A sok beszédnél elkerülhetetlen a tévedés, de az eszes ember vigyáz a beszédre. (Péld 10,19)

Mert szavaid alapján ítéltetsz majd igaznak, és szavaid alapján ítéltetsz majd bűnösnek. (Mt 12,37)

A kislányunk aprócska kora óta hangosan ébred. No nem úgy, hogy sír, hanem úgy, hogy rögtön köszön és már mondja is, ami foglalkoztatja, amit lát, eltervezett, amit előző este félbehagyott. S ebből következik az is, hogy szinte az elalvás pillanatáig is mondja, mondja...  

Nincs mit csodálkozni, hiszen én magam is a szavak embere vagyok. Akár írásban, akár élőszóban fejezem ki magamat, lételemem a közlés, a folyamatos reflexió, véleményezés, a helyzetek és ügyek szavakkal történő leképezése. Ha már az ember sajátossága, hogy ebben a speciális kommunikációs formában élhet, hát teljesedjen is ki abban! Mire lennének a szavak, ha nem arra, hogy használjuk őket?

A sok beszédnél elkerülhetetlen a tévedés. Aki nem képes eleget csendben lenni, és megfontoltságot, mértékletességet tanúsítani, az beleesik abba a hibába, hogy átgondolatlanul fecseg, közlése haszontalan és értéktelen lesz. 

( Egy kis exkurzus:  Korunk embere többek között két kommunikációs betegségtől szenvedhet. Az egyik a közléskényszer, a másik pedig a túlzott visszahúzódás. A facebook társadalomban élők mindent kiposztolnak és várják az azonnali visszajelzést. Beszédük kurta, kevés tartalmat közöl. Sokan már képtelenek a való életben kapcsolatot teremteni, vagy hosszasabb diskurzusokban részt venni. A virtuális világ egyszerre ad teret az értelmetlen kitárulkozásnak és a fájdalmas beszűkülésnek.) 

Nélkülözhetetlen a csendben töltött idő a bölcs beszéd megformálásához. Ezt arra is értem, hogy végig kell gondoljuk érveinket, s gondolataink mélyéről kell előszólítsuk a segítő ismeretfoszlányokat. A csend azonban arra is alkalmas, hogy ne csak a magunkéval törődjünk, hanem Isten igéje, az Ő éltető szava is teret kapjon. Megannyi bibliai szakasz, történet, utat mutató mondat hangzik felénk, de szövetet képezni  élethelyzeteinkkel, vagy dilemmáinkkal csak a csend jótékony közegében képes.S ha ez megtörténik, kimondott szavaink is másként csendülnek fel, tisztábbak és találóak lesznek. Ebben a csendben nem az erre fordított idő és jó metódus a kulcs, hanem a Szentlélek, aki megszólal, megszólít, megvilágosít.

Nem csak az igehirdetőnek és a rétornak, tanárnak vagy egyéb közönség elé álló előadónak kell ez az alkotást segítő csend, hanem minden egyes embernek szüksége van rá. Számolj tízig, még mielőtt válaszolsz!- jelzi ez azt a helyzetet, hogy felindultságból, rutinból sokszor bántó vagy elkoptatott mondatok születnek. Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna- mutat rá ez a közmondás arra is, hogy nem kell mindig mindent szavakkal megragadni. Olykor bizony nagyobb súlyú a szótlanság, és okosabb nem rögtön lecsapni, visszaszúrni, azaz szavakkal hadakozni. A bölcs ember képes átlátni mindezt és szájára kellő időben lakatot tenni. Nagy önfegyelemre tanít ez az ige,  s főként azokat figyelmezteti, akik akkor érzik magukat jól a bőrükben, ha hallgatóságot kapnak.  

Az újszövetségi ige Máté evangéliumából abból az igeszakaszból való, melynek egyik fontos mondata: " Amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj." 

Nem titkolható el érzelmi- és hitbeli állapotunk. Ahogyan a szem a lélek tükre, szavaink a szív tartalmát láttatják. S ha ott nincs békesség, engedelmesség és alázat Istenünkkel szemben, az nagyon hamar kiderül. Mint ahogyan Pál apostol is tanít:Ezért tudtotokra adom, hogy senki sem mondja: "Jézus átkozott", aki Isten Lelke által szól; és senki sem mondhatja: "Jézus Úr", csakis a Szentlélek által.1 Korinthus 12,3 Ezek azok a szavak, amelyek mellettünk vagy ellenünk szólnak majd az ítéletben.

Jézus várja bizonyságtételünket, azokat a szavakat, melyet a miatta érzett hála, és a benne való hit motivál. Várja, hogy igazat szóljunk szeretetben és ne tagadjuk le, hogy hozzá tartozunk, se szavainkkal, se tetteinkkel. 

Van program a mai napra is! Hitünk nem érzelmi sodródás, hanem tudatos keresztyén életforma. Vállalása annak, hogy a tanítvány kontrollálja cselekedeteit és úgy szól, hogy az sóval fűszerezett és építő legyen.

Ki a boldog?- Boldog ember az, aki nem jár a bűnösök tanácsa szerint, nem áll a vétkesek útjára, és nem ül a csúfolódók székére, hanem az Úr törvényében gyönyörködik, és az ő törvényéről elmélkedik éjjel-nappal. Zsoltár 1, 1-2

Uram Jézusom! Köszönöm, hogy a becsületesség és a hit útjára vezetsz engem, s a Tízparancsolatot adod életem mértékéül! Köszönöm, hogy a lelkiismeret hangján is megszólítasz engem! Előfordul, hogy azokat gondolom boldognak, akik ügyeskedéssel, vagy hazugsággal, másokon átgázolva értek el sikereket. Bocsáss meg, ha olykor kételkedem a Te útmutatásodban! Segíts engem kérlek, hogy megmaradjak amellett, amit Te tartasz jónak! Szeretnék Te szerinted boldog lenni!

Kik a boldogok?- Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak. Máté 5, 4

Uram Jézusom! Senki sem szeret szomorú lenni. Bevallom, annyi minden képes elvenni a kedvemet.  Olykor magam miatt, máskor a szeretteim miatt vagyok elkeseredett. Mostanában a gyógyíthatatlan betegség és ismerőseim halálhíre miatt szoktam sírni. Köszönöm, hogy Te félelmeim során is mellém állsz és reményt adsz nekem. Vannak, akik szembesülnek vétkeikkel, azzal, hogy valamit nagyon elrontottak, elhibáztak.  A bűnbánat miatt is lehet könnyeket ejteni. Köszönöm, hogy Te minden szomorú szívű emberrel együtt érzel! Ha sírok is, boldog lehetek, mert Te kész vagy minden helyzetben vigasztalást nyújtani nekem is.

Kik a boldogok?-  Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra, mert ők megelégíttetnek.5,6

Uram, Jézusom! Köszönöm, hogy még nem kellett éheznem, köszönöm, hogy van friss, egészséges vizünk! Olyan jó megtapasztalni, hogy táplálsz minket! A Földön annyi az éhező és annyi az ínség. Hogyan segíthetnék azokon, akik szűkölködnek? Nem tudnád ezt megváltoztatni? Tudom, hogy egymásra bízol minket, s azt is kéred, hogy legyünk mértékletesebbek.

Az igazság után is úgy vágyódunk, mint a kiszikkadt föld az eső után. Éhezzük is, ahogyan a táplálék után nyújtóznak a kezükben üres tányért tartó, sovány afrikai gyerekek. Igazat akarunk tudni a világról, az életről, a Te valóságodról.

Köszönöm, hogy aki téged megtalál, megtalálja a teljes igazságot és nem keres többé máshol magyarázatokat! Boldog vagyok, mert gondod van testemre lelkemre egyaránt!

Kik a boldogok?- Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent.5,8

Uram, Jézusom! Annyi mindennel van tele a szívem, sok dolog homályosítja el a lelki tisztánlátásomat. Bús aggodalmak, felesleges okoskodás, fájdalmas helyzetek, mások véleménye és félelmek, amiket nem tudok feloldani. Olyan terheket is hordozok, amitől nem vagyok képes a magam erejéből megszabadulni. Tedd tisztává a szívemet! Tégy rendet benne! Mondtad, legyünk hasonlók a gyermekekhez, hogy megláthassunk Téged. Kérem az ő bizalmukat, hogy rád tudjak hagyatkozni. Tisztíts meg és tiszta leszek. Hadd lássalak meg lelki szemeimmel én is! A gyermeki szív boldogságát add nekem!

 Kik a boldogok? - Egyszer a sokaságból egy asszony hangosan így szólt Jézushoz: Boldog az anyaméh, amely téged hordozott, és boldog az emlő, amely téged táplált! Erre ő így felelt: De még boldogabbak azok, akik hallgatják az Isten beszédét, és megtartják. 

Minden házaspár boldog, ha gyermeke születhet. Mi is azok vagyunk. Mit hoz a jövőnk? Nem tudjuk, de reménységgel tesszük Isten kezébe. A mi szüleink is féltve, gondoskodva kísérték lépteinket. Jézus Isten Fia volt. Biztosan jó gyermek. Tökéletes és bűntelen. Csodálatos dolgokat vitt véghez. Sokan szeretnék, ha kivételes lenne a gyermekük. Mi Isten gyermekei lehetünk. Ez már önmagában is öröm. Mindegy hány évesek vagyunk és milyen családi állapotban élünk, boldogok lehetünk, mert Atyánk szeret bennünket, törődik velünk. Ő szól hozzánk és jól esik neki, ha engedelmeskedünk igéjének. Hinni őbenne azt jelenti, boldogok vagyunk, hogy hozzá - az ő szent családjába- tartozhatunk.

Kik a boldogok?-  Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők az Isten fiainak neveztetnek. Mt 5,9

Uram, Jézusom! A körülöttünk élők között sokan élnek feszültségek között. Konfliktusok és békétlenség adódhat a családokban, munkahelyeken, bárhol ember és ember között.

Köszönöm, amikor megfontolásra késztetsz.

Boldog vagyok, amikor a segítségére lehetek másoknak. Jó látni, amikor megjavulnak az elrontott dolgok, amikor kibogozódnak az összekuszálódott szálak. Köszönöm, hogy megbeszélhetjük egymással a félreértéseket. Boldog vagyok, hogy a béketeremtés idején hozzád hasonlíthatok.

 Kik a boldogok? - Boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övék a mennyek országa. Mt 5,10

Az üldözött és kivégzett keresztények képe megrendít, magamba szállásra késztet. A mártírok vére magvetés. Hitük nyomán új élet, bizonyságtevő erő és bátorság fakad. Bennem is. 

