Bálványimádás vagy közösség Krisztussal?
" Ezért, szeretteim, kerüljétek a bálványimádást! Úgy beszélek hozzátok, mint értelmes emberekhez: ítéljétek meg magatok, amit mondok. Az áldás pohara, amelyet megáldunk, nem Krisztus vérével való közösségünk-e? A kenyér, amelyet megtörünk, nem Krisztus testével való közösségünk-e? Mivel a kenyér egy, mi is mindannyian egy test vagyunk, mert mindannyian az egy kenyérből részesedünk." 1 Korinthus 10, 14-17
A mai ige egy úgy tűnik könnyen érthető témát hoz elő, Pál is úgy indítja útjára ezt a témát, hogy jelzi, értelmes emberekhez beszél. Bálványimádás vagy Krisztussal való közösség? Ez a kérdés válasszatok!, mondhatnánk, ha már Petőfi jubileumot ünneplünk.
Bálványok vagy az Úr Jézus? Persze rávágjuk, hogy semmi közünk a bálványimádáshoz, mi keresztények vagyunk. Le is zárhatnánk a mai igehirdetést, szépen hátra dőlve, hogy ezzel a dilemmával mi már nem kell foglalkozzunk. De tudjuk-e mélységében mit jelent az egyik és mit a másik? A böjti idő a lelki nagytakarítás ideje is. A bűnbánaté és megtisztulásé. Látjuk-e miben vagyunk? Merjük-e tisztázni magunknak? A kérdés itt van előttünk: tudjuk- e mik lehetnek a bálványok és mit jelent imádni azokat? A másik pedig, valóban van Jézus Krisztussal közösségünk és általa egymással?
A bálványimádás ÓSZ-ben számtalanszor az Úrban való hit alternatívája lett. Isten népe életéről beszélünk, akiket Ő választott ki, akik a történelem viharjaiban átélték csodáit, vezetését, megélték szabadítását és oltalmát, de bizonyos kritikus időben, amikor ki kellett volna tartaniuk, mégis elfordultak az Úrtól, elpártoltak a Teremtő Istentől és bálványimádókká váltak. Érthetetlen, bizony az értelem itt csődöt mond. Mert mi a bálvány? Istenpótlék. Mi a bálvány? Bármi, ami az Úr helyébe lép. Bárki és bármilyen tárgy, eszme, ami elsőséget követel az életünkben, hogy benne bízzunk, hogy azt tartsuk a legfontosabbnak, hogy arra szegezzük a tekintetünket, mint nélkülözhetetlen támaszunkra, egyetlen segítőnkre. Ami feltétlen szeretetünket, a szívünk hódolatát kéri. Ez a bálvány.. Édesapám sokszor mondta, amikor ismerősökről beszélt, hogy ez az ember XY-t dicsőíti. Vagy amikor még tizenévesek voltunk és a barátok véleményére jobban adtunk, mint az ő tanácsukra, ezt mondta, XY-t dicsőíti. Bizony minden és bárki válhat bálvánnyá, ami a kiemelt figyelmünket igényli, várja, hogy adott helyzetben a pártját fogjuk akár még az Úrral szemben is. Pontosan úgy, ahogyan mi tettük, hogy szívünk szeretetét adtuk oda a kortársaknak és védtük igazukat a szüleink féltő szeretetével szemben. Nekik adtuk a dicsőséget.
Zimányi József ref. lelkipásztor írja életrajzi visszaemlékezéseiben, hogy egy csendeshétvége után azt helyezte Isten a szívükre, hogy Sztálinhoz kell menjenek. Neki is el kell mondják Isten igéjét és figyelmeztetését a megtérésre. Elindultak s persze nem jutottak messze… Mi volt a szó? Sokszor megrágták a mondandót, számtalanszor átdolgozták, hogy minden kifejezés a helyén legyen. „Hatalmas Sztálin! Isten a német fasizmust sok orosz és más nép fiainak a vérével törte le. Te a győzelem dicsőségét is magadnak tulajdonítottad. Mindenben Isten helyére helyezted magad. Hatalmas búzamezők mellett nagy táblákon hirdette a dicsekvő felírás: Isten nélkül és imádság nélkül, de műtrágyával és traktorral! Ezért az Úr meg fog alázni, mint Nabukodonozort. Saját fiaid fognak megvetni téged. Amíg időd van, szállj magadba, adj dicsőséget a felséges Istennek! Ez a népednek is javára lesz. A gőgös Belsazár egy éjszaka birodalmával együtt elveszett” Zimányi József és Horkay Barna
Zimányi József 60 oldalas tanúvallomást írt alá, 7 év kényszermunkára és életfogytig tartó száműzetésre ítélték Szibériában… 1947. október 16-án vitték el, amikor gyermeke ágyánál térdelve adott hálát Istennek a saját életéért és a kisgyermekéért…. S aztán gondoljunk csak arra a hatalmas Sztálin szoborra, amit 1956. október 23-án eldöntöttek vagy azokra a Lenin szobrokra, amik ma már történelmi szoborparkokban állnak egy letűnt, bálványimádó kor mementójaként.
