A 2017- es év igéje a herrnhuti Losung alapján

Így szól az Úr: „Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek.” Ezékiel 36,26

........

Ma tán a béke ünnepelne, 
A Messiásnak volna napja, 
Ma mennyé kén’ a földnek válni, 
Hogy megváltóját béfogadja. 
Ma úgy kén’, hogy egymást öleljék 
Szívükre mind az emberek – 
De nincs itt hála, nincs itt béke: 
Beteg a világ, nagy beteg…

Kihült a szív, elszállt a lélek, 
A vágy, a láng csupán a testé; 
Heródes minden földi nagyság, 
S minden igazság a kereszté… 
Elvesztette magát az ember, 
Mert lencsén nézi az eget, 
Megátkozza világra jöttét – 
Beteg a világ, nagy beteg…

Ember ember ellen csatázik, 
Mi egyesítsen, nincsen eszme, 
Rommá dőlt a Messiás háza, 
Tanítása, erkölcse veszve… 
Oh, de hogy állattá süllyedjen, 
Kinek lelke volt, nem lehet!… 
Hatalmas Ég, új Messiást küldj: 
Beteg a világ, nagy beteg!…

Ady Endre "  Ma tán a béke" című költeménye 118 évvel ezelőtt íródott, de sorai ma is igazak. Ezékiel próféta könyvének igéi pedig örök érvényűek. A próféta a Kr e. 500-as évek végén, húsz éven át volt Isten igéjének meghirdetője, jelképes cselekedetekkel kiábrázolója, továbbadója. Az ő diagnózisa kevésbé művészi, de sokkal régebbi, kb. 2400 éves: beteg a világ, beteg a nép, beteg az ember szíve, lelke. Ady ezt így önti szavakba: " Kihűlt a szív és elszállt a lélek..., elvesztette magát az ember… Rommá dőlt a Messiás háza, tanítása, erkölcse veszve… az ( embernek) lelke volt."

Ezékiel azt tapasztalta, hogy egy népét megrengető háborút követően, amikor tíz éven belül, egymást követő két hullámban Nebukadneccár az ellene szegülő kis ország lakosainak nagy részét Babilóniába hurcoltatja, népe még továbbra is képtelen látni az összefüggéseket. Nem tudja, hogyan kellene ebben a helyzetben cselekedjen, legfőképpen Istennel szemben mi lenne a teendője. Nem tud és nem akar olvasni a történelem Ura ítéleteiből és ígéreteiből. Az otthon maradtak magatartása, bűnös életvitele nem változott, a deportáltak nem hisznek Isten ígéreteinek. A legnagyobb baj, hogy elfordultak az Úrtól. Olyan elkeserítő a helyzetük, hogy csak akkor lehet változás, ha maga az Úr hozza majd el. Nem csak a harag szavait, de ezt vigasztaló próféciát is Ezékielre bízza az Úr: Ő fog új szívet és új lelket adni.

Egy újév első napján jó hírt kapni és jó hírt továbbadni nagyon fontos. Jó kívánsággal és kedves rágondolással üdvözölni ismerősöket, szeretteinket már megszokott. De amit kívánunk, hogyan fog megvalósulni? A békés, boldog, szeretetben gazdag és sikeres új év, az új esztendő, a vígság szerző miként fog kibontakozni? Csak úgy, ha a régivel leszámolunk, a régit elrendezzük és az újat tisztán indítjuk.

Tizenharmadik éve szolgálom ebben a gyülekezetben Istent. Ebben a tizenhárom évben sok eredményt lehet felmutatni, szépülést kívül- belül. Gyarapodást intézményekben. Nagy küzdelmek után örömteli pillanatokat is. Kisebb volumenű beruházásokat és komolyabb templomrenoválást. Gáncs püspök úr a templom újra-szentelésének istentiszteletén egyenesen evangélikus iskolavárosnak nevezte Mezőberényt, és ettől csak úgy dagadhatott a keblünk, büszkén és hálásan tekintettünk egymásra. Fúvósok, ifizenekar hangjai csendülnek. De ez alatt a 13 év alatt hányan tértek meg? Hány szívet adtak át Jézus Krisztusnak? Hányan adták át önmagukat a teljes szívből való istendicséretnek, szolgálatnak, rendszeres Bibliaolvasásnak, igével, imával való életnek? Több, mint 250 ember temettem el a gyülekezet hűségesei közül, de ebben a rám bízott időintervallumban lett- e ennyivel több új egyháztagunk? Öröm, hogy szól az ige naponta gimisek számára, elsősöknél napkezdetkor, de hétközi alkalmakon, bibliatanulmányozás alkalmával, vagy vendég igehirdető érkezésekor már kevesen vagyunk.

Mennyi minden maradt a régiben- mert így kényelmesebb, egyszerűbb? Miért maradt így? A megszokás miatt, vagy mert tapintatosabb, Krisztusibb volt? Mennyi mindenről nem beszéltünk. Miért nem? Mert el akartuk odázni a szembenézést, vagy a szeretet jegyében a kegyelmes Isten türelmére hivatkozva? Vártuk- e megújulást, a megtérést, a belátást egymás életében, dolgaink rendeződésében? Óév esti imádságunkban szerepel egy sor, ami minden alkalommal szíven üthet bennünket: hány embertársunknak maradunk adósai az evangéliummal? Mennyiszer volt a saját ügyünk, kényelmünk, személyes véleményünk fontosabb, mint egyházunk féltése, a lelki növekedés, a testvéri közösség megélése, egymás terhének hordozása, a Jézusról szóló örömhír szeretetben történő megélése, továbbadása?

Hálás a szívünk Istenünk eddigi ajándékaiért! Nem szabad elfeledni, hogy mindeddig Ő hordozott, Ő hozott el idáig minket. De még ennyi áldást és eredményt látva sem lehetünk nyugodtak, mert igaz ránk is, hogy a közel levők sem tudják életüket maradéktalanul Isten igéjéhez igazítani és a távoliak sem bíznak Isten szeretetének ígéreteiben. Az Úr igéje, mely Ezékielen keresztül jut el hozzánk azt mondja, amit egy másik költő, az evangélikus diakonissza Túrmezei Erzsébet így foglalt szavakba: szívcsere kell!  Új kell! Az új környezet támogató lehet ebben, de a megújulásnak belülről kell fakadnia. A mi közösségünknek is ez a 2017-es nagy feladata, és ez sokkal komolyabb lesz, mint a tavalyi templommal kapcsolatos kötelezettségünk volt. Pál apostol testünket nevezi a Szentlélek templomának. Ennek a templomnak kell újjá lennie. Új szívet és új lelket viszont nem tudunk önmagunk számára sem gyártani, sem szerezni. 

Az Útmutató első lapjain olvashatjuk az év igéjének magyarázatát, ahol püspök úr emlékeztet az 50 évvel ezelőtt történt első szívátültetésre. Utal arra is- ha erre sor kerül- ma is csak valakinek a használt szíve kerülhet embertársa testébe, ami még valameddig működik. Teljesen újat egyedül az Úristen tud adni! És Ő azt mondja, fog is. A hideg, mozdulatlan, érezni képtelen, beteg kőszív helyébe új szívet ad. Hússzívet, ami érez, félt, bizonyságot tesz, Istent és embert szeret. Az ő ígérete pedig igaz.

500 éves reformációi jubileumunk rámutat viszont arra, hogy ez az egyház életében sosem volt, és ma sem automatizmus. Nem úgy lesz, hogy várjuk és jön. Csak az ige, a Krisztus keresztjéről szóló ige fog új életet teremteni. Mert bizony itt akkora horderejű eseményről van szó, mint a teremtés! Ahogyan az Úr mondta:” Legyen!” Ez is az Ő szava által történik majd. Ott, ahol hallják és értik Isten beszédét. Ott, ahol keresik a Krisztusról szóló bizonyságtételt. Ott és azok számára, akik élnek vele és táplálkoznak abból naponta, akik befogadják, bíznak benne. Jézus nélkül semmire sem fogunk menni. Nélküle csak vágyakozhatunk új szívre, új lélekre, de általa megvalósulhat az új teremtés, a lélek, szív a teljes élet, gyülekezetünk, egyházunk megújulása is. Urunk meg akarja adni! Ígéri, hogy beteljesül! Higgyünk Neki és keressük Őt, amíg megtalálható!

Nemrégiben ismertem meg egy férfi különös történetét. Saját elmondása szerint tele volt a szíve gyűlölettel és bántani akarta a világot. Tizennégy évesen lett egy szkinhed banda tagja. Azok az emberek bár közösséget jelentettek számára, de negatív lelkületük, romboló indulatokról túlfűtött megnyilvánulásaik eltorzították az ő személyiségét is. Nem csak belül, a szívében lett méreggel átitatott ember, de kívül is: az egész testét, sőt az arcát is borzalmas tetoválások borították. Sok év telt el így, erőszakos, dühös, másokra ártalmas életet élt. Egyszer egy koncerten megismerkedett egy lánnyal, akivel hamarosan összeházasodtak. Aztán két hónap elteltével bejelentette a kedvese, hogy gyermeket vár. Ez a hír mindent átforgatott a fiatal férfi szívében: mintha hályog esett le volna a szeméről. „Gyermekem lesz, nem élhetek így tovább.”  A szívében történt meg a leghamarabb a változás. „ Isten megmutatta nekem, hogy létezik” – mondta. De a belső változást nem tükrözte a kinézete, ezért elhatározta, hogy egy jogvédő szervezet segítségét kéri a bőrébe festett tetoválások eltávolításában. Egy év alatt 22 beavatkozáson esett át, rettenetes kínokat kellett átélnie, de nem panaszolta, inkább vezeklésnek fogta fel…

Titusz levelében, karácsony másodnapja vezérigéje előtt, a harmadik fejezetben ezt olvassuk:

3 Mert valamikor mi is esztelenek, engedetlenek, tévelygők voltunk, különféle kívánságok és élvezetek rabjai, gonoszságban és irigységben élők, egymástól gyűlöltek és egymást gyűlölők. 

4 De amikor megjelent a mi üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete, 

5 nem az általunk véghezvitt igaz cselekedetekért, hanem az ő irgalmából üdvözített minket újjászülő és megújító fürdője a Szentlélek által, Jn 3,5 ; Róm 6,4 

6 akit kitöltött ránk gazdagon Jézus Krisztus, a mi Üdvözítőnk által, 

7 hogy az ő kegyelméből megigazulva reménységünk szerint részesei legyünk az örök életnek.

Az ige az ember múltját, szívének Isten nélküli állapotát fedi fel, egyben azt is, hogy megtörtént a felismerés, végre tisztánlátás van, a szemről lehullott a hályog. Egykor bizony ilyenek voltunk, de történt valami: megjelent egy Gyermek az életünkben. Belépett Ő, az Úr Jézus, aki mindent átalakított! Titusz ezt olyan csodálatosan fejezi ki, hogy egyetlen mondatban fogalmazza meg Isten jóságának és emberszeretetének dicséretét. Ez a négy bibliai vers hét sornyi himnuszként tárul elénk. Sehol egy pont. Egy hatalmas levegővételt követően csak úgy áradnak a szavak...

Biztosan tapasztaltunk már mi is ilyet! Valamelyik családtagunkkal olyan nagy horderejű esemény történt, hogy hazajövet csak ömlött belőle a szó. Mindegy, milyen előjelű a történés, lehet panasz is, vagy örömteli élmény. Mi a gyerekeinkkel is gyakran átéljük ezt: ki kell beszéljék magukból, ami nagy hatást gyakorolt rájuk. Akár egyik, akár másik csak mondja, mondja, csak úgy áradnak a mondatok egymás után.

Titusz Kréta szigetén volt, befejezetlen ügyeket bízott rá Pál apostol. Más az a vidék, mint Palesztina. Más az a vidék, mint amiket együtt bejártak. Titusz antiochiai pogány szülők gyermekeként látta meg a napvilágot. Múltjáról nem tudunk sokat, de az Úr minden bizonnyal elsöprő erővel lépett be az életébe. Isten emberszeretete, jósága és irgalma csodálatos lelki megtapasztalásai voltak. Az Úr valósága Jézus Krisztusban minden képzeletet felülmúló öröm és lelki áldás, megtisztulás és életújulás útján érkezett számára, így azt ő „fürdő” képéhez hasonlította.

Az ókori embereknek, - a közel- keletieknek különösen is- másként adatott meg a fürdés megtisztító, testet frissítő, újító élménye, mint nekünk. Az akkor élt egyszerű emberek még nem mindennaposként adatott meg, de erre a lehetőségeik sem lettek volna mindenhol biztosítottak. Titusz is sokat volt úton, elkísérte Pál apostolt az első jeruzsálemi zsinatra, majd Rómában, Korinthusban, Dalmáciában is járt, s a végén Kréta püspöke lett. A víz óriási érték ma is, szállítani nem egyszerű hosszú út során- az akkori utazások során még nehezebb volt magukkal vinni. A természetes vizekre főként megélhetést, halászatot, kereskedelmet biztosító elemként tekintettek, legyen szó az Orontész folyóról vagy bármely tengerről. A Holt- tenger vagy a gyógyfürdők (pl. Bethesda) inkább szakrális szempontból és gyógyhatásuk miatt voltak fontosak. Felidézhetjük az akkori uralkodók fürdőit, vagy gondolhatunk a hatalmas római vízvezetékekre is. A zsidó nép életében ismerjük a rituális tisztálkodást, a tisztasági szabályok alkalmazását. Keresztelő János a Jordán melletti szolgálata révén kortársai a keresztséget a bűnbánat fürdőjeként ismerték. Az akkori tisztálkodási módszerek messze állnak mai szokásainktól. Ebbe az összefüggésbe helyezve még erőteljesebbnek mutatkozik számunkra a himnusz kifejezőrendszerében megjelenő „fürdő” szó, s azáltal az az üzenet is, hogy Isten emberszeretete, jósága, irgalma a Szentlélek fürdője által áradt ránk Jézus Krisztusban. Jézus, aki Isten Fiaként érkezett a földre, úgy tölti el élettel a világot Lelke által, ahogyan a kopár, szárazsághoz szokott vidékek lakóit szinte ujjá szüli egy friss fürdő. Bocsánata úgy tisztítja meg a sötét szívet, ahogyan a fürdőben lemoshatjuk magunkról a testi szennyet. Ez a felismerés úgy tör felszínre Titusz szívéből, lelki életének olyan mindent átjáró tapasztalata az Atyai szeretet átélése, hogy egy szuszra mondja el himnuszát. Bizony, amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj! Csak az tudja ezt így átadni másoknak, aki nem kívülállóként látta mások „fürdőzését”, hanem önmaga is, személyesen átélte: „bűneim ellenére, velem is irgalmasan bánik az Isten, az Úr engem is szeret, személy szerint, megbocsátó jósága rám is vonatkozik. Ezért lehet Isten előtt rendezett megigazult az életem, ezért reménységem az örök élet!" 

Karácsony másodnapja központi örömhíre, hogy Isten emberszeretete megtapasztalhatóvá az Úr Jézus Krisztusban lett. Nem másban, hanem Őbenne! Lehet, hogy szerénynek mutatkozott a kezdet, a jelentéktelen kisvároskában, Betlehemben, és túl egyszerűek azok az emberek, akikhez kötődik a Megváltó születése, de ebben a kezdetben már felfedezhető Isten túláradó emberszeretete is. Nincs még egy olyan bibliai történetsorozat, amiben ilyen sokszor bízná meg az Úr az angyalait, hogy juttassák el akaratát a földre, értessék meg tervét velünk. Nem volt még fiatal pár, aki ennyiszer hallhatta volna a gyermekével kapcsolatos isteni ígéreteket, ennyi felől mondták volna nekik ugyanazt, -megerősítve a már kapott tényanyagot- hogy gyermekünk a Szabadító. Angyal, pásztorok, királyok, templomba élő idős próféta, prófétanő, mindannyian Isten Lelke által érintett emberként továbbadják felismerésüket: Itt az Isten köztünk Jézus Krisztusban, Ő a Megváltó, Ő a Szabadító, Üdvözítő! Isten emberszeretete számukra is megadatott. Hiába minden fanyalgó realista, aki nem látja a szépet, áldást, örömtelit a betlehemi születés csodájában, s csak az istálló szagára és a fiatalasszony kínjaira emlékeztet. József és Mária sem maradt híján Isten jóságának. Vezetést, erőt és reménységet kaptak mindabból, amit hallhattak Isten Fiáról, apró kis gyermekükről, a Szabadítóról, aki elveszi, elszenvedi a világ bűnét és a Békesség Fejedelme, Királyok Királya lesz.

A kínai Jün testvér panaszolta, hogy az európai igehirdetők nem tudnak fél óránál hosszabban prédikálni. Ez számára egyértelműen a szívük állapotáról szól. Meglátását kiegészítve ezt is mondhatnánk: sokan nem merülnek bele teljesen az Úr ismeretébe, nem járja át életüket az Ő emberszeretete, jósága, irgalma, ezért nincs reménység sem az örök élet felől, ezért nem tudják túláradóan magasztalni Őt, szívük teljes hitének kiöntésével továbbadni az örömhírt. 

Karácsony másodnapján megkérdez bennünket Istenünk Titusz Krisztus-himnuszán keresztül: tudnánk-e csak egy pár mondatot is ekkora belső erővel, ilyen mindent elsöprő lendülettel mondani az Úrról? Van-e nekünk legalább egy olyan csodás megtapasztalásunk Jézus Krisztussal, mint amilyen jól érthető hasonlata volt Titusznak a „fürdő” képe?  Ki tudnánk- e ennyire plasztikusan és ilyen érthetően fejezni hitünket, bemutatni az Ő életünkre gyakorolt tetteit? Beszélnénk- e Jézus Krisztusról, szabadító emberszeretetéről, jóságáról és irgalmas tetteiről úgy másoknak, hogy csak ömlene belőlünk a szó?

Milyen jó, hogy kölcsönkérhetjük a nagy költők szavait, milyen jó, hogy együtt énekelhetünk előttünk élt bizonyságtevőkkel! Milyen örömteli, hogy karácsonyi népénekek, korálok tükrözhetik saját Jézus Krisztusba vetett hitünket! Csak legyen mögötte a saját felismerésünk is, legyen saját túláradó hitünk, reménységünk! Így lehessen sajátunk a mások szavaival fogalmazott Krisztus-himnusz!

Biztonságpolitikai szakértő lettem. De nem csak velem történt meg ez...  Ha tréfásan azt mondják, hogy tízmillió fociedző országa vagyunk, akkor a valósághoz sokkal jobban közelít az a kijelentés, hogy mára már szinte mindenki biztonságpolitikai szakértővé minősült át. Hiszen kicsinek- nagynak van véleménye a terrorfenyegetettségről, a közelmúlt nyomasztó eseményeiről, bevándorlásról és az azzal összefüggésben álló tanácskozásokról, döntésekről.

Jövőre Berlin-Wittenberg ad otthont a reformáció 500 éves jubileuma okán szervezett Kirchentagnak, azaz egyházi napoknak. Nagyon szerettünk volna eljutni, más gyülekezettel közösen utazni, mert számunkra egyháztörténeti jelentőséggel bírna az út. De a hétfői merénylet megvilágosította számunkra, hogy most ez nem a mi utunk lenne… A jelen eseményei nyugtalanítók, mert békétlenségről szólnak. Hogyan lehetne elérni mégis, hogy nyugalom, harmónia legyen határainkon belül- és kívül?  Sokat beszélünk, gondolkodunk erről, számtalan kialakult véleményt ismerünk. 

Az ünnepre kijelölt igénk Mikeás próféta könyvéből való, az 5. fejezet első négy verse.

A bibliai szakasz felirata: a Messiás uralkodása.

1 Te pedig, efrátai Betlehem, bár a legkisebb vagy Júda nemzetségei között, mégis belőled származik az, aki uralkodni fog Izráelen. Származása visszanyúlik a hajdani időkbe, a távoli múltba. Mt 2,6 ; Jn 1,1-2

2 Csak annyi időre szolgáltatja ki őket, amíg egy asszony szül, de honfitársainak maradéka haza fog térni Izráel fiaival együtt. Ézs 7,14 ;Ez 37,21

3 A nyáj elé áll, és legelteti az Úr hatalmával, az Úristen fenséges nevével. Akkor nyugodtan élnek, mert hatalma kiterjed a föld határáig. Ez 34,23 ; Mik 2,12 ; 4,4

4 Ez lesz a békesség!

Mikeás próféta is választ adott arra a kérdésre, mi lesz a békesség és mi annak a feltétele.  A próféta egy rendkívül mozgalmas korban élt, és számos rettenetes háborút látott közelről, elszenvedve annak minden borzalmát.  Az akkori nagyhatalmak csatározásának helyszíne és nyomorult szenvedő alanya volt ez a pici ország, maroknyi zsidó nép. Először volt a szír-efraimi háború, melynek következtében az északi országrész szinte teljesen kiürült, mert elhurcolják lakosait. Majd ezt követték az asszír birodalom kegyetlenkedései, babiloniak támadása. De azt is megtapasztata, hogy Ezékiás király könyörgésére Isten csodálatosan küldött szabadulást, és egy éjszaka alatt elpusztította a 185 ezer fős asszír hadsereget. A háború szörnyűsége minden esetben megterhelő az ember lelkének, hiszen embertársai vesznek oda, a pusztítást, rombolást látni rettentő. De Mikeásra még az a tudat is nyomasztólag hatott, hogy előtte a háború oka is ismert lehetett.  Mindez azért következett be, mert Izrael fiai az uralkodóktól az alattvalókig gyalázatosan elfordultak Istentől. Ő tehát egy véres és egyben hitetlen korszak prófétája. Ebben a közegben kellett az Úr üzenetét képviselnie, hirdetnie a szavát, ami ítélethirdetés, de a hívők megőrzésének ígérete is egyben. Ha valaki igazán vágyhatott békére, nyugodt életkörülményekre, kortársai Istenre találására, és az abból eredő rendezett viszonyokra, az Mikeás volt.  Nála, az ő prófétai mondatai között is találunk választ arra, mi a békesség és mi annak a feltétele.

Észrevettük már, hogy Isten logikája más, mint a mienk? Felfigyeltünk már arra, hogy ő másként tervezett, másként állította fel a prioritásokat, másként választott ki embereket?

Így volt ez a békesség előkészítésével is, ami Betlehem városkájához kötődött. Pontosabban egy falu volt, a fővárostól, Jeruzsálemtől mindegy tíz kilométernyire. Ki gondolta volna, hogy egy ilyen kis porfészek világot rengető események színhelye lesz? Pedig mind a mai napig ez az emberi vélekedés. Jelentős cselekmények, kiemelkedő személyiségek csak nevezetes helyekhez kötődhetnek. Fontos találkozók csak a fővárosban zajlanak, a vidék mellőzhető, nagyváros a fontos. Az elmaradott régiók sorsa a leszakadás és az elnéptelenedés. Ugye ismerős ez a megítélés, ez a hozzáállás? Hányszor megtapasztaltuk már, amikor rólunk van szó! Békés megye- eseménytelen, unalmas, egyhangú, még a táj sem olyan változatos. Bezzeg az Alpok hegycsúcsai, bezzeg a Dunántúl lankái! Itt nem történik semmi érdemleges, nincs említésre méltó. Féja Géza nevezte el tájegységünket, így lett „Viharsarok”. Szocigráfiájában megállapította, hogy ezen terület lakói mindig is lázadóbbak voltak az átlagnál. Jól mutatta ezt az a tény is, hogy az 1950-es évek nagy szövetkeztetési hulláma talán itt ütközött a legnagyobb ellenállásba a Kiskunság után. Persze már ez is a múlt, bár a lázadás, ellenkezés lelkülete még tapasztalható. Bárhogy is nevezzék otthonunkat, számtalanszor érezzük, jelentéktelen marad. Messze a fővárostól, attól az igénytől, attól a szellemi, kulturális és gazdasági adottságtól, ami ott magától értődő. Könnyen átérezhetjük, mit is jelent, ha a választás egy ilyen helyre esik.

