ma reggel

Éjféltájban Pál és Szilász imádkozott, és énekkel magasztalta az Istent, a foglyok pedig hallgatták õket. (ApCsel 16,25)

Két férfi Filippiben ül a börtönben. Nem gonosztevők, rablók, adócsalók, nem is erőszakos cselekmények elkövetői. Annyi a bűnük, hogy Jézus követői és ezt nagyon komolyan gondolják. Filippiben több napon át hirdették az igét. Az egyik alkalommal azonban egy jövendőmondó lányból kiűzték ezt a furcsa, gonosz lelket. A lány gazdái jelentős pénztől estek el, hiszen eddig ez a képessége sokat hozott nekik a konyhára. S ha mindezt ezek a " felforgatók" tönkre teszik, hova lesz a haszon?  

Tipikusnak mondanám ezt a történetet a két világ ellentétéről. Amíg nem ütköznek az érdekek, addig minden rendben, szólás- és véleményszabadság van- mondhatnánk ezeket a jogi fogalmakat használva. Amikor azonban a Krisztus követői szóvá teszi a bűnt, az igével, Isten rendjével nem illeszkedőt, kezdődik a baj. Amikor őszintén és egyenesen kezd beszélni arról, minek kell eltűnnie az életünkből, mi az, ami káros, akkor éri az intolerancia vádja. Azt mondták ebben a történetben a filippiben élők:  "ezek az emberek felforgatják a városunkat."  Ezért fogták el őket, ezért büntették meg őket, ezért zárták őket börtönbe. Krisztus tanúit börtönbe lehet vetni, meg lehet próbálni elhallgattatni, de ha ezek elhallhatnak, a kövek fognak kiáltani... Az alábbi cikkben az is olvastuk, hogy le lehet mészárolni Krisztus tanúit, úgy, hogy aztán pár nap múlva már ne is legyen hír... 

Ez a két ember pedig még a börtönben is énekel, magasztalja Istent. Semmi sem választhat el bennünket Isten szeretetétől, ami megjelent a Jézus Krisztusban.

Tegnap kezdtem írni ezt a bejegyzést, aztán korán reggel abbamaradt, mert az iskolánkkal kapcsolatban tárgyaltunk egész nap. Olyanokkal, akiknek véleményformáló szava lehet. Ma reggel ültem le ismét, hogy ezt a gondolatmenetet befejezzem. A másik ige ez volt: Halljátok, királyok, figyeljetek, fejedelmek! Én most az Úrnak éneket mondok, zsoltárt zengek az Úrnak, Izráel Istenének.Bír 5,3 

Egy világi emberek előtt zajló beszélgetésben is el kell mondani, Kinek, és Kiért végezzük szolgálatunkat. Istent magasztaljuk, az Ő elhívatásában állunk. Feladataink nem öncélúak, semmiképpen sem a saját dicsőségünkért vannak. Az Urat magasztalja kemény, szorgalmas munkánk, gyermekek és idősek között végzett evangélium hirdetésünk. Az Övéi vagyunk és az Övéi között állunk helyt. S ha ezt kifejezhetjük és továbbadhatjuk, akkor hiszem, hogy Urunk örömére tettünk.