Kik a boldogok? - Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg, mostantól fogva. Bizony, ezt mondja a Lélek, mert megnyugszanak fáradozásaiktól, mert cselekedeteik követik őket. Jel 14,1

Jó, ha a nap végén elégedetten megpihenhetünk. Boldog az, aki olyan tevékenységet folytathat, ami kiteljesíti, örömöt jelent számára. Együtt lenni szeretteinkkel, hálát adni egymásért családi ünnepen, kivételes örömöt ad. Boldog az, akinek családja, munkája, eredményei lehetnek.

Egyszer mindannyiunk vándorlása véget ér. Mindenki megpihen, élete ebben a világban elmúlik. De aki az Úrban hal meg örökké él. Ígérte szerint pedig együtt leszünk azokkal, akik őt szerették és követték. Igazi otthonunkba térünk haza, a mennyei Atya asztalánál foglalunk helyet. Ott minden rossz megszűnik, életünk teljességre jut Jézus Urunk által. Ez lesz az örök, el nem múló boldogság.

 2015. 08.02. Jeremiás 1, 4-10

1, 4 Így szólt hozzám az Úr igéje: 5 Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek, és mielőtt a világra jöttél, megszenteltelek, népek prófétájává tettelek. 6         De én ezt válaszoltam: Ó, Uram, Uram! Hiszen nem értek a beszédhez, mert fiatal vagyok! 7  Az Úr azonban ezt mondta nekem: Ne mondd, hogy fiatal vagy, hanem menj, ahova csak küldelek, és hirdesd, amit csak parancsolok!    8 Ne félj tőlük, mert én veled leszek, és megmentelek! - így szólt az Úr. 9 Azután kinyújtotta kezét az Úr, megérintette a számat, és ezt mondta nekem az Úr: Én most a szádba adom igéimet! 10 Lásd, én a mai napon népek és országok fölé rendellek, hogy gyomlálj és irts, pusztíts és rombolj, építs és plántálj!

Ez a vasárnap gyülekezetünk élete szempontjából fontos nap. 270 évvel ezelőtt egy csabai és egy szarvasi lelkész mutatta be egyházközségünknek új lelkészét, Johann Walter Rudolfot, akit imádsággal iktattak be hivatalába. A kistormásról érkezett lelkipásztor ekkor már 37 éves volt. Még augusztus folyamán elköltözött, s szeptember 11-ét követően már teljes ingóságainak birtokában, szeretteitől körülvéve kezdhetett újat itt, Berényben. 

Nyugdíjba vonulását követően Ochs Ferdinánd vette át tőle a gyülekezet vezetését. Második lelkészünk ekkor még csak 26 éves volt. A sorban őt követő  harmadik lelkész bemutatkozó- ill. próbaprédikációja még lelkésszé szentelése előtt történt. A 23 éves fiatalt idősebb lelkésztársai meg is dicsérték kiváló igehirdetése hallatán. Oertel Zakariás lelkésszé szentelése után közvetlenül el is kezdte hivatásának gyakorlását gyülekezetünkben. 23 éves volt csupán.

A mostani vasárnap tehát egyházközségünk önállóságának jubileuma. Fontos pont ez, hiszen 270 év óta mindig van embere, küldötte az Úrnak az evangélium hirdetésére és a szentségek kiszolgáltatására itt, ebben a németajkú ősökkel rendelkező evangélikus közösségben. Hálát kell adjunk ezért.

Ne mondd, hogy fiatal vagy, menj!

Az elhívás és az elhívatás mindig megrendítő. Az ő személyes sorsuk összefonódott a gyülekezet sorsával. Ahogyan Isten kiválasztó és gondoskodó szeretete is egybeesik egy közösség sorsában és egy küldött életében.

Amikor 18 évvel ezelőtt lelkésszé szenteltek, kedves tanító bácsim ezzel az igével indított útra: „ Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután” Mt 25,23 Első kondorosi Luther kabátos szolgálatomat követően a templomkapuban a kezemet fogva buzdított ezzel az igével.  Sokat bízok rád… Tehát ha valakit az Úr elhív, akkor az ne mondja a kifogásait. Ő tudja, kit miért és mire rendelt a maga országának építésére.

Tegnap első konfirmandus csoportom egyik tagját szentelte püspök úr lelkésszé Orosházán. Megható és egyben felemelő volt együtt lenni az ünneplőkkel, s ettől a fiatal szolgálattevőtől úrvacsorát venni. Az okos kisfiú időközben felnőtt, érett 28 éves férfivá lett. Ma már vőlegény. Eltartott az út az ordinációig. Az elhunyt nagyszénási lelkész gyülekezetét pásztorolja ez után, ma már ott prédikál.

Menj, ahova küldelek, hirdesd, amit parancsolok…

Isten terve az ő prófétájának elhívása, Isten terve az ő igéjének eljuttatása. Jeremiás nem a maga feje után megy. Jeremiás nem a maga ötleteit szórja, hanem az Úr igéjét mondja. Azt hirdeti, amit az Úr parancsol. Ő adja szájába szavait!

Gyomlálj, irts, pusztíts, rombolj!

Mire szól ez a megbízatás? A megbízatás kettős feladat. Az egyik oldalon áll ez: gyomlálj, irts, pusztíts, rombolj! A másik oldalon pedig: építs és plántálj! Négy szó két szóval szemben. Négy kíméletlen szó két jó hangzásúval szemben.

Igen: kétszer annyi erő, fáradság, munka kell az irtáshoz, mint az új létrehozásához. Bár korunkban egy dózer már hamar lerombol egy építményt, de azt el is kell hordani onnan. Jól tudjuk, mit jelent szembenézni a gazzal a veteményesben. Újra és újra előtör a gyom a kultúrnövények közül. Igen, ez és ilyen a bűn következménye. 1 Mózes 3-ban Ádám büntetésül kapja az Úrtól, hogy verejtékkel eszi majd kenyerét és a föld bogáncsot és gazt fog neki teremni. A bűn irtása ilyen a szívben és között és, ilyen sziszifuszi küzdelem. Nem akar kipusztulni, újra és újra gyökeret ver!

Mire kap tehát feladatot a lelkész, a próféta, a fiatal és még fiatalabb szolgálattevő? Már mondjuk is a kész választ: a gyülekezet vezetésére, pásztorlására, útmutatásra lelki téren, többek között hitoktatás, látogatás, bibliaórák gyakorlati vertikumában. PEDIG az első, amire  a lelkész elhívatott, az itt áll előttünk a prófétai elhívatásban: gyomlálj, irts, rombolj, pusztíts! Nem mehetünk el szó nélkül a bűnök mellett! Nem lehet szeretetlen, önző, bántó dolgokat, viselkedést türelmes szeretettel csak elnézni. Csak ott épülhet valami új és jó, akár vetemény, akár épület, ahol ez az ártó közeg, a fojtogató gyom és a düledező romok eltűnnek. Ott kezdődhet új, ahol az első helyen a bűn elleni harc áll! S bizony ez kétszeres erőt kíván! Ez Isten prófétájára, megbízottjára vonatkozó parancsa, elvárása!

270 évvel ezelőtt a gyülekezet erőt érzett magában és vágyat a szívében egy saját lelkipásztor meghívására. Jöjjön valaki, aki csak értünk felel, csak hozzánk tartozik. Valószínű, hogy ők akkor többet, mást, erőteljesebbet akartak, mit addig. De a lelkész küldetése akkor is az volt, mint Jeremiás esetében! A bűn elleni harc. S azóta is igaz ez, itt és most is!

Ugye jobban szeretjük a megbocsátás igéit? Ugye szívesebben hallgatjuk a történeteket a kedves, határtalan szeretetű, kegyelmi időt adó Istenről? Jobban szeretjük ezt az „ arcát”, mint a szent, bűnt gyűlölő igaz Urat? Pedig nem lesz ott új, ahol régi életünket, megszokott bűneinket dédelgetjük! Nem lesz megújulása a közösségnek, új szolgálati terület, vágyak sem teljesülnek, tervek sem épülnek, amíg az óember, a  bűnös én meg nem hal, és újjá nem lesz életünk, szívünk!

Építs, plántálj!

Sok a terve ennek a közösségnek. Így jó. Mindig is ez jellemezte ezt a gyülekezetet. Mindig vágytak őseink is a továbblépésre. De először irtani, pusztítani, gyomlálni kell a bűnt. Bűnbánat után lesz üres terünk arra, hogy élő kövekként szent templommá épüljünk. Fiatalként nem könnyű ezt kimondani, de Isten bátorító ígérete a próféta és a szolgálattevő mellett áll! Ne félj, mert én veled leszek és megmentelek!

Szeretett testvérek! Az Úr épülést és növekedést szeretne. Ezért küldte az evangélium hirdetésére 270 év óta szolgálattevőit. Ő megmenekülést, új életet és üdvösséget szán Jézus Krisztus által. Azt, Aki bűnt nem ismert, bűneinkért halálra adta. Ne féljünk hát bevallani és letenni bűneinket az irgalmas Krisztushoz! Ő nem csak megbocsát, de meg is újít, megtisztít. Alkalmassá tesz arra, hogy a lelki gyarapodás és Általa és Vele történjék. Megszentel és felépít bennünket! Vágyunk az újra és a többre? Hallgassunk hát a hozzánk küldött szolgálattevők bűnt gyomláló és életet adó evangélium hirdetésére! Ámen 

Ekkor így beszélt Mózeshez az Úr: Menj, eredj le, mert megromlott a néped, amelyet fölhoztál Egyiptomból. Hamar letértek arról az útról, amelyet megparancsoltam nekik. Borjúszobrot készítettek maguknak, az előtt borulnak le, annak áldoznak, és ezt mondják: Ez a te istened, Izráel, aki fölhozott téged Egyiptomból. Majd ezt mondta Mózesnek az Úr: Látom, hogy ez a nép keménynyakú nép Most azért hagyd, hogy fellángoljon ellenük haragom, és végezzek velük! Téged azonban nagy néppé teszlek. Mózes azonban így esedezett Istenéhez, az Úrhoz: Miért lángolt fel a haragod, Uram, a te néped ellen, amelyet nagy erővel és hatalmas kézzel hoztál ki Egyiptomból? Ne mondhassák az egyiptomiak: Vesztükre vitte ki őket az Isten, megölte őket a hegyek között, és eltörölte őket a föld színéről. Fékezd meg izzó haragodat, szánd meg népedet, és ne hozd rá ezt a bajt!         Emlékezz szolgáidra, Ábrahámra, Izsákra és Izráelre, akiknek önmagadra esküdtél, amikor megígérted: Úgy megsokasítom utódaitokat, hogy annyian lesznek, mint égen a csillag, és az az egész föld, amelyről azt mondtam, hogy utódaitoknak adom, örökké az ő birtokukban lesz.  Ekkor szánalomra indult az Úr, és nem hozta rá népére azt a bajt, amelyről beszélt.2 Mózes 32, 7-14

A világ legfigyelemreméltóbb könyve lehetne meghallgatott imádságaink könyve. Szívesen olvasnám egy gyülekezet történetét, egy közöttünk élő ember történetét így, ebből a szempontból, ezzel a címmel: meghallgatott imádságok… Ez a bibliai történet juttatta eszembe. 