Különös, hogy ebbe a szörnyű helycserébe minden kor emberei beleesnek, függetlenül attól, hogy tudják, mik voltak az előttük éltek bálványai, s azok hogyan semmisültek meg. Bizony a saját életünk bálványait is meg kell nevezni, mindent, ami az elsőséget követeli az életünk irányításában az Úr helyett. Úgy látom, hogy Isten mai népe is képes arra, hogy hamis biztonságban tudja magát. Erkölcsi tekintetben úgy látjuk, minden rendben velünk, végig megyünk a tízparancsolaton és íme, minden rendben. Csak az első ne lenne ott… Ne legyen más Istened… de van. Ne szeress senkit és semmit jobban az Úrnál… de megtesszük. Az Úr Jézus, a sátán utolsó, harmadik offenzívánál maga előtt látja a világ minden országát és azok dicsőségét és hallja a kísértő szavait: mindezt neked adom, ha leborulva imádsz engem… és Ő ezt mondja neki: távozz tőlem sátán, mert meg van írva, az Urat a te Istenedet imádd és csak neki szolgálj…
Mintha Isten népe elfelejtené, hogy az istenpótlékok imádatot és szolgálatot kérnek, hogy azok jutalmazását is elnyerjük. Akarsz valamit ebben a világban? Akkor add neki a szíved hódolatát is. Engedd át az első helyet és akkor minden a tied, amit birtokolni szeretnél. Mennyi félelemmel éljük az életünket, mi lesz, ha bizonyos dolgokat nem kaphatunk meg, mi lesz, ha nem érünk el valamit? Hol marad az Isten imádata és az imádatra szánt idő? Mintha félnénk megélni… nagyon szomorúan látom, hogy a saját bálványaink hogyan rabolják el nem csak az időnket, figyelmünket, hanem szívünket is! Testvérek, ki kell mondani és le kell számolni velük!
S ott a másik oldal. A Krisztussal való közösség. Nem csak a sokat idézett közösség, ami ideig- óráig való vagy élményalapú, nem csak valami összetartozás tudat hozzánk hasonló emberekkel. Mert ez lehet véd- és dacszövetség is. A közösség Krisztussal, azt jelenti belőle élni, benne és általa élni. Mondhatnám, hogy vérszerződés, de jobban értjük, ha azt mondom: asztalközösség. Mindkettő igaz, hiszen a Krisztussal való közösség úgy kezdődik, hogy ő testét és vérét adja értünk majd pedig az övéinek lelki eledelül. Önmagát adja nekünk, hogy belülről járjon át bennünket a szeretete. Azt akarja, hogy részesüljünk, kapjunk belőle, s nekünk ezért oda kell telepedni az asztalához. Őt kell magunkhoz venni. Most egy kicsit gondolkodjunk el azon, kikkel étkezünk együtt és mennyi időt szánunk a közös, ünnepi asztalközösségre? Mennyi előkészületet jelent nekünk csak az, hogy vendégeket fogadjunk, vagy együtt legyünk egy vacsorára, születésnapra, keresztelési ebédre? Rengeteg idő ez, igaz? És milyen jó ezek során beszélgetni, együtt ízlelni a finom falatokat! Mert miközben együtt részesülünk az ételben, megosztjuk a magunk életét is a másikkal, a többiekkel. Odaajándékozzuk nekik önmagunkat egy kis időre. A Jézus Krisztussal való közösségünk is ilyen és ezért nem lehet vele való közösségünk anélkül, hogy azt a testvéreikkel egy asztalhoz telepedve ne tennénk. S az asztalon lehet Biblia, de az asztalon lehet úrvacsora is.
A Krisztussal való közösség az úrvacsora megértéséből, a vele való asztalközösségből, a neki szánt időből és egyben a bűnbánatból építkezik. Felismerjük, hogy szükségünk van az Úr Jézusra. Együtt szorulunk rá arra, hogy Ő kegyelmes legyen hozzánk, együtt szorulunk rá a belőle jövő életre és irgalomra, és együtt akarunk majd a mennyek országa királyi menyegzői asztalánál is ülni. A mi egységünk és közösségünk ebből áll, ahogy részesülünk az áldás poharából és kapunk az élet kenyeréből. Ezáltal vagyunk egy test vagyunk, akiknek egy a feje az Úr Jézus. A bálványok először a jutalommal kecsegtetnek és utána elrabolják a szívünket az Úr Jézustól. Ezt ott is észrevesszük, hogy nem időzünk az Úr mellett, mert félünk attól, mi lesz, ha túl sokat adunk neki az időnkből vagy éppen magunkból. Az Úr Jézus viszont először meghozza az áldozatát érzünk, megosztja közöttünk az testét és vérét és odaadja önmagát nekünk, mert bennünk akar élni örökké. Nem akar bennünket sosem elhagyni, nem akar nélkülünk lenni a mennyek országában. Sosem. Minden életidejét mindenét nekünk adja. Ő nem fél mindent odaadni értünk. Csak hogy valódi közösségünk legyen Ővele és Őbenne és általa egymással. Örökké.