Betlehem csak egy volt a sok kis település közül- mégis kiválasztott lett. Mert ez az Úr logikája. Ez a kiválasztás már régen elkezdődött, az Ő szempontjai szerint, nem emberi mérték szerint. Kicsi zugában a kerek nagyvilágnak egyszer egy nyolcgyermekes apa legkisebb fiát már kiválasztotta. A meglett férfiak a filiszteus elleni harcokban csatáztak, de ez a legkisebb testvér, aki otthon segített apjának a nyáj legeltetésében és még a maga örömére lantozgatott csupán, ez a kicsi lett a kiválasztott. Dávidról, Izrael aranykorának királyáról van szó és Isten szuverén jogáról, nem csak a kiválasztás, de szabadítás tekintetében is. Az ember ugyanis azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van. Az ember a maga útján -módján, ugyanilyen behatárolt értelemmel tervezi a békét is, de Isten az örök távlat felől teszi azt. Ebben bizony azt is észre kell vegyük, hogy az emberi oldalnak kicsinek, jelentéktelennek kell lennie és az isteninek a maga teljességében megmutatkoznia. Mi a körülményeket akarnánk megváltoztatni, szerintünk át kellene rajzolni a térképet. Isten pedig másként dönt- nem hatalommal és nem erőszakkal, hanem az én Lelkemmel- mondja. És ezáltal nem a helyszínre kell fókuszálni, hanem egy személyre. A békesség forrása nem valakiben rejlik, hanem valaki lesz. Ő maga lesz. Ezt az örömhírt bízta rá Mikeásra. Ez Istenünk válasza arra, mi lesz a békesség. Kiválaszt egy lányt a Megváltó édesanyjának, egy ugyancsak jelentéktelen helyről Názáretből. Kiválasztja a betlehemi mezőn legeltető senkiket, hiszen a pásztorok olyan egyszerű emberek voltak, hogy még a tanúságtételüket sem vették komolyan. Kiválaszt idegeneket, akik napkeletről érkeztek, és a távoliak jönnek hozzá közel, ők térdelnek a világ Királya lábánál.  Képtelen logika, de Isteni akarat. Miért? Hogy mi se az emberiben keressük a megoldást, ugyanakkor kéz legyintve se mondjunk le önmagunkról sem, és képesek legyünk meglátni, hogy, Velünk az Isten!

Mikeás Ézsaiással egy időben volt próféta, s amíg a gyermek születésének ígéretét az egyiknek kellett megjövendölnie, addig a másiknak a születés helyszínét. S milyen különös, ma ezen ígéretek a beteljesülése felett örvendezik a világ, s teszi ezt 2000 éve. De Krisztus megszületésével tényleg eljött a békesség is? Tapasztaljuk, hogy körülöttünk és bennünk sem élhető meg az a maga teljességében. De mi vajon hisszük- e, hogy annak a forrása egyedül Jézus Krisztus lehet, nem ilyen- vagy olyan csúcstalálkozók, megegyezések, nemzetközi megmozdulások? Ézsaiás Békesség Fejelemeként prófétált róla, Mikeás pedig jó pásztorként, azaz bölcs, gondoskodó vezetőként mutatja meg, aki előttünk jár. Ő nem úgy adja a békéjét, ahogyan a világ adja. A békének is kicsiben kell kezdődnie, a szív mélyén. Krisztus Urunk úgy adja, hogy előbb elvesz valamit- megszabadít a bűntől és cserébe adja a békességet önmagával és embertársainkkal is.

Karácsony napja Jézus Krisztus miatt ünnep. Ezért Ő nem kerülhet megint a perifériára. Egy félreeső helyre érkezett, hogy megértsük Isten hozzánk hajló, bennünket is valaminek nevező szeretetét. De a mi dolgunk nem az, hogy megint csak egy kinti kis istállót, egy jelentéktelen zugot biztosítsunk neki, csupán egy külszíni, templomkerti betlehemet. Békességre vágyunk? Harmóniára, elégedettségre? Nyugalomra? Nem lesz, amíg a szívben nem lesz. Nem kezdődhet el nagyban, ha bent a lélekben nem kezdődött el. Mikeás egyértelműsítette a nép számára, Isten el akarja hozni és el is fogja hozni a béke korszakát, de az csak azoké lehet, akik a Békesség Fejedelmét, a Jó Pásztort feltétel nélkül, Urukként követik. Az Úr hatalmával és az Úr nevével vezetett nép számára lesz megtapasztalható a béke korszaka.

Így lesz ez Békés megyeiek, a mi számunkra is. Akiket nehéz fellelkesíteni, egykedvűek, akiknek ma szívében nincsenek nagy történések, nagy lelki mozgások, sem hegyek, völgyek, csak egyformaság, vagy üresség. Akik kicsinek, jelentéktelennek gondolják magukat. Hozzánk is lehajolt, hozzánk is be akar térni, a mi egyszerűnek gondolt, eseménytelen lelki életünket is igazi életté akarja tenni, hogy Őáltala vezetettek lehessünk, és valódi békesség legyen a szívben.

Így lesz békessége a Viharsarok embereinek is, akik lázadók, talán a nagy szabadság látványa az Alföld tengersík vidéke miatt. Lázadók nemcsak szavakban, de perelnek Istennel és egymással is. Akik a bolhából is képesek elefántot csinálni, apró dolgok miatt hosszasan haragot tartani, Istennek a végső helyzetekben is ellent mondani. Erre mutat rá a sok társadalmi temetés és megannyi üres templompad, még ma is… Igen, Jézus Krisztus a mi mindenféle szélnek engedő életünkbe is megérkezik. És egyedül Ő lehet a békesség záloga. Ő ezért jött, értünk született. Miattunk is testbe öltözött, akkor ott Betlehemben. A mi kis jelentéktelen városkánkba, kicsiny, egyszerű életünkbe, békétlen szívünkbe is meg akar érkezni, hogy elénk álljon, vezessen az Úr nevével és hatalmával. Ez lesz a békesség.

Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas. Zakariás 9,9

A kondorosi evangélikus templomba érkeznem szavakban leírhatatlan örömöt jelent számomra. Miért tapasztalom ezt? Mert összefügg Jézus hozzám történt érkezésével! Ez a hely a meghatározó abban, aki ma lehetek, és ahogyan az életem zajlik. Pedig amióta én tizenéves voltam, hatalmas változások mentek végbe a templom belsejében. Más színek fogadnak, más a kántor, a lelkész, a gyülekezet tagjai is kicserélődtek, mert az akkoriak egy része már nincs ebben a világban. A hely mégis egy egész életre nyomot hagyott, vagyis inkább az, ami itt történt. Jézus itt szólított meg engem, ezen a helyen lépett egészen közel, megérkezett hozzám.

Az utóbbi hetekben Máté elhívása szólított meg leginkább ( Milyen érdekes ez is 9. fejezet 9. verse) Elegánsan és visszafogottan írt elhívása történetéről. Egyes szám harmadik személyben fogalmaz, és egyetlen ige szól erről. 9 Amikor Jézus továbbment onnan, meglátott egy embert a vámszedő helyen ülni, akit Máténak hívtak, és így szólt hozzá: Kövess engem! Az felkelt, és követte őt. Nincs magamutogató bizonyságtétel. Nem írja le az előtte és utána állapotot, nem posztolja nagy büszkén, hogy " tessék látni milyen voltam és milyen lettem!". Hiszen nem ő a fontos, hanem az a tény, hogy Jézus odalépett hozzá Kapernaumban, megszólította, elhívta.  Ma is át lehet ezt élni. Az evangélikus elsősök iskolai áhítata után egy elsős kisfiú mondta: „Jó volt a műsor, nem tudtam, csak rád figyelni.” Máténál azon van a hangsúly, hogy Jézus szava hatalommal bír és elég volt egy rövid felszólításnak elhangoznia, és neki mennie kellett, követnie kellett a Mestert, nem volt alternatíva: felkelt és követte őt.

Aztán pár sorral lejjebb az asztalközösségben sem személyes szálakat veszi fel- pedig írhatott volna a menüről, a hajnalig tartó beszélgetésről, a benne végbement változásról, de inkább azt domborította ki, hogy Jézus nem az igazakat jött hívni, hanem a bűnösöket.

Amikor nekünk lelkészeknek Jézus érkezéséről kell szólunk adventben, nem lenne jó megfeledkeznünk arról, amikor először érkezett hozzánk. Ha nem keressük elő szívünk mélyéről azt a találkozást, ami egész életünkre kihatással lett, nehezen fogják megérteni hallgatóink, miért is fontos a találkozás Jézussal.

Az adventi idő alkalmat ad arra, hogy bűnbánattal hallgassuk meg a Jelenések könyve igéjét, ami minden új egyházi esztendőben megszólít, az bár az efezusi gyülekezetnek adresszált mondatok ezek. Jel 2,2 Tudok cselekedeteidről, fáradozásodról és állhatatosságodról és arról, hogy nem viselheted el a gonoszokat, és próbára tetted azokat, akik apostoloknak mondják magukat, pedig nem azok, és hazugnak találtad őket. 3 Tudom, hogy állhatatos vagy, terhet viseltél az én nevemért, és nem fáradtál meg, 4 de az a panaszom ellened, hogy nincs meg már benned az első szeretet.

Jézus érkezik, mint a királyod, aki igaz és diadalmas. Így látjuk-e még őt?  Királynak? Igaznak? Győztesnek? Megvan-e szívünkben az az első szeretet? 

Gyakran idézem norvégiai élményemet, 16 évvel ez előttről. A vasárnapi iskolai szövetség háromévente megrendezett nagygyűlésén jártam. A Norvég király levelét akkor fax-ként kapták meg a szervezők. Vacsora előtt olvasták fel. Amikor a bejelentés elhangzott, hogy az ő üdvözletét hallgathatjuk meg, az asztalnál ülők egy pillanat alatt felkeltek székükről és tisztelettel hallgatták meg királyuk köszöntőjét.

Amikor Isten igéje felolvasásra kerül, magától értődő módon felállunk, bosszankodunk is mi evangélikusok, ha egy ökumenikus istentiszteleten másként történik. De vajon Jézus maga király-e, igéje, szava hatalom- e, tiszteletet parancsoló- e amihez igazodni kell, ami megfellebbezhetetlen?

Szomorú vagyok, amikor a modern, legújabb kori teológia kifacsart, szabados írásmagyarázatával találkozom. Amikor ugyanúgy nyúlunk az igéhez, mint egy költeményhez, vagy úgy beszélünk róla, mint csupán ismereteikben korlátolt, ókori emberek produktumáról, amit szabad ízekre szedni, szétanalizálni és a végén megsemmisítetten féltre tenni. Ez Isten igéje, ez Jézus hatalmas szava. Ez a király üzenete! Nem egyszerű beszéd, vagy kiigazításra szoruló szöveg. Az Úr életet teremtő, hozzánk szóló igéje. Katolikus testvéreink az evangélium felolvasása előtt megcsókolják a Bibliát, majd homlokukra, ajkukra, szívükre keresztet rajzolnak. "Tölts meg, hass át, legyél mindenem Ura!"

Biztos vagyok abban, hogy világunk, országunk, egyházunk, egyházi intézményeink, gyülekezeteink, családjaink, de személyes életünk minden nyomorúsága, bűne, minden gyengesége abból ered, hogy Jézust nem királyként, Úrként tiszteljük, szavát nem hatalomnak vesszük. Azt gondoljuk, hogy a mi látásunk az életről, kapcsolatokról, a nagy gépezet működéséről cizelláltabb, s az ige nem alkalmazható mindig. Úgy hisszük, hogy bizonyos esetekben félre is kell állítani, mert vannak magasabb és magasztosabb szempontok, mint az, hogy lélekben legyünk rendben vagy lelkeket mentsünk, az irgalom szava elhangozzék, és a bűnösöket hívogassuk megtérésre. Mennyi ilyen szituáció van, amikor nem Jézus az Úr még a mi berkeinken belül sem, még azoknak a munkájában és életében sem, akik pedig naponta találkoznak a piros szívben a fekete kereszttel! Ott Jézus sajnos nem igaz, és nem győztes, nem diadalmas Mester, akire fel kell nézni, aki minden feletti. Igen, igaz, hogy Jézus szelíd, alázatos, szamárháton érkezik. Eltűr mindent. Azt is, hogy félretegyük, azt is, hogy leköpjük, elviseli a gúnyt, hogy a fején szétverjék a nádszálat. Ma is lecsupaszítjuk, meggyötörjük, megalázzuk, azzal, hogy nem kapja meg azt az áldozatot és hódolatot, amit a jeruzsálemi bevonulás alkalmával...

Ha az Úrnak van rá szüksége- adom… Szent István hatalmas adókat vetett ki- és mégis ő hazánk áldott, bölcs királya, akit Isten eszközeként említünk és érdemeit képtelenség elvitatni. Mátyás király idején a nemesi rendek adóterhei is komolyak voltak, nem csak az ország népéé, de így erősítette meg az országot, tartotta fenn a Fekete- sereget. Mégis legendás alakja ma is példaértékű, igazsága évszázadok óta közmondásos számunkra. Az embereknek kötelezően kellett áldozatot vállalni, adózni, de az ezt elváró királyok nimbuszát ez a későbbiekben sem csorbította. Ők jobban tudták, miért szükséges mindez. Volt respektjük és ez meg is maradt.

Ha az Úrnak van rá szüksége- adom… Ha Istennek kell, odaáldozom. Nem csak a csacsit, de az időmet is. Nem csak a felsőruhámat, de önmagamat is eléd teszem. Nem csak a pénzemet, de hivatásom minden részletét. Tied vagyok, mindenem a tied, rendelkezz mindennel!

És ezek után nem megtörve, nem kiraboltan, kifosztottan, kimerülten, csalódottan állok az Úr elé, hanem boldogan hódolok neki.---Sokszor vagyok szomorú vagyok a gyülekezetünkben amiatt, hogy nem énekelnek a jelenlévők, vagy csak nagyon visszafogottan. Nincs magasztalás, hódolat, mindent felülmúló, tereket betöltő Istendicséret. Szerintem ez szól a szívről is, ami nem szárnyal az Úr felé. Nincs hódolat, nincs mindent elsöprő önátadás.

A bevonulás történetben az emberek ünneplik, áldják Jézust, pedig lehet, hogy még a személyes életükben nem is kerültek túl közel hozzá. Ki tudná megmondani, hány meggyógyított ember van a tömegben? Hány életújult, mennyien azok közül, akik a Hegyi Beszédet hallgatták és ámultak, hogy nem úgy tanítja őket, mint az írtástudók, hanem úgy, mint akinek hatalma van? Mégis szívük vágya, öröme fejeződik ki a hódolatban: „ Áldott, aki az Úr nevében jön!” Boldogok, hogy Jézus hozzájuk is odalép. Pedig hányszor jött már Jézus a Jeruzsálembe, hiszen tanított a templomban, de most ez más! Mi az evangélium folytatásából, a szenvedéstörténetet megismerve jól tudjuk, mennyire nem voltak tudatában, miért volt más Jézus virágvasárnapi érkezése. De mi már tudhatjuk, és ez az örömhír mára, a mai evangélium minden panasz, bűnlátás után.

Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas, alázatos és szamáron ül…Zak 9,9 A te királyod kész téged magához felemelni. Alázattal érkezik, nem mint győztes diktátor, aki felkeresi és likvidálja az ellenállókat, bosszúra szomjasan. A te királyod Jézus életét adni érkezik a világért, érted, értem is. Ez az ő igazsága, ez az ő könyörülete. Hozzád érkezik, hogy az ő gazdagságának lehess részese.

Mert egy gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk.

Az uralom az ő vállán lesz, és így fogják nevezni:

Csodálatos Tanácsos, Erős Isten,

Örökkévaló Atya, Békesség Fejedelme! Ézsaiás 9,5

 Az utóbbi években egyre jobban várom az adventi időt. Szeretem a meghittségét, azt a különleges izgalmat, ami betölti a gyerekek szívét, de már az ünnep előtti nyüzsgés sem zavar. Jól van így. Ez is hozzátartozik az igyekezetünkhöz, hogy az év egy időszakát minél teljesebben élhessük meg.

Csak zárójelben jegyzem meg, hogy bár az mégis megdöbbentő, milyen hamar átcsap egyik jeles nap a másikba. Mindenszentek után a mécsesek helyén rögtön Mikulások sorakoztak a polcokon. Jól jelzi ez, milyen erőteljesen rendeződik az ünnepek köré az életünk, és sok esetben csak ennek a tudatában vagyunk képesek a mindennapok kihívásait elviselni.

Amióta lelkész vagyok, minden egyes év adventje különbözött a többitől, hiszen már nem csak élvezője vagyok, de alakítója is ezeknek a heteknek. Édesanyaként igyekszem tudatosan úgy hátteret biztosítani, hogy minden az értékre, a valódi üzenetre mutasson. A gyerekek a hagyományainkat már természetesnek veszik, de a már megszokott énekek, zenék mellett minden évben tanulunk újat is. Egyre többet sajátítunk el abból a hatalmas kincsből, ami az adventi és karácsonyi örömöt közvetíti. Az Eljövendő az Úr Jézus, aki maga az ajándék, az áldás, a kapható legtöbb! Attól tölti be ez az időszak a küldetését, hogy évről évre jobban értjük Őt, jobban szeretjük, és hitünk egyre inkább elmélyül Őbenne.

Nagyon várom az első adventi hetet. Nálunk ekkor lesz a templom- újraszentelés ünnepe. Főként viszont az ézsaiási ige miatt várom. Mert számomra a legfelül olvasható szentírásbeli szakasz az egyházi esztendő nyitánya, ami mindig más „hangszerelésben” szólal meg. Most legerőteljesebben az hangzik felém ebből a próféciából, hogy az Úr Jézus a Békesség Fejedelme.

Jómagam nem vagyok egy meditatív alkat. Jobban szeretem a közösségi életet, a teljes embert átjáró nagy istendicsőítéseket, és az őszinte lelki beszélgetéseket. Ugyanakkor egyre inkább érzem, hogy ezek is azért lehetnek erőt adók, mert komoly, rendíthetetlen alapon állnak. Egyre jobban értékelem azt a csendet is, amely lehetőséget ad az elmélyülésre, a gondolatok rendezésére, hogy halljam, amit hallani kell, pontosabban Akit megérteni szeretnék...

Benső békességre, az Úrtól kapott harmóniára mindenki vágyik, az is, aki nem tudja pontosan szavakba önteni, hogy erre van szüksége. Ha valaki ezt a lelki békességet megkapja, az nem csupán kiegyensúlyozott, hanem Istenből kapott nyugalma van. Azért békés, mert biztos kezekben tudja magát és ismeri, várja az örök élet reménységét. Ez több mint a magabiztosság, ez bizalom Jézus Krisztusban! Olyan békesség, amit nem adhat a világ sem az eredményekkel, sem a kiszámíthatósággal, semmiféle emberi kapcsolattal, de egzisztenciával sem. A teljes békesség Tőle jön!

Mások miatt is aggodalmaskodhatunk, és magunk miatt is nyugtalankodhatunk- nem csak a munka, vagy a jövőnk összefüggésében igaz ez. Tetteinket, szavainkat számtalanszor mérlegre tesszük: Jól szóltunk- e? Jól döntöttünk-e? Akkor lehet a lelkünkben béke, ha az ártó dolgok, bűnök kikerülnek onnan, ha Jézustól bocsánatot kapunk. Ha kérjük, Jézusunk megtisztít a bűnöktől és nekünk ajándékozza békességét. Mivel Ő a Békesség Fejedelme, a békességet nem csak nekünk adja, de képes is uralkodni is afelett! Ha kérjük, meg is tartja a szívünk békéjét, nem engedi hogy kétségbeessünk, kiboruljunk, hanem betölti a szívünket, emlékezetet igéire, hatalmára, szeretetére. Úgy adja meg a vágyott békét, hogy magához von, a vele való szent közösségbe ölel. 

Békétlen világban, konfliktusokkal terhelt, nagyon intenzív, sokszor embert próbáló mindennapokban a tényleges békességnek Ő a forrása és garanciája. Jöjjön bármi, jöhet bármi, Jézus nem fog cserben hagyni, Őrá számíthatunk. Sem a jelenvalóban, sem az eljövendőben nem hagy el. Ez jelentheti nekünk azt, hogy Jézus Krisztus a Békesség Fejedelme!

Zenetáborunkat tizenharmadik alkalommal rendeztük meg. A záró istentiszteleten elhangzott igehirdetés szerkesztett, olvasásra finomított verzióját adom itt közre. Akik hallották, azok számára elmélyülést jelenthet. Akik nem voltak közöttünk, megsejthetnek valamit a sorok segítségével a hét hangulatából, hiszen az istentisztelet ma különösen is jól megkomponált egész volt. Az énekek rímeltek a zsoltárokra, imákra, a szavakban elmondott hitvallásra. 

És látomásomban sok angyal hangját hallottam a trón, az élőlények és a vének körül, számuk tízezerszer tízezer és ezerszer ezer volt; és így szóltak hatalmas hangon: Méltó a megöletett Bárány, hogy övé legyen az erő és a gazdagság, a bölcsesség és a hatalom, a tisztesség, a dicsőség és az áldás! És hallottam, hogy minden teremtmény a mennyben és a földön, a föld alatt és a tengerben, és minden, ami ezekben van, ezt mondta: A trónon ülőé és a Bárányé az áldás és a tisztesség, a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké! A négy élőlény így szólt: Ámen! És a vének leborultak, és imádták őt. Jelenések 5, 11-14

Mindannyian keressük a magunk dicsőségét. Mit jelent a dicsőség? Egy jó eredményt elérni, és utána büszkélkedve kihúzni magunkat a boldogságtól, örömittasan élvezni a sikert, bezsebelni a gratulációkat, mások tiszteletét. Dicsőség az, amit bármely győzelem után bárki átélhet.

Keressük a sportban a dicsőséget. Tettük ezt mi is a férjemmel, amikor két táborozóval páros ping- pong meccset játszottunk. Mindkét csapat komolyan küzdött a maga dicsőségéért. Csütörtökön este hátul a röpi pályán folyt a játék az áhítat előtt. Már beharangoztunk, de végig kellett játszani a kiütőt, mert mindenki tudni akarta, kié lesz a győzelem, kié lesz a dicsőség. Ezekben a napokban többen országos versenyeken vettek részt közülünk, és értek el csodálatos eredményeket- dicsőséget szerezve maguknak, áttételesen a mezőberényieknek is.  Rióban pedig elkezdődött az olimpia, ahol minden ország sportolói győzni akarnak, azaz dicsőséges eredményt elérni hazájuk, népük számára is.

Ehhez hasonlóan keressük a zenében is a magunk dicsőségét. Amikor hangszereinken gyakoroltunk, önmagunk dicsőségéért küzdöttünk. Sokszor fájó ujjakkal, ami a gitározás jellemzője. Volt aki elgémberedett ujjakkal tette, mert nem úgy léptek a zongora billentyűin, ahogyan szerettük volna. Öröm volt látni, hogy itt mindenki szeretné megszerezni a zenélés által kapható dicsőséget- azt, hogy a tanára megdicsérje, majd pedig a táborlakók elismerően nézzenek rá a bemutatón.

Dicsőségre törekszünk a közösségeinkben is, családban, beszélgetések során, társaságban, baráti körben, munkatársak között. Hogyan? Szeretnénk, ha ránk figyelnének, ha a mi ötleteinket valósítanák meg, ha teljesítményünk, igyekezetünk révén dicsőséget szerezhetnénk. Mindannyiunknak jól esik, ha egy közösség eredménye a mi nevünkhöz fűződik. Így tehát csapatmunka során érvényt akarunk magunknak szerezni hangerővel, hogy csakis ránk kelljen figyelni, vagy háttérbe szorítjuk a másikat olyan vicces beszólásokkal, amik lenyűgözik a többieket.

Jó, vagy nem jó a saját dicsőségünk keresése? Elitélendő lenne, hogy társaságban, sportban, zenében, az élet minden területén dicsőségre vágyunk? Nem, persze hogy nem bűn ez. Csak kérdés, úgy tesszük- e, hogy méltók leszünk- e végén rá!

Tegnap többen nem mutatták be a táborozónak, mit tanultak a héten. Féltek, hogy nem dicsőség, hanem kudarc lesz a vége, kinevetik őket a többiek, mert kevés a teljesítmény, mert gyenge, hibás az, amit adni tudnak. Az egyik kezdő gitárosunk is bizonytalan volt, de látva – hallva a többieket mégis összeszedte a bátorságát. Mert mindenkit megtapsoltunk, a rövid éneket lejátszó kezdő zongoristákat ugyanúgy, mint a haladó gitárosokat. Méltó volt- e a tapsra? Igen, mert sokszoros győztes volt: Megküzdött egy idegen hangszerrel, önmagával, a félelmével és győzött! Méltó volt a dicséretre, mert ő a legbátrabb közöttünk!

