Bizonyos helyeknek meghatározó illatuk van. Pénteken látogatóban jártam valahol- és úgy érzetem magam, mint gyermekkoromban a nagyszüleimnél. Sajnos nem töltöttem náluk sok időt, mivel eléggé messze laktak tőlünk, a tanyán. A ház illata, a szőlőtövek szépsége még mindig előttem van. Úgy tudom Tata sokat dohányzott, Mama mindig főzte neki a kávét. Arra azonban nem emlékszem, láttam-e valaha is  gomolygó füstöt. A két komponens mégis tagadhatatlanul átjárt mindent. A falak, a bútorok beitták ezt a kesernyés egyveleget- s ha mostanában belépek egy olyan házba, ahol a kávégőz és a cigarettafüst nyomot hagy maga után, ők jutnak az eszembe. A nagymamám élete utolsó tizenhárom évében már nálunk lakott. Minden nyugdíj után négercsókot és őszibarackot vásárolt, és mindent meg lehett vele beszélni. Közös titkaink eredményeképpen teljesítte a tőle kapott küldetést. Beszerezte a három színű tollat, de az első különleges fehérneműm is az ő érdeme volt. Az első igazi temetőbejárás és gyertyagyújtás és vele történt meg. A nagypapa szálfatermetű férfi volt, megjárta a fogságot. Nyugdjas éveiben méhészkedni kezdett. Ma is előttem van pigmenthiányos keze. Senki sem sütött nekem azóta kukoricát- harmincegynehány év telt el pedig, és a ő volt az egyetlen, aki olyan finomat tudott készíteni...

Milyen messze kanyarodtam a levendulától! Ezt a képet kaptam a minap- a  fotó felidézte bennem a tihanyi kirándulást. Mindig olyan jó felsétálni a templomhoz, körbejárni az emlékhelyet és átvenni valamit abból a csendből, tisztaságból, ami betölti ott a levegőt. Az apátság alagsorában az utolsó állomás a kis kegytárgybolt, ahol azonban a keresztek, imakönyvek és egyéb emléktárgyak társaságában ott kínálja magát a levendula is. Teszi ezt ezerarcú módon: levendulaszappan, levendulazsákocskák, sőt levendulás-mandulás csokoládé, levendulás rövidital képében. Mindent átjár ez a félrismerhetetlen, finom illat. Ott terjeng, s olyan hálás voltam érte! Hiszen ez a lila fürtös virágocska az ajándékba vásárolt Korzenszky imakönyvbe is beköltözött. 

Vasárnap van. Bár készülnöm kell az istentiszteletre, és ez egy komoly feladat, a vasárnap számomra is a nyugalom, az Istennel töltekezés napja. S amikor levendulát látok, vagy érzek, nem csak a Tihanyi Apátság jut eszembe, hanem a mi kis templomunk is. Vagy inkább a gyülekezetünk, a mi kedves kis egyházközségünk, s maga Urunk, éltető, békét adó, szeretetteljes szava. Amit az Ő igéje átjár, tisztábbá, szebbé, igazabbá válik. Ahogyan az a kis boltocska is csodálatos és egységes illatélményt nyújtott. Ahol Urunk igéje megszólal, elkezdődik valami: átjárja a szíveket, impregnálja az életeket. Beköltözik a tetteinkbe és árad rajtunk keresztül. Kis zsindelytetős templom, vagy tekintélyes apátság- tulajdonképpen nem számít. Csak egy: ott hirdetik az élő Krisztust, szeretetét, megbocsátását, ott együtt lehetünk mindazokkal, akik keresik, megtalálták, szolgálják Őt. Itt közösen várunk Rá és engedjük, hogy Ő megszólítson, szeressen és Lelkével töltsön el minket.

Náthásan, duzzadt orral nem érzünk semmit- ugyanígy érzéketlen, közönyös, bezárkózó lélekkel sem tapasztalhatjuk meg ezen sorok igazát.

" Érezzétek és lássátok, hogy jó az Úr, boldog az az ember, aki hozzá menekül." Zsoltár 34,9