Ha a tegnapi napon a testvéri összetartozás állt az elmélkedés középpontjában, úgy hadd folytatódjék onnan, miként is értékeltem sokáig a "Jóisten" név használatát. Főként katolikus körökben mozogva ütötte meg a fülemet a "Jóisten" szó. "Ugyan vajon nem lehetne konkrétabb, ha Istenről szólunk?"- kérdeztem akkoriban kritikusan. Számomra Isten elsősorban maga Jézus, aki megszólítható, aki által imádkozom, aki mindent megjelenít, amit Istennel kapcsolatosan tudok. Jézus mondja: "Én és az Atya egy vagyunk" Jn 10,30, s ebből levezetve, ha Róla szólok, az mindent összefoglal, amit az "istenség" az övéinek jelenthet. Ha Isten, akkor Jézus Krisztus, sőt Úr Jézus! Tehát ha valaki " csak" Jóistenként említette, számomra az majdhogynem a felületes, távolságtartó hittel volt egyenértékű. Úgy gondoltam, ez még csak a személyes hit, a tudatosan vállalt keresztyénség előszobája. Ma már azt is tapasztalom, hogy komoly Krisztus-hívő testvérek számára megnyugvást és örömhírt közvetít, ha Urunkat a " Jóisten" megnevezéssel illethetik.
Miért ez a felütés? Mert kiinduló pontunk egy ószövetségi ige, melyet a bibliaolvasó Útmutatóban kaptunk mára: Jó az Úr! Oltalom a nyomorúság idején, gondja van arra, aki hozzá menekül. (Náh 1,7).
Náhum próféta könyvében az Asszír világbirodalom bukásáról olvashatunk a próféciákat, úgy, hogy az alaphangot ennek az üzenetnek egy különleges költemény adja, egy abc zsoltár, mely Isten hatalmát énekeli meg. Mielőtt az ítéletes próféciák, a büntetés hirdetése és a Ninive pusztulását megjövendölő sorok kerülnek elénk, bemutatja Náhum megbízóját, Istent. Félelmetes szembekerülni vele, mert bosszúálló a gonoszság tekintetében, ugyanakkor türelmes és jó, gondja van a hozzá folyamodókra.
A láthatatlan, egy, valóságos, szent Isten ebben az általunk érzékelhető kettősségben mutatja meg magát nekünk minden korban, ahogyan itt is a két ellentétes pólus érteti meg számunkra személyének kilétét. Ézsaiásnál elrejtőzködő és szabadító.
S Neked, kedves Olvasóm? Ugye nem is idegen ez az istenkép számodra? Hiszen valóban azt "várjuk el" Istentől, hogy legyen igazságos: a kegyetlenséget látva lépjen közbe, a gonoszságot törölje el, a bűnt pusztítsa ki. Viszont ha önmagunk bűnös természetével állunk Isten elé, akkor a megértő, türelmes Úr után vágyakozunk, aki szeretetet tanúsít irántunk és érdemtelenségünk ellenére is jó hozzánk: megbocsát, felemel, új esélyt ad.
Ha pedig az interperszonális ( ember- ember közötti) kapcsolatok terén vizsgálódunk, negatív tapasztalataink sem hallgathatók el. Ott állnak azok a helyzetek, amik csalódást, fájdalmat, frusztrációt okoztak s az ember gyengeségeiről, bűnös voltáról szólnak. Bármennyire is sokatmondók a humánus, emberséges, vagy emberi kifejezések, de ismerjük az embertelenség kíméletlen megnyilvánulásait is évezredek történéseiben, és saját bőrünkön is. Kontrasztként minden sötét ellentéteként a szent, az isteni áll, s hitünk tapasztalata a mindig erős, mindig megbízható, személyválogatás nélküli Istenről.
Az ember embernek farkasa, Isten Fia pedig az ártatlan Bárány. Jézus Krisztus életét adja a bűnösért, az ember pedig oly sokszor nincs tekintettel embertársai becsületére, ezért önzése áldozatául esik a másik vagyona, embertársai érzései, sőt élete is... Mindezek ellenére és pont emiatt az ember, aki nem jó, hanem rossz, és bűnös, a Jóisten irgalmát tapasztalja. Mert az Isten jó. Sőt amikor " egy előkelő ember megkérdezte tőle: "Jó Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet? Jézus ezt válaszolta neki: "Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, egyedül csak az Isten." Lk, 18, 18-19