Ki milyen címre lehetne méltó a táborban?

Pl. Legjobb gitáros/ zongorista/ cajonos/ furulyás… legjobb ritmusérzékkel rendelkező, legszebb hangú/ legszorgalmasabban gyakorló, legfigyelmesebb tanítvány/ legcéltudatosabb/ legkedvesebben segítő/ legtöbb éneket megtanult táborozó/ legpontosabban órára érkező növendék/ legtöbb tudásvággyal/ kíváncsisággal rendelkező fiatal/

Lehet-e egy valaki egyszerre méltó ezekre a címekre? Biztosan nem! Szupermen lenne, vagy olyan különleges jellem, aki minden zenei tehetség és pozitív emberi tulajdonság birtokában lenne. Képtelenségnek tartjuk ezt!

Olvassuk újra a mai igét, amiben az angyalok és a teremtmények egyszerre hét dologra mondják méltónak énekükben a Bárányt, azaz az Úr Jézust: „Méltó a megöletett Bárány, hogy övé legyen az erő és a gazdagság, a bölcsesség és a hatalom, a tisztesség, a dicsőség és az áldás.”

Ez a szakasz egy mennyei kórusról szól. Arról, a jövőről, amikor majd egyszer együtt lesz az angyalkórus azokkal, akik itt a földön már elköteleződtek Jézus mellett, és már itt az Őt áldották, Őt dicsérték és az Ő dicsőségére akartak élni. És szól majd az ének, ami mindent át fog hatni, mindent be fog tölteni! Akik ott lesznek, azok itt, földi életük során felismerték, mit jelent egész valónkkal Jézushoz tartozni. Azok lesznek ott, akik tudják, hogy semmijük sem lenne, ha nem lenne Jézusuk. Mert nekünk nincs erőnk- sem indulatok, sem rossz felett, de nem lenne erőnk semmihez, se tanuláshoz, se sporthoz, ha Ő nem adna. Mert nekünk nincs gazdagságunk, csak akkor, ha Ő megáld tehetséggel és képessé tesz munkára, tettekre, amiből mi pénzhez juthatunk vagy másokat gazdagíthatunk. Nekünk nincs bölcsességünk, csak okoskodásunk, ami sokszor beképzeltté tesz, egyedül Ő körültekintően bölcs. Mi gyengék, esendők vagyunk, de Neki van hatalma minden felett: a szívek szándéka, a természet erői és gonoszság, a halál, a bűn felett. Mindennel Ő rendelkezik: erő, gazdagság, bölcsesség, hatalom, tisztesség, dicsőség áldás, mind az övé!

Egy egyházi zenetáborban Jézus kellene a középpontban álljon, s nem véletlenül mondom, hogy kellene… Mert bár körülötte mozgunk, róla éneklünk, ide gyülekezünk arra a helyre, ahol a régiek hite is őrá mutat, próbálunk rá figyelni, azért a dicsőséget mégis, továbbra is magunknak akarjuk. Hogyan? Úgy, hogy nem tudunk a másik örömének örülni. Tegnap este voltak olyanok, akik elmentek a pavilon alól, miután a saját darabjukat bemutatták, vagy nyugodtan beszélgettek, miközben társuk elöl izgatottan hangolt, lapozott...

A próbák során is tapasztaltam már: miközben Jézusnak kellene a középpontban állni, fontosabb egy harmónia, vagy akkord, ezért jön egy bántó beszólás, ha hibázik a másik, előtör a türelmetlenség, ha valaki sokadjára sem tud valamit megjegyezni. Volt egy felvétel, amihez mások is csatlakoztak, de első pillanatban még nem kapott osztatlan örömöt ez az ötlet. Ilykor miről szól az igyekezet, s mindaz, amit teszünk? Kié a dicsőség? Ki áll a központban? Az Jézus, akié minden és akitől, aki által van minden? Vagy pedig hasonlóak vagyunk a példázatbeli farizeushoz, aki bár imádságában hálát adott mindazért, ahogyan élhetett, amivel Isten meggazdagította, de közben elbizakodottan lenézte a többieket? Persze nem szeretnék nagyon elszomorító lenni, csupán valamelyest elgondolkodtatni...

Hiszen már az első napon nagyon nagy öröm volt a szívemben, amikor hallottam a reggeli éneklést! Csodálatos volt, erőteljes, tiszta, szívből jövő! A mi együttesünkben MIND-ban az énekléssel van még egy kis nehézség, de a mostani hét után egyre bizakodóbb vagyok! Ma is hallhattuk már, hogy a fiatalok elmondják dalban, zenében, mennyire fontos nekik az Úr Jézus, és milyen komolyan akarják Őt venni és mekkora örömöt jelent, ha Őt dicsőíthetik! De ebben a világban feszültségben áll a kettő- a saját dicsőségünk keresése és Jézus dicsőségének keresése. Az, amikor a magunk feje után megyünk, és amikor Őt követjük.  

Figyeljük meg, mit szólaltatnak meg a teremtmények a Bárány énekében!

Milyen teljesítményét dicsérik? A csodái miatt áldják? A tanításai miatt álmélkodnak? Nem. A megöletett Bárány számára szól az ének! Mert az Úr Jézus engedte, hogy kitaszítsák, bántsák, kigúnyolják, félretegyék, megöljék. Mert végletekig tűrt és végtelenül megértő velünk, akik magunknak akarjuk a dicsőséget, a sztárolást, az elismerést… Sokszor elnyomjuk, lehurrogjuk Őt a szívünkben, mégis jön, szólongat, szeretettel vesz minket körül. Mi nem tanuljuk az Ő igéit, nem vágyakozunk utána, Ő mégis jön, mert vágyakozik utánunk, megszólít és megáld, önmagára emeli tekintetünket. Azt mondja: nagyon fontos, kedves vagy nekem! Legyőztem érted a halált, legyőztem minden gonoszságot.  Érted adtam testem, érted adtam vérem! Mindent neked akarok adni, csak fogadd el, és részese lehetsz az én dicsőségemnek, örökké!

Nagy áldás részt venni a zenetáborban, akár résztvevőként, akár előadóként, a hátteret biztosító szolgálattevőként. Mert naponta kétszer hallhatjuk áhítatainkon az örömhírt, s minél többször szól az evangélium és az Úr Jézust áldó, magasztaló dal, annál inkább megtelik vele a szívünk. S ha már ismerhetjük az Ő győzelmét a mi szívünk felett is, még erőteljesebben dicsérhetjük együtt hatalmát és szeretetét. S bár mi még olykor a magunk dicsőségére törekednénk, Ő hív az örök életre, hogy ott is együtt énekelhessük a dicséretre méltó Bárány dalát.

Taníts akaratod teljesítésére, mert te vagy Istenem! A te jó lelked vezéreljen az egyenes úton! (Zsolt 143,10)

Kedves Felnőttek, Kedves Gyerekek, Testvérek az Úr Jézus Krisztusban!

Mindannyian láttunk már tetovált embereket. Mindenféle motívumot, képet, üzenetet képesek magukra pingáltatni, azaz bőrükbe varratni az emberek. Engem leginkább a lányokon látható tetoválások lepnek meg. Bár tudom, már a kicsik is szeretik a tetkós rágókat, mert a kedvenc képeiket, mesehőseiket a bőrükön is viselhetik.

 A maori néphez tartozók nem csupán az általunk megszokott testfelületekre helyeztetnek el tetoválást, ők az arcukon, sőt az ajkukon is viselik népük motívumait és ezzel üzennek magukról. A minták az emberek, a családok, a nemzetségek és a törzsek egyedi vonásait fejezték ki. A maorik harciasságát is kifejezte mindez, sőt büszkévé tette őket.  Egy ilyen jel a testükön szavak nélküli bemutatkozás. Lehet, hogy ti is szeretnétek olykor ilyen módon, szavak nélkül beszélni. Talán van, aki kacérkodik a gondolattal, ha majd önállóan hozhat döntést, akkor ő is tetováltat, mert az olyan menő…  Bár tudvalévő, hogy az önkifejezés tetoválás nélkül is megtörténik. E nélkül is el lehet mondani, mit gondolunk, vallunk magunkról. Tulajdonképpen ti is megteszitek ezt azzal, amit viseltek, ahogyan viselkedtek.

Egy amerikai evangélikus lelkésznő kezein, sőt testén is vannak tetoválások. Különleges formák és jelképek. Kedves bibliai alakját, Magdalai Máriát festette a karjára, mert ő az első, aki hírt adott Jézus feltámadásáról. Emellett hitünk fontos tétele van karjára felírva: bűnös és szent. Mivel egyszerre vagyunk elveszettek és megkegyelmezettek, gonoszok és igazak. Ha egy boltba megy, megkérdezik tőle, mik azok a furcsa jelképek, amiket a testén hord. Elmesélve, elmagyarázva a tetoválásait képes bizonyságot tenni Istenről, aki szeret, keres, hív bennünket. Különleges kinézetével hirdeti, hogy az ő az Úrhoz tartozik, de nem csak neki, hanem mindenkinek helye van Jézus mellett!

Ugye első ránézésre, vagy felületesen figyelve az alapján szoktuk megítélni a társainkat ahogyan kinéznek, ahogyan beszélnek? De Jézusnak mindenki kedves és Ő azt nézi, ami a szívünkben van! Ő nem csúfolódik a másik furcsa kinézete, vagy ruhája miatt, nem nézi le azt, akinek most rosszabb lett a bizonyítványa. Nem beszéli ki azt, aki valami miatt gyengébb, szokatlanabb, képességében vagy tulajdonságaiban eltér a többiektől, szegényebb, kövérebb, szemüveges vagy beszédhibás...

Képzeljétek el, hogy a lelkésznő gyülekezetében először a „valóban rosszak” kezdtek el járni, pl. kábítószeresek és alkoholisták, olyanok, akiket mások megvetettek, és ők is szégyellték magukat. De aztán nagyon sokan csatlakoztak hozzá a tisztességes életű emberek közül is. Miért? Mert a lelkésznő Isten kegyelmét hirdeti. Azt adja tovább, amit Jézus mond nekünk is: ne féljetek, én megbocsátok nektek! És nem csak a legrosszabb gyereknek és a legdurvább istentelennek, de neked is, nekem is van bűnünk! Nekünk is naponta meg kell bocsátania! Olyan nincs, hogy bárki tökéletes lenne, és mindent jól csinálna! Minden ember bűnös, rászorul Jézus kegyelmére! Mindegy, hogy kicsi vagy nagyobb dolgok miatt, mindegy, hogy egy kellemetlen szó hangzik el, vagy egy tényleges ütés történik, ez fájhat a másiknak és a mi lelkünk gyötrődik miatta! Nagyon- nagyon jól esik azt hallani, hogy " a bűneidet megbocsátom, kegyelmezek neked"! Bizony mi egyszerre vagyunk bűnösök, de szeretettek is! 

Már a legkisebbek is tudják, ha szeretnénk jelekkel lerajzolni azt, amit Jézusról tanultunk eddig, akkor szíveket kell rajzolni és keresztet. Az ovisok egy keresztre szíveket ragasztottak, ezzel mondták el: Jézus szeretetből halt meg értünk. A nagyobbakkal már másként csináltuk: a szívek hátuljára felírtuk bűneinket, mindazt, amiért bocsánatot szeretnénk kérni, majd a szíveket teleírt felükkel ragasztottuk a keresztre. Így még jobban megérthettük: Jézus a  mi bűneinkért bűnhődött, ezzel nekünk is bizonyította, mindenre képes értünk. Egyre jobban átérezhettük, hogy végtelen a szeretete és kereszthalálával vette el bűneinket. 

Tehát, ha azt akarom elmondani, hogy Ő az én Istenem, sokféleképpen tehetem. Úgy is, ahogyan a tetovált lelkésznő teszi, és úgy, ahogyan ti is tettétek az év során. Az igében is ezt hallottuk: engedem, hogy tanítson az ő akarata teljesítésére. Ott vagyok hittanórán, figyelem, hallgatom Őt és igyekszem szavak nélkül is képviselni. Persze nem azt kérjük, hogy kereszt, vagy Luther rózsa tetkót viseljetek, ha komolyan hisztek, de figyeljetek oda arra, mit tanultatok az Ő akaratáról! Ha a szívetekben Jézust tartjátok szentnek, ne legyetek valami más képviselői pl. a halál és a rémisztő dolgok hirdetői, ne abban leljétek a kedveteket, hogy durván beszéltek, vagy nemtörődömök vagytok és ugyanúgy babonáskodtok, horoszkópoztok, mint akik nem tanultak semmit Istentől és nem tudják ki Ő. Ha Jézust ismeritek, és Ő a szívetek közepében van, ahogyan a Luther- rózsában látjuk a keresztet, akkor ne gyilkos játékokat játsszatok, ne beszéljetek ki senkit gúnyolódva, ne poénkodjatok olyasmivel, ami szennyes, trágár, megalázó, ne a halálfejes pólókat keressétek vagy a vámpíros kiegészítőket. Nagyon nehéz dolog lenne ez? Talán annak igen, aki saját erejéből, hit nélkül, Lélek nélkül akarja tenni. Nehéz annak, aki nem akarja elfogadni, hogy vannak bűnei, és rászorul arra, hogy Jézus javítsa meg. Az Ő segítsége nélkül valóban nem fog menni! Először is be kell valljam: nélküle semmit nem tudok tenni. És azt is el  kell mondjam, mindig szükségem van Isten igéjének tanulására! Nyáron is, szünetben is, hétvégén is! Mert nem vagyok tökéletes, hanem egyszerre bűnös és Isten gyermeke.

Ma két nagyfiú fog hitvallást tenni, konfirmálni. Ők már eddig is sokat tanultak Jézusról és Jézustól. Egyiküket, Karcsit 15 éve kereszteltem, a másikat, Kornélt most fogom. Mindketten hasonlítanak abban, hogy pici koruktól ismerem őket. Már ovis korukban is beszéltem nekik Jézusról, akkor, amikor még alig érthették a bibliai tanítást, hallották az elveszett bárány történetét, aki engedetlenül elkóborolt, Zákeust, akinek a szívét a pénz töltötte ki, a gyógyításokat. Mindig -mindig az volt a lényeg, hogy megértsék: Jézus esélyt ad mindenkinek, Jézus szeret minket, Jézusnál nincs reménytelen eset, ő felkarolja a bűnöst, megújítja az életüket. Vajon mit érettek meg belőle? Remélem azt, ami lelkésznő kezén is ott van felírva: egyszerre vagyunk bűnösök és bűntelenek, gonoszok és szentek. Ezért kell úgy imádkoznunk, ahogyan a mai ige mondja: Taníts akaratod teljesítésére, mert te vagy Istenem! A te jó lelked vezéreljen az egyenes úton! (Zsolt 143,10) 

Ők ma konfirmálnak, azt jelenti: megerősítést kap a hitük és a Lélek vezérlését kérjük számukra, hogy Ővele tudják az egyenes utat járni. A két szentségünk ma nem csak számukra szól, de mindannyiunkat emlékeztet és tanít. A keresztségben már bűnbocsánatot kapunk, az igével együtt használt víz megtisztít és életet ad, de csak annak, aki hiszi is ezt! Az úrvacsorában Krisztus maga lép hozzánk közel, testéből részesül a testünk, bűnös a szenttel találkozhat, átélheti a bűnbocsánatot, de csak az, aki hittel fogadja ezt!

Istentiszteletünket két zenei szolgálattevő csoport segítette: az ifizenekar és a rézfúvós együttes. Nekik és mindannyiunknak is tanulságos lehet: "A lelkésznő által vezetett istentisztelet érdekes módon nem rockzenétől hangos: talán szintén amerikai jellegzetesség, hogy a fiatalabb generációk jelentős része már nem lelkesedik a sokszor súlytalan dicsőítő könnyűzenéért. Az alkalmakon ősi keresztény himnuszok csendülnek fel, melyek kipróbáltságukkal és üzenetükkel állandóságot és reményt hoznak a nagyvárosi fiatal felnőttek folyton változó, kusza életritmusába." *

A zene, a barátság, a suli, de még a hittanórák sem adják meg azt, amire vágyódtok, egyedül csak Jézus igéje, csak Jézus jelenléte, csak az, ha Őt tanuljátok, szívetekbe zárjátok, ha Istent tartjátok Isteneteknek. Adja Lelkét, hogy akaratát is tudjátok tenni, megmaradva és örömmel járva az egyenes úton!. Ámen

 * Forrás: kotoszo.blog.hu " A legkúlabb mai prédikátor egy tetovált..." 

20 De milyen dicsőség az, ha kitartóan tűritek a hibátok miatt kapott verést? Ellenben ha kitartóan cselekszitek a jót, és tűritek érte a szenvedést, az kedves az Isten szemében. 21 Hiszen erre hívattatok el, mivel Krisztus is szenvedett értetek, és példát hagyott rátok, hogy az ő nyomdokait kövessétek: 22 ő nem tett bűnt, álnokság sem hagyta el a száját, 23 mikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázást; amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta ezt arra, aki igazságosan ítél. 24 Bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy miután meghaltunk a bűnöknek, az igazságnak éljünk: az ő sebei által gyógyultatok meg. 25 Mert olyanok voltatok, mint a tévelygő juhok, de most megtértetek lelketek pásztorához és gondviselőjéhez.

Hónapok óta Máté evangéliumát magyarázzuk a bibliatanulmányozó csoportban. Az utóbbi hetekben már a Hegyi Beszédet olvassuk apró egységekben, szinte lépésről lépésre. Megtanultuk, hogy Jézus ezeket a beszédeket földi működése kezdetén mondta el, hogy aki róla hall, tudhassa, hogyan mutat utat Jézus a hívő élet mindennapjaira. Hogyan? Radikálisan! Ellentmondást nem tűrve, szigorú következetességgel. A törvényt, azaz a Tízparancsolat egyes parancsolatait úgy vezeti be: „hallottátok, hogy megmondatott a régieknek, én pedig azt mondom nektek” És kezdődik Isten Fia részletes törvénytanítása, aki joggal várhatja el az övéitől a szavakban és tettekben megmutatkozó végletekig menő, irracionálisnak, képtelennek mondható szeretetet megcselekvését. Mert mi mást gondolnánk akkor, amikor Jézus azt mondja: ha valaki megüti az egyik orcádat, tartsd oda a másikat is? Vagy amikor arról szól, ha valaki elkérte a felső ruhádat add oda az alsót is, azaz bizony akár csupaszodj le teljesen!  Vagy ha valaki átkoz, akkor mondj rá áldást, mert arra hívattál el, hogy áldást örökölj!

Péter apostol azt írja, hogy :  "példát hagyott rátok, hogy az ő nyomdokait kövessétek " Ha valaki nem tudná, miként kell Krisztus nyomdokában járni, azaz őt követve élnie, akkor olvassa végig Máté 5-7 fejezeteket és mindjárt minden nyilvánvalóvá lesz ez számára. Boldogság, tanítványi élet, törvények betöltése, imádság, adakozás, aranyszabály, igehallgatás- nem egyszerű programbeszéd, hanem konkrét elvárás a Jézushoz tartozó ember felé. Ezt nem lehet félremagyarázni, hogy én nem úgy gondoltam… Többször kellene ezt kilapozni, akárcsak a szeretethimnuszt! Mert nem elég a magunk sejtése szerint keresztyénnek lenni, vagy a régen megtanult és talán már el is feledett konfirmációs felkészülésből eltengődni!

Többször előfordult már, hogy körlevet kaptam, melynek ez volt a címzése: „ Tisztelt Civil Szervezet Vezető!” Őszintén szólva csak azt tudom erre mondani  ismételten:  a gyülekezet nem csoport, civil szervezet, egyesület, „egy- a- sok- közül- csoportosulás” amire azok a szabályok, együttélési normák vonatkoznak, amit a világi közösségekben gyakorolnak. Téves ugyanazzal a mércével mérni, és ugyanazt számon kérni, akár ha a szerveződés, akár a közösségépítés, vagy az egymással való bánásmód  témáját vesszük elő. Nem működik és nem is működhet úgy az Isten népe, mint ahogyan egy önmaga számára önálló célokat meghatározott célokért működő csoport teszi. Mert nem mi akartunk egyházzá lenni. Bizony az Úr látja, mennyire nem akartuk Őt követni, szeretni, szolgálni! Milyen nagy harca és mekkora odaadása volt szükséges Jézusnak értünk, hogy itt tudjunk lenni! Nem mi akartunk egyház lenni, hanem az egyház Ura hívott el bennünket! A Jó Pásztor jött utánunk, keresett meg és akarta, hogy az Ő nyájának bárányai legyünk. „ Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket” Jn 15 16- mondja Jézus, vagy ahogyan Pál apostol írja „ engem is megragadott a Krisztus Jézus. Fil 3,12

Arra hívattunk, el, hogy az Ő nyomdokain járjunk! Érzületben, tevékenységben, minden porcikánkban az Ő nyomdokain, tehát Jézus Krisztust követve kell élünk! Ezt nem emberi módszertannal, nem is emberi léptékkel, kell tennünk, hanem az ige az életünk iránytűje. Nem csupán ember által jónak tartott célokat tűzünk ki, hanem az üdvösséget akarjuk elérni. Emberi szemszögből ugyanis aligha volna érthető a lélekmentés, a bizonyságtétel szolgálata. Nem mi határozzuk meg a saját működési elveinket, ahogyan nekünk tetszik, és nem is ahhoz ragaszkodunk elsődlegesen, ami az őseinknek tetszett, vagy komfortos volt. A Szentírás, az Isten parancsa, Jézus Krisztus tanítása kell legyen az egyetlen és legfőbb életelvünk, közösségünk alapja. A húsvét ünnepe utáni időszak arra hív bennünket, hogy éljünk a Krisztus evangéliumához méltóan. Agendánk felirata ezekre a vasárnapokra: „Az élő Krisztus élő gyülekezete”. De mitől is él egy gyülekezet? Ha élet van benne- nem nyüzsgés, hanem az Élet maga. Az egyházat Krisztus Lelke hatja át és élteti!

Részlet egy interjúból Alexandru Todea görög katolikus érsekkel, aki l952-től kezdődően l4 évet töltött romániai börtönökben: „Sokat ültem börtönben svábokkal, tiszta németekkel, magyarokkal… Az együtt töltött élet bebizonyította mindnyájunk számára, hogy kölcsönös barátságban élhetünk, és egymás javát akarhatjuk. Kiváltképpen felismertük, hogy minden Erdélyben élő nemzetiség keresztyén. A gyakorlatban mégsem érvényesülnek a keresztyénség alapelvei, mert sokan csak dicsekednek vallásosságukkal, de olyan elemi alapelveit sem követik, mint amilyen az ellenségszeretet törvénye.” / Mérleg, l990/2. l40. o.

Jézus Krisztus újszövetséget köt az övéivel, testét és vérét adja, ártatlanul áldozza magát értünk a kereszten. Vele egy teljesen új világkorszak, az ember és Isten kapcsolatának egy teljesen új szakasza kezdődik el. A mi életünkben is kell legyen egy olyan fordulópontnak, mikor  Jézus Krisztushoz megtérünk, így egy irányváltás valósul meg.  Péter apostol már csak tudja ezt. Addig is zsidó ember volt, betartotta a törvényt, gyakorolta a vallásos szokásokat, ismerte az ünnepeket, tartotta magát az ősök vallásos és nemzeti előírásaihoz. A későbbiekben is ő maradt a zsidókeresztyének apostola. Mondhatnánk, mi több kell még?  Élete egy nagyon fontos napján azonban személyesen, teljesen őszintén választ kellett adjon arra, mi köze Jézus Krisztushoz. Amikor válaszút elé került: vele, vagy nélküle. Kész-e szenvedni ezért a barátságért, ezért a lelki kötődéséért. Választ kell adnia, komolyan veszi- e Krisztust. Nagypéntek hajnalán azt mondta: nem ismerem ezt az embert, letagadta, esküvel is megerősítve, sosem láttam… Minden alkalommal ez történik meg velünk is, amikor nem Jézus Krisztus szeretete, nem az Ő igéje, nem az Ő lelke győz bennünk. Tagadás, elfordulás, a Mestertől való elszakadás…. ez a bűn. Aztán jött a sírás. A magára ismerés mélysége. Nem gondoltam komolyan! Bárcsak szíven engem és mindenkit szíven ütne minden bűn, minden szeretetlen tett és bántó szó, s ott lenne bennünk ez a tudat: ezzel most megtagadtam a Mesteremet! Amikor ez ránk zuhan, akkor megtérhetünk lelkünk Pásztorához!

