Pünkösdi- konfirmációi igehirdetés

az Apostolok cselekedetei 2, 1-13 alapján 

1Amikor pedig eljött a pünkösd napja, és mindnyájan együtt voltak ugyanazon a helyen, 2hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek. 3Majd valami lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre. 4Mindnyájan megteltek Szentlélekkel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni; úgy, ahogyan a Lélek adta nekik, hogy szóljanak. 5Sok kegyes zsidó férfi tartózkodott akkor Jeruzsálemben azok közül, akik a föld minden nemzete között éltek. 6Amikor a zúgás támadt, összefutott ez a sokaság, és nagy zavar keletkezett, mert mindenki a maga nyelvén hallotta őket beszélni. 7Megdöbbentek, és csodálkozva mondták: „Íme, akik beszélnek, nem valamennyien Galileából valók-e? 8Akkor hogyan hallhatja őket mindegyikünk a maga anyanyelvén: 9pártusok, médek és elámiták, és akik Mezopotámiában laknak, vagy Júdeában és Kappadóciában, Pontuszban és Ázsiában, 10Frígiában és Pamfíliában, Egyiptomban és Líbia vidékén, amely Ciréné mellett van, és a római jövevények, 11zsidók és prozeliták, krétaiak és arabok: halljuk, amint a mi nyelvünkön beszélnek az Isten felséges dolgairól.” 12Álmélkodtak mindnyájan, és nagy zavarban kérdezgették egymástól: „Mi akar ez lenni?” 13Mások azonban gúnyolódva mondták: „Édes bortól részegedtek meg.”                                                           

Szeretett Testvérek az Úr Jézus Krisztusban!

Mindenki. Ez a címe egy kiváló magyar kisfilmnek, amely egy iskolai kórusról szól, ahová úgy tűnik, szívesen fogadják a jelentkezőket, hiszen még az újonnan beiratkozott kislányt is felveszik. De hamarosan kiderül, hogy mégsem énekelhet mindenki. Egyesek kimaradnak a közös dalolásból, s bár testileg jelen vannak, nem lehet hangjuk, nem vehetnek részt a közös műben. Csak tátognak, mert a tanárnéni szerint jobb így, hiszen ők nem elég jók és nyilván ők sem akarhatják, hogy elrontsák az összhatást. A gyerekek egymással beszélgetve hamar rájönnek, mi történik velük, s megállapítják az igazságtalanságot. Megértik, hogy ez tarthatatlan, nem mehet így tovább. A következő alkalom már a verseny napja, de hiába vezényel nekik a karvezető, még a dühe sem ijeszti meg a gyerekeket: a színpadon állva egyikük sem nyitja ki a száját. Összefognak, s egy akarattal szembeszállnak a rosszal, majd magukra maradva, de egymásba kapaszkodva, együtt énekelnek, tiszta szívvel, felhőtlen örömmel. Mindenki győztes, mindannyiuk arca ragyog, boldogok. Csak úgy száll az ének, mint szélben a sárga bodzavirágpor…        

Kedves Konfirmandusok! Ez a kisfilm fiatalokról, hozzátok hasonló gyerekekről szól, nagyon illik a ti ünnepetekhez, mert a pünkösdi történet végkicsengése és örömhíre is nagyban hasonlít az Oscar díjas alkotás mondanivalójához. Ráadásul ennek a bibliai szakasznak is könnyen adhatnánk a Mindenki címet.

Mindenki várakozik. A tanítványok összegyűltek egy házban Jeruzsálemben, nem voltak egyformák, más volt a családi hátterük, az érdeklődési körük és a temperamentumuk is, egyik nagyhangú halász a másik csendes hivatalnok, de a kapcsolat egyértelmű volt közöttük: mindannyiukat Jézus hívta el követésére. S bár már több mint egy hete nem látták a Mestert, kitartóan várakoztak. Érezték a szívükben az űrt, a félelmet, s abban reménykedtek, hogy megvalósul, amit Jézus már a búcsúbeszédei során kijelentett nekik, miszerint eljön a Vigasztaló, Pártfogó, elküldi nekik a Szentlelket, aki majd segítségükre lesz a legnehezebb időkben is, bölccsé teszi őket, eszükbe juttat mindent.

