Mi történt az utolsó vacsorán? Kik voltak ott Jézussal azon az estén? Mi a helyzet a Szent Grállal? Milyen szertartás segíthet közelebb jutni Istenhez? 

Gimnáziumi áhítat. Olyan téma áll a középpontban, amely a legkiemeltebb, egyben legtitokzatosabb része hitünk gyakorlásának. Egy szertartás, amit Jézus parancsolatának engedelmeskedve egyházaink szentségként gyakorolnak.

23 Mert én az Úrtól vettem, amit át is adtam nektek, hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárultatott, vette a kenyeret 24 és hálát adva megtörte, és ezt mondotta: „Vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.”  25 Hasonlóképpen vette a poharat is, miután vacsoráltak, és ezt mondta: „E pohár amaz új szövetség az én vérem által, ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre.” 26 Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret, és isszátok e poharat, az Úr halálát hirdessétek, amíg eljön. 1 Korinthus 11, 23-26

Müncheni egyetemista koromban a Collegium Oecumenicumban  nem kaptunk vacsorát, de havonta az utolsó csütörtök estén volt egy alkalom, amire összegyűlhettünk a kollégium szervezésében. Dies Academicus volt az alkalom neve, vendég előadóval, érdekes témával. Ilyenkor - mivel ez egy nemzetközi kollégium- mindig más népek ételeit tálalták fel. Igazán ünnepi estek voltak ezek, amikor egymást az ételek segítségével is jobban megismerhettük. 

Gimnáziumunkban ilyen a karácsonyi vacsora, ami a legkiemeltebb közösségi eseményünknek számít, hiszen minden apró részletében ott érezhető, hogy a szeretetközösségünket és összetartozásunkat a tőlünk telhető legteljesebb és legünnepibb módon éljük meg. A külsőségek, a megszokott- és várt momentumok, s aztán a közös étkezés együtt jelentik számunkra a „ karivacsit”, aminek a hangulatát és mélységét csak az érti, aki már egyszer részt vett ezen.

Persze minden ilyen közös étkezésünknek megvan a maga szépsége. Gyerekkori vacsoráinkra úgy emlékszem vissza, hogy esténként az asztalnál mindent elmeséltünk, ami aznap történt és rengeteget nevettünk. Ez ma is így van, ha hazamegyünk a szüleimhez. Öröm és ünnep minden ilyen alkalom, mert egyre ritkábban történik.

De öröm és meghittség van abban a vacsorában is, amikor vasárnap este a koliban mindenki az otthonról csomagolt sütit és elemózsiát veszi elő a műanyag dobozból, és osztja meg a többiekkel. A családunk számára kedves ízeket, az anyuka vagy nagymama szeretetének a jeleit osztjuk ki egymás között és így erősítjük közösségünket, összetartozásunkat.

Vagy gondoljunk arra, amikor egy kirándulás vagy tábor során késő éjjel együtt kenjük meg a zsíros kenyeret és beszélgetünk hajnalig. Nem az étel, hanem a barátság a fontos, és mindaz, amit a magunk életéből egymással megosztunk. 

A közös étkezésnek olyan hangulata és ereje van, olyan öröme és semmi máshoz nem fogható értéke, hogy nem is értjük, ha valahol ezt nem gyakorolják, sőt inkább sajnáljuk azokat, akik nem éreztek rá ennek az ízére. Egy ismerősöm mondta, hogy ők még ünnepnapokon is csak ételhordóból esznek… 

Azért mesélek ilyen hosszasan közös étkezéseink hangulatáról és erejéről, öröméről és közösséget építő jellegéről, hogy megértsük, sőt mi most együtt döbbenjünk rá, mit jelent az úrvacsora sőt a mennyek országa titka. Csak a saját hétköznapi helyzeteink segítségével válik igazán érthetővé, milyen nagy szeretet nyilvánult meg Jézus részéről, amikor arról beszélt, hogy a mennyek országa olyan lesz, mint amikor egy király ünnepi vacsorára, a fia lakodalmába hívja az embereket. Amikor ilyen igékkel találkozunk, akkor a legszebb közös pillanataink és legteljesebb örömeink törhetnek a felszínre a szívünk mélyéről. Jézus örömöt, örömközösséget, meghittséget, ünnepet és boldog találkozást szeretne adni számunkra! 

Jézus nagyon sokszor ment el vacsorázni házakhoz. Mindenféle emberrel asztalhoz telepedett!  (A kisgyerekeknél szokás, hogy nem ülnek le akárki mellé a padba, haragtartó emberekről tudjuk, nem tudnak meglenni egy légtérben egymással.) Ő pedig betért a gazdag farizeusok házába, a keményszívű és szigorú Simonhoz, aki tökéletesnek gondolta magát, Zákeushoz- aki nagyon gazda volt, de a kollaboráns vámszedő és gyűlölt alak. Egyszerű, mások által megvetett, lenézett emberekkel is hajlandó volt együtt lenni, mert ő az embert nézte, azt, ami a szívben volt, vagy éppen onnan hiányzott. S mivel nem válogatta meg, hogy kivel ül le, nem bélyegzett meg senkit, nem fordult el senkiről ezt pletykálták róla: „Falánk és részeges ember vámszedők és bűnösök barátja.”  

És itt kezd nagyon komoly lenni a történet.