Aki az övé, annak az élete is a teljesen újat, a meghökkentően mást kell hirdesse! A mi küldetésünk a megfellebbezhetetlen, érthetetlen, radikális Krisztusi szeretet megélése, a tudatos tanítványság!  Az előttünk álló jövő hetünkre és egész életünkre tartsuk magukat a hét igéjéhez: Krisztus juhai hallgatnak a jó pásztor szavára, követik őt. Hogyan? Az ő példája alapján élve, áldozatkészen, megbocsátóan, Jézus áldozatából és megbocsátásából élve:

János 13, 13-15 „Értitek, hogy mit tettem veletek? 13Ti így hívtok engem: Mester, és Uram, és jól mondjátok, mert az vagyok. 14Ha tehát megmostam a ti lábatokat, én, az Úr és a Mester, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. 15Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek.

Húsvétkor örömteli dallamok szólalnak meg hangszereinken, győzelmi énekeket éneklünk. Templomaink megtelnek az istendicséret mindent átható örömével.

( A képen Stürmer Cacau német- brazil focista. Mezén a felirat: Jézus él és szeret téged!)

Húsvét ünnepének igehirdetési alapigéje Anna hálaéneke, egy ószövetségi ének, Sámuel próféta első könyvében olvashatjuk:

Akkor így imádkozott Anna: Örvendez szívem az Úrban, visszaadta erőmet az Úr. Felnyílt a szám ellenségeim ellen, mert örülhetek szabadításodnak. Lk 1,46-55 Magnificat- Mária éneke) 2 Nincs olyan szent, mint az Úr, rajtad kívül senki sincsen, nincs olyan kőszikla, mint a mi Istenünk.3 Ne beszéljetek oly sokat, büszkén, gőgösen, ne hagyja el szátokat kérkedő szó! Hiszen mindentudó Isten az Úr, és a tetteket Ő méri le. 4  A hősök íja összetörik, de az elesettek erőt öveznek fel.5 A jóllakottak elszegődnek kenyérért, de akik éheztek, folyton ünnepelnek. Hetet szül, aki meddő volt, és gyászol, akinek sok fia volt. 6  Az Úr megöl, és megelevenít, sírba visz, és felhoz onnét.7 Az Úr tesz szegénnyé és gazdaggá, megaláz és felmagasztal.8 Fölemeli a porból a szűkölködőt, és kiemeli a szemétből a szegényt, leülteti az előkelőkkel együtt, és főhelyet juttat neki. Mert az Úréi a föld oszlopai, rájuk helyezte a földkerekséget.9     Híveinek lábát megőrzi, de a bűnösök a sötétben vesznek el. Senkit sem tesz hőssé a maga ereje. 10 Összetörnek, akik az Úrral szállnak perbe, mennydörög ellenük az égben. Megítéli az Úr az egész földet, de királyát megerősíti, felkentjének hatalmat ad.1 Sámuel 2, 1-10

Lehetetlenség, képtelenség! Másokhoz hasonlóan bizonyára már mi is gondoltuk ezt valaminek kapcsán. Talán fel is kiáltottunk, amikor olyasmit láttunk, amit alig bírtunk elhinni a szemünkkel, fülünkkel. Lehet szó bűvész trükkről, egy lenyűgöző extrémsport-teljesítményről, vagy akár olyan hangképzésről, ami számunkra irreálisnak bizonyul. Ha bizonyos írókra, művészekre gondolunk, (Da Vinci, Verne) fantáziájuk olyan színes volt, hogy korukban aligha gondolták, az, amit papírra vetettek valaha is megvalósul, egyszerűen lehetetlennek, fantazmagóriának tartották.  Reményik Sándor írja "Kegyelem" című versében …”  a lehetetlenség konok falán Zúzod véresre koponyád.” Igen, az ember feje és értelme ezen kétféle módon törhet meg.  Először is, ha nem veszi komolyan a fizikális határokat, ténylegesen belehalhat- hány fiatal lelte halálát zúzta össze magát felelőtlensége miatt, hogy a határokat nem akarta ismerni. Másodszor: az észérvek összetörnek, az ember logikája mond csődöt a lehetetlenség konok falán. Az életnek van ugyanis olyan területe, ahol lelki látás, nem észérvek kellenek, hit nem pedig okoskodás. Ez pedig ma húsvét napján egy ószövetségi igeszakasszal találkozva még inkább így van.  Ugye lehetetlennek tartjuk, hogy a feltámadás ünnepén, - ami hitünk központi témája-  egy ószövetségi ének legyen az igehirdetés alapigéje? Minden Krisztusról szól, minden Őhozzá és Őrá vezet bennünket a passió során. A böjti időben végigjárjuk vele Galilea útjait, most pedig az evangéliumra épül minden: hajnali harangszó, ünnepi hálaadó istentisztelet és délutáni örömzene. Hát akkor mégiscsak hogyan lehetséges, hogy alapigénk egy ószövetségi ének? Nincs itt tévedés? Lehetetlen, hogy egy 3000 éves történet, egy abban szereplő asszony imája pont a mai nappal lenne összefüggésben, mára szólna. Lehetetlen! Lehetetlen? Mégis lehetséges!

Egy hálaima, egy szabadulást magasztaló, meghallgatott imákra adott válasz, egy örömének van előttünk. Mi más lehetne a hangvétele húsvétnak, mint ez?

Egy hitvalló ének, egy Isten igazságszolgáltató hatalmát magasztaló imádság van előttünk. Mi más lehetne a tartalma húsvétnak, mint ez?

Egy feltámadásra mutató próféciát is tartalmazó bibliai szakasz, az élet Istenének hatalmát megéneklő imádság van előttünk. Mi más függhetne össze jobban Krisztus Urunk feltámadásának örömhírével, ha nem ez?

Ismerjük meg a mostani hálaének előzményeit. Egy asszony, Anna imádkozik a templomban. Boldogtalan, mivel az élete nem teljes. Nincsen gyermeke, pedig nagyon szeretik egymást a férjével Elkánával. Szégyen ez egy ókori asszonynak, teljes emberi csőd. Sőt az akkoriak még arra is jogot formáltak, hogy ezért kigúnyolják, és haszontalanabbnak tartsák másoknál. Egy asszony imádkozik a templomban és erős fogadalmat tesz: ha Isten megszabadítja szégyenéből, és megengedi, hogy édesanya legyen, neki adja, neki szenteli majd a születendő gyermeket. Hittel, kétségbeesetten könyörög, és az Úr szíve megesik rajta. Egy évvel később, már a gyermekéért adhatott hálát. Isten szeretetét ebben tapasztalja meg: a meghallgatott imádságban, abban, hogy megszabadítja a szégyen, kudarc, haszontalanság állapotából és végre értékesnek, áldottnak, egésznek érezheti magát. Öröméneket énekel ezért, azt, amit ma olvastunk fel. Magasztalja az Urat.

Húsvét napján legyen most előttünk Jézus édesanyja Mária is. Amikor a gyermeke születésének hírét átveszi az angyaltól, szinte ugyanezekkel a szavakkal magasztalja az Urat. Aztán eltelik pár év: gyermeke egyszerre jelent neki büszkeséget, de terhet is. A fiú öntörvényű, furcsa szavakat szól és megdöbbentő csodákat tesz. Máriának ez nem mindig boldog tudat. Teher, kihívás Isten Fia anyjának lenni, mert nem irányíthatja többé, nem utasíthatja. Hát még, amikor elfogják, keresztre feszítik és végig kell nézze a halálát. Micsoda szégyen, milyen nyomorúságos, fájdalmas órák ezek! „ Csakis magának köszönheti, hogy ide jutott, pedig micsoda különleges kezdet volt…”- gondolhatta. Nem hinném, hogy akkor bárki emberfia tudta volna, lesz folytatás. A fájdalmas anya sem.  Az ő szeme és szíve is csak húsvét hajnalban nyílik meg. Csak ekkor szabadul meg a kételytől, rémülettől és reménytelenségtől. Hányszor imádkozhatott azért, hogy Isten teljesítse be rajtuk akaratát! Hányszor könyöröghetett messze ment, olykor meg nem értett gyermekéért! Hányszor vágyhatott arra, hogy minden rossz, ami körülveszi őket és beárnyékolja az életüket, az megszűnjön! És milyen szörnyű szombatja lehetett fia halála után!

Szeretett testvérek! Itt, ennek a két asszonynak a sorsában összesűrűsödik minden emberi vigasztalanságunk! A két asszony fájdalmas helyzetében magukat látjuk értéktelenként, kigúnyoltként, tanácstalanként, gyászolóként, reménytelenként, megszégyenültként.

Van másfajta szomorúság és szégyen is, amikor mindezt a bűneink miatt éljük át, érezzük át. De Jézus szabadítónak jött! A személyes kudarcból, fájdalmak mélységéből, hitetlenségből, bűneinkből szabadít meg. Képes rá, van rá hatalma, hiszen Ő maga is kiszabadult a halál markából, legyőzte ezeket az ártó hatalmakat. A mi Szabadítónk, a Feltámadott Jézus Krisztus! Neki mindenre van hatalma! Hányszor imádkoztunk mi is minden körülöttünk és bennünk lévő sötéttől, gonosztól, bűnből való szabadulásért… Van szabadulás a szabadító Jézus, a Feltámadott segítségével! Isten meghallja, meghallgatta a szabadulásért mondott imáinkat, sőt már az előtt eltervezte, hogy megszabadít a gonosztól. Ez lehet a húsvéti öröm első arca.

Anna éneke egy isteni igazságszolgáltatást rajzol elénk. Manapság sokszor hallani a híradásokban, hogy Európa az un. dzsihadisták itt- ott megmutatkozó félelemkeltő akciói, terrortámadásai miatt szenved, fél. A terror azt jelenti: félelem. A dzsihad a muszlimok szent háborúja, amivel meg akarják tisztítani a világot a maguk törvénye szerint. Az ő igazságszolgáltatásuk a félelem fenntartásával együtt jár. Ha elolvassuk a szakaszt, Anna hálaimáját, akkor Isten igazságszolgáltatása is félelmetesnek tűnik, de mégis jogosnak tartjuk, sőt mi is azt kívánjuk, hogy helyreálljon a rend. Hiszen mindentudó Isten az Úr, és a tetteket Ő méri le. 2,4  A hősök íja összetörik, de az elesettek erőt öveznek fel. 2,5  A jóllakottak elszegődnek kenyérért, de akik éheztek, folyton ünnepelnek. Hetet szül, aki meddő volt, és gyászol, akinek sok fia volt. (Az Úr tesz szegénnyé és gazdaggá, megaláz és felmagasztal.) Nem észrevétlen, gonosz lecsapás ez, hanem a valós hatalom megfelelő gyakorlása. Urunk mindentudó és mindenható, tudja mikor és hogyan kell közbelépnie. Az Úr igazságot szolgáltat e világban és bennünket is megigazít. Kétféleképpen is megtörténik az igazságosztás. Kívül és belül, körülöttünk és bennünk is. Ő ma is nagyobb a Sátánnál, mindig is felette volt és lesz a gonosz erőknek! Ez lehet az öröm második arca.

Ha mindezen mondatok igazságtartalmában még kételkednénk, s ha azt gondolnánk, hogy a rossz győzhet a jó felett, akkor hát hallgassuk a hitvallást! 2,6  Az Úr megöl, és megelevenít, sírba visz, és felhoz onnét. Az Úr, aki teremt, újjá is teremteni képes. Az Úr, aki életet ad, képes új életet adni, feltámadásban részeltetni bennünket! Az ember által legnagyobb ellenségnek tartott halállal szemben is diadalmas Urunk van, tényleg övé a hatalom és a dicsőség.- Ti ne féljetek! A megfeszített Jézust keresitek? Nincs itt, hanem feltámadott! ( Mt 28,5)- mondják az angyalok a gyászoló asszonyoknak, akik húsvét hajnalán Jézus sírbarlangjához igyekeznek. Mi ne féljünk Isten igazságszolgáltatásától, és ne féljünk azoktól a rossz hatalmaktól sem, amik felett Isten jogosan gyakorolja hatalmát. Sőt a Feltámadott mondta mennybemenetele előtt ezeket az övéinek: „Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön.” Mt 28,20 Minden reménytelenségünk során, gyászunkban, de minden gonosz hatalommal és bűnnel való harcunkkal szemben ez ad nekünk erőt: a mi Mesterünk és Istenünk a feltámadott, hatalmas  Úr Jézus Krisztus.  S Anna már előre láthatta ezt, sőt magasztalhatta Istent ezért a hatalmáért! Lehetetlen? Ugyan, miért is mondanánk bármire is? Hiszen Istenünk örök,és Lelkével önmagáról ezeket a tényeket kinyilatkoztatta a benne bízóknak, bármely korban is járjunk. Jézus, Isten Fia él és velünk van minden napon a világ végezetéig. Legyőzte a bűnt, halált, kárhozatot, ebben mutatta meg irántunk való szeretetét, de isteni hatalmát is. Ő megszabadít, de meg is igazít bennünket is. Ez örömünk harmadik arca. Ezért tehát mi is azt tartsuk magunkról, hogy meghaltunk a bűnnek és élünk Istennek Krisztus által. ( Róm 6,11)

Annához hasonlóan húsvét ünnepén legyen tele szívünk és szánk hálaénekkel! Teljünk meg örömmel, hirdessük szabadulásunkat Urunk hatalmát magasztaló szavakkal, dallamokkal, az istendicséret és hitvallás sokféle boldog megnyilvánulásával!

Tedd most másként...

Szeretem az asszociációs játékot. Ezzel az egyszerű metódussal gyorsan kiderül, mi mindent tudunk egy- egy témáról, fogalomról. A diákok és a beszélgetőkör tagjai is szeretik, mert nem kell a hosszas kifejtés, elég ha villanásszerűen nyilatkozunk meg.  

Mi más lehetne most a szavunk, mint a " böjt"?  Jöjjenek is a hozzá tartozó szavak: fogadalom, életmódváltás, lemondás, mértékletesség, csend, ima, méregtelenítés, elmélkedés, bűnbánat, felkészülés. A főnevek után egy- egy melléknév is álljon itt: hasznos, szükséges,elmélyítő, visszafogott, szeles.

A szógyűjtemény azt mutatja, hogy tudatosabb időszaknak ítéljük meg a böjtöt, mint az év többi szakát. Erőteljesebb a magunkra figyelés, hangsúlyosabb a magunkba tekintés, és ott van benne a vágy, az Istenre fókuszálás lelki igénye is.

A népi megfigyelés szerint fújnak a böjti szelek. Mintha a természet is azt üzenné: most egy felfrissülést hozó időszak következik. S ahogyan a szárító szelek segítségével a föld felszíne alkalmassá válik a vetésre, úgy a Szentléleknek, a szent szélnek is ki kell söpörnie a megszokott, pangó, felesleges dolgokat  a lelkünkből, amik akadályozzák az új létrejöttét, hogy alkalmas talajjá váljunk az ige magvának befogadására. 

A böjt számomra utazás is, ahogyan Reményik Sándornál olvashatjuk a "Magunkba le" című költeményében:

... Vedd a lámpát, magunkba térünk.

Nincs külvilágban menedékünk.

Érzed? réteg réteg után szakad,

Omlik be tétova léptünk alatt.

Ez még mind rögös, érzéki világ,

De mi megyünk, mind mélyebbre tovább.

 Ahol már csak a Lélek lelkesít -

Megyünk, meg nem állunk az Istenig.

Minden egyes böjttel közelebb kerülünk Istenünkhöz és egyre tudatosabb lesz a hitünk. Egyre jobban fogjuk tudni, kik vagyunk, mire vagyunk képesek, hol vannak a határaink. Évről évre tisztábban látjuk, kicsoda Jézus Krisztus a magunk számára és mit is jelent az Ő áldozata.

Hadd adjak most ehhez a kezdődő böjti úthoz két segédletet is. 

A lelkészi hivatalban található ez a keresztszemes hímzéssel készített falikép. Gyülekezetünk 1947-es naptárának hátoldalán találkozhatunk vele nyomtatásban. Nem tudjuk, a kézimunkázáshoz értő kedves asszonytestvérek közül ki készítette. Annyi azonban bizonyos, hogy lelkészünk, Kun Kaiser József németországi utazása során, a lübecki Krisztus kép felirataként találkozott vele. Igaznak, találónak érezte. Jézus a nyitott Bibliát fogja a kezében a Jn 14,6- nál kilapozva: Én vagyok az út, igazság, élet, senki sem mehet az Atyához, hanem csak énáltalam.

Egy lelkésztársa fordította német eredetiből, s talán a felügyelő felesége hímezte. Olyan mondatok ezek, amiket méltán mondhatna Jézusunk, Mesterünk ma is számunkra. Szíven is ütötte azokat, akik rápillantottak ezekre a panaszos sorokra. Ahogyan bennünket is szíven üt.

Így történt ez a zalaegerszegiekkel is, ahol az evangélikus Nőegylet tagjai készítettek belőle falitáblát és a templomban helyezték azt el, ahogyan olvashatjuk a Keresztyén Igazság 1995-ös nyári számában. Mi is megrettenünk az igazságtartalma miatt, hiszen hitünk gyengesége, megkísértett voltunk tükröződik rajta. Igen, ennyire törékeny a Jézus Krisztusba vetett bizalmunk. Az, Aki a szívünk mélyére lát mintha ezt mondaná: ez vagy, ennyire vagy képes, esendő, könnyen elbukó tanítvány, akinek a szája közel, de szíve és tetti messze vannak az Úrtól. Igen ezek mi vagyunk. Nem a szabadság vándorai, hanem szabadságunk alatt gyakorta összeroppanók. 

A másik segédlet a böjti úton Isten igéje, mely a Zsidókhoz írt levélből szól hozzánk. A 4, fejezet 14-16 versig terjedő szakaszának felirata: "Járuljunk bizalommal a kegyelem királyi székéhez."

4,14 Mivel tehát nagy főpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, ragaszkodjunk hitvallásunkhoz.

4,15 Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, kivéve a bűnt.

4,16 Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk.

A panaszos sorokban Jézus úgy mutatkozik be mint Mester, út, világosság, élet, bölcs, hatalmas, irgalmas és igazság. Az igeszakasz pedig mint főpapot állítja elénk. Amikor ezt a szót hallották a zsidó emberek, akkor tudták, most arról a személyről van szó, aki közbenjár népéért és áldozatot mutat be az övéiért. Főpap az lehetett, aki testileg tökéletes volt, származása megfelelő és alkalmassága, azaz bölcsessége is igazolt. Szolgálata minden más emberi hivatásnál előrébb való, a legmagasabb méltóságnak számított. Felette állt a népnek, de értük volt köteles síkra szállni. Az Úrral állt beszélő viszonyban, a legrangosabb volt, így az emberek tiszteletét méltán érdemelte. Ugyanakkor a Szentírás lapjain olvashatjuk, Sámuel próféta elhívási történetében is, hogy Isten a maga döntése alapján kész volt elvetni a főpap egyenes ági leszármazottjait, aki várományosai lehettek a főpapi tisztségnek, mivel azok alkalmatlanak mutatkoztak a szent szolgálatra. Egy főpap is csak ember, aki belefáradhatott a küldetésébe és meginoghatott elköteleződésében.  

Ezért, amikor tökéletes főpapként áll előttünk Jézus Krisztus, akkor ennek a szolgálatnak a legideálisabb megjelenését látjuk. Olyan közbenjáró, akit nem fáraszt a rábízottak bűne. Ismeri azt a megkísértett állapotot, amikor a sátán a fülünkbe duruzsol és eltéríteni akar Istenünktől. Megindul gyengeségeinken, megszán bennünket, átérzi, mit jelent eljutnunk a terhelhetőségünk, hitünk határára.

S amíg az emberek ilyenkor inkább bírálnak, megbotránkoznak és felháborodva elfordulnak tőlünk, vagy kiközösítenek, addig Ő megindul a gyengeségen. Ez is egy út, egyfajta mozgás! Isten Fia nagy utat tesz meg értünk. Pontosan úgy, ahogyan  régiek bűnvalló imájának utolsó sorában olvassuk, Ézsaiás könyvében:

63,15 Tekints le az égből, nézz le szent és dicső hajlékodból: Hol van féltő szereteted és hatalmad? Szíved megindulása és irgalmad miért marad távol tőlem?        

63,16     Hiszen te vagy a mi atyánk, Ábrahám nem ismer bennünket, Izráel nem törődik velünk. Uram, te vagy a mi atyánk, ősidőktől fogva megváltónknak nevezünk.

63,17     Miért engeded, Uram, hogy letévedjünk utaidról? Miért engeded, hogy a szívünk kemény legyen, s ne féljen téged? Fordulj szolgáidhoz, örökséged törzseihez!

63,19     Olyanok lettünk, mintha sohasem uralkodtál volna rajtunk, mintha nem a te nevedről neveztek volna el. Bárcsak szétszakítanád az eget, és leszállnál, hogy meginogjanak előtted a hegyek!

Szétszakítja az eget. Áthatol az egeken, miértünk. Látja, mire megyünk nélküle. Tudja, nem egyszerű megállni ezernyi feladat, kihívás és elvárás kereszttüzében. Látja, hogy hitünk nem változatlan valóság, megtépázzák szeretteink szenvedései, fojtogajták egzisztenciális krízisek. Elsodródunk e világ erős vonzásában. De megcselekszi értünk féltő szeretetből, hogy elérhetővé, közelivé váljék számunkra. Bizalmat ébreszt bennünk, hogy bátran merjük megszólítani, mert Ő nem taszít el, nem csapja arcunkba, mennyire csalódott. Megérti, átérzi megkísértettségünk minden apró részletét majd pedig hív magához, mert látja, szükségünk van rá, és csakis Ő tud rajtunk segíteni.

Mitévő legyek hát? Ne magyarázzam megkísértett, gyenge hitemet, hanem tartsak ki hitvallásunk mellett, miszerint: "kegyelemből van üdvösségünk a hit által" Ef 2,8. Járuljak bizalommal a kegyelem trónusához, hogy kegyelmet és irgalmat találjak a  szükség idején. Eben a böjti időben halljam Jézus panaszát, de lássam meg az Ő tökéletes főpapi szolgálatát, értem vállalt útját, passióját és keresztjét. Vegyem észre meghatottan és szíven ütve kegyelmes, hozzám hajló szeretetét is. És ha a sátán ettől eltéríteni akarna, vádolni, méltatlannak nevezni erre a nagy jóra, akkor is ragaszkodjam hitvallásunkhoz, a kegyelem igéihez. Ámen

A képen egy mélytengeri kegyhely, a Cristo degli Abissi---------------------------------------------------------------------------------------------

A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme, a Szentnek megismerése ad értelmet. Példabeszédek 9, 10

A Fasori Evangélikus Gimnázium vezérigéje a kezdetek óta ez az igevers, erről is prédikált az újrainduló intézmény tanévnyitó istentiszteletén D.Dr. Harmati Béla püspök úr. Más egyházi iskolák is előszeretettel választják ezt az igét, mintegy küldetésnyilatkozatként. 2010 nyarán szíven ütött ez az ige, amikor a vésztői református általános iskola épületében nagy színes betűkkel köszöntek rám szavai. Akkor újra megkérdeztük egymást a tábort szervező felnőttekkel: képesek vagyunk- e hozzájárulni ahhoz, hogy a ránk bízott gyermekek így legyenek bölcsek, a Szentírás szerint? S vajon mi bölcsnek mutatkozunk-e az ige szerint környezetünkben?