Ne felejtsétek el, ti is azért ülhettek ma mind a tízen itt, mert maga a Szent hívott titeket! Nem én mentem csak utánatok, nem is csupán a szüleitek, nagyszüleitek küldtek, vagy a barátotok és a testvéretek hozott, hisszük, hogy az Úr Jézus tette. Ő hívott bennünket is, és mi pontosan olyanok vagyunk, mint az első tanítványi kör húsvét után: várakozó állásponton vagyunk, hiányzik belőlünk a lendület, a tettre kész hit. Vannak ismereteink, személyes sejtelmeink, gyermeki vagy felnőtt hitünk azonban töredékes, és sokszor fogalmunk sincs, hogyan kell Jézust követni. Hiányzik az igazi bátor kiállás, még a legkisebb mozdulás is. Csak ülünk és  várunk. 

Sok évvel ezelőtt részt vettem egy nagy egyházi találkozón Stuttgartban, Gottlieb Daimler Stadionban, amely 60 ezer főt tud befogadni. Biztosan voltunk annyian, mert sokan csak a küzdőtéren kaptak helyet. A záró istentisztelet során megkért bennünket a lelkész, hogy most álljunk fel és mozduljunk egy kicsit, mire a mellettem lévő elkezdett nagy hangon méltatlankodni és a helyén maradt. Hatvanezer ember mozdult, ő nem. Pedig ő sem vendég volt, hanem egy evangélikus közösség tagja.  Ha megnézek egy iskolai áhítatot, nem mindenki imádkozik vagy énekel, nem mindenki mondja a hitvallást. Sokszor a gyülekezeti tagok is félnek lehajtani a fejüket egy asztali áldásra talán még egy nagycsaládi rendezvényen is, nem csak az étteremben, vagy egy temetés során a lelkésszel együtt mondani a Miatyánkot. Gondoljunk magunkra! Milyen sokszor nem mozdulunk, tartunk attól, ha szólni kell. Misszióról, mások Jézushoz hívásáról, nem is beszélve. Csak ülünk és várunk.

De azért mondjunk pozitív hasonlóságot is. A tanítványi közösség mégis a Jézust komolyan vevő, az ő szavaira figyelő, neki engedelmesek csapata, ahogyan mi is ezt gondoljuk magunkról és ez a várakozás tud jó is lenni. Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy hasznosak a hittanórák, nélkülözhetetlen az egyéni Bibliaolvasás, de a konfirmációs kurzushoz mégiscsak kivételezett tartozni.                                                               

Nagyobb elvárásokat is kapcsolunk hozzá, mert a családban vagy a baráti körben ezt az időszakot nevezik meg az Istennel való kapcsolatuk kialakulásának. Azért gyűlünk össze a templomba, és a felkészülés alkalmain, mert komolyan vesszük a nekünk adott ígéretet és hisszük, hogy ez a feltétele a sokkal komolyabb istenélmények megtapasztalásának, döntő lehet a személyes hitre jutásban és jól tesszük, hogy mind együtt várunk.                                                  

Mindenki együtt van, mozdulatlanul várja a csodát, hogy a fülünk hallatára és a szemünk láttára bizonyítsa magát Jézus. Várjuk, hogy jön, megerősíti a hitünket, megszólít, feltárja a titkokat, meggyógyít, helyére tesz mindent bennünk. Szeretnénk, ha egyszer csak betöltene az a mennyei erő, hogy a szívünk táján elkezdenénk valamit érezni, ha átélhetnénk, hogy itt az Isten köztünk, velünk, bennünk, minden napon a világ végezetéig.

Amikor az egyik hittanórán ismételtük a nagyheti eseményeket, beszélgettünk a Feltámadott megjelenéseiről, egy alsós kisfiú azt mondta nekem csak az a baj Kati néni, hogy ez nem most volt, bárcsak én is ott lehettem volna! Várunk, figyelünk, szeretnénk megélni a csodát, miközben keserűen mondjuk: milyen kár, hogy ez egy régi esemény! Ez így nem jó! Nem igazság, hogy kimaradunk!                                              

 Az első Pünkösdkor a lángnyelvek szétoszlottak és leszálltak mindegyikükre. Egyszer csak zúgás hallatszott, mint valami viharos szél hangja és apró lángnyelvek jelentek meg. Hallható lett valami az Úr hatalmából és érzékelhető valami kicsi az Ő a csodálatos jelenlétéből. Nem minden, nem a nagy teljesség- az majd csak Isten országában lesz, színről színre. De egyértelmű volt mindenkinek, hogy Ő van ott.