Vajon mi történt az utolsó vacsorán? Leornardo da Vinci majd’ 1500 ével élt Jézus földi működése után, rá kell hagyatkozni, ha mindet tudni akarunk? Ő az, aki belefesti az elrejtett igazságot az utolsó vacsora freskóba? A „gonosz hivatalos egyház” , évszázadok óta féltve őrzi a legtitkosabb ismeretet és valóságokat Jézus személyéről, tanítványairól, a kehely erejéről? Valóban az öröklét kulcsa a Szent Grál? Máris felcsillannak a szemek és érdeklődőbbek leszünk, mert a bulvár az nagyon ügyesen szólít meg, ott ahol a legérzékenyebbek vagyunk a kételyeink, a fenntartásaink, és igazságkeresésünk talaján.

De a történet, ami az utolsó vacsorához s egyben szentségünkhöz, az úrvacsorához kötődik, sokkal komolyabb. Véresebb és igazabb, felemelőbb és örömtelibb a valóság.

Árulása estéjén Jézus ünnepi vacsorát fogyaszt. Ezen az ünnepen, a széder estén, a zsidók húsvétjának ünnepén négy pohár bort fogyasztanak el, pontosabban: négyszer emelik magasba ünnepélyesen mindannyian a kezükben levő poharat. Minden pohár bornak meg van a maga bibliai jelentése, a zsidók Istennel való történetének nyomon követhető eseményeire vonatkoznak ezek. De minden egyes ételnek is ugyanilyen a jelentése. És egyszer csak Jézus fordít a szokásokon, a kötelezően elmondandó igék idézésén, hogy pontosan úgy értse az ünnepi vacsorát, ahogyan a népében mind a mai napig szokás. A kötelezően végrehajtott vacsora rítusa most fordulatot vesz. Már nem egy régi történelmi, hitbeli esemény van előttünk, az, miként szabadította ki rabszolga népét Isten Egyiptomból. Itt most az önmagát odaáldozó Jézuson van a hangsúly, azon a képtelen önátadáson, amire Jézus ezt mondja: „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja a barátaiért.” És ettől a megtört kenyér egy megtört, halálra szánt test képe lesz. A bor pedig az életáldozatra, a kiontott vérre mutat. Minden átértékelődik egy pillanat alatt.

És így máris másként gondolunk arra a szertartásra, amit Jézus parancsa miatt egyházaink gyakorolnak, az ő emlékezetére.

Így ez az alkalom az öröm ünnepe, hogy egyáltalán együtt lehetünk, hálaadásé. Ezért főként a görög keleti és görög katolikus testvéreink euharisztiának mondják az úrvacsorát, hiszen az eucharisztia görög szónak a fordítása köszönetmondás, hálaadás. 

Az úrvacsora emlékeztet bennünket Jézus Krisztus Urunk elfogadására, hogy személyválogatás nélkül bárkivel leült egy asztalhoz. Még Júdást is elfogadta az utolsó vacsorán, pedig ismerte a tervét. Jól tudta, hogy el fogja árulni, de a szeretete még felé is megnyilvánult.

Az úrvacsora emlékeztet bennünket arra, hogy megbocsátás nélkül nem tudunk közösségben lenni egymással, ez az, amit gyakorolni kell, hogy ne csak egy asztalhoz ülhessünk egymással, hanem hogy együtt élhessünk, békességben.

Az úrvacsora emlékezet bennünket a legnagyobb ajándékra, amit Jézus ad: a bűneink bocsánatára, hogy békességünk legyen ővele, így köt velünk új szövetséget.

Az úrvacsora emlékezetet bennünket a szeretet legigazibb formájára, az áldozatra, amikor magunkat sem kíméljük a másikért. Jézus megtört teste és kereszten ontott vére két kézzel fogható elem, a kenyér és bor képében jelenik meg nekünk. 

És a végén jön a titok. Jézus jelenléte, ami miatt mégsem emlékvacsorának mondjuk szentségünket. Amikor ezt a parancsolt szertartást gyakoroljuk, egy apró kis kerek ostyát veszünk magunkhoz és egy korty bort iszunk. Eközben Jézus ígéretére gondolunk és az Ő szavaiban, igéjében bízunk, amit minderről mondott. Ha vágyakozó szívvel és őszinte lélekkel gyakoroljuk, átélhető lesz számunkra, hogy Jézus itt van közöttünk. Kell az örömteli nyitottság, fontos, hogy tudjuk, elfogadottak vagyunk. Hihetjük, Jézus megbocsátja bűneinket és életét adta értünk. De valójában még több történik.

Megtörténik az is, amit elképzelhetetlennek tűnik itt és most, csupán érzékeltetve és elmondva ezt: Jézus szabadít meg a kételyekről, Jézus szabadít meg bűnöktől, Jézus szabadít meg a kemény szívtől és félelemtől. Mert Ő valóságosan jelen van, mert Jézus valóban ott van közöttünk. És a kenyér örök élet élete, a bor örök élet itala lesz. Vele találkozunk valóságosan, igazán. Kenyér és bor lesz az Ő testre és vére, s Ő megtart a vele való közösségben, hogy egyszer tényleg az örömteli királyi lakodalom színhelyén majd asztalhoz telepedhessünk az Isten országában.

Igyekeztem nem csak azt továbbadni, amit átvettem, megtanultam, hanem amit magam is megtapasztalhatok újra és újra hálás, örömteli szívvel.