Világi színtéren bölcsnek lenni ennyi: tudást szerezni, elmélyülni az ismeretekben, saját szakterületünkön, életünk gyakorlati kérdéseiben és emberi viszonyaiban jártasnak mutatkozni. A megélt küzdelmek, másokkal való találkozásaink, saját kudarcaink és a sikeres próbálkozások mind-mind hozzásegítenek élettapasztalataink bővüléséhez, ami által emberi módon leszünk bölcsek. De csupán a hosszú évtizedek nem elegendők arra, hogy arra a bölcsességre tegyünk szert, amit Isten nem nevez bolondságnak. (1 Kor 1,20) Fülemben cseng a másik Pál apostoli intés is: ne legyetek bölcsek önmagatok szerint. Nem véletlen, hogy ez a két újszövetségi szakasz került elém. Tapasztalom ui, hogy az emberek a megismerésnek azt az útját járják, ami az önmagunk szerinti bölcsességre visz és könnyen önelégültté tesz. " Nálam van a bölcsek köve"-mondják némelyek, és úgy is viselkednek, hogy környezetük ezt elhiggye. Beszélgetéseikben vagy közös döntések előtt az ilyen ember kinyilatkoztat, ellentmondást nem tűrő módon nyilvánul meg: " Én tudom, mi a helyes, csak én tudhatom, mi a jó, célravezető, egyedül én vagyok képes jól dönteni. Te ne szólj bele, nem értesz hozzá..."

Pedig a valódi bölcsesség aligha kinyilatkoztató. Ha igazságot is szól, mindig szeretetben teszi. A vitathatatlan igazságok kimondása  is- mai kifejezéssel élve -" észosztássá" silányul, ha hiányzik mögüle az, amit az Istennel való kapcsolatunkból nyerhetünk csupán. Ne legyetek bölcsek önmagatok szerint. Róm 12,16- tanít Pál apostol. Tudni akarjuk milyen kontextusban szólal meg ez a mondat? Egymással egyetértésben legyetek, ne legyetek nagyra törők, hanem az alázatosokhoz tartsátok magatokat. És íme a folytatás: Ne legyetek bölcsek önmagatok szerint... Miért ne legyünk? Mert ez önhitté és bántóan felsőbbrendűvé torzít. Mert a körülöttünk élőktől vészesen eltávolít, elszigetel ez a magatartás, és végül magányosak leszünk. Mert a magunk szerinti bölcsesség nem tiszteletet vált ki, hanem elutasítást eredményez. 

Akkor hát mitévők legyünk? Menjünk a kezdethez! Kezdjük újra! A valódi bölcsesség titka a kezdetében van. Mindennek van kiinduló pontja, eredete. Lehet ez elhatározás, szándék, egy jó ötlet, a bennünk megfogant gondolat. Így születnek a nagy találmányok, így jönnek létre eszközeink, de ilyen egyszerű eredete van a hétköznapi tetteknek vagy akár egy vasárnapi ebédnek is. A jó kezdet dönt a folytatásról.

Milyen különös, hogy az ige a bölcsességgel kapcsolatban a félelmet említi kezdetnek. Aligha fogadnánk ezt el józan ésszel igaznak. Hogyan is lehet a bölcsesség alapköve valamiféle félelem? Rossz érzéseket társítunk a félelemmel. Ha kimondjuk ezt a szót, olyan képek és szorongató élmények kerülnek elénk, amelyeket felidézni is kellemetlen. Ekkor újra átéljük a belső feszültséget, a kiszolgáltatottság érzése hatalmába kerít. A félelem olyan mint a láz, veszélyhelyzetet jelez. Éppen ezért kiváltó okának megszüntetését minél hamarabb szeretnénk. Mindennél jobban vágyunk félelmünkben a feszültség feloldására, a megmenekülésre. A félelem a lélek mélyének jelzése az igaz hit hiányára- ahogyan azt egy pszichológia jegyzetben is olvastam. S pont emiatt kezdődhet el a felfelé tekintés. A sötét, nyomasztó helyzet kontrollálhatatlan külső hatás eredménye. Az aggasztó helyzetet valakinek meg kell szüntetnie, valakinek közbe kell avatkoznia. El kell űzni a sötétet, közbe kell lépnie egy hatalmas, erős, bátor valakinek, aki méltó ellenfélnek bizonyul, hiszen, mi legyőzöttnek érezzük magunkat. 

A mélységből kiáltok hozzád, URam! Uram, halld meg szavamat,

füled legyen figyelmes könyörgő szavamra!

Ha a bűnöket számon tartod, URam, Uram, ki marad meg akkor?

De nálad van a bocsánat, ezért félnek téged. Zsoltár 130, 1-4

Aki Isten szerint akar bölcs lenni, annak először ezt a rászorultságot kell megérezni. Fel kell ismerni mélységemet. Át kell éljem a vágyódást arra, hogy az Úr meghallja szavaimat. Be kell valljam, hogy nélküle sötétben tapogatózom, sötétben járok, magam is sötét vagyok. De ez a mélység és elveszettség nem maradandó, mert tudom, van aki lehajol hozzám. Uram, Istenem bár a magasban lakik, de a mélybe néz. Meglát engem, elveszettet. Látja félelmeimet, érzékeli, milyen rosszul érzem magam nélküle, mennyire fáj nekem ez a távolság közötte és közöttem. Van egy pillanat, amikor ránk zuhan, hogy ez a sötét helyzet a magunk erejéből fel nem oldható. Ahogyan a félelem is mindig bénít, elnémít, sokkol, képtelenné tesz a cselekvésre. Ilyenkor világlik ki számomra, hogy Isten nélküli életem következménye az örök távolság őtőle, a kárhozat, ezért csak felfelé tudok nézni, vágyni arra, hogy lehajol, felemel, megbocsát, kiemel a pusztulás verméből. 

A bölcsesség kezdete ez. Mert ez a pillanat világítja meg számomra ki vagyok én és kicsoda Isten, s hol a helyem a teremtettségben. Szemtől szemben áll a Teremtő és a teremtmény, s nekünk ekkor már csak az a dolgunk, hogy hálás szívvel mondjunk köszönetet a hozzánk hajló szeretetéért. A Szentnek megismerése értelmet ad, és istenfélővé tesz. Nekünk azonban nem rettegnünk kell az igazságos és hatalmas Világbírótól, hanem szabad odafordulni hozzá hódolattal, tisztelettel, magasztaló énekeinkkel. Mert nála bocsánat van. Az istenfélő ember pedig inkább fél rosszat tenni, fél bántón viselkedni, fél okoskodni és önző lenni, mert nem akar a maga esze szerint elismerést kivívni, hanem az Úr szerint akar bölcs életet élni. Fél attól, hogy elszomorítja az Urat, aki pedig minden jóval élteti, elhalmozza. Az istenfélő fél másként élni, mint ahogyan az a hitéből fakadna. 

Beszélgessünk...

Egy kisgyermek úgy kezdeményez beszélgetést, hogy közben máris a dicséretünket szeretné hallani. Megmutat valamit, amire büszke, s ha megcsillan az értelme, visszakérdez: " ugye okos vagyok?" Jó a bölcsességre vágyó gyerekekkel beszélgetni.

Egy akadémikussal, vagy professzorral találkozva lenyűgöz bennünket a kivételes értelem, ami beszélgető partnerünkben megmutatkozik  Már akkor is elégedettek vagyunk magunkkal, ha megértettük a kérdését, megtiszteltetőnek érezzük, ha hosszasabb dialógust sikerül folytatni. Ez általában nem tart sokáig. Egy- egy előadás során isszuk a szavakat, s közben egyre kisebbre zsugorodunk, mivel számunkra ezek az összefüggések eddig titkos mélységben rejtőztek. A tudományos kutatásokba beletekinteni öröm,mint az is, ha egy előadás után szót értünk velük. Bár sokszor csak hagyjuk, hogy beszéljenek hozzánk, felnyissák szemünket.

Ha egy önmaga szerint bölcs emberrel beszélgetünk, hasonlót élünk át, csak más síkon. Az ilyen egyénnel is nehéz beszélgetni, mert azt érezzük, semmi esélyünk a megértésre, sem véleménynyilvánításra. Itt is alacsonyabb rendűnek mutatkozunk. 

Jó annak a közelében lenni, aki az Isten szerint bölcs. Amit mond, az hitből fakad és nem összenyom, ismeretével nem megaláz, hanem felemelni akar. Az Isten szerint bölcs ember nem vágja a másik arcába, mennyire tele van valami szent tudással, és milyen messzire ért már el, hanem el akarja vezetni beszélgetőtársát is erre az istenismeretre. Ő Isten teljességéből és szeretetéből szól, azzal a Lélekkel, aki számára is felülről, a világosság Atyjától adatott. Az Isten szerint bölcs szeretettel világíthat rá számunkra nehezen érthető igehelyekre, segítőkészen áll mellénk, miközben magukkal vívódunk, és mindeközben az éljük át, milyen jó annak, aki így ismerheti az Urat. Jó így együtt lenni!

Péter apostol ezt írja: " Legyetek tehát bölcsek, és józanok, hogy imádkozhassatok!" 1 Pt 4,7 A bölcsesség egy másfajta beszélgetéshez is nélkülözhetetlen. Az Úrral való beszélgetés sem működik nélküle. Az Isten szerint bölcs mindig tudja, lételemünk ez a szeretetkapcsolat. Az alá -fölé rendeltséget nem nyomasztónak, hanem örömteli állapotnak éli meg. Ahogyan a gyermekek is, akik odaszaladnak szüleikhez kéréseikkel, vágyaikkal, panaszukkal, mert tudják, tőlük biztosan megkapják mindazt, amire szükségük van. Balga gyermek lenne az, aki nem élne ezzel a lehetőséggel, és áldott az, akinek megadatik, hogy ebben a bizalomban nőjön fel. Ezért nem mindenki képes imádkozni. Csak az élheti meg ezt a beszélgető viszonyt az Úrral, aki kész letenni a maga okosságáról, és elismerni, mennyire rászorul minden dolgában a mennyei Atya szeretetére. Csak az Istenre hagyatkozó, Őt Úrnak tartó ember imádkozhat, tehát az, akinek a bölcsessége az istenfélelemből ered. 

Nem mondhatod: Atyánk, ha nem viselkedsz a mindennapi életben úgy, mint az Ő gyermeke.

Nem mondhatod: Mi Atyánk, ha lelki elzártságban élsz a melletted élő emberektől.

Nem mondhatod: Szenteltessék meg a Te neved, ha te nem tiszteled mindig az Ő nevét.

Nem mondhatod: Jöjjön el a Te országod, ha te a földi sikereket hajszolod, és nem várod Isten országát.

Nem mondhatod: Legyen meg a Te akaratod, ha nem akarod elfogadni Isten akaratát a saját életedre vonatkozóan.

Nem mondhatod: Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma, ha nem törődsz azzal, hogy mások éhségén segíts.

Nem mondhatod: Bocsásd meg vétkeinket, ha bárkivel szemben haragot táplálsz.

Nem mondhatod: Ne vígy minket kísértésbe, ha még tudatosan bűnben élsz.

Nem mondhatod: De szabadíts meg a gonosztól, ha nem harcolsz minden gonoszság ellen.

Nem mondhatod: Mert Tied az ország, a hatalom és a dicsőség, ha nem tudtál lemondani a földi dolgok birtoklásáról, a parancsolgatásról és a hiúságról, amely által magadnak tulajdonítod, ha valami sikerült neked.

Nem mondhatod: Ámen, ha nem hallottad meg őszintén, hittel és meggyőződéssel a „Miatyánk” neked szóló Igéit.

forrás:Orosházi Harangszó 2002. február hava 6.oldal

Ezt mondja az Úr: Ne dicsekedjék bölcsességével a bölcs, ne dicsekedjék erejével az erős, ne dicsekedjék gazdagságával a gazdag. Aki dicsekedni akar, azzal dicsekedjék, hogy érti és tudja rólam, hogy én vagyok az Úr, aki szeretetet, jogot és igazságot teremtek a földön, mert ezekben telik kedvem - így szól az Úr! Jeremiás 9,22-23 

Ebben az igében ötször fordul elő a dicsekvés szó. Ebből az első három tiltás: ne dicsekedjék! A másik kettő pedig egyfajta megengedést vetít előre. Tehát, ha valaki mégis dicsekedni akar, megteheti, de  a téma adott… De nézzük meg, mi is van a felszólítások hátterében.

Igehirdetés 2016. január 24-én

Jeremiás próféta könyvében a 9. fejezetben egy sötét kép tárul elénk. Olyan embertelen és istentelen a társadalom, hogy megérett a pusztulásra. Az egész nép romlott, s a próféta el szeretne menekülni egy elhagyatott útszéli kunyhóba, mert kibírhatatlanok az emberek a környezetében. Házasságtörés, hazugság, álnokság, bizalmatlanság még testvérek között is.  Általános a csalás és a gonosz tettek tervezése, „gyilkos nyíl a nyelvük”- tehát azzal céloznak és ölnek! Szemtől szemben fenntartják a békesség látszatát, de egymás háta mögött cselt szőnek.

Olyan helyzetkép ez, amiben egy jó lelkű ember ma sem tud élni. Az ilyesmi  már túl van azon a lutheri tanításon, hogy a jóindulattól vezérelve a rosszat egymás javára magyarázzuk… Isten elől pedig egyáltalán nem lehet ezt eltitkolni, Ő megvizsgálja az ember szívét! A fejezet folytatásában ezért arról hallhattunk, hogy az Úr kilátásba helyezi mindezek megtorlását, a bosszúállást, és felhangzik a próféta siratóéneke népe minden bűne felett. A megátalkodott, más isteneket imádó nép büntetése meg fog történni! Egy elbizakodott, korlátokat felrúgó nép ez, akik számára nem jelent semmit az Úrral való szövetség, az a törvény, amivel Isten szabályozza az életüket. A maguk emberi logikájával rendezik be életüket, elfeledve azt, hogy nem csak vízszintes síkon,  azaz ember- ember közötti viszonyban értelmezzék életüket, hanem függnek az Istentől, közük van a Magasságoshoz, aki felettük is Úr!

Az Úr nem titkolózik, tudatja, miért jön a büntetés: „ Mivel elhagyták tanításomat, amelyet én adtam nekik, nem hallgattak szavamra, és nem aszerint éltek, hanem megátalkodott szívvel követték a Baalokat, amire elődeik tanították őket”.Jer 9, 12

Hetvened vasárnapja van, böjtelő. Egyházi esztendőnk menetében ebben az évben korán jött el a bűnbánati időszak. Jó is, hogy így van, mert meg vagyok győződve arról, hogy miközben összefoglaltam Jeremiás könyve 9. fejezetének elejét, Kedves Olvasó előtt is mai helyzetek villantak fel. Mintha nem is egy 2600 évvel ezelőtti történelmi kor visszásságairól hallottunk volna, hanem mai valóságunk lefestését láttuk meg benne. Igen, ez tagadhatatlan! Nem csak európai hírek kerültek elénk, vagy távoli országokban zajló szélsőséges folyamatok, hanem saját házunk tája is. A felsorolt fonákságok azóta sem vesztek ki, újra és újra felüti a fejét az istentelenség és a romlás, a bizalmatlanság és a képmutatás. Ma mi is meg kell halljuk ezeket és a hallottak el kell vezessenek a bűnbánat felé.

Szinte reménysugárként áll itt mai igeszakaszunk második verse. Ebben a negatív helyzetben, a romlást tapasztalva is van visszaút! Meg lehet maradni, hiszen van olyan, amiben Isten tetszését leli, lehet az Ő tetszése szerint élni! Ahhoz viszont fordulat kell!

Ne dicsekedjék bölcsességével a bölcs, ne dicsekedjék erejével az erős, ne dicsekedjék gazdagságával a gazdag! Jer 9,22

Bölcsesség, erő, gazdagság. Aki ezekkel rendelkezik, az ezt meg is akarja mutatni, fitogtatja, sőt számtalanszor tapintatlanul mások arcába vágja. Mit érne mindez, ha el kellene rejteni? A szívben mélyen gyökeredzik annak a vágya, hogy versengjünk, és a versenyben győzzünk. Erre való a büszkélkedés, s a dicsekvés minden formája. Csak akkor van értelme erőnek, bölcsességnek és gazdagságnak, ha büszkélkedni lehet vele. Egy többszintes ház, egy luxus autó, egy márkás karóra, egy jeles divatház szép darabja mind- mind arra valók, hogy megmutassák másoknak is. 

Ugyanígy van ez az erődemonstrációval is. Az egyik tanítványomat folyton arra kell felszólítani, hogy rendesen öltözzön fel… tudása és a viselkedése elmarad a társaitól,talán ezért is akarja mutogatni izmos felsőtestét mindenképpen. Tetszeni akar és tiszteletet is szeretne. - Aki erős, az hatalmat is akar magának. Mindenki más fölé helyezkedni, mert joga van hozzá.

S mi a helyzet a bölcsességgel? Megannyiszor tapasztalom, hogy a bölcsek nem felfedik, hanem elzárják, magukban tartják a tudást, azzal, hogy a tudományos nyelv nyüzsög az idegen szavaktól. A szakzsargon annyira bonyolulttá teszi tudományos munkájuk, szakterületük megértését az átlagember számára, ha valaki azzal találkozik, már attól kisebbségi érzése támad, hogy egy előadás címét sem érti meg, nemhogy annak tartalmát felfogja. A bölcsesség mögött mintha nem csak szorgalom és tehetség állna, hanem az kiváltság lenne.

Így nem csoda, hogy a tudós, a gazdag és az erős dicsekszik. Isten azonban ezt elítéli. Nem a bölcsességet vagy a javak birtoklását, avagy a testi- lelki erőt ítéli el, hanem azt, hogy az emberek ezek által elismerést és hatalmat kényszerítenek ki környezetükből. Mondván: „ Tessék irigyelni, csodálni, imádni azokat, akik mindezek birtokosai!”  Dicsekvésük afelé visz, hogy egyen életcél ezek elérése, s ha valaki gyenge, szegény és szerény képességek, kevesebb tudás birtokában van, érezze magát másodrendűnek, megtűrtnek…

Isten azt mondja, hogy ez így nincs jól! Nem lehet a puszta észt imádni- láttuk mi lett ebből a történetelem folyamán. Nekem erre példa a francia forradalom öldöklése. Nem lehet a puszta erőt imádni- ebből születtek a XX. század diktatúrái- de kiváló sportolók tragédiájához is ez vezetett. Nem lehet a gazdagságot imádni- ebből táplálkozik és virágzik a drogpiac is és ez lett veszte számos világhírű sztárnak. Isten imádatát mással felcserélni mindig végzetes! Aki valódi értelmet, célt akar az életének és helyes dicsekvést, az Istent kell ismerje, és az ő irgalmas szeretetét kell magasztalja.

Ha ma valaki az Evangélikus Élet magazinját megpillantja Martin Luther King tekint rá a címlapról. Ismert az ő küzdelme fekete bőrű honfitársaiért, mártír sorsa is. A fülünkben csengenek kijelentései, az egész világon példaértékű szónoklata, programbeszéde, meggyőződésétől táplált kitartása. Mai igénk első része tiltás, felszólítás arra, mit ne tegyünk, de a második vers örömhíre pozitív jövőképet ad, Isten számunkra új esélyt adó szeretetéről szól. Isten képes megteremteni közöttünk a szeretetet, jogot, igazságot, egy olyan jövőt, amely az ő tetszésére van, amelyben kedve telik. Ezért szabadjon úgy kezdnem soraimat, ahogyan a Nobel- békedíjas baptista lelkészt tette.

Van egy álmom, hogy a mi gimnáziumunkban a Jézus Krisztusról szóló örömhír, az evangélium egyszer olyan üzenet lesz, ami nem megy egyik fülön be a másikon ki. Hogy nem a pusztán a tudás, erő és gazdagság lesznek céllá, vagy a boldogság forrásává az itt tanulók számára, hanem az a bölcsesség, aminek kezdete az Úr félelme. Hogy mindezek helyett a szeretet, a jog és az igazság válnak elérendő, szívbe fogadott értékké. Álmom, hogy Isten megismerése nem marad egy tantárgy keretein belül, hanem vágyott lesz az a kapcsolat, amelyben Isten mindezeket megteremti számunkra.

Van egy álmom, hogy szülőket és pedagógusokat úgy érint meg Isten, hogy lehull a hamis dicsekvés kényszere és Istennel fognak járni életútjukon. Hiteles keresztyén emberként a felnőttek képesek lesznek bizonyságot tenni Jézus Krisztusról, Aki magát mondja igazságnak, Akiben Isten határtalan kegyelme öltött testet.Hogy egymás legyőzése, a gyerekek tanulmányi eredménye, kupái, győztes fotóinak posztolása és az ezzel való dicsekvés hangja helyett az Isten ismeretével és Neki szóló dicsérettel fogunk találkozni közösségeinkben. 

Van egy álmom, hogy gyülekezetünk úgy tud befogadó lelki otthon lenni, hogy közöttünk is első helyre kerül az Úrral való dicsekvés, s az alázat, az elfogadás, a segítő szeretet lelkülete tölt be mindent. Amikor jogosságról és igazságról van szó, akkor a mi szempontjaink, önigazolásunk háttérbe szorul. Előre lép Krisztus, Aki megigazulásunkká lett az Isten előtt, Aki által minket elfogad és befogad az utolsó napon, az ítélet napján a mennyei Atya az örök hajlékba. Álmom, hogy egyetlen és mindent felülíró célunkká válik, magunk elmélyülni Isten ismeretében a neki való engedelmességben, s küldetésünk lesz sokak lelkének megmentése az Isten országa számára.

Szabad dicsekedni, nem tilos, de nem mindegy mi a tartalma, mi az alapja. Lehet büszkeség szívünkben, de minden evilági eredményünk mögött Isten megtartó, áldó szeretete áll- nem a mi kizárólagos érdemünk egyetlen elért magaslat sem, hanem Isten velünk való kegyelmes cselekedetéé. Hiszen mid van, amit nem kaptál? 1 Kor 4,7  Ezért vessünk le bűnbánattal minden hamis dicsekvést. Legyünk Urunk bűnbocsátó, bennünket felemelő jóságának dicsérői, hogy megmeneküljünk a kárhozattól, az istentelen élet és hamis dicsekvés bosszúállásának napjától. Van kiút, van más út is! Válasszuk azt! Istenünk megteremti a szeretetét, jogosságát és igazságát a Krisztusban. Lehet, hogy nem csillogó, nem is tetszetős, de Ő ebben leli a kedvét- szeretett Fiában gyönyörködik- és bennünk is, ha ezekkel dicsekszünk. Ámen

Sokan ismerjük az "Utazás a Föld középpontja felé" című történetet. Jules Verne egyedülálló képzelettel megáldott francia író művében arról olvashatunk, hogy a földgolyón befelé indulva csodás felfedezésekre tehetnek szert azok, akik ezt a merész utazást vállalják. Ezek a kalandjai  sosem válhatnak valósággá, a fantázia világán belül maradnak, hiszen minél mélyebbre fúrunk, minél  beljebb megyünk földünkben, egyre nagyobb a nyomás, a hő, ezért nem találunk sem elveszett világokat, letűnt korokat, főként nem élő organizmust, ha a középpont felé megyünk.

Más terepen, más helyszínen viszont pontosan kívánatos a középpont felé igyekvésünk. Eközben olyan világ tárul fel számunkra, amit ismerünk kell, ami alapvetően meghatározza létünket, embervoltunkat, keresztyén identitásunkat. Először is erre mutat rá ünnepünk, a jól ismert karácsonyi történet Lukács evangéliumából. Ma ugyanis a világtörténelem középpontjához közelítünk. Az időpont jól behatárolható: Augustus császár uralkodásának idején, amikkor Sziriában Cirénius volt a helytartó.

Amikor én jártam általános- és középiskolába, úgy mondtuk, hogy időszámításunk előtt és után. Így is kellett rövidíteni. Egy kisdiák nem kérdezi, miért pont akkor kezdték számolni az éveket és ki tudta, azt sem firtattuk, ki tudta, hogy pont onnantól kell ezt megtenni? Elfogadtuk, megtanultuk. Aztán egy kis idő múltán nyíltabb lett a beszéd, valamelyest bátrabbak lettek a történészek, és a papíron már ott állt a rövidítés Kr.e és Kr u. Igen, ott van a középpont, ahol Ő született! Vitathatatlan, tagadhatatlan, kitörölhetetlen, bármennyire fáradoztak azon, hogy elferdítsék, elhomályosítsák ezt a tényt.