A konfirmáció idején sem lesz minden nyilvánvalóvá az Úrral kapcsolatban. Ha valaki szó szerint tudja is Luther kiskátéját vagy az összes témához tartozó kérdésre a feleleteket, akkor sem lesz teljes istenismerete, csak a legfontosabbakat, a kis szeletét fogja tudni az evangélikus teológiának. Amikor úrvacsorát veszünk, a kenyérben és borban találkozunk a valóságosan jelenlévő Isten Fiával, de ez még nem a teljesség, csak valami kicsiny részesedés az eljövendő ország öröméből.

Az viszont teljesen bizonyos, hogy mire ide elérünk, túl a vizsgán, hitvalláson, rengeteg beszélgetésen és imán át, mindenki számára nyilvánvaló lesz, mi történik velünk és az is, hogy Isten nem személyválogató, nem akarja, hogy bárki is kimaradjon. Betölt, átformál, majd pedig létrehozza a titokzatos, nagy egységet őbenne. Nagyon hálás vagyok, hogy azt tudom mondani, nincs lemorzsolódás a konfirmandus csoportból, sőt még az utolsó két hónapban is volt, aki csatlakozott hozzánk.                                                                            

Kinek- kinek másként volt megragadható, de mindenki részesedett valami isteniből, átélhető lett a Tőle kapott szeretet közössége. Csendesen figyeltünk, máskor együtt lelkesedtük, méltóságteljesen készültünk, felszabadultan játszottunk mindezt a kapott egység tudatában, és egyáltalán nem számított, kit hogyan tartanak nyilván az osztályközösségben, vagy máshol hogyan gondolkodnak róla. A gyülekezetben megélhetjük, mindenki fontos, mindenki kedves, megváltott gyermeke az Úrnak.

A folytatás így szól: mindenki betelt Szentlélekkel és beszéltek a felséges Isten dolgairól- Hosszan soroljuk azokat a népeket, akik hallották az apostolokat a maguk nyelvén beszélni. Nincs kirekesztés, de pozitív diszkrimináció, kivételezés sem. Minden nyelven, minden népnek, minden nemzetnek szól az örök evangélium. Mindenki kap meghívást, lehetőséget a megtérésre, a bűnök megbocsátására. Mert a Megváltó mindannyiunk bűnét felvitte a keresztre és mindenki számára nyitva az Atyai ház ajtaja. 

80 évvel ezelőtt ért véget a II. világháború. Nagyon sok borzalom, fájdalom és gyász kapcsolódott hozzá. Egy lelkész mesélte el, hogy a fogolytáborból való szabadulás órájában megállt mellette valaki és megkérte, hogy egy társuk sírjánál mondjon beszédet. Kezét összekulcsolta:– Kegyelem néktek, és békesség az Istentől, aki teremtette az eget és a földet. Ámen. 

Mit is mondjon… mit is mondjon? Itt, itt… több száz kilométerre hazájától – itt, éppen itt? Hiszen alig van, aki érti. Nyolcan, tízen se, hiszen ő csak magyarul beszél. Akik kürülvették, mindnyájan egyformák, lengyelek, magyarok, szlovákok, ukránok, németek, osztrákok, franciák s ki tudja, még hány náció: az elkínzottság, a nélkülözés, az éhség egyenruhájában. Aszott, merev arcok nézték a sírt, vagy túlmeredtek a havas csúcsokon, túl a túlon, túl mindenen, üveges, dúlt szemekkel. …Uram, irgalmas voltál ehhez az emberhez, hogy hazahívtad, hogy felszabadítottad… Úr Jézus Krisztus… könyörülj és irgalmazz neki, nekünk…Úr Jézus Krisztus… Az arcok megrezzentek…– Ne hagyd ezt az árva, beteg, esett népet, Jézus Krisztus. Néhányan térdre zökkentek, meghajoltak, és háromszor keresztet vetettek. A szakállas, mosdatlan arcokon nehéz könnycseppek gördültek végig. Aztán az egyik katona letérdelt, majd a többiek is. Megrendülten és felszabadultan.  Igen, volt valami, egy név, s mögötte egy szent erő, amit mindenki megértett… 

