Nézem a tárgyakat  a lakásban. Sok használati cikk, de még több apró- cseprő dolog vesz körül.  A legtöbb pótolható, un, fogyóeszköz. Ha a gyerekek szobájába megyek, ezernyi lego, kis játékdarabka, gyöngy. Tudom mibe került, de számomra nem mindnek van komoly értéke- a gyerekeimnek annál inkább. Még az is fontos nekik, ami egy Kinder tojásból került elő.

A mai istentiszleteletre is gyűjtöttem tárgyakat- szemléltető eszközként. Egy férfi pecsétgyűrűt, egy 120 éves asztalterítőt, egy régi énekeskönyvet, a saját alkalmi cipőmet, egy díszbabát, a keresztelési anyakönyvet. Mindegyik értéket képvisel. Olyan tárgyak ezek, amik nem azért különlegesek, mert az anyaguk is az. Tehát nem azért értékesek mert VALAMIBŐL készületek, hanem azért, mert VALAKIHEZ tartoznak, tartoztak. 

Ha ránézünk a tárgyakra, minden generáció mást venne a kezébe és másként viszonyulna hozzájuk. A kisgyermek megforgatná őket a kezében, talán meg is kóstolná őket, ámulna az aranyon, a kislány felpróbálné a cipőt és megtapintaná a díszbaba ruháját. A tizenéves büszke lenne, hogy ilyesmi is van otthon, a felnőtt pedig hálás, hogy megőrizték ezeket számára is. Az idős pedig már azon gondolkodik, kinek adja tovább, ki érdemes arra, hogy a családi örökséget megkaphassa.

A pecsétgyűrű a férjem édesapjáé, a terítőt ajéndékba kaptam egy idősegyháztagtól- az édesanyja kézimunkája. A díszbaba a nagymamától került hozzánk, az énekeskönyv még a dédszülőké volt, míg a keresztelési anyakönyv az ősök nevét tartalmazza... Azért fontosak, mert a felmenőági rokonainkról szólnak. Másnak talán keveset mondanak, de az érintettek számára ez a hagyaték, örökség.

Van azonban szellemi, lelki örökségünk is. Ez pedig talán még meghatározóbb, mint a  tárgyi. HOGYAN nyúlunk tárgyakhoz, hogyan viselkedünk egymással,  miként neveljük a gyermekeinket? Egy családban mi a szokás, elvárás? Mit gondolunk a társadalmi kérdésekről és egyházról, Istenről? Egy családban a lelki szellemi, örökség nemzedékről nemzedékre hagyományozódik. Ahány ház, annyi szokás. Ahány közösség, annyiféle arculat.

Ma egy olyan kisfiút kereszteltünk meg, akit Mártonnak hívnak. A nagypapája is az, és annak a nagyapja is a Márton nevet viselte. Szép, fontos örökség. De ebben a családban a lelki örökség is lényeges. Mindenki Istennek köszöni az életet- az oltár elé hozzák a család legkisebbjeit, hálát adva az élet csodájáért. Fontos, hogy a gyermekek megismerjék az imádkozó lelkületet, a bibliai történeteket, hogy az egyház lelki otthon legyen- ahogyan volt ez nemzedékek óta eddig is.

Hogyan viszonyulunk az örökséghez? Megbecsüljük. Óvjuk, őrizzük. Féltve vesszük elő. Tisztán tartjuk, ápoljuk.

Mai igénk: Boldog az a nemzet, amelynek Istene az Úr, az a nép, akit örökségül választott. Zsoltár 33, 12

Isten örökségeként mi magunk vagyunk számon tartva! Különleges megbecsülésben van részünk. Ő ilyen féltő szeretettel tekint ránk! Vigyáz ránk, őriz és oltalmaz minket. Megbocsátásával megtisztít bűneinktől, igéjével ápol. Nem csak nemzedékről nemzedékre akarja a fennmaradásunkat, hanem örök életre akar vinni. Azt akarja, hogy örökkön- örökké vele legyünk, és életünk soha el ne múljon.

Milyen boldog az az ember, aki ezt megértheti, aki efelett képes örülni. Milyen jó annak, aki rádöbben, mekkora Istennek a szeretete és jósága és milyen nagy megbecsülésben lehet így részünk! Boldogságunk alapja az a tudat, hogy Istenünk sajátjaként tart számon, drágának és kedvesnek mond. Szeretettel bánik velünk. Tisztogat bűneinktől, sőt nagy árat adott értünk. Egyszülött Fia, Jézus Krisztus életét adta cserébe a mienkért.

Bölcs az a nemzet, aki nem csak tárgyi, szellemi örökségét tudja becsülni, de kész az ősök lelki örökébe is lépni. S boldog az, aki tudja, ő maga Isten öröksége, sőt Jézus Krisztus örököstársa. Az örökség szóban az örök is benne van, ami el nem múló életünkre emlékeztethet bennünket.