Uram, Istenem! Fülemben csengenek azok a prédikációk, amiket egy áldott emlékű katolikus apát plébános mondott el közöttünk ökumenikus imaheti alkalmakon. Idős volt és bölcs, halk szavú, hiteles ember. Megannyiszor a szívünkre helyezte a keresztény egységért való imádságot és cselekvést. Ő maga példamutatóan élen járt ebben. Köszönöm szolgálatát, életpéldáját, szelíd hitét, nyílt szívét!

Elgondolkodtató, mennyit változna mindennapjaink arculata, ha készek lennénk a tényleges, mindent átjáró egységre törekedni. Az uniformizálódás az élet minden területén az összetartozást hivatott jelezni. Kár, hogy csak a felszín, a látszat terén mozdul gyorsan korunk embere, így a felkapott életmódbeli változtatások platformján igyekszik nem lemaradni az új egységmozgalmaktól. A nagy kérdés viszont az, készek vagyunk- e a gondolatok és a lélek terén rálelni az egységre? Keressük- e és tevékenyen szorgalmazzuk- e ezt a mélyben lakozó, mindenre kiható egységet? 

Félnénk, ha túlzásba visszük ezt, akkor feladjuk önazonosságunkat és beolvadunk, asszimilálódunk, eltűnünk? Hát nem az egyéniség ellensége sokszor a divatkényszer, ami ellen kevesen ágálnak? Vagy nem lenne jobb a lényegi dolgok terén egymásra hangolódva élni, megtartva saját jellegünket és mégis egymást erősítve, szépítve szólni, akár egy hármas hangzat hangjai? 

A minap néhány fotót tettem fel facebook oldalamra a július végi Középpont Találkozóról, gyimesi utunkról. Jól esett látni, hogy a szép erdélyi tájak láttán ugyanaz pendült meg, szólalt meg sokakban. Ez  a hazaszeretet hangja, a nemzeti összetartozás tudata. Sokunkat keserédes érzés kerít hatalmába, amikor határt kell lépni mégis, hogy a szeretett hegyeket szemléljük, s magyarul beszélő, éneklő, a hagyományainkat élő emberek között lehessünk. 

Egy szívet adok majd nekik, és új lelket adok beléjük. (Ez 11,19a) 

Úgy hiszem, Urunk is szomorú az emberi széthúzás láttán. Hiszen kedves teremtménye, az ember túlbecsüli a szabadság, önállóság, egyéniség jelentőségét. Bár Ő maga egyedinek alkot mindannyiunkat, azt szeretné, ha nem magunk feje után, nem a személyes önmegvalósítása útján haladnánk. Van utunk és küldetésünk, de egymásra  is bíz bennünket, sőt felelősséget kíván tőlünk. Egy törvényhez akar igazítani, s ezt is kéri majd tőlünk számon. Egy utat ad elénk a megváltásunkhoz, Jézus Krisztust. Mindezt nem ultimátum szerűen, hanem ajándékként, tőle kapható, elérhető kincsként. Ő maga adja az egy szívet és az új lelket is. Tapasztalom, hogy az ember nem igyekszik ez után- inkább amiatt morgolódik, hogy a többiek nem értik meg, nem idomulnak hozzá. Mi azt szeretnénk, ha hozzánk alkalmazkodnának, semmit mi alkalmazkodjunk. Magunktól nem akarjuk a tényleges összhangot, s ha vágyunk is rá, mindig a másiknak kell a mi szabályainkat, elveinket elfogadni...

Ezért kell Istenünknek közbelépni, aki ígérete szerint Szentlelke által munkálkodik a világban, életünkben. Egybezár minket az elveszettségünkben, hiszen mindannyian híjával vagyunk Isten dicsőségének, egyikünk sem bűntelen. S egyszerre hív minket a megszentelődés útjára Jézus Krisztus bűnt bocsátó, megtisztító jelenlétébe. Testvéreinkkel egyek vagyunk a tökéletlenségben, elveszettségben, de egyek a megkegyelmezett, szeretett helyzetben.

Ez a felismerés köthet bennünket össze egymással. Mindannyian irgalomra szorulók vagyunk, de Urunk egyikünket sem taszítja el, ha hozzá akar térni. Egy szív és egy lélek- nem csak az okos teológiai tétel okán, hanem azért, mert szerető Krisztusunk fáradozik miattunk, hogy igaz legyen ránk is, megtapasztalható közösségeinkben is, minden keresztény testvér és felekezet között is, ahol Őt vallják Úrnak, Mesternek.