Ötvenöt éves volt, és hálás szívvel gondolok vissza rá. Szellemi és lelki egyéniségként egy kis kemenesaljai gyülekezet lelkésze volt 25 éven át feleségével. Két és fél éven át tartott az iszonyú küzdelem a kórral. Fabiny Tamás püspök úr igehirdetésével vettek tőle búcsút az örök életben való viszontlátásig. " ... feleségén és gyermekein kívül vele volt, gyakran azonban rejtőzködve, az a Valaki, akit úgy hívunk: Fájdalmak Férfija, betegség ismerője. És amikor utolsót dobbant Imi szíve, akkor nyílt meg igazán ennek a titokzatos valakinek a szíve, hogy befogadja kimerült gyermekét." Örülök, hogy ismerhettem, hogy a konfirmációs könyvön együtt dolgozhattunk...

A tábori beszámolók majd holnap kerülnek fel ide, a képekkel együtt. Addig legyen elég az elmélkedésre az alábbi tanúságtétel az előre ment lelkésztől, aki ezeket a sorokat évekkel ezelőtt fogalmazta.

„Hiszem a test feltámadását.

Másképp nem is hinnék. 

Hiszem, hogy a szellem által ezerszer megalázott test, az anyag, megkapja majd azt a méltóságot, ami megilleti. Az időkön túl, minden földi tülekedés végső elsimításakor, amikor a szolgák a Szolgák Szolgájától elveszik jutalmukat. És mindannyiunk néma rabszolgája, az anyag, elsőként részesül majd a kitüntetésben. És dicsősége talán nem is lesz egyéb, mint az, hogy kivétel nélkül mindenki megpillantja, és mindenkor látja kimondhatatlan szépségét, mesterkéletlen, játékos eleganciáját. Ebben hiszek, mert a test feltámadásában hiszem látásunk feltámadását is.      

Hiszem, hogy rányílik majd szemünk az Ige által teremtett anyagba kezdettől elrejtett vigasztalásra. 

Hiszem, hogy a teremtés Őrizője megőriz mindent, ami a keze nyomát őrzi, s amiben valaha is a kedvét lelte. Ezért hiszem, hogy megmaradnak a fák - mint fák, a kutyák - mint kutyák, a gyerekek – mint gyerekek. Minden, ami a teremtő Ige gyönyörűségében született a múlandóságra. Az Ige nem múlik el. Ezért marad meg minden, ami az Igétől született. Megmarad, mert újjászületik. Megfürödnek, de önmaguk maradnak. Fehér ruhába öltöznek, és ragyognak majd ámuló szemeink előtt. 

Hiszem, hogy a kutyák és a tehenek szemének szomorú barnája lesimíttatik, hogy öröm költözzék a tekintetükbe. Hiszem, hogy szavak nélküli szolgálatuk jutalmául elnyerik ők is azt a könnyű derűt, ami a Történet végén áthatja a mi Urunk és egyetlen, egyetlen boldog reményünk, a feltámadott Krisztus alakját. 

Hiszek a test megdicsőülésében. Hogy – mint elvásott ruhát - levetheti majd fájdalmait és erőtelenségeit. Hiszem, hogy a csonka-bonkák, a kéz - és lábnélküliek angol keringőt járnak majd az új teremtés örökre maradandó rétein. És a fűszálak ragyogva egyenesednek fel könnyű lábuk után. 

Hiszem, hogy az időnap előtt elpusztultaknak és elpusztítottaknak megadatik mindaz, amiben részük itt nem lehetett. Feltámadott és megdicsőült testük örök jelenében egyszerre élhetik meg a gyermekkor bizalmát – félelmek nélkül; a kamaszkor szabadságát – kíméletlenség nélkül; a felnőttkor munkálkodását – a birtoklás vágya nélkül; az öregkor tűnődését – szomorúság nélkül. 

Hiszem, hogy megdicsőült testünkben őrizni fogjuk mi is ráncainkat és sebeinket, ahogyan Krisztus felmagasztalt teste is őrzi a szögek helyét. Úgy fogjuk majd hordani ezeket, mint egy öreg papucsot, amely egyre inkább hozzánk tartozik. Ahogyan a Megváltó viseli örökre szabadításunk emlékeit, úgy hordhatjuk majd mi is szabadulásunk emlékeit.  

Hiszek a boldog tülekedésben, amelyben csak mosolygunk a régi kérdésünkön: „de hogyan férünk majd el annyian?” Hiszek a végidők terített asztalában, ahol senki sem kérdezi a szomszédját: „te hogy kerülsz ide?” És hiszem, hogy az asztal gyertyáinak fényében már semmit sem kell kérdeznünk, és minden imádság beszélgetéssé változik majd át. 

Hiszem, hogy egyszer majd „…fölzúgnak a hamuszín egek, hajnalfele a ravensbrücki fák. És megérzik a fényt a gyökerek. És szél támad. És fölzeng a világ…” 

Hiszem a test feltámadását.”