Idézzük csak fel a karácsonyi történetet! Hogyan festenénk le?   Hogyan festik le a művészek? Hogyan jelenítik meg a faragott, installált betlehemek? Rengeteg a szereplő. Ahogyan a gyermekek által megjelenített dramatizált előadás során is láthattuk. Nyüzsgő, népszámlálásra igyekvő tömeg. Zajos kisváros, ahol minden fogadóban távolról érkezett, fáradt vándorok. Állatok, pánsztorok. Heródes és díszes udvartartása, a fővárosi, jeruzsálemi zsidóság. Messze napkeletről érkezett bölcsek- kíséretükkel, karavánjukkal. Aztán a mennyeiek is társulnak a képhez: angyalseregek. Szinte átláthatatlan lenne, ha nem tudnánk betéve az igét, hogy mi és ki következik a színre lépni.

De hol van a Kisded? Merre van az, akiről az angyal így szól: „ Üdvözítő született ma nektek!?” Bizony, középen van Jézus és mindenki ránéz, vele foglalkozik, Őt dicséri, miatta mozdul, hozzá igyekszik, számára visz ajándékot és ha a negatív szereplőket nézzük, ők sem vonhatják ki magukat ebből a körből: a szállásadók őket utasítják el, miatta  lesz zavart, haragos, féltékeny a király…  A világ egy jelentéktelen szeglete  a világtörténelem középpontjává válik,  mert Jézus van ott! Kétségtelen, hogy egyedül miatta és érte nyer ekkora jelentőséget egy egyébként nagyon is puritán háttér, egy szerencsétlen sorsúnak látható házaspár élete.

Jézus van középen és mindent megváltoztat. Ahol Isten Fia van középen, az többé nem mondható jelentéktelennek, hiszen isteni fénnyel, szeretettel, az ő örökkévaló jelenlétével telik meg minden, amiben Ő ott van- legyen szó bármiről is! Legjelentéktelenebbnek tűnő dolgaink is megszentelődnek, ha Ő van középen! Legyen szó munkáról, hétköznapi kihívásokról, egyszerű találkozásokról, s életünk minden területéről, kapcsolatokról, szavakról- ha Jézus van középen, akkor többé nem mondhatjuk, hogy valami csak haszontalan, elszenvedett ügy, hanem az elevenséggel, áldással telik meg! Bármi lehet hivatássá, szolgálattá, sőt a legapróbb cselekedet is evangélium hirdetéssé lehet, ha Jézus van a közepében. Ennek az ellentettje azonban még igazabb: minden lehet üres, jelentéktelen, ha Ő nincs ott. Legyen szó ünnepi előkészületről, ajándékozásról, zenéről. Ha nincs benne Krisztus, akkor mulandó, felejtendő, kevés értelemmel bíró…

Hogyan festenénk le a mai 21. századi valóságot? Mi kapna központi helyet és mi köré rendeződnének a szereplők? Pénz, korszellem, .hatalomvágy, globalizmus, a hideg értelem és a nagytörő én a maga vágyaival, érdekeivel? Sajnos én úgy látom, hogy így van…

Hová került mindeközben az Úr Jézus Krisztus?  Nem Ő a középpont, nem Ő  lényeg, csu pán csak függelék. S mivel Jézust csak egy kis plusszá, hangulattá, Jézuskává degradálták, Őt el is lehet távolítani, ahogyan halljuk is: levenni a keresztet, kitiltani a karácsonyból…

S hogyan festenénk le az egyházat? Miként mutatkozik meg az az egyház, ami az Ő népe? Középen áll- e benne Jézus Krisztus, vagy minden más lényegesebbé vált az egyháztörténet  két évezrede során? 

Jün testvér 1997-ben úgy érkezett Kínából Németországba, hogy nagyra becsülte a nyugat-  európai keresztyénséget, hiszen sok misszionárius érkezett tőlünk hozzájuk, akik életüket is adták az evangélium hirdetéséért. Miközben egy menekülttáborban várta, hogy betelepedési engedélyt kapjon, - ahogyan ő fogalmazott- hetente egy közeli „lutheránus” templomba járt istentiszteletre. Páran jártak csak istentiszteletre, néhány idős asszony csupán, akiknek az arcán- ahogyan a lelkészén is- nem lehetett örömöt látni. A lelkész és a gyülekezet is gondterheltnek mutatkozott, mint akik a világ össze terhét a vállukon hordják. Az ő ébredéshez, az evangélium tüzes terjedéséhez szokott lelke számára nagyon szokatlan volt mindaz, amit tapasztalt. Jézust hiányolta a közösség ünnepéből, életéből.

Ma reggel zsinatunk elnökeinek levelét olvastam. Azt írták, hogy „nehéz világban éljük az életünket,… amikor még inkább ragaszkodnunk kell a Krisztushoz kötődő lét transzparens megéléséhez. Meg kell mutatni, kihez tartozunk.”  Összefoglalva tehát, ebben a sok kihívással teli időben, sok sebtől vérző anyaszentegyházunkban hitvallóként kell megéljük mindennapjainkat. De vajon képes lenne Jézus Krisztusról vallani a szívünk?  

Miután magunk elé idéztük a világtörténelem közepét, a karácsonyi történetet sok- sok szereplőjével, életünk kisebb - nagyobb kihívásait, majd a mai nyugati keresztyénségről elmélkedtünk, végül személyesen is választ kell adni a köponti kérdésre.

A szív közepében mi lakik, ki lakik? Mi köré rendeződik a saját, személyes életünk? Mi, vagy ki áll középen? Pénz, korszellem, hatalomvágy, globalizmus eszméje, a hideg értelem vagy a nagytörő én a maga vágyaival, érdekeivel? Bizonyos személyek, akik nélkül el sem tudjuk képzelni magunkat?

Ott van-e középen Jézus, mint életünk Ura, a nekünk született Üdvözítő? Ott van-e a Jézus Krisztus a szívünk közepében, ahogyan a konfirmációi hitvallásban mondtuk: „ az én Uram és Megváltóm, aki nekem is bűnbocsánatot szerzett a kereszten”? S valóban minden köré rendeződik: szavaink, tetteink, indulataink, ünnepünk?

Ma azért jöttünk hozzá, hogy újra hallhassuk, Urunk számára mi nem vagyunk mellékes szereplők, hanem szeretettek, elfogadottak és drágák. Ő életünk, emberi valóságunk mélységébe, sűrűjébe jött, e bűnös világ közepébe. Megszületett értünk, hogy egyszer a szívünkben is megszülessen és minden, amink van, és amik vagyunk köré tudjon rendeződni.

Akik ismerjük, szeretjük és bízunk benne, eljöttünk ünnepelni, hogy Őt magasztalhassuk, akár az angyalok, hozzá igyekezzünk, akár a pásztorok, őt halmozzuk el életünk kincseivel, akár a bölcsek…    Ámen

Mintha a történelem kereke olykor visszafelé forogna… Az ötvenes évek elején, a Rákosi rendszer erőteljében egy évben betiltották a karácsonyt. Rettenetes, hogy a kommunista vezetés ilyesmire vetemedett. A szemem előtt látom ma is azokat, akiknek aznap is dolgozniuk kellett, majd lopva vágtak fenyőgallyat, hogy mégis meghitté tegyék az ünnepet.

Édesanyaként magam is igyekszem úgy megszépíteni és előkészíteni a karácsonyt, ahogyan azt a szüleinktől láthattam. Lelkészként az adventi időszak lelki felkészülést és csendet adó órái erőt jelentenek számomra, bármennyire is sűrűsödik a szolgálat. Az adventi koszorú fénye a Világ Világosságára, Jézusra mutató ősi keresztyén himnuszt idézi: „Jöjj népek Megváltója, így kér a föld lakója!”

Városunkban egy új és jó hagyományt követünk. Lelkészek és egyháztagok szolgálata nyomán megtelik a főtér az ószövetségi próféták ígéreteivel és evangéliummal - s remélem sokak szíve is kész részesedni belőle. Jézus Krisztust megéneklő, Rá mutató kicsik és nagyok tesznek bizonyságot hétről hétre itt is, akár templomainkban. Az Úr megszületésének története két évezrede örömmel tölti el a világot. Miközben hallgatjuk, magunk is megtapasztaljuk, hogy Jézus Krisztusból kapható a legtökéletesebb, egyedül örök szeretet. Többre vágyó szívünket, üres, fáradt életünket látva lehajol, felemel minket és átélhetjük: velünk az Isten!

A minap szomorúan számolt be egy kedves testvér arról, hogy egy másik településen már nem számítanak a lelkészektől jövő adventi üzenetekre. Mintha valóban visszafelé forogna a történelem kereke. A kommunista diktatúra célja a társadalom vallástalanítása volt. S bár csak egy évben maradt ki a karácsony és ebben visszakozz lett, de a keresztyénséget módszeresen szorították vissza. Névadót vezettek be és teret nyert a társadalmi temetés. A karácsonyt átnevezték fenyőünneppé, melyet az Értelmező Kéziszótár így definiált: „December végén a gyermekek számára rendezett, a gyermekek megvendégelésével és megajándékozásával egybekötött ünnepély a feldíszített fenyőfa körül.” A karácsony Krisztustól való megfosztása aztán a családra és a szeretetre fókuszálva folytatódott.

Az elkötelezett keresztyénség elleni harc napjainkban is tart. A jelen tudatformálói a tolerancia és belátás szavakat tűzték zászlaikra. Más vallásúak hitelveit előtérbe helyezve az európai keresztyénség fokozatosan gyengül, egyre nagyobb identitás válságba kerül. Túlzó liberalizmusa egyre inkább nihilizmusba torkollik, semmit sem ad, és semmit sem tart megőrzendőnek. Önként mond le a kereszt jeléről, száműzi karácsonyi koncertjeinek műsorrendjéből az ősi, Jézust magasztaló énekeket. A nyugati világ megint csak „kellemes ünnepeket” kíván, miközben mi már rátaláltunk az „áldott karácsonyra”.

Nem tudom elképzelni az angyalok, pásztorok, háromkirályok nélküli kiüresedett karácsonyt, bármennyire is fáradoznak a múlt és jelen ideológusai. Eltűnjenek csodálatos karácsonyi korál énekeink, betlehemeseink? Krisztus nélküli karácsony? Akinek a születése a világtörténelem középpontja, időszámításunk kezdete? Krisztustalan Krisztusünnep? Olyan lenne, mint a születésnapos nélküli születésnap. Pontosan a lényeg hiányozna. S bizony sokak életéből pontosan a legfontosabb hiányzik. A jászolban fekvő „ Kisded” , az Isten Fia ismerete, aki nekünk született, miattunk szenvedett és hozzánk hajol, hogy általa Életünk legyen. Ezért: „Hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész nép öröme lesz: Üdvözítő született ma nektek az Úr Krisztus.” Lk 2,11

Mily drága a te szereteted Istenem, szárnyaid árnyékába menekülnek az emberek. Zsoltár 36,8

( Elhangzott az első adventi vasárnapon, a városi gyertyagyújtás alkalmával.)

Ugye tudjuk mit jelent az, ha valami a drága? Megannyiszor voltunk már olyan helyzetben, hogy ránéztünk valamire egy áruház kirakatában, vagy polcán, és sajnálattal állapítottuk meg, hogy drága. Sokba kerül, ezért nem kaphatjuk meg, nem ajándékozhatjuk, nem lehet a miénk. Így az ünnepre készülve, beosztva a rendelkezésre álló anyagi javainkat, talán többször felsóhajtottunk már: "szép ez a termék, jó is lenne valakinek, akit szeretünk, örülne is neki, de drága"…

Nem tudjuk mitévők legyünk, mert szeretnénk valami értékeset adni, s az értékes általában drága. Most volt a fekete péntek. ( Ez is begyűrűzött hozzánk, bár az amerikai hálaadás csütörtökre eső ünnepét követve szokott lenni, s mi ezt nem ünnepeljük. ) Ennek kapcsán arról adtak hírt, hogy a drága termékeket jól leárazták és rengetegen hozzá akartak jutni a szupermarketekben… De ki hallott már arról, hogy egy Zsolnai készletet leáraznak, vagy egy gyémánt nyakéket, egy Ferrarit 70-80 % os engedménnyel lehet megvenni? Ami igazán értékes, az értékálló, drága. 

De nem is ennek a belátása kérdés számunkra, hanem hogy képesek vagyunk- e lelki síkon, az élet más területén tisztában lenni azzal, mi az érték, valamint az igazán értékest megbecsülni, valóban értéknek nevezni?

Régen egy szakembert mesternek hívtak- mert a szaktudás megszerzése sokba került, sok időbe, energiába, a szakmai ismeret nagy érték volt… Ma már bizony előfordul, hogy egy szakmunkás képzőben a végzősök fele megbukik, nem érték sem a tanulás, sem a szakképzettség…

Régen a fiatalok ártatlansága nagy érték volt, ma már úgy tűnik, inkább szabadulni akar tőle fiú és lány egyaránt. Fitogtatják egymás között, ki veszítette el hamarabb, pedig egy értékkel nem így bánunk…

Régen az Istennel való közösség megélése nagyon értékes volt, ma már ez sincs így, hiszen 500 ülőhely van a templomunkban, de ennek a lehetséges létszámnak csak a töredéke volt ma az istentiszteleten.

Régen – s nem csak a könyvnyomtatás előtt- az Isten igéje a Biblia nagy érték volt, ma már nem hogy 2500 Ft-ot, de ennél kevesebbet sem áldoznak rá szívesen …

Ma már mintha a hideg észt istenítenék… Régen a hit, a tiszta istenfélő, bibliás kegyes élet is érték volt. Egy kedves ismerősömet is ennek alapján választotta ki magának a leendő férje. Az volt számára a legnagyobb érték, hogy hitben járó lány volt.

A zsoltáros azt mondja, hogy Isten szeretete drága. Nem csak 3000 évvel ezelőtt volt ez így, ma is igaz. Isten szeretete drága. Meg akarjuk- e kapni? Ha  lenne egy kis leárazás meg akarnánk szerezni? Akarunk belőle részesedni, vagy keserűen mondjuk, hogy nem nekünk való, túl sokba kerül?

Hogyan gondolkodunk Isten szeretetéről? Mint egy felbecsülhetetlen értékről, vagy valami olyanról, ami nélkül jól megvagyunk? Az a fontos, hogy kényelmes nyugodt életet éljünk? Az a legfontosabb, hogy testileg rendben legyünk, egészégben éljünk? Az lényeg, hogy "szeressük egymást gyerekek"? Az a fontos, hogy mi emberek legyünk jók? Sokan az embert dicsőítik, és azt kérdezik: „ Kell ennél több?” Én azt mondom, igen. Hiszen az Isten szeretete tökéletes, mindenkinek szóló és tiszta, meggazdagít, nélküle pedig szegények maradunk. Milyen érdekes, igaz? A legdrágábbat megszerezve nem elszegényedünk, hanem gazdagok leszünk!

Egyesek azt gondolják, hogy Isten szeretete nem nekik való.  Mert nincs olyan fizetőeszközük, amivel megszerezhetnék. Nem ismerik jól a Bibliát, nincsenek megkeresztelve, ezért alkalmatlannak tartják magukat Isten szeretetére. Pedig nem kerül nekünk sokba: csak időt kell adni érte, őszinte bűnbánatot kell adni érte. Figyelmet kell adni érte, nyitott szívet kell adni érte.  Ki kell csak érte nyújtani a kezünket és megkaphatjuk, ha imádsággal, szívünk tiszta vágyakozásával kérjük.

A zsoltáríró azt mondja: Mily drága a te szereteted Istenem! Igen drága, de nem nekünk, hanem neki. Hiszen mi egészen olcsón megússzuk: figyelemmel, imádsággal, idővel, őszinte szavakkal. De attól drága, amit Ő adott érte. Életet, életáldozatot! Önmagát adta a kereszten, hogy nekünk az Ő szeretete drága, igaz, valódi érték legyen. Jézus Krisztus születése azért olyan nagy dolog számunkra, mert tudjuk, hogy mekkora szeretet volt benne, és milyen borzasztó áldozattal mutatta meg ezt nekünk!

Hónapok óta  a migráns témával kelünk, fekszünk. Tele van minden vele. Talán most azt mondják a Kedves Testvérek: " Jaj ne, csak itt legyen végre nyugtunk, távolságunk ettől!". Hadd mondjam most az igére reflektálva: bárcsak tudnánk mi is menekültek lenni! Bárcsak úgy élnénk, mint azok, akik a világ bármely részén jogosan, valódi háborúskodás elől, üldöztetést szenvedve menekülnek! Bárcsak érzenénk, mit  jelent menekültnek lenni! Azt, hogy valakire rászorulok, oltalmat keresek, megértésre vágyok, jó szót szeretnék, nyitott szívvel kérek irgalmat, befogadást. Bárcsak úgy látnánk most az Úr Jézust, hogy odamenekülhetünk az Ő tökéletes, drága szeretetéhez! Mert Ő az egyetlen, ami nem irtózik a bűntől, bűnöstől, aki nem kritizál, nem szól meg, nem nevet ki nem súg össze a hátunk mögött, nem hagy ott a kétségeinkben, nem közönyös életünk nehézségeiben, hanem közénk jön és felkarol, megbocsát és helyreállít!

Az igénk azt mondja: „ Szárnyaid alá menekülnek az emberek” Ha Isten szeretete drága, oda menekülnek hozzá. Ha tudjuk, hogy menekültek vagyunk, Isten szeretete után vágyódunk, ott nyugodhatunk meg.

Ma nem elég összegyűlni. Ma nem elég az összetartozást megélni. Ma nem elég szép szavakat mondani és hangulatot kelteni. Ma végre el kell mondani: Istenre szorult menekültek vagyunk, akik az Ő szárnya oltalmába jönnek, és drága szeretetében reménykednek. Ámen

Dr. Fischl Vilmos

a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának

főtitkára volt a vendégünk

november 26-án, csütörtökön 18 órától. 

A főtitkár úr evangélikus lelkész, a hadtudományok doktora, ezért biztonságpolitikai kérdésekben is szakértő. Az ökumenikus kapcsolatokon túl az iszlám témájában és a radikális iszlámra vonatkozóan is kérdezhettünk tőle. Arra a kérdésre, hogy mi a teendőnk, előadónk a címben található felszólítást komoly feladatként tárta elénk. Hiszen nem elég tájékozottnak lennünk,s nem is kell rettegnünk. A jó válasz a mai kihívásra röviden ez: meg kell újulnunk hitünkben! 

Legyetek készen Jézussal találkozni életben, halálban!

Máté evangéliuma 24. fejezete 37-51 alapján:

Ahogyan Nóé napjaiban történt, úgy lesz az Emberfia eljövetele is. 38 Mert amiképpen azokban a napokban, az özönvíz előtt, ettek, ittak, házasodtak és férjhez mentek egészen addig a napig, amelyen Nóé bement a bárkába, 39 és semmit sem sejtettek, míg el nem jött az özönvíz, és mindnyájukat el nem sodorta, úgy lesz az Emberfiának eljövetele is. 40 Akkor ketten lesznek a mezőn: az egyik felvétetik, a másik otthagyatik, 41 két asszony őröl a kézimalommal: az egyik felvétetik, a másik otthagyatik. 42 Vigyázzatok tehát, mert nem tudjátok, hogy melyik órában jön el a ti Uratok!" 43 "Azt pedig jegyezzétek meg: ha tudná a ház ura, hogy melyik őrváltáskor jön a tolvaj, virrasztana, és nem hagyná betörni a házába 44  Ezért legyetek ti is készen, mert abban az órában jön el az Emberfia, amelyikben nem is gondoljátok!"  

45     Az okos és a gonosz szolga  Ki tehát a hű és okos szolga, akit azért rendelt szolgái fölé az úr, hogy kiadja nekik az eledelt idejében? 46 Boldog az a szolga, akit ilyen munkában talál ura, amikor megjön! 47 Bizony, mondom néktek, hogy egész vagyona fölé rendeli őt. 48 Ha pedig a gonosz szolga így szólna szívében: Késik az én uram, 49 és szolgatársait verni kezdené, és együtt enne és inna a részegekkel: 50 megjön annak a szolgának ura azon a napon, amelyen nem várja, és abban az órában, amelyben nem is gondolja; 51 akkor kettévágatja, és a képmutatók sorsára juttatja: ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás.

1. Kegyetlen szembesülés- a mindennapokba beékelődik a halál, az egyik megy, a másik marad…

Mai igénk egy olyan lelki helyzetet vázol fel, melyen mindannyian keresztülmegyünk, ha meghal a hozzátartozónk. Rideg a valóság, melyben nem tudunk megkönnyebbülten érezni amiatt, hogy mi még itt maradhattunk. Fájdalommal, keserűséggel és szomorúsággal jár a gyász. Ürességet érzünk, és nagyon hiányzik nekünk az a szerettünk, aki kilépett ebből az életből. Hiszen az egyik megy a másik marad...

A mindennapokba beékelődik a halál, miközben a maga jó rendje szerint megy minden, az élet dolgaiban sürgünk- forgunk. Haladnak a napok, dolgozunk, igyekszünk a létfenntartásra, kapcsolatokat teremtünk. Úgy tesszük mindezt, mintha ez a lehetőség folyamatosan megadatna, ha nem kellene számolni azzal, hogy majd véget ér.  Sőt mit sem sejtve arról… miről is? Hogy Isten, az élet és halál Ura, az idő Ura. Isten felettünk áll, s mi az Ő kezében vagyunk. Mert amiképpen azokban a napokban, az özönvíz előtt, ettek, ittak, házasodtak és férjhez mentek egészen addig a napig, amelyen Nóé bement a bárkába, - és semmit sem sejtettek, míg el nem jött az özönvíz, és mindnyájukat el nem sodorta, - úgy lesz az Emberfiának eljövetele is.               

Számos gyászoló testvér mondja újra és újra ezeket elhalt hozzátartozójáról beszélgetve: " Pedig még azon a héten olyan jókedvű volt, pedig még tervezett, hogy a laposi kertben még ezt-azt ő fog megcsinálni"! "Pedig még olyan jól evett, lehetett vele beszélgetni, pedig úgy tűnt, hogy erősödik, soha nem beszélt a halálról, még élni akart." Pedig nem is volt jele annak, hogy ilyen nagy a baj, pedig ott voltunk vele, erős volt a szíve, erős volt az akarata, sosem adta fel… Ugye így van? Még akkor is erősen bizakodunk, amikor a szemünk előtt lassan leperegnek szeretett hozzátartozónk élete homokóráján a szemek. Elfogy, elköszön, elcsendesedik, elnéz már máshová… Mégis, mindeközben mit sem sejtünk, vagy mit sem akarunk sejteni. Ahogyan Noé napjaiban is volt. Az életre, a "most"-ra koncentrálunk, az emberihez ragaszkodunk. Nem csak akkor történik ez így, amikor valaki hirtelen, előjel nélkül megy el e világból. Nemcsak akkor kell ennek igazat adni, amikor azokra gondolunk, akik más emberek erőszakos tervének lettek áldozatai a világon bárhol, akár napjainkban is. Igenis váratlanul ér, hogy nincs tovább. Kegyetlen, rideg valóság, hogy az egyik elvitetik, a másik ott hagyatik, és az itt maradtaknak kell megküzdeni ezzel a ténnyel, az élet és halál összefüggéseivel.

2. Jézus jön értünk! Mikor? Nem tudjuk!

Ez az ige azonban első, felületes értelmezésénél,- ahogyan gyászunkban, emlékezésünk során érteni vagyunk képesek- sokkal többet mond. Bár számunkra a halál a végpont, de az még nem Jézus visszajövetele. Mégis vitathatatlan, ez után nincs lehetőségünk változni, változtatni, nincs lehetőség megbánni semmit, sem megtérni sem megbocsátani. A halál által kerülünk közelebb a kikerülhetetlen ítélethez, az azzal való találkozáshoz. Ugyanis Jézus egyszer visszajön ítélni élőket és holtakat! Mikor lesz ez? Nem tudjuk, de azt igen, hogy az ítélet előtt Urunk jön! Urunkkal fogtok találkozni!

Vajon számolunk-e életünkben és halálunkban azzal, hogy életben és halálban Jézus Krisztuséi vagyunk? Számolunk- e azzal, hogy több az élet, mint test? Ez ugyanis mindent más fénybe, más megvilágításba helyez! Amíg az az elmúlás ténye lesújt és sötét jövőt fest elénk, addig a Jézusba vetett hitünk átvezet ezen a sötét alagúton az örök élet ragyogása felé. Ezért gyújtunk gyertyát, ezért emlékeztetjük magunkat arra, hogy Jézus a világ világossága, és ezért kapaszkodunk bele az eljövendő örök élet ígéretébe. Uratokhoz fogtok jutni egyszer!

