Jézus mondja: „Vigyázzatok: a kegyességeteket ne az emberek előtt gyakoroljátok, hogy lássanak titeket, mert így nem kaptok jutalmat mennyei Atyátoktól. 2Amikor tehát adományt adsz, ne kürtöltess magad előtt, ahogyan a képmutatók teszik a zsinagógákban és az utcákon, hogy dicsérjék őket az emberek. Bizony, mondom néktek: megkapták jutalmukat. 3Te pedig amikor adományt adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb, 4hogy adakozásod titokban történjék; a te Atyád pedig, aki látja, ami titokban történik, megfizet neked.”

5„Amikor imádkoztok, ne legyetek olyanok, mint a képmutatók, akik szeretnek a zsinagógákban és az utcasarkokon megállva imádkozni, hogy lássák őket az emberek. Bizony, mondom néktek: megkapták jutalmukat. 6Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban; Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megfizet neked.”  Mt 6, 1-6

Szeretett Testvérek!

Kétféle hitgyakorlásról szoktunk leegyszerűsítve beszélni: az egyik csendes és láthatatlan, a másik látványos és jól hallható. Mindkettőre tudunk jó példákat. Pár hónapja olvastam egy szeretetszolgálat önkénteseiről (70-en vannak), akik hétről hétre, hónapról hónapra leveleket írnak fogvatartottaknak. Olyanokkal leveleznek, akik hosszú börtönbüntetésüket töltik, és nincsen családjuk… Személyüket azonban sosem fedik fel, a rendszert úgy építették ki, hogy az anonimitás biztosított. Jót tesznek valakivel, de végtelenül diszkrét módon.

Az emberi csoportosulások, egyesületek-  és bizony a vallásos közösségek is- jobban preferálják a szembetűnő, mások számára is megmutatkozó cselekvést. Ezt szoktuk inkább az igazi kegyesség megnyilvánulásának mondani és számon is kérni egymáson a gyülekezetben, a hívők közösségén belül. Ezt nevezzük szolgálatnak, hitből fakadó cselekedeteknek, bizonyságtételnek. Nyilvánvalóan azzal érvelünk, hogy a néma, mozdulatlan, fásult kereszténység hogyan is lenne magával ragadó, másokat Isten felé vonzó? A tevékeny, lényegét megmutató, szépen éneklő, bátor hitvalló közösség viszont méltán számíthat arra, hogy felkelti környezetében az érdeklődést, és egyre bővül tagjainak száma… A keresztény közösség ne rejtőzzön el, ne vonuljon vissza remetelétbe, hanem legyen világosság, hegyen épült város. Ezt tanítja nekünk az Úr Jézus. Egészen pontosan így helyezi a szívünkre: „Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” Mt 5, 16

Nos hát akkor mitévők legyünk? Titkos jótevők legyünk, vagy bátor hitvallók? Nem áll ez a kettő egymással összebékíthetetlen ellentétben? S vajon melyik az, amelyik jobban felel meg a mennyei Atya tetszésének?

Biztosan szívesen beszélgetnénk erről egymással, hiszen az, hogy valami csendes és nem harsány, az nem azt jelenti, hogy nincs. Az, hogy valami titkos vagy diszkrét, még nem azt jelenti, hogy mozdulatlan és mérhetetlen. S bizony a hitgyakorlásnak vannak olyan terepei, amelyben fontos, hogy megtörténjen a hallható és látható bizonyságtétel, más szegmenseiben azonban jobb, ha megmarad a bensőségesség területén. Erre tanít bennünket az Úr Jézus ma.

Az első ilyen terület az adakozás. Jártunk már sok- sok olyan templomban, ahol a mecénások neve a falon márványtáblán és a padok tetejére szegezve réztáblácskákon olvasható vagy ólomüvegek aljára festve hirdetik: íme valaki vagyonából tisztelte az Istent. A jószándék s példaértékű cselekedet könnyen válhat azonban a büszkélkedés eszközévé. Jézus azt mondja, ha adományt adunk, ne tudja a bal kéz, mit tesz a jobb… Nem csupán attól óv, hogy mások előtt ne váljon a fellengzős magatartássá az adakozás, hanem attól is, hogy önmagunk előtt tetszelegjünk. Az előbb a példaadásról is szóltam. Igen, sok szülő, nagyszülő és keresztszülő és pedagógus megtanítja a rábízott gyermeknek, miért van persely a templomban. Elmondja, hogyan tudunk az Úr javára áldozatot hozni. De ez ugyancsak egy belső, diszkrét körön belül marad. A lényegre fókuszál: kell, hogy megtörténjen az adakozás. Mégis, milyen az ember! Ha történhet titokban is, akkor könnyen kísértésbe esik. Akkor előkerülnek az ötforintosok, s talán meg sem fordul a fejekben, hogy a sok aprópénzzel nem a pénz számlálásával megbízott presbiterek dolgát nehezítik meg, hanem az Atya előtt mutatkoznak be fukarságukkal. Ő pedig jól tudja, mi teszünk titokban és mi lakik a szívben, hogyan gondolkodunk áldozatról, javakról, Istennek szánt adományainkról.

