Különös: ha távolabb kerülünk dolgoktól, eseményektől, az otthonunktól, nemhogy homályosabban látnánk: tisztul a kép. Olyan ez, mintha egy sas szemével láthatnám a tájat, bár egészen messze vagyok a földtől, mégis észreveszem azt a kis hörcsögöt, amiből finom lakoma lehet... Ha túl közel vagyok, akkor nem látom azt, aminek ki kell rajzolódnia. El vagyok rejtőzve abban, ami rám hatással van, nem úgy érzékelem, nem úgy viszonyulok hozzá. Most így vagyok: lelkészkonferencia első estéjén és első reggelén lehetek túl. Már most látom- újra látom-, milyen nagy kincs a család, a gyermekeim élete, a férjem szeretete, hogy van, akire számíthatok, s van egy biztonságot adó közeg, ahova majd hezetérhetek. A hétköznapok forgatagában a család, a házimunka sokszor plusz kihívás, olyan faktor, ami nehezít az egyébként is megpróbáltatásokkal teli helyzeteken. Amikor csönd kellene és nagy a hagzavar, amikor egyedül kellene lenni, de nincs hova elrejtőzni, amikor jó lenne legalább a lakásban a harmónia, de ott még vár a sok szennyes, és el kell pakolni a gyerekek játékait is... Most mégis letisztul a kép, csak pár száz kilométert kellett távolodni, csak pár napra kellett eljönni... Jó, de mégsem üdítő az üres szoba, amivel csak én rendelkezem, s a reggeli nyüzsgés is hiányzik. Áldás, ha valakinek vannak szerettei, van otthona, van kiről gondoskodnia!

A lelkészi szolgálattal kapcsolatosan hallgatunk majd előadásokat- de már most tudom: én mégiscsak gyakorlati ember vagyok. Kell a feltöltekezés, a távolság, a rendszerezés képessége és lehetősége. Jó egy továbbképzés, valahogy tisztul a kép, de a távolság csak akkor jó, ha abból a közeli helyzetek nyernek áldást.