Gondoljuk csak végig, milyen érzéseink vannak akkor, ha egy családtagunk külföldre megy dolgozni, tanulni. Nyugtalanít, hogy mivel fog találkozni, hogyan győzi le a nyelvi és kulturális akadályokat. Teljesen más ez, ha olyan városba megy, ahol ismerőseink élnek, és tudjuk, hogy hozzájuk fordulhat majd, számíthat rájuk, ha baj lesz.  Valahová menni teljesen más, mint valakihez menni. Nem mindegy miként gondolkodunk az elmúlással, a kikerülhetetlen jövővel kapcsolatosan. Még a reménység is csekély, amíg személytelenül reménykedünk csupán valami mennyei országban, valami örök boldogságban. Teljesen más az, ha tudjuk, Urunkhoz, a mi szerető megváltó Jézusunkhoz megyünk. Hozzá térhetünk haza, vele lehetünk, nála rakhatjuk le életünk terheit és Ő örökké körülvesz bennünket az Ő szent, békességet és örömöt adó jelenlétével. Ahogyan a Jelenések könyvének 21. fejezetében olvashatjuk: Ő ( Isten) velük fog lakni, ők pedig népei lesznek, és maga az Isten lesz velük; és letöröl minden könnyet a szemükről.

Szeretett emlékező testvérek! Tudunk így előre nézni? Valóban erről szól a hitünk? El tudjuk mondani, hogy szeretteink és mi is Urunkhoz fogunk hazamenni ebből a világból? Az Úr Jézus ígérete ez: " Én élek és ti is élni fogtok"! Három hete a kondorosi temetőben egy különös felfedezést tettem. Egy családi sírra, dédapám, egyben nagypapám testvérének sírjára ez van felírva: "Itt nyugszanak az Úrban drága szüleink." Milyen jó, hogy én bár sosem láttam őket ebben a világban, nem ismertem őket, de majd odaát találkozni fogunk! Ők is az Úrban haltak meg, és az Úrnál lehetnek örökké!

3. Úgy élni, hogy bármikor nyugodtan távozhassunk, bármikor jó lélekkel adhassunk számot.

A szolga megbízatása abban állt, hogy kiadja az eledelt...  Mondhatnánk úgy is, hogy ő az, aki az evangéliumot adja át másoknak. A lelki táplálék nem csak kifejezetten a kimondott ige, hanem a bizonyságtétel, a megélt hit. Úgy élni, hogy bármikor nyugodtan távozhassunk, bármikor jó lélekkel adhassunk számot.

Szeretett emlékező Testvérek! Az ige nem csak annyit tár fel, hogy a mindennapjainkban számoljunk az oda beékelődő halállal és számoljunk még inkább Urunk hatalmával, visszatérésével, azzal, hogy egyszer hazatérhetünk majd. Útmutatást, sőt felszólítást kapunk arra, hogy életünk miként kell menjen, hogyan kell folyjék, hogy biztos jövő és ne csak vágyott dolog legyen az, amiről az előbb szóltunk: az üdvösség valósága. Mert az örök élet lehet kárhozat és üdvösség. Nem mindenki örökölheti ezt az örömteli jövendőt, csak az, akit szolgálatban talál Ura. Mit is kell ez alatt értsünk?

Jézus egy olyan példázatot mond, ami arról szól, hogy egy szolga kiadja a többieknek az eledelt. Az élet feltételeit nyújtja másoknak. – Tudunk- e életet adni? Nem csak világra hozva egy új életet, mint az édesanyák. Nem csak azzal az utolsó kanál étellel, itallal meghosszabbítva szerettünk földi létét. Tudjuk- ez életet, az örök életet munkálni másokban? Tudjuk- ez életet nyújtani mások számára? Képesek vagyunk- e az élet beszédét, Jézus Krisztust magát kínálni? Tudjuk- e az Ő szeretetét megélve, az ő bocsánatát megadva az örök életet, a lelki életet munkálni? Mi nem a halálnak vagyunk alávetve, hanem az Élet, azaz Jézus Krisztus szolgái lehetünk! Adjuk hát azt tovább az evangéliumot a körülöttünk lévőknek, a ránk bízottaknak. Azt nyújtsuk, ami épít, ami az örök életre tart meg, és ne adjunk teret a kritikai, romboló hangnak, de semmilyen más pusztításnak se! A lelki táplálék nem csak kifejezetten a kimondott ige lehet, hanem a Jézusban való hit megmutatása, a cselekvő szeretet bizonyságtétele.

Jézus magáról mondta: Én vagyok az út az igazság és az élet. Vigasztaljuk egymást ezekkel az igékkel!  A halál torkában, azzal szembesülve, vagy az elmúlást nehezen várva is szóljuk az életről, éljük meg Krisztust! Akkor is, amikor senki sem sejti, akkor is adjuk Őt: bűnöket bocsátó irgalmát, jóságát és békességét. Egyedül az lehet az örök életre biztosítékunk, ha az élet beszéde szerint, Krisztusnak, és vele élünk itt. Így odaát is az övéi leszünk. Tehát akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk. Ez a bizodalmas hit jogosít fel arra, hogy bármikor nyugodtan távozhassunk.

Az első Pünkösd során, a Szentlélek kitöltésekor a jelenlévők hatalmas szél zúgásához hasonló hangot hallottak. Az efezusi levél lapjai között talán nem úgy halljuk zúgni ez a szent szelet, mint János evangéliumában. Pedig ezekre az alábbi sorokra is egyértelműen igaz, hogy átjárja a Lélek, hogy a Lélek is átjárhassa a mi életünkben is az  időt, örömöt, legbenső kapcsolatainkat.

Az alkalmas idő

5,15       Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen,                                     

5,16       kihasználva az alkalmas időt, mert az idők gonoszak.                                                                   

5,17       Éppen azért: ne legyetek meggondolatlanok, hanem értsétek meg, mi az Úr akarata. 

5,18       Igazi ünneplés- Ne részegeskedjetek, mert a borral léhaság jár együtt, hanem teljetek meg Lélekkel,

5,19       mondjatok egymásnak zsoltárokat, dicséreteket és lelki énekeket;  énekeljetek és mondjatok dicséretet szívetekben az Úrnak,  

5,20       és adjatok hálát az Istennek, az Atyának mindenkor mindenért,

a mi Urunk Jézus Krisztus nevében.                                                                                                      

5,21       Házastársak intése- Engedelmeskedjetek egymásnak, Krisztus félelmében.

Amikor a Lélek átjárja az időt

Bosszantó, ha visszaélnek az időmmel, s egy megbeszélt időpont helyett valaki később érkezik. Ennél bosszantóbb, ha azt hallom: „mindenkinek arra van ideje, amire akarja”! Bárcsak lenne több szabadon felhasználható időm! Legalább egy pár nap, amit valóban úgy töltök meg tartalommal, ahogyan tetszik! S ha úgy tetszik, egyszerűen csak múlatom az időt, engedem, hadd menjen!  De most még a naptár diktál: a mindennapjaim a munkatervekhez és az órarendekhez igazodnak, amiből sokféle kötelező időtöltés következik.  Megbeszélések, találkozók, hittanórák, ülések, gyülekezeti alkalmak, esküvő, temetés. Mindenhol pontosnak kell lenni. A fontos terminusok előtt a mobiltelefonról kapunk jelzést, el ne feledjük, hogy ma edzés, háromkor érzik meg a gyermekünk busza, este zenekar… Azt sem tudjuk, hogyan fussunk versenyt az idővel, és már most a nyugodt időskorra vágyakozunk.  Ezért nevetünk össze a barátaimmal, ha olyan nyugdíjasokkal találkozunk, akik mindig sietnek, sosem érnek rá, alig lehet velük szót váltani.

Ki tudjuk egyáltalán használni a rendelkezésre álló időt? Nem másként kellene tervezni, beosztani? Mire jut időnk, ha gyakorta arra sem, amire szeretnénk? Egy kedves ismerősöm azt mondta, hogy reggelente a felkelés utáni első fél óráját mindig Istennek adja. Hiszen ezen múlik minden. Dietrich Bonhoeffer is ugyanezt fogalmazta meg, amikor arra utalt, hogy a reggeli imádság dönt a napunk sorsáról. Ha a teljesítménykényszer, az aggodalom hatja át a kapott időt, abból kapkodás és a végén kimerültség lesz. Ha az időbeosztásunkat is átjárja a Lélek, akkor megérthetjük mi az Úr akarata, merre kell menni, hol szabad valamit elengedni.  Ha vele kezdünk, és rá hallgatunk, akkor egyre ritkábban vádoljuk magunkat a mulasztásokért, inkább hálát adunk azért, amit megtehettünk. S az is igaz, ha a Lélek átjár bennünket, másként kezdünk tervezni, másként nézünk az óránkra, napunkra, szabadidőnkre. Minden perc drága lesz, amikor valakinek Jézusról szólhatunk. Minden helyzet különlegessé válik, ha Jézus nevében segítünk. Átértékelődik a pihenésre, szórakozásra szánt idő, ha valakinek Jézus Krisztust kell megmutatnunk- szívvel, szájjal, lélekkel, tettekkel.

Ha bölcsen élünk, a Lélek által átjárt időbeosztásunkat követve, akkor életünk összessége is másként sejlik majd fel. Nem azt fogjuk érezni, hogy lassan lepereg életünk homokóráján az utolsó szem, hanem bátran hihetjük, hogy az időnk végén az örökkévalóságba lépünk, Urunkkal leszünk.

Amikor a Lélek átjárja az ünneplést

Sok középiskolában szeptember utolsó hete a diákönkormányzat kampányhete. Ilyenkor a végzős osztályok versengenek egymással, vagy ha nagyobb városban járunk, akkor több iskola végzősei küzdenek azért, hogy közülük kerüljön ki a diákpolgármester. Óhatatlan, hogy ezekhez a színes városi felvonulásokhoz csapódnak olyanok is, akik már túl vannak a tanulmányaikon. Ha egyik- másik ránk lehelne, rögtön tudnánk, mitől van olyan jó kedve. Nem lehet másként szórakozni? Csak az alkohol tudja azt az állapotot garantálni, amitől megjön a jókedv? Csak mámorosan lehet elfeledni a szorongást, feladatokat, és felszabadultan örülni?

Pál tudatja velünk, hogy van szent öröm. A Lélek átjárja az ünneplő embert, átjárja a szívet, a gondolatokat, az éneklést, a mozgást is. Talán túlságosan felfokozottnak érezzük azokat a felvételeket, ahol dicsőítő közösségek éneklését látjuk. Pedig semmi túlzó nincs abban, ha valaki szívből tud ujjongani, énekelni és úgy átjárja Lélek, hogy csak kezeit az ég felé tárva tud megállni az Úr előtt. Óvodások és kisiskolások is korlátlan örömmel képesek dicsérni Istent.  Íme, a kis gyermekdal is: „Fejem, vállam, térdem, talpam mind az Urat dicséri!” Ők nem szégyenlősek, amikor mozdulatokkal kell kísérniük az éneklést, sőt a végén tapsolnak, ugrabugrálnak. Túlzó? Miért lenne az? Inkább azt mondanám, gyermekien tiszta. Ilyen a Lélekkel átjárt ünneplő ember: tiszta. Átadja magát Isten magasztalásának, megszentelődik a hétköznapi öröme is. Tehát nem néz furcsán, nem dülöngél, nem dünnyög, vagy átkozódik, hanem hálát ad. S ha nem énekel, belül, csendben a szívében mond dicséretet.

Amikor a Lélek átjárja két ember szívét

„A párkapcsolatban a szerelem a legfontosabb.” De mi történik akkor, ha mindkét fél a maga boldogságát keresi, és annak megvalósulásáért küzd? Mi van, ha csak emberi alapon áll egy házasság? Egy szó elég erre: baj. Ha nem járja át a szíveket a Lélek tüze, akkor nem csak önző, vagy szeretetlen helyzetek adódhatnak, hanem eltorzulhat, és szét is törhet a házasság.  Ha a Lélek átjárja két ember szívét, akkor nem az „én” vagy a „te” követel teret, hanem az „egymás” akar közös jelent, jövőt.  Aggódom, ha egy keresztyén lánynak nem hívő szerelmese van. Az szokott lenni a vége, hogy a gyülekezetbe tartozó elmarad, a másik nem integrálódik. Szomorúan látom, amikor a férj, vagy a feleség egyedül jár istentiszteletre. Pedig amikor a Lélek átjárja két ember szívét, akkor együtt ülnek a templompadban, de kint a vízparton is. Amikor a Lélek átjárja két ember szívét, az ezt jelenti, hogy egyek- egyek a Krisztus félelmében, aki megtanít bennünket szeretni, áldozatot vállalni, a másik javára élni, egymásnak engedelmeskedni.

Úr Jézus Krisztus! Add Lelkedet, hogy átjárja egész életemet! Segíts, hogy meglássam, hogyan szervezhetem meg mindennapjaimat a múló időben, s megértsem akaratodat. Segíts, hogy megszentelt lehessen az örömöm! Védd meg a tévútra kerülteket, akik e világ szerint képesek csak felszabadultan örülni! Segíts a házaspároknak hűséges szeretettel szeretni egymást, úgy, ahogyan te szeretsz minket. Járj át fényeddel, járj át Lelkeddel! Ámen

Ma a keresztelési beszédet osztom meg a blog olvasóival.

"Nagy próféta támadt közöttünk, és meglátogatta Isten az ő népét." Lk 7,16

Kinek ne lett volna már látogatója?

Tudjuk, mit jelent, ha látogatónk érkezik: ismerősünk, rokonunk egy kis időt, egy - két órát eltölt velünk. Ezt a találkozást kellemes beszélgetés és érdeklődő udvariasság jellemzi. A gyermekek születése jó aktualitást ad egy újabb látogatásra. Öröm, amikor a szülők megtapasztalhatják: gyermekük a figyelem és a szeretet megnyilvánulásának kiváltó oka. 

A látogatást általában ajándékozás is kíséri. Az én keresztmamám - bár mellettünk lakott és emiatt szinte napi kapcsolatban álltunk- sosem jött hozzánk üres kézzel. Egy pár szem cukor, vagy gyümölcs, frissen sült sütemény mindig volt nála, amivel megörvendeztetett bennünket. Mögötte ott volt a törődő figyelem, szeretet. 

A mára kijelölt újszövetségi igeszakaszból választottam azt a mondatot, mely arról szól, hogy meglátogatta Isten az ő népét. Lukács egy szomorú eseményről számol be, egy özvegyasszony egyetlen fiának haláláról. Nain városában Jézussal szembe jött a gyászmenetet. Amikor Jézus látta az anya szomorúságát, visszaadta neki egyetlen gyermekét, feltámasztotta a halálból. A város népe pedig, akik látták ezt a csodát, dicsőítették Istent. Jézust nagy prófétának nevezték és így összegezték a rendkívüli örömöt: "meglátogatta Isten az ő népét".

Egy kisfiú keresztelésekor talán megdöbbentő egy ilyen történetet felolvasni. Mégis értsük a párhuzamot jól! Hiszen ma is onnan ismerhetik fel, kicsoda közöttünk Jézus, ahogyan ő hozzánk érkezik és megajándékoz bennünket. 

Hiszem, hogy ennek a kisfiúnak a környezete is onnan fogja majd megismerni Jézus Krisztust, az élő Urat, amit az ő életében, őrajta cselekszik. Már most is így lehet ez, nem csupán a későbbiekben. A szülők és a keresztszülők a családjuk és az ismerőseik körében hírt adtak a mai keresztelőről. Miért történik mindez? Mert hisszük, hogy Jézus velünk van, és mindannyiunkat hív a vele való bensőséges közösségre, valamint az eljövendő üdvösségre. Akik ma helyette mondják el a hitvallást, szeretnék, ha  a keresztség szentségében Urunk ennek a kisgyermeknek is megígérné a bűnök bocsánatát, az örök életet, de a mindennapi jelenlétét, oltalmát, áldását is. Szeretnék az Ő kezébe adni a kisgyermek jelenét, jövőjét. Már az ünnep ténye is Jézus értünk való cselekedetéről szól!

Van egy rádiós műsör, a címe: " Vendég a háznál". Gyermekekről szól felnőtteknek. Gyermekeink látogatóban vannak nálunk, hosszabb- rövidebb ideig időznek velünk. A mi felelősségünk ebben az időben megismertetni velük Jézust, akiben bízhatnak, akire építhetik az életüket. A szülők és keresztszülők dolga megélni hitüket, és lelkiekben is nevelni, vezetni azt, aki rájuk van bízva. Nekünk is engedni kell a magunk felnőtt életében, hogy Jézus kézbe vegyen minket! Ő értünk és rajtunk is kész megmutatni kegyelmes tetteit, életet formáló, életet újító igéje erejét. Bárcsak mindannyiunk sorsában láthatóvá lenne Jézus megbocsátásának ereje, hitet ébresztő hatalma!

A 121-es énekünk ( Ó maradj vélem) egyik sorában Jézust kérjük: " Jöjj ne vendégnek, de maradj velem!" Azt szeretnénk, ha Jézus nem vendégségben, látogatóban lenne ezzel a kisgyermekkel, hanem minden napon. Ő pedig ígéri is ezt mindannyiunknak!  S fordítva is így kell legyen!  Jó lenne, ha nem csak vendégként, vagy ritkán fogadott látogatóként tekintene Jézusra a ma megkeresztelt, hanem mint jó barátjára, Urára, Mesterére. Őbenne bízhat, akinek a tettei rajta láthatóvá válhatnak, hogy mások is felismerjék: meglátogatta Krisztusban Isten az ő népét! 

( Grafika: Fecske Orsolya: A szívét adja)

 Igehirdetés 2015. szeptember 13-án

Hogyan is van az a Lélek szerint? Mit jelent Krisztus törvénye? Hogyan hordozzam a magam és a másik terhét?

Galata 5, 25-6,10 alapján

5, 25  Ha a Lélek által élünk, akkor éljünk is a Lélek szerint. 26  Ne legyünk becsvágyók, egymást ingerlők, egymásra irigykedők.

Kisztus törvényének betöltése

6,1 Testvéreim, ha valakit tetten is érnek valamilyen bűnben, ti, akik lelki emberek vagytok, igazítsátok helyre az ilyet szelíd lélekkel. De azért vigyázz magadra, hogy kísértésbe ne essél.2 Egymás terhét hordozzátok: és így töltsétek be a Krisztus törvényét.3 Mert ha valaki azt gondolja, hogy ő valami, jóllehet semmi, megcsalja önmagát. 4 Mindenki a saját tetteit vizsgálja meg, és akkor csakis a maga tetteivel dicsekedhet, és nem a máséval.5 Mert mindenki a maga terhét hordozza. 6 Akit pedig az igére tanítanak, az minden javából részesítse tanítóját. 7 Ne tévelyegjetek: Istent nem lehet megcsúfolni. Hiszen amit vet az ember, azt fogja aratni is: 8 mert aki a testének vet, az a testből arat majd pusztulást; aki pedig a Léleknek vet, a Lélekből fog aratni örök életet.9 A jó cselekvésében pedig ne fáradjunk el, mert a maga idejében aratunk majd, ha meg nem lankadunk. 10  Ezért tehát, míg időnk van, tegyünk jót mindenkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvérink a hitben. 

A galáciába írt levél ezt megelőző sorai, a test és a lélek gyümölcseiről a múlt vasárnap textusa volt. Onnan folyatjuk, ahol abbahagytuk. Még emlékezhetünk arra, ami hangzott el akkor. Pál intette a galáciában élőket, hogy ha a Lélek által élnek, akkor a Lélek szerint is éljenek! Ne a cselekedetek meglétére, vizsgálatára fókuszáljanak, hiszen a jó cselekedetek nem a magunk büszkeségei, hanem Isten Lelkének gyümölcsei. Krisztus nélkül egyébként sem tudunk semmit sem cselekedni…

Hát innen folytatjuk ismét.

Tegnap egy közeli gyülekezetben volt lelkésziktatás- 5 éven belül harmadik. Püspök úr határozottan kezdte az igehirdetését, mondván, szeret a városba jönni, de most már lelkészt iktatni nem akar újra jönni… Mi a helyzet testvérek? Miért van az, hogy bizonyos közösségekben nem találnak egymásra lelkész és gyülekezet?  Miért olyan nagy szó, amikor a békesség és szeretet lelkületét domborítja ki őszintén a lelkész székfoglaló igehirdetésében?  A padokban ülő lelkészek minden alkalommal, amikor a felügyelő asszony megszólalt, helyeslően bólogattunk. Miért? Mert a köszöntésre következőket  így kérte fel: Kérem XT-t köszöntse lelkészünket… Igen, összetartozásukat, együtt munkálkodásukat, egymásra utaltságukat jelezte nem csak a személyes üdvözlő és áldást kérő szavakban, hanem az azt követő felkérésekben is. Miért különös? Mert ez a közösség sajnos elhíresült egyházunkban arról, hogy meg nem értés, széthúzás, szeretetlen megnyilvánulások, pártoskodás kaptak túl nagy teret, és rombolták a valaha volt virágzó, lelki életben mély közösség életét.

Hallva egy tőlünk nem is olyan távoli evangélikus gyülekezet nehézségeiről talán könnyebb elindulni, hogy magunkra nézzünk, egyszerűen csak párhuzamokat keresve, őszintén elgondolkodjunk. S a felszólítást így ne csak a tőlünk messzebb élőknek küldjük, hanem magunk szívleljük meg: Ne legyünk becsvágyók, egymást ingerlők, egymásra irigykedők. Hadd egészítsem ki: ennek a megnyilvánulásnak háttere az önös érdek, öntudatosság, énközpontúság lelkülete, de ez nem Krisztusi!

A keresztyén közösségben más az SZMSZ, mint a világban. Mostanában egyre többször tapasztaljuk a hivatalvezetésünk során, hogy nyilvántartásainkban ugyanúgy és ugyanolyan gyorsan kell igazodunk a világi törvényekhez. Természetes, hogy ügyintézéseinkben, a pénzkezelésünk és beruházásaink menetében nem térhetünk el a jelenleg érvényben levő szabályozásoktól. Ezért kell kivárni az engedélyeztetési eljárás minden lépését a templomfelújítás során is. Mégis: bármennyire is tudnunk kell e világ elvárásainak  eleget tenni, megadni a császárnak, ami a császáré, életünk, egymáshoz való viszonyulásunk indulataink, lelkületünk mást kell tükrözzenek, mint egy egyesület, civil szervezet, vagy intézmény esetében. Meg kell adni Istennek is, ami az Istené. Magukat, szavunkat, érzületünket alá kell rendelni a Krisztus törvényének.

Több paragrafusa van ennek a törvénynek:

1. § Szelíd lélekkel való helyreigazítás- őszinte, tiszta beszéd egymással, ha a másik ránk van bízva, szeretettel beszéljünk arról, mi az, ami rosszul esett tőle, vagy amit visszásnak, bűnnek látunk- ne lovald magad bele, ne ess kísértésbe, ha megfogalmazod, legyél mértéktartó, rövid, szelíd… Tanulni kell ezt is, nagyon!

2. § Egymás terhének hordozása- egymásról szóló beszéd helyett egymásért való ima és egymásért való cselekvés. A teherhordozás nem olyan, hogy „ fogjuk meg és vigyétek”. Én magam is szeretnék ebben elől járni. Sokak meglátásainak, akár a gyülekezetünkön belüli ellenvéleményeknek birtokában vagyok. De ne várja tőlem senki, hogy partner legyek a feszültségek konzerválásában. Természetes, hogy lélek szerint, az igéhez mérten akarok figyelni, megítélni helyzeteket, de imádkozom azokért, akik nehezen találnak utat egymáshoz. Ugyanígy igaz ez fájdalmas, vagy nehezen kezelhető személyes problémákra. Természetesen kész vagyok arra, hogy elhordozni segítsek a meghallgatással, közös imával. Ez azonban nem csak az én feladatom, hanem mindannyiunké. Így vinni egymást Urunk elé, kérve segítségét, közbeavatkozását, bölcsességét és erejét. Ő hívott minket el, Ő akarja általunk építeni országát, megtartani az Őt követőket ezen a településen is. Egymásra vagyunk bízva!