Történetünk sötét alaphelyzettel indít. Megromlott Isten népe- tehát volt olyan időszak és volt olyan lelkiállapot, amikor a nép rendben volt, egészséges volt…  Most megromlott. Ez az Úr szava, az ő látása az övéiről. Ezért még rémisztőbb, mint amilyennek első hallásra tűnik. Mert a mi megítélésünket annyi minden torzíthatja, befolyásolhatja. Az Úr úgy látja népét, ahogyan ténylegesen van. Megromlott, ezért imád bálványt. Állapotának jellemzése: kemény nyakú! Azt jobban értenénk, hogy kemény szívű, mert az a lelketlen, gonosz, önérdek vezette, hitetlen, érzelemmentes szava. De nem ezt mondja diagnózisként az Úr, hanem azt, hogy kemény nyakú.  Értjük- e milyen hozzáállást, lelkiséget takar ez a kifejezés? Tudjuk- e hogyan lehetne ezt másként megfogalmazni?

Édesapám hosszú évek óta nem vezet forgalomban, csak a közeli utakon. Nem vállalja a közutat. Még nem túl idős, megtehetné, hiszen jogosítványa van rá, de nem szeretné sem magát, sem másokat veszélyeztetni. A sok fizikai igénybevételtől és nehéz munkától a nyakcsigolya, a vállizomzat és csontozat jelentősen károsodott. Nem úgy mozdul, nem úgy mozgat, ahogyan kellene. Ezért nem tud olyan gyors reakciókkal válaszolni a forgalomban a teste, ahogyan arra az előálló helyzetek kényszerítenék. A kemény nyak, a merevség egy nagyon kellemetlen betegség.

Pontosan ezért tudom, mit takarhat lelki értelemben az Úr jellemzése a népről. A nép nem képes abba az irányba tekinteni, amit az Úr mutat. Nem képesek odafordulni őhozzá. Nem képesek felnézni Őrá, hozzá fohászkodni! Nem tudnak úgy reagálni, ahogyan azt az adott helyzetben kellene. Csak a maguk elé néznek, s ha leborulnak, akkor is a kezük csinálmánya előtt, bálványaik előtt tudnak imádkozni. Képtelenek fölfele nézni, előre nézni, Isten parancsára tekintve élni, hálát adva, neki engedelmeskedve, az ő népeként életüket vezetni.

Az Isten haragja van az emberen, s félelmetes dolog az élő Isten kezébe esni! Mi tévő lehet az, aki ezt látja, akivel ezt a mélységes, kétségbeejtő helyzetet Isten megláttatja? S vajon ismerjük- e mi magunk annyira Őt, szeretete kettős parancsát, hogy látjuk azt, amikor valami, valaki, személyes- vagy közösségi életünk elromlik?

Az Úr jelzi szándékát Mózesnek, aki Mózes könyörög, közbenjár az övéiért! Ez a történet számomra- főleg az imádság vasárnapján- a közbenjáró imádságról adott tanítás! Beszélhetünk egymással, egymásról, de beszélhetünk az Úrral egymásért!

Mózes ezt mondja: Uram, válaszolj, miért haragszol?! Fékezd meg haragodat, szánd meg népedet, ne hozz rá bajt! – Hát nem látta, mi volt az oka a haragnak? Vagy ha még nem jutott el hozzá a nép hűtlenségének hangja, nem értette meg az Úr igéjét? Dehogynem! Mégis alázatosan kéri, ismételje meg neki! Nem áll felette a népnek, nem emelkedik feléjük- pedig az Úr azt mondja őket elpusztítom, téged nagy néppé teszlek. Örülhetne ennek a kiválasztásnak, ennek a megtiszteltetésnek! De ő nem így áll a kérdéshez! Nem látja magát  kivételezett helyzetben. Egy közülük. Lelki gondozói, testvéri hozzáállás ez! Csak az tud a másikért imádkozni, aki beleérez annak a helyzetébe, aki empatikus, akinek fáj a másik baja, vagy szánja őt! Ha csak panaszkodunk a másik gyengéi miatt, ha bosszankodunk emberi hiányai miatt, vagy haragszunk rá, az nem vezet sehova. De ha látom, hogy ő ebben a helyzetben segítségre szoruló, Istenre szoruló- akárcsak én- akkor máris tudok érte imádkozni, közbenjárni a változásért!

Emlékezz Uram irgalmadra!- Először úgy tűnik, hogy ez a történet felnagyítja az ember imádságának szerepét. Mintha egy embernek kellene felnyitni az Úr szemét és őt jóságára, eddigi mentő, ígéreteket adó szeretetére és vezetésére emlékeztetni. Mintha ezen az emberen, Mózesen múlna egyedül a nép jövője. Úgy tűnik, ha ő nem szól, nem cselekeszik érdekükben senki. Sőt, Istent is neki kell eltérítenie haragjától. Ez előtt évszázadokkal volt egy másik történet, amikor Ábrahám könyörög a bűnös városokért! - Nem hiszem, hogy Isten könyörtelen és ha mi képtelenek vagyunk egymásért síkra szállni, akkor fékezhetetlen haragjával kellene szembesülnünk. Nem hiszem, hogy nekünk lenne a dolgunk Őt az Ő irgalmasságára emlékeztetni. Hadd merjem azt hinni, hogy Isten arra kíváncsi, készek vagyunk- e mi magunk egymásért könyörögni, mi emlékezünk- e ígéreteire ezekben a kiélezett helyzetekben is, és látjuk- e Őt ilyenkor is irgalmas, szerető Atyaként!

Hogyan alakul ki a közbenjáró imádság? Mielőtt elkezdenénk kimondani mindazt, amit szeretnénk, ha a másik életében tenne az Úr, először bátorságot kell nyernünk. Először adjunk hálát azért, amit már az Úr tetteiként láttunk megvalósulni a magunk, a közösségünk életében! Majd emlékeztessük magunkat az Úr ígéreteire. Minden más fényben fog feltűnni. Hiszen nem aznap kezdünk el másokért könyörögni. Ha mégis így lenne, hogy első közbenjáró- másért megfogalmazott- imánkat mondjuk, akkor is adjunk hálát minden jóért, amit már láttunk, éreztünk, megtapasztalhattunk. Sokkal merészebben és őszintébben kérünk majd, hiszen emlékezünk arra, hogy cselekedett már eddig is Isten értünk. 

S ha már merészség, van itt elég. Úgy száll vitába Mózes az Úrral, hogy érvelése már- már tiszteletlenség. Akárcsak a zsoltáros,  aki ezt mondja: Mit használ neked a vérem, ha leszállok a sírgödörbe? Hálát ad-e neked, aki porrá lett, hirdeti-e hűségedet? ( Zsoltár 30,10) Mintha ezt mondaná Mózes: Ugyan már, miért fektettél vonna ennyi erőt, energiát, ígértet népünkbe, ha a végén kinevetnek bennünket és téged is megvetnek... Emlékezz, mit tettél értünk! Ne vesszen el szeretetteljes cselekedeted velünk együtt! Hiszen mi a te dicsőségedre alkotott teremtményeid vagyunk, a te megváltottaid. Ha ennyit invesztáltál, tarts is meg! Ne vesszen kárba rajtunk Megválónk drága vére...  A rossz gyermek a szülő csődje is... Te ezt nem akarhatod! A közbenjáró ima a kétségbeesés miatt akár még pimasz, túlzó is lehet. És az Úr nem kéri ki magának. Látja ezt a gyötrődő, minden logikáját bevető érvelő, imádkozó embert. Látja az elveszett, nyakas népet. Megszánja őket. 

Jézus főpapi imádsága. Egy másik közbenjáró imádság is előttem van. János 17. fejezetében találjuk meg. Az Úr Jézus szavai ezek, értünk imádkozta. Olyan bátorító, erőt adó, hogy maga Isten  Fia esedezik értünk az Atya jobbján, s a Lélek, kimondhatatlan fohászokkal ( Róma 8, 26.34.) Bár biztató és a megerősítő, ha tudjunk, van, aki értünk könyörög, de az, hogy maga  az Úr viszi ügyünket az Atya elé, mindent felülmúl. 

A mezőberényi német származásúakat 1946. május 7-én vonatra ültették, és kitelepítették.

Mondhatnánk úgy, elűzték hazájukból. Igen, ez németül a "Vertreibung der Deutschen"

Ma emlékeztünk meg erről a szomorú eseményről. Itt olvasható szubjektív emlékbeszédem.

Tisztelt Emlékezők!

Hadd szabadjon személyes jellegű emlékekkel kezdenem beszédemet! Fontosnak tartom megosztani Önökkel ezeket a régi képeket gyermekkoromból és gimnazista éveimből, s azt követő mezőberényi lelkészi szolgálatom elejéről.

Gyermekként találkoztam először azzal a ténnyel, hogy vannak olyan rokonaink, akik a határainkon túl, Pozsonyban élnek.  Egy- egy képeslap és a nagyszülők beszélgetései utaltak arra, számon kell tartanunk azokat, akik nincsenek itt közöttünk, s bizony hiányoznak a családból. Talán 6-7 éves lehettem akkor. Aztán a nagybátyám feleségül vett egy Mayer családnevű lányt, így rajtuk keresztül hallottunk arról, hogyan tartják a kapcsolatot a Németországban élőkkel. Olykor mi is kaptunk olyan különlegességeket, amit itt Magyarországon nem lehetett még megvásárolni. Akkor úgy gondoltam, hogy akik a határainkon túlra kerültek, biztosan kivételezett helyzetben vannak.

