Igehirdetés Pál Korinthusba írt második levele 1. fejezete 3-7 versei alapján

3Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene, 4aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban, azzal a vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal minket. 5Mert amilyen bőséggel részünk van a Krisztus szenvedéseiben, Krisztus által olyan bőséges a mi vigasztalásunk is. 6Ha szorongattatunk, ez a ti vigasztalásotokért és üdvösségetekért van, ha vigasztaltatunk, az a ti vigasztalásotokért van, amely elég erős ugyanazoknak a szenvedéseknek az elhordozására, amelyeket mi is szenvedünk. 7A mi reménységünk bizonyos felőletek, mert tudjuk, hogy amiképpen részestársak vagytok a szenvedésekben, ugyanúgy a vigasztalásban is.

Élő könyvtár-  ezt a különleges kezdeményezést évekkel ezelőtt a Szélrózsán, egyházunk országos ifjúsági találkozóján ismertem meg. Nem szokványos élettörténetű embereket  hívtak meg, akiket egy beszélgetés erejéig ki lehetett kölcsönözni. Most nyáron is így volt ez. Egy kínai mondás szerint, aki egy emberrel beszélget olyan, mintha könyvet olvasna. De nem csak különleges személyiségekkel beszélgetve igazolhatjuk a mondást. Mindenkinek vannak sajátos történetei, van mit megosztania, mesélni valója önmagáról. Életünk fordulatai, nehéz helyzetei akkor válnak érthetőbbé, ha megismerkedünk mások életének fordulataival, nehéz helyzeteivel. Ezért is szükséges dialógusban lenni, kíváncsinak maradni és érdeklődéssel keresni a beszélgetés alkalmait, mert ha csak önmagunkra figyelünk, beszűkül a világunk, egyoldalúan értelmezzük a bennünket körülvevő valóságot, tehát elszakadunk a realitástól. Gondoljunk azokra az idős emberekre, akiknek már nincsenek kortársai, elhaltak a szerettei és ezért beköltöznek egy nyugdíjasházba, ott pedig nagyon jól érzik magukat, hiszen ott van kihez szólni, s bár átalakul az életrendjük, de legalább a kapcsolattartás biztosított számukra.

Pál apostol írja, hogy a hit hallásból van, ezért nélkülözhetetlen a keresztyén közösségben a bizonyságtétel. Hittapasztalataink megosztása személyes találkozásokban, testvéri beszélgetésekben, és közösségi alkalmakon is alapvető fontosságú. Ha nem osztjuk meg egymással lelki életünk történéseit, elkezd halódni a közösségünk. Olyan, ez mint amikor egy idős ember magára marad. Olyan, mintha mindenki csak várna a csodára, és egyre távolodnánk Isten jelenlététől akkor is, ha Isten jelenlétébe vágyakozunk.

Mi a legfőbb beszélgetés témánk? Az aktualitásaink, konkrét friss történések, bennünket foglalkoztató ügyek. "Mi történt veled? Hogy vagy?"– kérdezzük. Hívő emberek azonban a történések mögé néznek. Ugyanaz megtörténik Jézus tanítványaival is, mint a nem keresztyén emberekkel, de a különbség abban rejlik, hogyan kutatjuk a dolgok értelmét, miként értelmezzünk egy- egy eseményt. Döntéshelyzetek, kihívások, tanácstalanság, konfliktus, bajok, betegségek, szenvedés, halál... A nem hívő ember csak azt akarja tudni, miért nem maradtak mindezek távol tőle, miért kellett neki is megtapasztania, miért ne lehetett volna ettől mentes a sorsa. "Mi okból?"- kérdezi. A hívő ember pedig azt is meg szeretné tudni Isten miért „ mérte” ezt rá, mi volt a célja, üzenete mindezzel. Tehát a hívő  ezt kérdezi: " Mi célból?"

Az Ars Sacra hete kezdődött el tegnap, "Nyitott Templomok" megnevezésű rendezvényeket szerveznek gyülekezetek. A programsorozat idején az egyházművészeten túl az épített épített örökség iránti megbecsülés is megmutatkozik. Miről szól mindez? Vannak híres, különleges bizonyságtevőink, akikre büszkék lehetünk. Mi is büszkék vagyunk a templomépítő ősök áldozatkészségére, hitére, erős imaéletére, aminek bizonyítéka a kitartó imádság, cselekedet, hitvalló élet, hiszen eredménye a templomépítés megvalósulása. Büszkék vagyunk Bachra, akit az ötödik evangélistaként emlegetünk. Büszkék Szokolay Sándorra és Gryllus Vilmosra, a saját ifizenekarunkra a MIND-ra és a rétfúvósokra. Hallván őket vagy műveiket felsóhajtunk: " Milyen szépen tudják dicsérni az Istent!" Mindemellett azonban a nyitott templomok napján nekünk is oda kellene állni és a saját bizonyságtételeinket elmondani… Elmondani azt, hogy Isten csodálatosan cselekszik az életünkben... Miért sorvadnak el közösségek? Mert elgyengül az a látásunk és meggyőződésünk, hogy Isten céllal tesz valamit az érdekünkben. Keveset beszélgetünk egymással a lelki életünkről, Istennel élt mindennapjainkról. Elmondhatnánk, hogy nem csak önmagán túlmutató, Istenünk szándékára mutató egy- egy történés, amit átélünk, hanem az másokért is történik velünk. Mások érdekében ér bennünket szenvedés, megpróbáltatás, hitharcainkat testvéreinkért vívjuk. S ha ezt nem így látjuk, hogyan is születhetne meg a bizonyságtétel, miként is beszélhetnénk meg hitünk megtapasztalásait?

