Ma egy nagyon jó élményt szeretnék megosztani veletek.
Reggel felhívtak az iskolából, hogy ma egy alsós ( 4-es) osztály szeretné megnézni a templomunkat. Amikor megérkeztek, a felnőtt kísérők felkészítettek a legrosszabbra: a diákok fegyelmezetlenek és hangosak, az előző állomáshelyen, a patikamúzeumban alig lehetett velük bírni. Gondoltam: csak nem fog ki rajtam húszegynéhány kisiskolás...
Zajos és ügyetlenkedő helyfoglalás következett, de a kavalkád és nyüzsgés után mindenki megtalálta a helyét, így belekezdhettem a modandómba. De nem in medias res, azaz rögtön a dolgok közepébe vágva, hanem először természetesen bemutatkoztam. Így tartottam helyesnek és velük szemben is udvariasnak. Kérdezgettem őket, tudják- e mit csinál a lelkész, majd, hogy láttak-e már engem az iskolában.
Azután arra tereltem a szót, hogy mondják meg, miről tanulnak a gyerek a hittanórán. Nos kedves Olvasó, meg fogsz lepődni. A gyerekek ilyen szavakat mondtak: Isten, szeretet, becsület, áldás, dicsőség, tisztelet, megváltás, Jézus, angyalok, mennyország, békesség, jóság, bűn. Csodálatos pillanat volt. Aztán még azt is hozzátettem a sorozathoz, hogy megbocsátás, így lett kerek egész mindaz, ahogyan röpke pár perc alatt leírták, miről is tanulnak a hittanosok.
Ez a mai nap örömhíre. Ezek a tíz-tizenegy éves gyerekek, akik nem az iskola eminensei, tudták, mi is a lényeg. Ez azért olyan nagy szó, mert ők nem az első iskolás csoport itt, az eddigiek közül többen voltak a tájékozatlanok. Ők ösztönösen ráéreztek, mondhatnánk. De én azt mondom: ez a szívbe írt törvény, ez az Isten egyetemes kinyilatkoztatása minden ember számára. Vagy talán még ennél is több. A Lélek ébreszti az emberi szíveket. És ennek akár apró nyomait is látni reményt adó, és hálára kötelez. Igen, a növekedést Isten adja, és most az utoló szón van a hangsúly...