Tizenévesen, a gimnáziumi évek során elmélyült a német nyelv iránti érdeklődés, szeretet. Akkoriban egy új világ tárult fel számomra anyanyelvi tanáraink segítségével. Aztán megint eltelt jó néhány év, s a Westfáliában lakó testvérgyülekezeti tagok egészen közelivé hozták a németség életét, valamint nagyban árnyalták az addigi képet a jellemvonásaikról. Ez csak fokozódott a bajor egyetemi évek alatt, amikor sleswig és frank fiatalok lettek a barátaim…

Már 31 éves voltam, amikor aztán azt is megtudhattam, milyenek a magyarországi németek, a mezőberényi svábok. Megannyi történet tárult fel előttem a nőegyleti asszonyok visszaemlékezéseiből. Addig sosem hallottam arról, amiről ők számoltak be. Volt olyan kedves testvér, aki úgy tartotta helyesnek, hogy mindent elmond azokról az évekről, hogy első kézből kaphassak információkat életük viszontagságairól. Egy teljes délutánt szánt rám. Hálás vagyok nekik, hálás azért, mert beavattak életük fájdalmas helyzeteibe. Mindeközben arról is bizonyságot tettek, hogy hittel, Istenbe vetett reménységgel élték meg napjaikat.

Isten, haza, család- embervoltunk alappillérei. Hét évtizeddel ezelőtt sok akkori mezőberényi német gyökerekkel rendelkező fiatalnak, családnak kizárólag Isten maradt meg egyetlen menedéknek, támasznak, biztos pontnak. S ők hitükkel közelben- távolban ma is hozzá tartoznak. Példát és útmutatást adva nekünk, hogy Istenhez fordulni minden korban és minden helyzetben életmentő lehetőségünk.

Bizony ma már többen nincsenek közöttünk, és idős koruk miatt, vagy betegségük okán már nem tudnak, nem képesek velünk emlékezni. Az itt álló legidősebb testvérek 69 évvel ezelőtt nagyon fiatal felnőttek voltak, közelebb a tizenéves korhoz. A gyermekek közül a legtöbben új hazára találtak. S az akkori negyvenesek- mint most én- már régóta elmentek e világból, nem beszélve az idősebbekről...  

Ma úgy állok itt az emlékező percekben, hogy ezt a személyességet kérem és kívánom mindenkinek. Ha tehetjük, még keressük azokat, akik átélték a történelem viszontagságos, méltatlan időszakát. Addig érdeklődjünk, amíg hiteles forrásból értesülhetünk az akkori eseményekről. Ha csak egy valaki is ismerősként áll előttünk, akire ez a nap utal, máris másként fogjuk értékelni összegyülekezésünket, a koszorúzás pillanatait. Ha pedig már nem találunk élő könyvre, akkor olvassunk, tájékozódjunk, maradjon eleven az emlékezet!

Végül pedig hiszem, hogy minden évben, amikor megállunk itt, ezelőtt a különös, két fél hazából álló emlékmű talapzatánál, mindenkiben megmarad az aznapi hangulat, néhány kép, egy- egy beszélgetés, foszlányok az emlékbeszédből. S majdan évtizedek múltán a közöttünk élő legkisebbek is ezekre hagyatkozva tarthatják meg saját emlékünnepüket. Meddig vajon? Reméljük, hogy sokáig, s ha ez valaha elmaradna, erre is igaz lehet Jézus szava:  ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.

Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért. (Mt 20,28)

Szeretjük a  hosszú hétvégéket. Egy nappal több jut, amit szabadon használhatunk fel. Nekem különösen is öröm egy pénteki, vagy hétfői nappal meghosszabbított hétvége, hiszen a lelkészi szolgálatban a vasárnap munkanap. A családunk számára sem úgy tervezhetők a hétvégéink, mint mások esetében, hiszen a felkészülés és az istentiszteletek elvonnak a családi kötelékből. Ez nekünk természetes, de ritkán adatik ezek helyett a pihenőnapok helyett más lehetőség, amit közösen tudnánk kihasználni. Így a hosszú hétvége mindig ajándék.

De mint tudvalévő, ilyenkor nem elsősorban a pihenésen jár a gyakorló háziasszony esze. Az elmaradt vasalás, porszívózás,iratok rendezése vagy egyéb adminisztráció is feladatként köszönt bennünket, s a gyermekek szobájában is találunk elegendő tennivalót. Feladat helyett feladat? Pihenés helyett újra munka?

Gyermekeink ebben az egyszerű helyzetben is képesek rosszallásuknak hangot adni. Igazuk van. Hiszen most mást várnak. Kinek van igaza? A semmittevésre szavazóknak, vagy a folyton ügyködőknek?

És most bizony nem mondom azt, hogy Jézus nyomán csakis a tevékeny életforma az egyetlen elfogadható, valamint a jó keresztény a pihenőnapon sem lógatja a lábát, hiszen a Mester is munkálkodik szüntelen... Mert a szolgálat itt nem a nyüzsgés, vagy a folyamatos aktivitás, robotolás értelmében áll előttünk. A szolgálat a másokért élés, a másikért való önátadás, áldozatvállalás szava. Egy olyan fogalom, ami által egyértelmű, hogy nem azt teszem, ami az én fejemből pattant ki, az én ösztönöm az én vágyam, az én jól felfogott érdekem. Azt teszem, ami a megbízatásom, ( amit Urunk bíz ránk!) akár amit más kér, amit a másik szeretne. Elfordulás az önző létformától, odafordulás a másik ember felé.

A házimunka, vasalás, de még a szorító papírmunka is várhat. Ha a gyermekünk javára tehetünk a pihenőnapunkon, tegyük meg, örömöt szerezve a közös játékkal, fagyizással, sporttal egy kedvenc mese megnézésével. Saját kényelmünk és komfortunk együtt alakítható, mindenki tegye meg a magáét, utána együtt is szórakozhatunk. De igaz ez arra is, hogy így könnyebb szívvel megyünk kirándulni, hagyjuk magunk mögött a teendőket. Mert nem csak az a szolgálat, amit elsőre annak látunk. Az is ha, meghallgatok valakit, ha csendben sétálok mellette, ha kész vagyok a saját elgondolásaimat, terveimet háttérbe szorítani.

Az Emberfia elhagyta egét, hogy velünk legyen, értünk éljen, minket szeressen, értünk üresítette meg magát. Bárcsak jobban értenénk, mit jelent a szolgálat! Tanuljuk Őt, kövessük Őt!

Tamás és két másik apostol áll a feltámadott Jézus mellett. Tamás közel hajol, mutatóujja mélyen behatol Jézus bőre alá. Bár a másik kettő is igencsak tudni akarja, mi történik...  Nem tudom eldönteni, Jézus visszafogja- e Tamás ügybuzgóságát, lefogva  a kezét, vagy pedig ő maga irányítja a mozdulatot. Tekintete inkább az előzőre utal. Caravaggio 1600-ban készült festménye a János evangéliumában olvasható történet képi megjelenítése. 

"Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Ikernek hívtak, nem volt velük, amikor megjelent Jézus.A többi tanítvány így szólt hozzá: Láttuk az Urat. Ő azonban ezt mondta nekik: Ha nem látom a kezén a szegek helyét, és nem érintem meg ujjammal a szegek helyét, és nem teszem a kezemet az oldalára, nem hiszem.Nyolc nap múlva ismét benn voltak a tanítványai, és Tamás is velük. Bár az ajtók zárva voltak, bement Jézus, megállt középen, és ezt mondta: Békesség nektek!Azután így szólt Tamáshoz: Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő!Tamás pedig így felelt: Én Uram és én Istenem!Jézus így szólt hozzá: Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak, és hisznek." Jn 20, 24-29

Évek óta szeretném, ha  a közöny világából, az egykedvűségből kilépnének kortársaink és esélyt adnának újra Jézus követőinek, a keresztyéneknek. Esélyt arra, hogy nyíltan - megmosolygás nélkül- szólhassanak, s láttathassanak valamit a Feltámadottból. Ugyanakkor esélyt adni önmaguknak is, mert az elutasítás és érdektelenség csak a önmagunk körüli forgásra elég. 

Bárcsak ma is kíváncsiak lennének azok, akik hitetlenkednek! Bárcsak ez az erős akarás, a meggyőződni vágyás is ott élne a hitetlenkedő szívekben! Az előzetes, részletes tájékozódás- mint a döntés alapja- sokakból hiányzik. Persze, aki teljesnek érzi az életét- öntelt-  vagy csupán azzal a rengeteg kéretlen információval nem tud megbirkózni, ami naponta ráömlik, aligha indul el önszántából egy olyan úton, amin  aztán - mégiscsak- meggyőzni akarják. Hiszen valljuk be, a missziói parancs nyomán nem céltalanul kívánunk Jézusra mutatni, hanem azzal a reménységgel tesszük ezt, hogy akinek Jézus megjelenik, és testközelbe, életközelbe kerül vele, annak az életében változás indul el.  Nem erőszakos térítés ez, hanem a szívünk vágya: bárcsak Jézus meg tudná újítani, meg tudná tölteni az ő életüket is határtalan szeretetével!

A minap hallgattam egy rádióműsort, melyben arról volt szó, hogy Hollandiában a politikai korrektség jegyében nincs keresztyén hitoktatás, de muszlim igen. A véleménynyilvánító jelezte: jobb lenne, ha ez az európai ország figyelmet fordítana arra, hogy vagy minden vallást ismertessenek meg a fiatalokkal, vagy egyet sem- de ez így nincs jól. Megint tudnám bőségesen folytatni, hiszen elég egy- egy női magazint kézbe venni. Ha hitről van szó, akkor csak egy pici szelet adatik az evangéliumnak, Jézusnak, de nagy hasábok és  állandó oldalak minden héten a horoszkópnak... Jó lenne a teljesség kedvéért a bibliai idézet, egy bátorító ige is!

A kötelező hit - és erkölcstan oktatás bevezetése ezért is fontos mérföldkő nálunk. Nem lehet személyes döntést hozni a lelkiek tekintetében, ha nincsenek ismereteink! Vajon hogyan is gondolhatnánk, hogy az a kevés, vagy a semmi elegendő ahhoz, hogy teljes képünk legyen a transzcendens világról és Isten- ember kapcsolatáról, egyházakról, helyi közösségekről? Honnan is lenne elegendő tudásunk egymás tetteinek megítéléséhez a megbízható normák ismerete nélkül?

Tamás látni akarta Jézust, sőt tapintani. A hitetlenkedők könnyen belehelyezkednek az ismert szituációba- s maguk is mondják: " hiszem, ha látom!" Jézus pedig azokat mondja boldognak, akik készek a szívükkel, a lelkükkel látni. 

Bárcsak elég tájékozottak lennénk a lelki valóság világában, hogy tudjuk: sokkal erőteljesebb így- nem a szemünkkel- érzékelni! Bárcsak lenne több bátorság, szembenézni akarás Jézussal, a szavaival, a követőivel. Kellő önismeretre és Isten ismeretre szert téve mondhatnánk: " tájékozódtunk, megfontoltuk, képesek vagyunk dönteni."  De ehhez- bármilyen furcsa helyzet is- , még az információs társadalom, vagy a globális falu világában is sok idő kell. Több mint 19 kattintás, amivel a tőlünk legtávolabbi ismeretig eljuthatunk...  Van hát miért imádkozni, és úgy  tűnik feladatunk is lesz még elég hosszú időn át.S már akkor boldogok lehetünk, ha találkozunk a kíváncsisággal!