A fiatalok világa a szerelemről szól, keressük a hozzánk illőt, aki viszonozza érzelmeinket, társunk lehet. Huszonévesen egy ügyetlen próbálkozást követő, kicsit szomorkás helyzetben egy lány megosztotta velem saját csalódását. S én akkor és ott tudtam, hogy mindaz, amit én átéltem, miatta is volt. Tudtam, hogy Isten nem csak engem formál, tanít, vigasztal, hanem rajtam keresztül azt is, aki hozzám fordult… A tapasztalatomon túl azonban azt is elmondhattam a válaszokat és vigaszt kereső lánynak, hogy engem hogyan emelt ki az Úr ebből a fájdalmas helyzetből. A későbbiekben számos negatív szituáció, bántódás ért, és már tudtam azt mondani Pállal együtt, hogy mindezt azért kellett átküszködjem, mert Istennek velem is terve van, sőt így akar használni mások javára.

Korunkban túlságosan felértékeljük a szakembereket. - Félreértés ne essék: kellenek mindenhol a jó szakemberek! Vannak azonban helyzetek, amikor nem kell a hivatásos segítő szakember, mert elegendő a meghallgatás, a figyelem, a helyén mondott szó, a szeretetben átélt közösség gyógyítása. Pál apostol nem hivatásos vigasztalók kiképzésén mondta el ezt a pár mondatot a vigasztalásról, hanem egy gyülekezetnek írt levélben. Igen, bizony. Nem léphetünk hátra, mondván: én nem vagyok szakember. Sőt pontosan azt kellene meglátni, hogy te vagy az, akire a szomszédnak, családtagnak szüksége van. Isten ezért enged meg nyomorúságot, szorongattatást, bajt, szenvedést az életedben, hogy a tőle kapott vigaszról szólj másoknak is. Téged vesz kézbe, hogy azzal a vigasztalással, ami tőle jött, másoknak is vigaszt adj.

Isten vigasztaló szava Krisztus jelenléte az életemben. Ő bűnhődött, hogy nekem, nekünk békességünk legyen. Ő szenvedett, hogy szenvedéseimben társként, példaként lássam… Megvigasztal, lenyúl hozzám, hogy én is elmondhassam: él az Úr, aki lenyúl éred is!

Nyilván históriai szempontból fontos a múlt feltárása, a történészek, régészek ismeretanyagot adnak át kutatásaik nyomán és példaként mutatják be a múlt szereplőit. De a hitben megélt események felidézése ennél nagyobb hatású kell legyen. Más oka van annak, ha a múltra nézünk. Életünk eseményei, s mi magunk abban az összefüggésben lehetnek erőt adók hogy az erő forrására mutatunk. Mi a történelem Urára, a történelemben is változatlan egy Úrra mutatunk, akinek hatalmát, megbocsátását és vigaszát megélték őseink. Múltbeli személyes történéseink idézése azért történik, hogy bizonyságot tegyünk az Úr Jézus Krisztusról, aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.

A héten ismét sokakkal beszélgettem. Engem is erősítenek a lelkipásztori beszélgetések, az én hitem számára is fontos alkalmak ezek, mert láthatom a cselekvő, vigasztaló, imádságot meghallgató élő Urat, ahogyan sokak életében és üdvösségén munkálkodik. De vajon csak nekem lenne szükségem az ilyen bizonyságtevések meghallgatására? Természetesen nem. A lelki közelmúlt feltárása mindenkinek hasznos, sőt életadó, ebből táplálkozunk. A hit történései ugyanis Jézus vigasztalásának történetei. Jézus történetei. Jézus jelenlétének, bűnbocsánatnak és szeretetének bizonyítékai. Hiszem, hogy Ő sokak életében cselekszik: közbelép, meghallgat tanácsot ad, vigasztal. Vigasztaljunk hát mi is másokat ezzel, hiszen így Isten eszközei lehetünk a reménység, az az evangélium emberei.