3.§ Mindenki a maga terhét hordozza. Ez nincs ellentétben az eddigiekkel! Hiszen nem önző befelé fordulásra, hanem önvizsgálatra és a saját terheink komolyan vételére szólít fel. Miért nézed a szálkát atyádfia szemében, a magad szemében pedig miért nem veszed észre még a gerendát sem? Vagy hogyan mondhatod akkor atyádfiának: Hadd vegyem ki szemedből a szálkát! - mikor a magad szemében ott a gerenda. Mt 7, 3-4 Jézus így fejezi ki azt, amit Pál apostol a maga szavaival igyekszik elmondani. A saját portánk előtt seperni. Magunkkal tisztában lenni. Önmagunk hitében, bűnbánatában megtenni a magunk kötelességét. Keményen beszél, amikor semminek mondja hallgatóit...

4.§ Ne fáradjunk el a jó cselekvésében! Továbbra is felzaklatja Európát a bevándorlók hatalmas tömege. Pro és kontra mennek a tüntetések, a különféle véleményen, avagy politikai oldalon állók egymást kérik számon, ki miért cselekszik úgy, ahogyan, vagy ki miért nem cselekszik másként. Nem kívánom a saját ez ügyben megfogalmazott véleményemet senkire sem ráerőltetni, vagy azzal bárkit is befolyásolni. Hiszem viszont, hogy ennek az igének az értelmezése a mostani helyzetben sem nem történhet másként, csak szó szerint. A jó cselekvése, konkrét tettek által kell megvalósuljon. Ez nem elméleti ügy. Az viszont kihívás, hol kell ezt megtenni.

Ezért tehát, míg időnk van, tegyünk jót mindenkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvéreink a hitben. Tehát úgy gondolom, nem mindenkit hív el és bíz meg Isten a menekültek, vagy bevándorlók közötti tevékenységre, diakóniai szolgálatra, határvédelemre. Arra viszont igen, hogy szeretteinkkel, hitbeli testvéreinkkel, gyülekezeti tagjainkkal, időseinkkel a Krisztus áldozatkész szeretetének törvénye szerint bánjunk. Arra kapjuk az időt, hogy továbbadjuk Urunk nekünk adott jóságát. A keresztyénség nem teológia, hanem szeretet által munkálkodó hit.

Summa

Egy törvény végén szerepel a hatálya, az is, mi történik akkor, ha valaki áthágja. Hiszen amit vet az ember, azt fogja aratni is: mert aki a testének vet, az a testből arat majd pusztulást; aki pedig a Léleknek vet, a Lélekből fog aratni örök életet. Egyenes beszéd. Sokan Isten szeretetének hatalmára apellálnak és azt mondják, az idő végén Isten mindenkit üdvözít. Sokan arra a haláluk előtti utolsó esélyre gondolnak, amit még hitük szerint Istennek meg kell adnia, hogy megtérjen hozzá az adott egyén. Ez téves hit. Nem csaphatjuk be magunkat. Nem tudhatjuk meddig és hányszor kapunk megtérésre esélyt, hányszor nyílik ajtó a kegyelem elfogadására. Ezért ha Lélek által élünk, éljünk Lélek szerint is! És könyörögjünk, hogy a Szentlélek megszólítson, átjárja, áthassa egész valónkat!

Irgalom, békesség és szeretet adassék nektek bőségesen. (Júd 2) 

Ma reggel először azok az alkalmak jutottak eszembe, amikre ezt az igét választottam igehirdetési alapként. Volt keresztelőn, esküvőn is textus, de a malenykij robotból hazatértek hálaadó istentiszteletén is prédikáltam már róla. Miért? Mert ez a felsorolás olyan jókívánságokból áll, amiket nem gyakran szoktunk kimondani, viszont amiknek megtapasztalására annál inkább vágyódunk, mindannyian.  

Irgalom, békesség és szeretet adassék nektek bőségesen. (Júd 2) 

Ki írja mindezt? Júdás apostol. Talán nem is tudják sokan, hogy ilyen szerző is van az újszövetségi iratok között. Ez a név nem cseng jól sajnos. De ez nem az a bizonyos tanítvány, aki elárulta Jézust. Ő egy másik Júdás. Jakab testvére és egyben az Úr testvére is! Rövid levelének legelején köszönti így olvasóit. Olyan embereknek írja sorait, akik közé tévtanítók jöttek, hogy megzavarják Krisztus követőinek hitét, bizonyos dolgokat tagadnak, másokban túlságosan megengedőek. Egy ilyen kusza helyzetben különösen is fontos, hogy a legerőteljesebb és legtisztább örömhír jusson el a gyülekezethez. 

Irgalom, békesség és szeretet adassék nektek bőségesen ( Júd 2)

Irgalom- kinek ne jutna eszébe az irgalmas samáriairól szóló példázat? Mi lenne, ha én lennék bajban, kiszolgáltatottan és tehetetlenül? Mi lenne ha én szorulnék jóságra, kedves szavakra? Mi lenne, ha nyomorult életem testi- lelki fájdalmaiban élnék? Hát nem vágynék irgalomra? Láttam egy megrendítő filmet, a címe " Ment meg Uram!"  Susan Sarandon ezért a szerepéért Oscar díjat kapott. Ő játssza benne ui. a ma már 76 éves Helen Prejean nővért, aki a halálbüntetés elleni tiltakozásáról ismert. A film tehát igaz történeten alapul.  A katolikus nővér a halálbüntetést megelőző időben Isten irgalmának eszköze egy halálraítélt ember számára. Remek alakítás, remek film, minden hátborzongató realitásával együtt. Egy ember a jogos ítéletre várva mégis átélheti már ebben a világban Isten irgalmát, azon a keresztyén emberen keresztül, aki hitelesen éli és hirdeti neki a bűnbocsánatot. A nővér rávezette az irgalmatlan gyilkost arra, hogy semmiképpen sem vallhatja magát ártatlannak. Ebben a helyzetben nem elveszett, hiszen az Úr a bűnösök megmentője. 

De emlékszem arra a napra is, amikor ez az ige szíven ütötte a nagyon idős, Oroszországot megjárt egyháztagjainkat. Hiszen irgalmatlanul elbántak velük. Elvették a nyelvüket, a fiatalságukat, az egészségüket a kényszermunkára való deportálással. Majd pedig hallgatást parancsoltak rájuk, hogy fel se tudjanak szabadulni a nyomasztó emlékekből. Adassék nekik végre irgalom, fogalmazhatnánk így is: kegyelmes, együtt érző, emberséges odafordulás, ha csak most, nyolcvan felett is...

S adassék- tahát adjon Isten- mellé békesség, szeretetet bőségesen. A békesség kívánása ott van az Ároni áldás soraiban " Fordítsa az Úr az Ő arcát tereád, és adjon neked békességet!" Bár a békesség ott van a keleti ember mindennapos köszöntésében, könnyen felületessé válhat, tartalom nélkülivé. A békétlen világnak vannak ellenszerei, vagyis inkább tüneti ellenszerek: nyugtatók, kábítószerek, szenvedélyek, pótcselekvések, amik elnyomják a lelki lármát, a benső zaklatottságot. Igazi békét csakis Jézus adhat, mert  a félelmeket szünteti meg és megtanít az Ő hatalmában bizakodni. A békétlenség okáért, bűneinkért áldozza oda életét! Békességet hagyok nektek: az én békességemet adom nektek; de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen. Jn 14,27 A tanítványainak szóló búcsúbeszéde egyik mondata ez. Nem látjuk naponta magunk mellett Őt? Ne aggódjunk, Ő mégis velünk van. A Szentlélek a által erősít, vigasztal, pártfogol. A valódi békesség Ő maga. Nekünk csak rá kell hagyatkozni!

Szeretet. Megint és újra, és bőségesen. Nem maradhat ki a sorból! Ez a lételemünk, és Isten valója is egyben! A legnagyobb  a másik hármasból, a hit, remény, szeretet fonatból! Nem csak egy kis szeretetmorzsa, nem csupán egy " magam módján szeretlek" kijelentés. Bőséges szeretet adassék. Kedves Olvasó! Gondolj a bőségszarura, a bőségtálra... s lépj vissza az előző bejegyzések egyikére, keress rá: "Vajon milyen a szeretet?" És amit ott olvasol, abból bőségesen jusson számodra a mai napon is! 

Irgalom, békesség és szeretet adassék nektek bőségesen ( Júd 2)

Mesterhármas. Bár ez egy focis kifejezés, hadd szabadjon ma erre is érteni. Legyen ez a három szó egyben három jól irányzott labda életünk központjába! 

Intelek titeket: a Lélek szerint éljetek, és a test kívánságát ne teljesítsétek. Mert a test kívánsága a Lélek ellen tör, a Léleké pedig a test ellen, ezek viaskodnak egymással, hogy ne azt tegyétek, amit szeretnétek. Ha pedig a Lélek vezet titeket, nem vagytok a törvény uralma alatt. A test cselekedetei azonban nyilvánvalók, mégpedig ezek: házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás,bálványimádás, varázslás, ellenségeskedés, viszálykodás, féltékenység, harag, önzés, széthúzás, pártoskodás, irigység, gyilkosság, részegeskedés, tobzódás és ezekhez hasonlók. Ezekről előre megmondom nektek, amint már korábban is mondtam, akik ilyeneket cselekszenek, nem öröklik Isten országát.

A Lélek gyümölcse pedig: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. Az ilyenek ellen nincs törvény. Az ilyenek ellen nincs törvény: Más értelmezés szerint: Nem az ilyenek ellen van a törvény. Akik pedig Krisztus Jézuséi, a testet megfeszítették szenvedélyeivel és kívánságaival együtt.Ha a Lélek által élünk, akkor éljünk is a Lélek szerint.  Galata 5, 16-25

A mai Ankara volt annak a területnek a központja, melyet a Római Birodalom idején Galáciának neveztek. Ott születtek a keresztyén közösségek Pál szolgálata nyomán. Ott főként pogány hátterű emberek lettek Krisztus követőkké. Ezeket a gyülekezeteket Pál hívta életre második missziói útja során, de nem tudta őket folyamatosan gondozni, hiszen feladata az ébresztés, a létre hívás volt. Harmadik missziói útja során is ellátogatott hozzájuk, de nem sok időt töltött velük, továbbment. A többi általa alapított gyülekezettel is hasonló volt a kapcsolata. Híreket kapott felőlük, aztán ha szükséges volt, pásztori leveleivel igyekezett a lelki élet dolgaiban segíteni őket, utat mutatni számukra.

Az egyház történelmében azóta is minden keresztyén közösségben felvetődnek azok a kérdések, amik az akkori gyülekezetekben megoldandó problémának mutatkoztak. Ezért Pál apostol mind a tizenhárom levelét úgy olvashatjuk, hogy azok azokat Isten nekünk is íratta.

Természetesen mindenhol- más- más hangsúllyal- de az a kérdés továbbra is az, mit jelent keresztyénnek, Krisztus követőjének lenni. Mit jelent keresztyénként élni? Hogyan kell megmutatkozzon életmódunkban az, hogy Krisztushoz tartozunk? A galáciabeliek azt gondolták, hogy egy dolog Jézus Krisztus elfogadása, de a törvény megtartása dönt az ember üdvösségéről. Így minden egyes zsidó vallási előírást továbbra is be kell tartani, főként körül kell metélkedni, hogy Isten előtt kedves legyen az ember.

A cselekedetek és a hit csap össze. A tettek és a szív. A lélek és a test, ahogyan Pál fogalmaz. Még inkább egyértelműsítve: szemben áll egymással az ember igyekezete és a Szentlélek kegyelme.

Intelek titeket! Így kezdi ezt a szakaszt az apostol:  „Intelek” ! A felnőttek nem szeretik az ilyen hangot. Már a tizenéves sem. Mert ez azonnali megállásra, sőt visszakozásra késztet. Olyan kemény figyelmeztetés, amiben ott van az elmarasztalás is. Intelek titeket! Mintha egyenesen ezt mondaná a szemünkbe: „ Nem jól van úgy, ahogyan gondolod! Nem helyes az, ahogyan eddig tettél! Nem mehet tovább, ahogyan eddig ment! Intelek, mert úgy tűnik önmagadtól célt tévesztettél. Vizsgáld meg magadat! Úgy látom, a dolgok elromlottak!” Ki az, akinek kedves lenne ez a hangvétel? Ugye bizony inkább elhárítanánk? Ma mégsem tehetjük meg! Először inkább kérdezzük meg magunktól: van egyáltalán a környezetünkben olyan valaki, akitől ezt a feddő, őszintén számon kérő hangot elfogadjuk?

A galáciabeliek tudhatták: lelki atyjuk szava szól hozzájuk. Azé a Pálé, aki elvezette őket Krisztus kegyelméhez, aki megismerhette velük az Ő határtalan szeretetét. Bizonyosak lehettek abban, hogy ők fontosak és kedvesek neki, hiszen Pál hozta létre gyülekezetüket, lelki otthonukat. Tehát olyan valaki szól hozzájuk és inti őket, akinek nem közömbös sorsuk, jelenük, üdvösségük.

A lelki atya pedig felszólítja őket arra, miként éljenek: a Lélek szerint éljetek és a test kívánságát ne teljesítsétek. Olyan embereket szólít fel, akik gyakorlottak abban, hogy a cselekedetekre fókuszáljanak. Semmi meglepő nincs az érvelésében.  „ Ti a cselekedetekre néztek?  A tettek mezején jártok? Hát akkor a Lélek tetteiben legyetek elöljárók!”  Zseniális Pál apostol munkamódszere. A saját logikájukban kapja el a galáciabelieket. Igen, ez nem is Pál, hanem Isten zsenialitása!  A magunk logikájával szégyenít meg bennünket, ha kell, úgy leckéztet meg, hogy rájövünk, a magunk igazságával, a mi érvelésünk mentén húzott csőbe bennünket.

A kereszténységnek mindig nagy veszélye volt, hogy előtérbe hozta a tetteket, mint a lelkiséget. Már Jakab apostol levele is erről szól. Mi a fontosabb, mi előrébbvaló? A törvény vagy az evangélium, a cselekvés vagy a hit? A jó tettek, vagy a kegyesség?

Ma is veszély ez, mindenhol, nálunk is. Mert versengővé, gyanakvóvá, egymást méregetővé, egymást kibeszélővé tesz, ha a törvényhez kezdjük mérni a jót. „ Nézd, hogy viselkedik az a másik! Nézd, hogy él az a másik! Nézd, ezt nem lenne szabad! Milyen ember, aki ezt és azt is megengedi magának?” Rögtön az világlik ki ezekből a reakciókból, hogy a mi saját tetteink bezzeg a helyén vannak. Csak éppen a szív  a lélek hibádzik… Pál azt mondja: akik a törvényhez mérik a másikat azok maguk is célt tévesztenek. A mi normánk az evangélium. A mi alapunk Krisztus kegyelme, amiből nem kovácsolhatunk törvényt. Mi Lélek által élünk, nem a törvény megcselekvése által, mert az egyedül Jézus Krisztus töltötte be. Ezért éljünk a Lélek szerint is! Az az indulat legyen meg bennetek, ami a Krisztus Jézusban is megvolt. ( Filippi Krisztus-himnusz!)

Pál apostol tehát bőséges felsorolásában felhívja a figyelmet a helytelen cselekedetekre, ezt követően pedig kizárólag a Lélek gyümölcseként mutatja be a jót! Ezt senki sem tulajdoníthatja önmagának. A Lélek gyümölcsei következmények! A Lélek munkájának eredményei.

Most szeptemberben a betakarítások és a szüret idején ennél egyértelműbben nem is kaphatnánk útmutatást a lelki életre vonatkozóan. Mert ki ne vágyna szeretetre? Ki ne akarna békességet, főleg most ebben a kiélezett helyzetben? Ki ne szeretne önmaga is türelmesebb lenni, vagy több türelmet kapni? Ki ne vágyna jóságra, vagy arra, hogy érte szívességből cselekedjenek meglátva szükségleteit, benső vágyait? Több teljes könyvet  szentelhetnénk a hűségnek, szelídségnek és a mértékletességnek, mert itt látjuk a legnagyobb a XXI. század legnagyobb deficiteit!

Hát nem vesszük észre, hogy hiába pallérozzuk a másikat és hiába bizonygatjuk önmagunkat becsapva? Ezek nem emberi termékek, hanem az Isten Lelkének gyümölcsei! Nem arra szólít fel az apostol, hogy mindet pipáljuk ki, hanem hogy vegyük észre: képtelenek vagyunk akár csak egyet is a magunk kiválóságának tulajdonítani. Ha valami is látszik életünk fáján ebből, az a Lélek gyümölcse. Azért nőtt oda, azért fejlődött ki, mert teret kapott bennünk a Lélek.

Ma két édesanyára emlékezünk, akiket a héten temettünk el.  Amikor életrajzaikat összeállítottuk, megrendülten kérdeztük: „Hogyan lehet, hogy 9 évtized minden nehézsége, méltatlansága, betegsége és rossz életeseménye ellenére ennyi szeretet volt bennük? Hogyan lehetett minden bajt elszenvedve, csendesen, szelíden, türelemmel élni? Nem  panaszkodni, nem sértegetni, nem kiborulni, hanem jót adni, áldozatot vállalni. Kérdeztük mi édesanyák, kérdezték gyermekeik, akik már maguk is nagymamák… S be kellett valljuk mi is: nem magunktól vagyunk minderre képesek! Ezek a megnyilvánulások a Lélek munkái voltak elhalt szeretteink életében. Isten Szentlelke jelenléte, áldása így mutatkozott meg bennük.

Kevés olyan település volt a XX. században, mint a mienk, ami az akkori migrációs változásokat ennyire közelről élte meg. Elhurcolták a zsidókat, deportálták a német fiatalokat, kitelepítették a német gyermekeket, időseket. A csehszlovák- magyar lakosságcsere értelmében ok helyi „ tót” kitelepült, beletepültek hozzánk a Felvidékről a katolikus magyarok. Majd pedig kitelepítették a pestieket a kulák családokhoz.  A tegnap megkoszorúzott emlékmű gránitján ezt olvassuk: köszönettel az őket emberséggel befogadóknak. Hogyan voltak erre képesek, miután már annyi igazságtalanságot átéltek? Hiszem, hogy Isten erejével, a Lélektől kapott béketűréssel, irgalommal, szelídséggel.

Krisztus Jézus tanítványai, barátai így élnek. Első dolguk segítségül hívni a Szentlelket. Ma, amikor levettem egy Magyarázatos Bibliát a polcomról, kiesett belőle egy kék igéslap, rajta a Jn 15-ben olvasható ige, Jézus ezt mondja: nélkülem semmit sem tudtok cselekedni…

Ezért, ha észrevesszük a másik gyengéjét, hogy test szerint él, akkor imádkozzunk számára Lélekért! Ha elkeseredünk saját méltatlanságunkon: imádkozzunk Lélekért! Bosszankodás helyett, a másik méregetése, törvényeskedés helyett imádkozzunk Lélekért!

Tegnap a kilenc éves kislányunk egy három évvel ezelőtti( !) történetet mondott el önmagáról. Egy csalafintaságot követett el akkor. Majd megkérdezte: „ Anya, mi ez a „lélek” valami”? A lelkiismeret furdalásra gondolt. Szerette volna tudni, hogy is működik benne ez. Mert bár régen történt, a lelkében még most is kellemetlenül érzi magát, amikor erre a rossz tettére gondol.

Imádkozzunk a Lélekért, Lélek gyümölcseiért! Ettől a bűnbánattól és igyekezettől, ettől a lelki ráhangolódástól lehetünk Krisztus követők. Mert nélküle semmit sem tudunk cselekedni.

Elcsépelt mondatok visszhangoznak a fülünkben. Már mindent tudunk a szeretetről.

Mindent tudunk a szeretetről? Ez pont olyan téves kijelentés, mintha azt mondanánk, mindent tudunk az életről. A szeretet dinamikusan változó valóság, minden helyzetben más és más arcát ismerjük fel. Meghökkent, amikor átéljük, és elcsodálkozunk önmagunkon, amikor képesek voltunk új módon kifejezni. 

Hogy milyennek ismerjük az emberi szeretet, arra most hadd mutassak itt néhány képet. 

A szeretetnek megszámlálhatatlanul sok megnyilvánulása van. János apostol számára magától értődő, hogy egymást és Istent is képesek vagyunk szeretni. Ez fontos megállapítás. Mert az Istennel való kapcsolat nem szorítkozik egy hierarchikus rend tudomásulvételére. Tehát nem kizárólag annak tudata, hogy Isten létezik és fölöttünk áll, mivel Ő lényege szerint és hatalma alapján mérhetetlenül nagyobb az embernél. Az Istennel való kapcsolat nem a kérem- köszönöm viszonyával írható le. Hiszen még ebben is az alá- és fölérendeltség helyzete dominál. Az Istennel való kapcsolat szeretetkapcsolat. Az ember képes szeretni Teremtőjét, a Mennyei Atyát.

Kedves Olvasó! Te hogy állsz ezzel a témával? Merre bukdácsolsz ezen az úton? Az elején állsz, hogy éppen csak most kezded érzékelni Isten jelenlétét, létét?  Elhaladtál már egy kicsit, de nehéz az ismeretet szeretetre változtatni? Mi hat át, amikor Őrá gondolsz? Harag vagy önátadás? Bizalom vagy ellenkezés? Szeretet vagy vádaskodás?

János apostol tapasztalata szerint a körülötte élők azt vallották magukról, hogy szeretik Istent. Látta, miként bizonyították ezt vallásos cselekedeteikkel, életvitelükkel. Érzékelte hitbeli buzgóságukat, hallotta imáikat, követte istentiszteleti életüket. Biztosan nagyon elkötelezett emberek voltak.

Nekik írja, hogy: " Ez a szeretet, és nem az, hogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy Ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért. (1Jn 4,10) Tehát ha a szeretetről beszélünk, azt a maga tisztaságában kell tegyük. Egy picit lejjebb, ha ezt a fejezetet továbbolvassuk, már ezt írta János: Isten szeretet. 1 Jn 4,16

A szeretet tehát Istenből van, nem az ember helyes cselekedeteinek háttérérzelme. A szeretet szoros kapcsolatban áll Istenünk lényegével, az Ő megbocsátásán alapszik. Mondhatnám azt is, hogy a szeretet nem is értelmezhető, ha nincs meg benne a bocsánatadás, az áldozat. De nem csak elvi síkon, hanem Krisztus által. Vajon milyen a szeretet? Nem érzelgősség és tan. Olyan mint Jézus, sőt maga Jézus! A szeretet odaadja magát áldozatként és nem arra figyel, ki érdemli meg mindezt. Szeret minket és szenved értünk, és áldozatot vállal minden bűnösért, értem is! Megmenteni és megtartani akar, s mindeközben nem kíméli magát. Ilyen a szeretet.

Ahogyan Fabinyi Tamás püspök írja az " Ajtórésnyi zsoltár" c. kötet "Egy-korinthus-tizenhárom" soraiban. ( részlet) 

A szeretet jelentéktelen,
mint amikor valaki szamárháton vonul be a városba.

A szeretet nevetség tárgya,
mint amikor valakinek kezébe nádszálat,
fejére töviskoszorút adnak.

A szeretet balek,
mint amikor valaki kínzóiért imádkozik.

A szeretet esendő,
mint amikor valaki azt mondja: ,,szomjúhozom”.

A szeretet meglepő,
mint amikor valaki szelíden megszólít
egy gyászoló asszonyt a hajnali kertben.

A szeretet játékos,
mint amikor valaki tanítványai előtt megy Galileába. ....

Mert a szeretet nélküli kötelességtudat: kedvetlen.
A szeretet nélküli felelősség: figyelmetlen.
A szeretet nélküli igazság: kemény.
A szeretet nélküli okosság: gőgös.
A szeretet nélküli barátságosság: hűvös.
A szeretet nélküli rend: kicsinyes.
A szeretet nélküli hatalom: kíméletlen.
A szeretet nélküli birtoklás: fösvény.
A szeretet nélküli adakozás: képmutató.
A szeretet nélküli vallásosság: bigott.
A szeretet nélküli hit: vakbuzgó.
A szeretet nélküli remény: fanatikus.
A szeretet nélküli élet: értelmetlen.

Most azért megmarad a hit,
a remény,
a szeretet,
e három.
Ezek közül pedig legnagyobb: Jézus.