Ez a címe annak az igaz történetet feldolgozó filmnek, amit szívből ajánlok mindenkinek. A waodani indián törzs az Amazonas őserdejében éli életét. 60 évvel ezelőtt azonban veszélyeztetett népcsoport voltak. Hitük szerint az erőszak, a gyilkolás jó és fontos része az életnek. Fennmaradásuk zálogát és emberi erejük forrását tekintették a gyilkolásban. Ugyanakkor az örök életbe is vágytak: úgy fejezték ki ezt, hogy át lehet ugorni a nagy boát, s aki ezt teszi, annak része a múlhatatlan élet. 1956. januárjában azonban a hozzájuk egy aprócska repülőn érkezett misszionáriusokat is megölték. Megrendítő, hogy a Jézusról szóló örömhírt és az Ő feltétlen szeretetét pontosan azok vitték el hozzájuk, akiknek a leginkább fájt szeretteik elveszítése. A mártír misszionáriusok családtagjai, feleségeik a waodanik elé élték az irgalmas, megbocsátó szeretetet.  A cím többet mond annál, milyen hegyes volt az indiánok fegyvere. Azt üzeni: vége lett a dárda korszakának, Jézus újjáteremtette ezeket az erőszakban, kegyetlenségben élő embereket is a maga határtalan kegyeméből.

Vegyünk hát példát! Minden nap lehet így élni, ahogyan a misszionáriusok, a szeretteik, gyermekeik éltek. Teljes ráhagyatkozásban az Úrra. Teljes szeretettel, félelemmentesen és mély önátadásban. Ha valakit betölt az Úr Lelke, képes lehet erre is- az Ő segítségével. Ha készek vagyunk élni is, amit hiszünk, akkor egyszer vége lehet nálunk is az erőszak, az Isten nélküliség korszakának. Ha az örömhír emberei, ha Krisztus népe bátorságot nyer Urából, csodák, életújulások történnek. Bizony nem kell félni odaadni azt, amit nem tarthatunk meg...

Névmásokat tanultunk Leventével. Ismét közösen ámultunk azon, milyen csodálatos a magyar nyelv. Nehéz, ha nyelvtan dolgozat előtt állunk- bár a kisfiunkat nem láttam még emiatt bosszankodni.

Pár évvel ezelőtt megkérdezte tőlem, hogyan lehet az, hogy valaki nem tudja jól az anyanyelvét. Nem egyszerű egy ilyen kérdésre röviden és jól válaszolni, De az anyanyelvet is gyakorolni, szeretni kell ahhoz, hogy engedelmes kifejező eszközünkké váljon. Nem elég a " konyhanyelvet" beszélni, szükséges az archaikus kifejezések, a  régi magyar szófordulatok ismerete is. S ha választékosabbak szeretnénk lenni, s emellett alapvető igényünk a nyelvhelyesség, sokat kell olvasni, s írni. Ez utóbbi - főként a kézírás- annyira kezd háttérbe szorulni, hogy bizony sok sírnivaló írásképpel találkozom. 

Tehát tanuljuk a magyar nyelvet, németet, angolt. Jelzem, hogy hat nyelvet tanultam- sajnos nem mindet tudom... Azt viszont tudom, miként kell hatékonyan nyelvet tanulni, és hogy a nyelv iránti kíváncsiság nélkül aligha van előrehaladás. 

A téma kapcsán jutott eszembe az a szép kiejtési verseny, amire még egyetemista koromban jelentkeztem. Sajnos nem lettem Kazinczy-díjas, de a megmérettetés nagyon tanulságos volt, akárcsak az arra való felkészülések is retorika tanárom segítségével. 

Ma hálát adok szép anyanyelvünkért és így gondolok nagyszüleinkre, szüleinkre, akiknek a szavajárása is fennmaradt a családokban, s akik által ezt a kincset mi is birtokolhatjuk. Hálás vagyok gyermekeinkért, a vicces első szavakért!

- Jut eszembe: tegnap egy ismerős kislánya videofelvételét nézve, semmit sem értettünk az énekéből, mire Bogika: " Mutasd Anya, én értek babául!"

Hálás vagyok az e heti beszélgetésekért, a bizalomért, amit kaptam, a bensőséges kommunikációért, az őszinte szavakért, mindenkiért, akivel összeköt bennünket a gondolatok és szavak hídja... Igen hálás vagyok a beszéd ajándékáért, szép magyar nyelvért, de a szeretet nyelvéért is, ami szavak nélkül is  eléri célját.

A nevezett versenyre az alábbi szöveg részleteivel készültem. Talán 20 éves voltam... 

Kodály Zoltán: Vessünk gátat kiejtésünk romlásának (részletek)

„…aki nyitott füllel jár a magyar életben, tudja, mennyire megromlott a magyar kiejtés… Az írott nyelv védelmében nagy sikerrel hadakozik…a nyelvművelő mozgalom…Van azonban a nyelvnek betűvel le nem írható, csak füllel hallható része. Kétségtelen, hogy tökéletes magyarsággal megírt szöveget minden ízében magyartalanul is fel lehet olvasni.

 Semmi sem jellemző annyira egy nyelvre, mint sajátos hangzása. Olyan ez, mint a virág illata, a bor zamata, a zománc, az opál tüze. Megismerni róla a nyelvet már messziről, mikor a szót még nem is értjük. Minden nyelvnek megvan a maga hangszíne, tempója, ritmusa, dallama, egyszóval zenéje. A magyarét egyre többen fújják hamisan.

…a leírt betűnek minden nyelvben más a hangértéke…egyre sűrűbben hallani a magyar beszédben egy-egy betűnek más nyelvből kölcsönvett hangértékét. De nemcsak egyes hangot veszünk át, hanem más nyelvek ritmusa, hangsúlya és dallamvonala is kezd beszivárogni….idegen nyelv zenei elemei keverednek a magyarba. Mintha borba sört kevernének, vagy málnaszörpöt…

Ilyen különösen városi középosztályunk beszéde, a félig asszimiláltaké, akik két anyanyelv között lebegve, fölváltva beszélnek két nyelven, többnyire mind a kettőn rosszul. De megromlik ebben a környezetben olyanok beszéde is, akiknek születése, anyanyelve magyar, kivált, ha sokat olvasnak és beszélnek idegen nyelveken. S végül ilyen azok beszéde, akik előbb más nyelven vagy nyelveken tanulnak beszélni s csak később tanulják a magyart. Általában minél feljebb hágunk a társadalmi létrán, annál magyartalanabb kiejtésre találunk, tisztelet a kivételnek….Normális fejlődésű nemzetekben a legelőkelőbb és legműveltebb körök beszéde a legszebb. Azt utánozza mindenki, a társadalmi kapillaritás tüneménye nem rontja a kiejtést. Nálunk fájdalom, nem így van: a nemzet eleje idegen nyelvtudás kedvéért elhanyagolja anyanyelvét, magyar kiejtése megrontja az őt utánzó, feltörekvő rétegekét is….

Megvan a törekvés, hogy az anyagi és szellemi kultúra minden ágában helytálljunk. Éppen csak a nyelv sorsa volna közömbös?...Vagy talán csakugyan kirakatkultúrát művelünk? Az idegenforgalom kedvéért?

…látnunk kell, hogy még soha a világtörténetben nem volt akkora szerepe az élő szónak, államférfiak és általuk a népek érvényesülésében, mint ma...

Próbáljunk egy Berzsenyi-ódát raccsolva vagy az időmérték svábos ellágyításával végigmondani. Mintha Beethoven zenéje harsonák helyett farsangi papírtrombitán szólna. Ha nyelvünk harangszavát repedt fazékká engedjük zülleni, ne csodálkozzunk, ha senki sem hallgat ránk, és elmerülünk a népek tengerében.

Mit tegyünk hát?

…Ha idegen nyelvről van szó, természetesnek vesszük, hogy fogyatékos kiejtés csak féltudás. Mért nem természetes ez a magyarnál is? …Az idegen nyelvekről nem mondhatunk le. Sőt…De használjuk fel idegen nyelvtudásunka tarra, hogy vele magyar nyelvtudásunk nyerjen, ne veszítsen. Az idegen nyelvvel párhuzamosan tanuljuk újra a magyart. Vegyük számba minden zenei eltérését s mennél jobban elsajátítjuk az idegen nyelv kiejtését, annál tudatosabbá tehetjük a magyart…

Két vagy több eltérő hangrendszerű nyelv tudása oly feszült figyelmet, folytonos éberséget kíván, hogy nem csoda, ha sokan feláldozzák a magyar kiejtésüket az idegen kedvéért. Ezek azonban egy tál lencséért odaadják apai örökségüket. Az idegen nyelv végső finomságait…úgysem tanulhatjuk meg soha. De mért is akarnánk  mi is úgy kattogni és ropogtatni, mint a porosz, fulladozni, mint az angol, fennen kántálni, mint a francia, vagy szédítően peregni, mint az olasz? …a művelt külföldi… bizonyosan megvet bennünket, ha megtudja, hogy a magunk nyelvének hangzásbeli épségét, eleven erejét dobtuk el, hogy az idegent jobban beszéljük…

…még született magyar is,...ha nem csiszolja, berozsdásodik. Legjobb módja ennek a jóbeszédű falusi néppel való érintkezés. Ez különben is nagyon ráférne a városlakóinkra. Mert a sokat emlegetett magyar szolidaritás, lelki egység nem jöhet létre, míg egyik réteg a másikat nem is ismeri…

…kell, hogy ezt a nyelvet minden másnál jobban szeresse. Hogy inkább szégyelje a magyar, mint az angol kiejtése hibáit. Minden kimondott szóban a nemzetért való testi kiállást is kell éreznie. Odáig kell jutnia, hogy nyelvtani hibát, idegenszerűséget, minden rosszul kiejtett szót árulásnak érezzen. Mintha rést ütne vele a magyar gyepűn. Új magyar felelősségérzet kell ehhez, a nemzeti öntudatnak eddig szokatlan felfokozása. Nem zászlós-frázisos hazafiság, hanem az ezernyi kötelesség megdöbbentő meglátása és szótlan vállalása. Külföldön újabban sokat emlegeti a szellemi honvédelmet. Vajjon nem kell-e nekünk is a magyar szellemiség védelmére gondolnunk, mikor annyi erős idegen befolyás fenyegeti elsöpréssel?