Az Úr Jézus figyelmeztet: vigyázzatok! Távol álljon tőletek a képmutatás lelkülete, az emberi tetszés kivívásának szándéka. Istenünk nem azért gondoskodik rólunk és nem azért áld meg anyagi javakkal, hogy aztán emberi síkon arassunk magunknak babérokat. Ő jobban ismeri a szívünket, mint mi: a szívből, titokban történő felajánlás az Atya jutalmát vonja maga után. Mi ez a jutalom? Hiszem, hogy az az elvehetetlen igazolás, ami békesség formájában mutatkozik meg. A szív mélyén érzi ilyenkor az ember: helyesen cselekedett, Isten maga mosolyog felette.

S nézzük meg a másikat: az imádság témáját. Mert a kegyesség gyakorlásának ezernyi formája van. Az előttünk álló szombaton, szeptember 25-én az evangélikus diakónia napján minden bizonnyal most is köszöntik és díjazzák majd azokat, akik önkéntesként, évtizedek óta, gyülekezeti színtéren vagy hivatásukat gyakorolva hirdetik a kezek evangéliumát. Ők azok, akik tevékeny szeretettel állnak Jézus küldetésében és hirdetik őt, és viszik a kézzel fogható örömhírt, a gondoskodást és megértést embertársaik számára. Sztehlo Gábor születésnapján tehát a cselekvő kezekre fókuszálunk. De ezek csak akkor telnek meg erővel és jószándékkal, ha előtte imádságos „tétlenségben” álltak. S ahogyan az adakozást sem szabad kivinni látványosság terepére, úgy Jézus óv minket attól, hogy az imádságos életünket odavigyük. Mert a kegyesség gyakorlásának ez a része nem tartozik az árgus tekintetek elé. Az imádság bensőséges beszélgetés a mennyei Atyával. Nem eszköze annak, hogy bizonygassuk mások előtt a segítségével, hogy de bezzeg mekkora bennünk a hit. Azt más fogja bizonyítani: magától látszik a cselekedeteinken, kiragyog belőlünk  a jóindulat, szavaink mögött érezhető lesz békesség és isteni bölcsesség, kezeink örömmel végzik mindennapos szolgálatukat, hivatásban, szeretteink között, a teremtett világ érdekében. De a hosszú, mások számára szembetűnő, ájtatos imádsággal éppen nem azt érnénk el, amit gondolunk, hanem a visszatetszést.

Egy gyülekezeti imakörben egy asszony mindig csodálatos, szóvirágos magasztalásokat fogalmazott meg. Csak úgy áradtak az Istent dicsérő szavai. Volt, aki emiatt nehezebben nyílt meg a közös imádság során, mert ezek az imák olyan túláradó hitről szóltak. Aztán amikor a szomszédja is bekerült a gyülekezetbe és hallotta, hogy erről az asszonyról milyen elismerő véleménnyel vannak az imakör tagjai, akkor kiderült a másik valóság. Ez a nő ugyanis a szomszédok füle hallatára gyakran kiabált a családtagjaival, sokszor nem csak fennhangon, hanem vulgáris szavakkal szapulta őket. S azt is tudták a gyermekeik révén, mennyire elégedetlen és igazságtalan velük. Ezt sem lehet eltitkolni… Vajon a mindennap kimondott szavaink mennyire állnak összhangban az imaéletünkkel? Tényleg olyan kegyesek lennénk? Valóban tetszenek az Úrnak az imáink vagy kegyes máz az, amivel kritikus, kíméletlen véleményeket öntünk le, bántásokat, neki nem kedves témákat fedünk el, vagy egyenesen igeellenes látásmódot kívánunk ellensúlyozni? Bárhogyan is legyen, az Úr Jézus figyelmeztet: vigyázzatok! Emberek előtt is visszatetsző, a mennyei Atya előtt pedig valóságos színjáték lehet a helytelenül gyakorolt kegyesség. Mert Ő tudja, mi lakik a szívben! S amit titokban teszünk, ami csak Őelé kerül, őszintén, védetten, azért a lélek mélyén ott lesz a tőle kapható jutalom. Az imádság világa tehát az Istennel való bensőséges kommunikáció világa, értelmetlen világi szempontok szerint minősíteni. Ezért mondja Jézus: az én békességemet adom nektek, nem úgy adom ahogyan a világ, ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen.

Szeretett testvérek! Hit és cselekedetek elválaszthatlanok, s bár Jakab apostol ennek a témának a specialistája az ÚSZ-ben, ma inkább hallgassunk az Úr Jézusra, ő mondja

Mt 7, 21Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. 22Sokan mondják majd nekem azon a napon: Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e, nem a te nevedben űztünk-e ördögöket, és nem a te nevedben tettünk-e sok csodát? 23És akkor kijelentem nekik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!

Ebben a komoly figyelmeztető igében mindkettő hangsúlyos: a hitvallás és a hitből táplálkozó cselekedetek is. S úgy tűnik, hogy mégis hiányozhat mindkettőből valami. Az a titkos, mély önátadás, amely meghajlik Jézus személye és áldozata előtt. Az a bensőséges szeretet az Ő irányába, amely elfogadja, hogy őnélküle semmit sem tudunk cselekedni és semmivel sem büszkélkedhetünk, hogy minden kegyelem. Csak az Ő elsőségét és mindent betöltő valóságát elfogadó ember tud letenni minden igyekezetet, és képes élete, hite és mindennapjai terén elfogadni, hogy nem a mi emberi látásunk és megítélésünk a fontos, hanem egyedül Ő és a mi Őrá hangolt szívünk. Mert a te Atyád pedig, aki látja, ami titokban történik, megfizet neked.

Fotó: Mount- Rushmore titkos szoba ( USA)