Mindenki átformálódott. Ha felidézem az iskolás éveimet, akkor én voltam, aki kimaradt, elmaradt, kiszorult a nagy csapatokból. A kis dagi stréber, aki nem fért be a menő lányok közé. De kimaradtam a gyermekbibliakörök világából és a rendes időben szervezett konfirmációi oktatásból is. Tizenévesen azt gondoltam, ha kívülről tudom a szeretethimnuszt, azzal már rögtön hívő keresztyén leszek, ezt egyedül, társak nélkül is véghez lehet vinni. Aztán igen hamar rájöttem, ez nem így működik, mert a hit nem csak tanulás, hanem a felülről kapott Lélek ügye.  Be kellett lássam, hogy nem maradhatok a csoporton kívül, a csodából egyedül, a közösségtől távol nem tudok részesedni. El kellett menjek oda, ahol együtt vártunk a Szentlélek megérkezésére, az újjászületés csodájára. Ezért rendszeresen ott voltam a gyülekezetben, a fiataloknak szóló konferenciákon, a heti ifis alkalmakon.  Az igét hallgatva megértettem, hogy amikor Jézus testben itt volt közöttünk, akkor sem gyógyult meg az, aki rá gondolt, hanem csak az, aki találkozott vele. De aki oda került Jézus Krisztushoz, az megtapasztalhatta az Ő valóságos isteni természetét. A közösségben tudtam meg, hogy üres kézzel, üres szívvel soha senkit el nem küld maga mellől. És Ő azt akarja, hogy, ne maradjon ki senki, ne érezze úgy, hogy ő nem ide való, outsider. A kondorosi evangélikus gyülekezetben éltem át, hogy lehet rossz napom, lehet sok kellemetlen tulajdonságom, Ő nem akar engem kizárni, mint ahogyan azt egyes közösségben megéltem. Megértettem, hogy engem is elfogad, befogad, megtisztít és az ő tanítványi közösségébe vár. Én is kellek az ő csapatába, betölt a Szentlelkével az ő kegyelme miatt megújulhat és bátorrá válhat az életem, amivel őt dicsérhetem.                                                         

A tanítványok szavát hallva mindenkinek volt véleménye, mert bár a pünkösdi események tagadhatatlanok, de többféleképpen lehet azokat értelmezni. Külső, álmélkodó szemlélőként, felületesen értékelve, vagy értve a bizonyságtételüket, a lelki megérintettséget, esetleg magunk is a Szentlélek csodájában részesült emberként.

Hiszem, ha nem csak együtt várunk, de együtt is könyörgünk, akkor Ő mindannyiunknak elküldi Szentlelkét: mert akarja, hogy mindannyian a vele való közösségben éljünk, felismerve a jót, s összekapaszkodjunk a szeretet egységében a rossz, a bűn elleni harcban és végre feloldódjék a némaságuk.Ő eljön és betölti a szívünket, hogy tudjunk tanúskodni arról, mit tett az elveszett világért és abban személyesen értünk, s egyszer csak felcsendül az őt magasztaló dalunk.

Mindenki együtt fog énekelni itt a mi kis templomunkban, - de mindenhol, ahol keresztények élnek- majd pedig odaát is, abban a bizonyos mennyei kórusban. Felszabadultan, vidáman, kéz a kézben, a győzelem boldog tudatában. Tanúskodni fogunk az ő szeretetéről, és csak úgy száll az őt dicsérő, róla szóló énekünk, mint a meleg tavaszi szélben a bodzavirágpor...                                   

Úr Jézus Krisztus! Hálát adunk kimondhatatlan szeretetedért, amellyel mindenkit hívsz országodba. Köszönjük, hogy életedet adtad e világért, és nem vagy személyválogató, mindenkire vonatkozik a te bűnbocsátó kegyelmed. Köszönjük, hogy kiárasztod Szentlelkedet mindenhol, ahol szól az örömhír, s általa a tieid lehetünk. Töltsd be szívünket mennyei erővel, újíts meg bennünket, ébressz bennünk hitet, hogy mindannyian dicsérhessünk téged szívvel, szájjal, lélekkel, egész életünkkel. Ámen