Felemás beszéd felemás lélek jele. Hozzuk rendbe előbb a beszéd, a kiejtés lelki alapját…

A magyarságot ma senkinek sem teszik készen a bölcsőjébe.

 ( A zene mindenkié / Zeneműkiadó 58-62.o./ -  Rádióelőadás 1938. szeptember 18-án)

Ezt a rövid feliratot egy horgász magazin egyik cikkében olvastam. A szerző egy olyan horgászatról számolt be, amelynek során pár óra leforgása alatt kapitális pontyokat fogtak- 30 kg-nál nagyobbakat. Amikor a harmadikat szákolhatták, úgy gondolták a " szerencse" szót száműzni kell a szótárukból. Mindaz, amit aznap elértek, nem a véletlen műve, hanem annak köszönhető, hogy változtattak az etetésen, az addig megszokott módszereiken. A kitartó munka és az új metódusok alkalmazása meghozta a sikert, sőt nagyobb eredményekre vezetett, mint azt előre várták volna. Hamar megerősödtek abban, amit egyébként addig is tudtak, hogy nem a véletlenen múlik sikerük.

Szerencse. Ha erre a szóra rákeresünk a google- ban, rögtön a Szerencsejáték Rt oldalát hozza elő. Ki lenne közülünk azonban az a balga, aki arra alapozza az életét, hogy vesz egy lottót, vagy kaparós sorsjegyet? Ugye képtelenség lenne? Nem hihetünk ilyen formán sem a véletlenben.

Kérdezhetnénk, ha valaki imádkozik, az hasonló ahhoz, aki a szerencsére bízza magát? Semmiképpen sem! Mert míg az egyik valóban arra tekint, mit hoz a sorsolás, addig a másik Istenre, a mennyei Atyára bízza magát. Nem az ismeretlen sorsszerűségnek van kitéve, hanem ismerősére, az Úrra hagyatkozik.

Kis hittanosaimmal beszélgettünk a kabalaállatokról, majd pedig az ismert ószövetségi történetről, az aranyborjúról, s az Istenbe vetett hitről. Az aranyborjú története pontosan erről szól: az izraeli nép az Úr helyett az arany szobrot imádta, az előtt borult le. Már nem az Urat keresték imáikkal. 

Megkérdeztem tőlük: vajon mi az oka annak, hogy egy sportoló érmet visz haza? A sporttáskába rejtett plüssállat segített, vagy az a sok munka eredményezte ezt, amit az edzések során produkált? Mindenki tudta, nem a kabala volt erős, hanem a sportoló volt kitartó. Egy másik példát is mondtunk. Ha az egyik osztálytársuk mindig jó jegyeket kap, az sem annak köszönhető, hogy a  pici kabalaállatka- cica, kutyus - ott volt a tolltartójában, hanem annak, hogy figyelmes, szorgalmas.  De itt nem érhetett véget a tanítás, hiszen ha itt maradtunk volna, akkor csak a gyermekek teljesítményére és képességeire utaltunk volna. Azt is meg kellett mondani, mi értelme imádkozni, Istenre bízni magunkat. Hiszen nem hívő kortársaink közül is sokan magukban bíznak, és a saját eredményeikre büszkék, úgy gondolják, csak magukra számíthatnak, minden rajtuk múlik.

Imádkozz és dolgozz! Ahhoz, hogy dolgozzam, tanuljak erőre van szükségem. Benső erőre, céltudatosságra,kitartásra. De ez hamar megfogyatkozik. Elkedvtelenít a sok tennivaló, frusztrál a másik gyorsasága, nem tudjuk " összeszedni" magunkat. Azért imádkozunk, hogy az Úr álljon mellénk, adjon benső erőt, adja meg Lelke erejét, hogy be tudjuk tölteni hivatásunkat, jól tudjuk végezni feladatainkat, ne keseredjünk el, ha valami éppen nem sikerült. Azért imádkozunk, hogy helyt tudjunk állni, de azért is,  hogy legyen lehetőségünk új napot kezdeni, s az újban megújult erővel előrébb jutni. Isten ajándéka az élet és az új nap is, az, hogy levegőt veszünk és élünk. Ezért a hálaadó imádság légköréből indulhat minden napunk, munkánk, tanulásunk, tervünk.

Az Úr szívesen ad kincseiből, pazarlóan bánik jóságával, szeretetével. Ezért fontos Hozzá fordulnunk minden nap. Szerencse- száműzve a szótárból. Imádkozz és dolgozz és figyelj, hogyan nyered el Isten áldását!

Az előző nyáron a nyitott templom éjszakáján egy imaösvényre hívtuk azokat, akik szerettek volna a megszokottól eltérő módon együtt lenni velünk a közösségünkben. Felemelő volt  látni, mit jelent megpendíteni a léleknek a csendre és bensőségességre érzékeny húrjait. 

Három imádságot választottam a mai napra. Ha valaki ezeket néhány nyugodt percében végigolvasta, útmutatást kapott és bepillantást nyert az imádságos élet kifejezésmódjának sokféleségébe. Hiszem, hogy bármi elhangozhat egy imában, a lényeg az elmélyülésen van. Azon a teljes ráhangolódáson, aminek az imádkozó embert jellemeznie kell. 

Nem kívánok felelőtlenül belekapkodni dogmatikai vagy gyakorlati teológiai témákba.S ha bármit mondhatnék is, csak ismételném Hallesby vagy Ordass püspököt. Ugyanakkor a legújabb időszak szerzői is pl. Yancey - is újra ugyanazt mondják el, más háttérben, más nyelvezettel, de mégis ugyanazt. Az imádkozó egy úton indul el- a bizalom útján Isten felé, megtanul várni, figyelni, hinni. Eközben bármi is történik, megajándékozottá válik, elemelkedik abból a perspektívából, ami meghatározza a valóját, és ha zaklatottam is, de belesimul Isten szeretetébe. 

Nincs olyan nap, amikor maradéktalanul elégedett lehetnék az aznap elvégzett teendőkkel. Mindig van valaki, aki még a nap végén eszembe jut. Fel kellett volna hívni, el kellett volna jutni hozzá... Mindig van sok olyan ügy, amit nem lehet egy nap alatt teljességre juttatni, sőt bizonyos bennünket érintő események kimenetele nem is függ attól, amit mi aznap tettünk, mondtunk.Hogyan lehet mégis békességgel befejezni egy napot? Úgy, hogy a szívünket kitárjuk és ráhagyatkozunk Urunkra, aki " nagyobb a mi szívünknél, és mindent tud." 1 Jn 3,20 Azzal a hittel, hogy látta igyekezetünket, és látja a belé vetett reménységet is. Úgy zárhatom le a napomat, hogy miközben igyekszem hálát adni, bocsánatért is könyörgök mindenért, amit elrontottam, elmulasztottam. S hittel adom át pihenésemet, könyörögve azért is, amit én nem tudtam elérni, megtenni, azokért is, akik bár rám vártak, de Őáltala többet és jobbat kaptak, kaphatnak. 

Ma azzal a jézusi ígérettel indultunk: "Mert aki kér, mind kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik." Mt 7,8 A jól ismert ige második felét kaptuk. Nem csak bátorítást az imádkozásra, hanem biztosítékot a meghallgattatásra. Ennél erőteljesebb motiváció nem kell! Az, akinek bármire van hatalma, mellém áll és szavát adja arra, hogy komolyan vesz engem, a kéréseimet. Bárcsak tudnék mindig ebbe kapaszkodni!

Ma ha álomra hajtom a fejemet, ezt is megkérdezhetem magamtól: mertem- e merészen kérni? Láthattam -e ma valamit az ígéretből?

Dicsérő és kérő ima az Úr Jézushoz...

Dicsértessél, Jézus Krisztus, az élő Isten Fia!

Te vagy a világ megváltója, a 
mi Urunk és Üdvözítőnk.
Jöjj, Uram Jézus Krisztus, könyörülj rajtunk!
Te hoztad el hozzánk az örömhírt;
Te tanítottál bennünket szeretetre;
Ott ülsz most az Atya jobbján;
Onnan jössz majd ítélni élőket és holtakat;
Te töltesz meg minket lelkeddel, és újjáalakítod a 
világot;
Engem is látsz -
Engem is szeretsz -
Értünk vérrel verejtékeztél;
Megígérted kéréseink meghallgatását;
Te küldted el nekünk a Szentlelket;
Üdvözítőnk! Újítsd meg szívünket!
Erősíts meg bennünket a kísértésben!

(Beszélgetés a Mesterrel)

Invokáció Teremtő Atyánkhoz! ( Ima városmisszió elején- katolikus imádság)

Itt állunk aktívak és passzívak a missziós hét elején várva a csodát, hogy hét végére
minden tétova fül megnyíljon hangodra,
minden tétova láb meginduljon hozzád,
minden tétova szem megbizonyosodjék szeretetedről,
minden tétova hang kezdje el a zsoltárok dúdolását,
minden tekintet megfürödjön arcod örömében,
minden közönyös szív megdobbanjon felismerésedtől,
minden értelem megcsillanjon a teremtésen való elcsodálkozástól,
minden kereső meglelje a kincset,
minden kinyújtott kéz összekapaszkodjon,
minden induló barátság szárba szökkenjen,
minden irántad való sóvárgás beteljesüljön,
minden ember megigazuljon,
minden gyarlóság elenyésszen,
minden gondolat nálad időzzön,
minden tespedtségből magunkhoz térjünk,
minden rosszra való hajlandóságunk véget érjen,
minden tehetségünk téged szolgáljon,
minden energiánk országodat építse,
minden szépségünk észre vétessen,
minden jóságunk megmutatkozzék,
minden változatosságunk téged hirdessen,
minden játékunkban beléd feledkezzünk,
minden programunk átalakítson,
minden átalakulásunk hozzád közelítsen,
minden technikával téged szolgáljunk,
minden teremtményedet áldd meg a rád találás örömével!
Minden földek Téged dicsérjenek!

Uram, tégy engem békéd 
eszközévé, hogy szeressek 
ott,a hol gyűlölnek, 

Hogy megbocsássak ott, 
ahol megbántanak, 
Hogy összekössek, 
ahol széthúzás van, 

Hogy reménységet keltsek, 
ahol kétségbeesés kínoz, 
Hogy fényt gyújtsak, 
ahol sötétség uralkodik, 

Hogy örömöt hozzak oda, 
ahol gond tanyázik. 
Ó, Uram, segíts meg, 
hogy törekedjem, 

Nem arra, 
hogy megvígasztaljanak, 
Hanem, hogy én 
megvígasztaljak, 

Nem arra, 
hogy szeressenek, 
Hanem arra, 
hogy szeressek. 

