem lesz emberi testben velük, de mégis lesz velük valóságosan teste és vére által az úrvacsorában. 

Milyen nagy szeretet ez, milyen nagy jóság! Boldogok lehetünk, hogy újra és újra megengedi, hogy hozzá telepedjünk és ő maga legyen de nem csak lelki erőnké vagy hitünk táplálékává, hanem teljes valónkat átjáró életető Urunkká!