(

(A képen az Alpok hegyvonulata)

Csodálatos napok vannak mögöttem, amit aligha vagyok képes egy rövid bejegyzésben összefoglalni. Gyönyörű helyeken fordulhattunk meg a családommal és igazán szép tavaszias időjárás kísérte az utunkat. Aligha lehetne szavkba önteni azt a békességet és hálát, ami áthat.

Már nagyon nagy szükségem volt erre a kirándulásra, mert az utóbbi év- beleértve a nyarat is- rengeteg döntést igényelt, s bizony olykor negatív stresszt is jelentett. A táborok kedves s fontos kötelezettségek, de ha valaki pihenésnek gondolná, azt szívesen elviszem a következő alkalommal egyre. Az óvodával kapcsolatos feladataink igen komoly tettrekészséget igényeltek. De túl vagyunk egy fűtés-korszerűsítésen és sok adminisztratív ügyön is. Emellett természetesen megannyi szomorú családot kellett vigasztalni elveszített szerettük miatt. Voltak közöttük olyan egyháztagjaink is, akiknek a halála megrendített és hiányuk nekem is fájt- bár hiszem, hogy Jézusban bízva haltak meg s így élhetnek majd örökké.

Most pedig előre tekintek a passióra, a nagyhétre, az év legszebb, legreményteljesebb napjaira. Már várom a húsvét hajnali virrasztást, a délutáni örömünnepet. Addig viszont fel kell készülnünk. Mi lenne, ha ezekben a napokban tudatosabban figyelnénk az Úr  Jézusra? Mi lenne ha önmagunk esendősége, bűneink mellett meglátnánk az értünk jött Isten Fia végtelen szeretetét?  Mi lenne ha a szenvedéstörténet újra szíven ütne és rájönnénk, mennyire nem érdeljük meg, hogy valaki az életét is odaadja értünk? Mi lenne, ha miközben lefoglal a természet megújulása, a kert, a vetemény, virágaink rendezgetése, valamint a lomtalanítás és a tavaszi nagytakarítás, figyelmünket a lelki megújulás, a bűnbánat, a belső megtisztulás felé fordítanánk és az örök élet reménysége is teret kapnak bennünk? Mi lenne, ha nem sajnálnánk az időt az Élet Urától, aki éltet, fenntart és kegyelmes hozzánk? Mi lenne ha hálával, nyitott szívvel és lényeglátással tekintenénk a láthatlanra, miközben a láthatókért küzdünk? Mária és Márta története azzal zárul (Lk 10,42) hogy csak egy a szükséges, és Mária a jobbik részt választotta, amit nem vehetnek el tőle. Mikor kerülnek végre helyére a dolgaink?

Kegyelem nektek és békesség- milyen szép apostoli köszöntés ez! Minden vasárnap elhangzik a szószékről. Milyen bölcsek voltak az istentiszteleti liturgia megszerkesztői! Jól tudták, mennyire szükségünk van mindkettőre! A kegyelem ajándéka nélkül harcolunk a bűneinkkel, bűntudattal, vagy egyenesen a bűnök győzedelmeskednek rajtunk. Békesség nélkül zaklatottan, bizonytalanul, feszülten töltjük napjainkat. Nekem a mélyen megélt békesség ajándéka igen fontos,  mert hiszen a kegyelmes Isten naponta velem van. De én magam mindezek ellenére nem voltam békessége birtokában. Most újra az a benső harmónia hat át, amiből olyan jó adni, amit jó megélni, és ami annyi erőt, stabilitást nyújt! Nem az utazásnak és az élményeknek köszönhető ez a békesség, hanem magának az Úrnak, aki egyszer csak megajándékozott vele, még itthon. Egy nap arra ébredtem, hogy átfog Isten végtelen szeretete, és belül, a lelkem mélyén minden elcsöndesedett. Milyen jó, hogy Ő tudja, csak egyre van szükségünk, és csak egy tehet minket elégedetté, ez pedig: Jézus.