Mert aki így ad, 
az kapni fog,
Aki elveszíti magát, 
az talál, 

Aki megbocsát, 
annak megbocsátanak, 

Aki meghal, 
az fölébred 
az örök életre 

Assisi Szent Ferenc

Ma Bogika ismét talált egy csigát. Nagyon szereti őket. Ellenállhatatlan vágyat érez arra, hogy minden állattal kapcsolatba lépjen. Meg kell szólítani, simogatni, szelídíteni őket. Ma a karján " sétáltatta" a csigát, majd pedig egy komolyabb mosószeres mosakodás következett. Ugyanakkor  kislányunk meggyőzött bennünket arról is, hogy a bőrének is jót tett a "csiga nyála", hiszen a gyógyszerészek is ezt mondják a reklámokban... Meg kellett tapintani a különbséget- ott ahol sétált a csiga, sokkal selymesebb volt a bőre. Mondhattam volna, hogy ez az utókezelés, az erős dörzsölés hatása, de nem akartam túl okos lenni, túl felnőtt. Aranyos volt a lelkesedése, és tiszta az öröme. Egyesek számára ez a nyálkás puhatestű egyáltalán nem kedves, Bogika azonban minden kis teremtményben meglátja  a szépet.

Bálint György fotójának címe: Szem- Szent Gellért Sziklatemplom kőkeresztje a Gellért hegyen. A kép halszem objektívvel készült a körben egyformán kb. 1 méter magas kerítés alól fotózva. 

Miért illesztettem ide? Mindjárt kiderül. 

A héten az emmausi tanítványok történetét tanítottam több korcsoportnak is, a bibliaórán is erről beszélgettünk. Csak az első néhány mondatot idézem:

" Tanítványai közül ketten aznap egy faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvanfutamnyira volt, és amelynek Emmaus a neve,és beszélgettek egymással mindarról, ami történt.Miközben egymással beszélgettek és vitáztak, maga Jézus is melléjük szegődött, és együtt ment velük. Látásukat azonban mintha valami akadályozta volna, hogy ne ismerjék fel őt." Lk 24, 13-16

Mi akadályozta meg a tanítványokat abban, hogy felismerjék Jézust? Sokadjára olvasom és magyarázom ezt a történetet, sőt Lukács is sejtet csupán. " Látásukat mintha valami akadályozta volna." Nos akadályozta, vagy sem? Miért tettek úgy, mint azok, akik ténylegesen látásképtelenek? Szomorúak voltak, túlságosan lefoglalta őket az, hogy egymással vitatkoztak, nem is érdekelte őket a melléjük szegődött idegen?

Ez a történet túlmutat az első húsvét különös találkozásán. Súlyosan kérdez: Mi akadályoz bennünket abban, hogy az életutunkon mellettünk lépkedő Jézus Krisztust felismerjük? Túlságosan is a földre vetjük a tekintetünket? Csak az e világira nézünk? Materiális az életszemléletünk? Avagy túlzottan el vagyunk foglalva azzal, hogy egymással hadakozunk, vitázunk? Emberi kapcsolataink ügyleteink olyan sokat kivesznek, hogy nem marad más számára figyelem?

Miért hiányzik az a perspektíva, ami feltárul a gyermekek szemében? Mi kell ahhoz, hogy  Jézus keresztjét így fölénk magasodva lássuk, láttassuk?

Janet Brooks- Gerloff: Az emmausi út című festménye ez. Az egyik tanítvány- talán éppen ő a Kleopás nevű- úgy sétál a láthatatlan Jézus mellett, hogy közben a vállára helyezi  a kezét... Nem is kell látni, de elég érezni, hallani Őt, sőt szinte lehet tapintani is az Ő jelenlétét, ahogyan nem is olyan régen valaki így jellemezte azt, mit jelent neki imádkozni. 

Mi akadályozza a látásunkat? A hitetlen és kemény szív, a saját magunk hajthatatlansága. Aztán egyszer csak mégis történik valami, mert Jézus mégiscsak feltárja előttünk az Írásokat, megmutatja magát... Boldogok, akik nem látnak és hisznek. Jn 20, 29

Az Úr ítéletet tart a népek fölött. (Zsolt 7,9a)

Egy a törvényadó és az ítélőbíró, aki megmenthet és elveszthet. De ki vagy te, hogy ítélkezel felebarátod felett? (Jak 4,12)

Különös aktualitása avagy olvasata van ennek a mai igének. Az utóbbi napokban egy olyan helyzet elé álltunk, ami több volt, mint közvélemény kutatás vagy a szimpátia index meghatározása. 

Köztudott, hogy Mezőberényben 2011 szeptembere óta működik evangélikus óvoda, 2012 szeptembere óta pedig evangélikus gimnázium. Sok éves tervünk- már az óvoda fenntartóváltása előtti- hogy a keresztyén nevelést az általános iskolában is folytathassuk.

Mindig elmondom, mennyire kötelező érvényűnek, milyen erős gyülekezeti " programnak" tartom Orlay oltárképét templomunkban, mely az ismert ige, a gyermekek evangéliuma gyönyörű, festői megjelenítése. Igen, 1854-től mindez idáig a gyülekezet minden generációjának szembesülnie kellett ezzel a jézusi szóval, felszólítással: "Engedjétek hozzám a kisdedeket és ne tiltsátok el tőlem, mert ilyeneké az Isten országa." Mk 10,14

Nos, a héten egy olyan véleményezési eljárás lépései történnek meg, amelyben bizonyos testületek ki kell alakítsák véleményüket arról, ha református, vagy ha evangélikus fenntartásba kerül a mostani iskolaépület, intézményi székhely. Zárójelben: s persze ezzel együtt központi kérdés egy más jellegű oktatási intézmény létrejötte a mostani alternatívájaként.

Örömmel vettük azt a hírt, hogy szülők és gyermekek szívesen vennék, ha két hídpillért- óvodát és gimnáziumot- egy evangélikus iskola kötné össze. Köszönet azoknak, akik kifejezték irántunk bizalmukat.

S hogy jön ide a mai ige? Úgy, hogy ezt a helyzetet én magam úgy éltem meg, hogy ilyen fórumon egyházunkról s benne a mi szolgálatunkról is sokan elgondolkodtak. Jó, ha kapunk visszajelzést, de ez most egy olyan közegben és olyan körülmény között valósult meg, amit másként kell megítélni, mint egyháztagjaink szavát. S persze azt is látni kell, kik azok, akiket még nem győzött meg a helyi egyházak társadalmi szerepvállalása, a komoly fáradozás szociális téren illetve a helyi oktatás- nevelésünk létjogosultsága és szép eredményei. Az ő véleményük, ítéletük is komolyan végiggondolandó.

Van mit tenni, van miért imádkozni. A körülöttünk élő hívőkért és elutasítókért egyaránt. Az Úr felé úton levőkért, és a hosszú idő óta szolgálókért. A szavak és vélemények olykor ítéletbe csapnak át. Nem helyes, ha olyasmit mondunk, ami a másik feletti pálcatörésnek mutatkozik. Azért is imádkozni kell, hogy akarjuk egymást megérteni, elfogadni, akkor is, ha nem tudunk egyet érteni. Tisztelni kell a másikat, és látni törekvéseit. Ahogyan Luther írja: mindent javára magyarázni. S mivel még nagyon messze vagyunk ettől a lelkülettől, attól, hogy ez a jézusi szeretet legyen a mérték, dolgunk, küldetésünk ezért is imádkozni és így szívből szolgálni.  

Éjféltájban Pál és Szilász imádkozott, és énekkel magasztalta az Istent, a foglyok pedig hallgatták õket. (ApCsel 16,25)

Két férfi Filippiben ül a börtönben. Nem gonosztevők, rablók, adócsalók, nem is erőszakos cselekmények elkövetői. Annyi a bűnük, hogy Jézus követői és ezt nagyon komolyan gondolják. Filippiben több napon át hirdették az igét. Az egyik alkalommal azonban egy jövendőmondó lányból kiűzték ezt a furcsa, gonosz lelket. A lány gazdái jelentős pénztől estek el, hiszen eddig ez a képessége sokat hozott nekik a konyhára. S ha mindezt ezek a " felforgatók" tönkre teszik, hova lesz a haszon?  

Tipikusnak mondanám ezt a történetet a két világ ellentétéről. Amíg nem ütköznek az érdekek, addig minden rendben, szólás- és véleményszabadság van- mondhatnánk ezeket a jogi fogalmakat használva. Amikor azonban a Krisztus követői szóvá teszi a bűnt, az igével, Isten rendjével nem illeszkedőt, kezdődik a baj. Amikor őszintén és egyenesen kezd beszélni arról, minek kell eltűnnie az életünkből, mi az, ami káros, akkor éri az intolerancia vádja. Azt mondták ebben a történetben a filippiben élők:  "ezek az emberek felforgatják a városunkat."  Ezért fogták el őket, ezért büntették meg őket, ezért zárták őket börtönbe. Krisztus tanúit börtönbe lehet vetni, meg lehet próbálni elhallgattatni, de ha ezek elhallhatnak, a kövek fognak kiáltani... Az alábbi cikkben az is olvastuk, hogy le lehet mészárolni Krisztus tanúit, úgy, hogy aztán pár nap múlva már ne is legyen hír... 

Ez a két ember pedig még a börtönben is énekel, magasztalja Istent. Semmi sem választhat el bennünket Isten szeretetétől, ami megjelent a Jézus Krisztusban.

Tegnap kezdtem írni ezt a bejegyzést, aztán korán reggel abbamaradt, mert az iskolánkkal kapcsolatban tárgyaltunk egész nap. Olyanokkal, akiknek véleményformáló szava lehet. Ma reggel ültem le ismét, hogy ezt a gondolatmenetet befejezzem. A másik ige ez volt: Halljátok, királyok, figyeljetek, fejedelmek! Én most az Úrnak éneket mondok, zsoltárt zengek az Úrnak, Izráel Istenének.Bír 5,3 

Egy világi emberek előtt zajló beszélgetésben is el kell mondani, Kinek, és Kiért végezzük szolgálatunkat. Istent magasztaljuk, az Ő elhívatásában állunk. Feladataink nem öncélúak, semmiképpen sem a saját dicsőségünkért vannak. Az Urat magasztalja kemény, szorgalmas munkánk, gyermekek és idősek között végzett evangélium hirdetésünk. Az Övéi vagyunk és az Övéi között állunk helyt. S ha ezt kifejezhetjük és továbbadhatjuk, akkor hiszem, hogy Urunk örömére tettünk. 

Itt ez a kép és rajra egy zsebre dugott kezű ember. Felhős ég, mozdulatlan táj. Elmereng, a távolba néz, mintha egy kicsit a fejét is lehajtaná. 

A végtelenség szimbólumai mutatkoznak meg a fotón, az ég és a tenger. A felirat pedig megerősíti bennünk: igen, a végtelennel van dolgunk, magával Istennel. 

Az embert, aki kimenekül bajai miatt ide, a tengerpartra, halk morajlás veszi körül. Lassan mozgó felhők a feje felett és ki tudja milyen zaklatottság, vagy tétovaság a lelkében. 

Isten pedig készen áll, hogy segítsen, csak kérni kell.

Sokan kérdezik, miért nem segít? Miért nem lépett már eddig is közbe? Ez az Ő titka és az Ő szeretete egyszerre. nem töri ránk az ajtót, nem kényszerít megtérésre, nem erőszakolja ránk az örök életet. Kész, hogy megsegítsen, de vár. S ha már olyan ügyetlenek lennénk ebben a helyzetben, vagy annyira bénultak, akkor hív és bátorít.

Az egyik mai napi igénk a reménységről szól.  Ez a reménység lelkünknek biztos és erős horgonya. (Zsid 6,19)

Azt közvetíti felénk, hogy bármi is történjék, hatalmas Istenünk kezében lehet a sorsunk. Jézus azt mondta nekünk, hogy a tanítvány nem nagyobb a mesterénél. Ha valami neki osztályrészül jutott, így nekünk is részünk lesz abban ( pl. szenvedés), de ő velünk van minden napon a világ végezetéig. 

A másik ige pedig nem csak a reménység szava, hanem az Úr Jézus cselekvésére emlékeztető ige:

Te perelted, Uram, peremet, és megváltottad életemet. (JSir 3,58) Azért lehet tele a szívünk ma is reménységgel, mert olyan Istenünk van, aki nem csak vár, mellénk áll, de cselekszik is értünk. Megváltja életünket a bűntől, a gonosztól, a kárhozattól. Ő kész, hogy megsegítsen, s a legnagyobbat már megtette. Hogyne bízhatnánk ma is rá magunkat?

Hónapok óta nem írtam ide a blogra. Van oka, van is magyarázat elég... de most ne erre fókuszáljunk.

Nagyra tartom a beszélgetést, a személyes találkozást, valószínű azért is, mert rögtön van reakció mindarra, ami elhangzott.Most mégis újra felülkerekedett bennem a vágy, hogy írjak.

Pár évvel ezelőtt, amikor elindítottam ezt a közlési formát, az egyik egyháztagunk nagy örömmel jelzett vissza. Ritkán mozdult ki otthonából. Azt mondta, sokszor kalandozik el ide, és olyan jó, hogy ezeket az írásokat olvasva benne is gondolatok születnek, megerősítést kap. Kár, hogy ő már nincs közöttünk ebben a világban. Őrá is emlékezem most, amikor hónapok után újra folytatom a bejegyzések publikálását. Remélem, hogy tudok majd olyat nyújtani, amiért érdemes lesz ide kattintani.

A minap hallgattam egy interjút egy újságíróval. Azt mondta, mindig van miről írni. A téma az utcán hever... Igen, aki lát, nem csak néz, az rögtön tud is reflektálni arra, amivel találkozott. Nem mindegy persze, miként. Könnyű rosszallóan írni- általában ebből van több. Nagy komoran és bosszúsággal elmondhatjuk mi lett szennyezett, mit tettek tönkre, milyen felháborító módon viselkedett, nyilvánult meg, vagy nézett ki valaki... ( Most itt én is önmérsékletet kell tanúsítsak. Jobb, ha nem térek ki az elítélendő látványosságokra. Majd úgyis beszámolnak erről a híradók.)

Lehet azonban úgy is nézni, hogy bár látjuk a bajokat, mégsem csak azzal foglalkozunk, hanem készek vagyunk keresni a kiutat és azt is,  észrevesszük, ami hálára késztet.  "Minden szép, amire szeretettel nézünk." Ez a mondat hűtőmágnes bölcsesség, nem is igaz maradéktalanul. Olykor ugyanis szánó szeretettel nézünk arra, ami nem szép. Másrészt nem kell mindig mindent szóvá tenni, ami számunkra elfogadhatatlan. Pál apostol szeretethimnuszának verse gyakran jut eszembe: "a szeretet nem rója fel a rosszat."  A szeretet nem leli kedvét abban, ha a rossz dolgokról beszélhet. Kész azonban szeretetből tenni, szolgálni, a másikért, a teremtett világért. 

Mennyi minden jutott eszembe hirtelen... Pedig a tavaszról akartam írni. A gyönyörű halvány rózsaszínben pompázó magnóliafák és lila fürtikék tanúságtételéről, és a piros fejű tengelicről, ami itt röpköd az udvarunkban. A tavasz csodálatos hírnökei színükkel és formáikkal ámulatba ejtenek, és és mindig látom mögöttük Teremtő Istenünket, akinek határtalan szeretete létre hívta őket. 

Ma a hittanóráinkon és az áhítaton a feltámadás volt a téma- Ezékiel 37  és Jn 20 alapján. Fontosnak tartottam viszont, hogy a diákok az örömhírt ma egészen tapinthatón, érezhetően, igen, szinte bőrükön is tapasztalják. A napsugarak ragyogásában, a megélt közösségben, abban a környezetben, ahol a Krisztus feltámadását magasztaló énekek illő hátteret kaptak. Fény, szépség, öröm, ragyogás, az egyházi udvar, gyülekezeti házunk hívogatása, tartalmas énekek, evangélium...

Nagy békesség volt a szívemben. Itt a tavasz, az élet utat tör. Nem arra figyelek, ami körbevesz, vagy a fejem felett tornyosul, ami esetleg aggasztana...  Itt van a feltámadt Krisztus, aki valóságos jelenlétével, szelíd, békességet adó jelenlétével nekem is békességet ad, megörvendeztet és elküld, hogy legyek a követe ma is. 

Mindenki várakozva néz rád, és te idejében adsz nekik eledelt.

Kinyitod kezedet és megelégítesz minden élőlényt kegyelmesen. Zsoltár 145, 15-16

Hálaadással nézni és venni!

Az aratási hálaadó istentisztelet előtt szorgos kezek gondoskodtak arról, hogy ne csak az oltáron, de már a bejárat mellett is termények és gyümölcsök legyenek elhelyezve. Ezzel szerettük volna jelezni, mi mindenért tartozunk köszönettel mennyei Atyánknak. Ámulattal vettük kézbe a gyönyörű piros almát és a nagy cső kukoricát, a kerek tököt és a ringó kalászokat. Nem természetes, hogy mindez megadatott számunkra!Akik gazdaként, tartják fenn magukat el tudnák mondani, hogy ennyi permetet szőlő még aligha kapott és mégsem azt sikerült szüretelni, amit a befektetett munka révén elvártunk volna. A földeken a mezei pockok pusztítottak. Mégis lett mit learatni, mégis lesz bor! Nem természetes módon, hanem Isten jósága okán. Áldott az Isten, aki megáldotta a munkát! Éppen ezért nem szabad, hogy elmaradjon az aratási hálaadás, akkor sem, ha a zöldségestől vagy a szupermarketekből kerül az asztalunkra az élelem. Hiszen ha nem is közvetlenül a mi kertünkben terem meg egyik- vagy másik, mi mégis hálaadással tekintünk ezekre a javakra, amikben Istenünk nagyvonalú szeretetének jeleit tapasztalhatjuk meg.

Ezt azonban nem mindig sikerül észrevenni. Egyesek nagyon válogatósak, s gyanakodva néznek mindenre. Bizony úgy is lehet nézni, hogy nem Isten ajándékának, hanem valami ártalmas dolognak látják az egyik vagy másik teremtményt, mert nem tudnak hálaadással fordulni afelé, amit Isten ad.

A napokban hallottam egy új táplálkozási zavarról, betegségről, ez az ortorexia nervosa. Azt jelenti, hogy valaki nem tud szigorú étkezési szabályain lazítani, és az egészséges életmód egy idő után megbetegíti. Ma mindenkit arra hívunk, hogy tekintsen körbe a teremtetett világban és lássa meg a szépet, a jót, ami körülvesz bennünket. Eközben azért bűnbánattal valljuk meg, hogy hamarabb megakad a szemünk azon, amit kritizálni kell. Könnyebb észlelni a kis eltérést is, amit aztán panaszolni tudunk. Mégis arra hívunk mindenkit, hogy lássuk meg, milyen jó dolgunk lehet ezen a földön, és adjunk hálát közösen! Hiszen minden dolog hasznos és semmi sem elvetendő, ha hálaadással élünk vele!

 Istenre és embertársaink szükségleteire nézni

Mindenki várakozva néz rád, és te idejében adsz nekik eledelt. Ez a zsoltárvers hitvallás Istenünk gondoskodásáról. Arról beszél, hogy miközben szétnézünk a világban, rájövünk, hogy felfelé is kell tekinteni! Az ember az Úrtól várhatja csak, hogy idejében megkapja eledelét, mert bizony ránk nem lehet várni! Sajnos nem tudunk idejében és megfelelően segíteni embertársainkon! Ezen a területen nagyon sok elmaradásunk van még! Kb. százezer gyermek alultáplált hazánkban is. A világon minden 5. másodpercben éhen hal egy gyermek, naponta 17 ezer, évente 6 millió. Nagy az igyekezet és vitathatatlan a jóindulat e téren. Intézmények, szervezetek próbálnak helyesen közbelépni. Maradéktalanul azonban nem tudunk embertársainkon segíteni. Sokan bizony utolsó esélyként, szalmaszálként menekülnek Istenhez, benne bíznak. Pedig ott sorakozik a tavalyelőtti befőtt is a kamránk polcán, sőt három évvel ezelőtti lekvárból is van jó néhány üvegnyi. De szólhatnánk a tele szekrény ruháról, vagy a fel nem használt gyógyszerekről is. Annyi mindenre jut pénz és energia, annyi a tartalék, de ránk aligha lehet várni, hogy idejében adjunk. Adomány gyűjtések során nehéz szívvel válunk meg még a feleslegünktől is.

Ezért valóban mindenki Őrá, az Úrra néz, mert hiába ész, erő, akarat, Istennél van csak igazi biztosíték a segítségre, hogy idejében megadja mindazt, amire szükség van. Bűnbánattal valljuk meg: mi a szükséghelyzetek ismeretében is másra nézünk, nem egymásra, nem Istenre, hanem valami más csábító vonja el figyelmünket. Valaki azon panaszkodik, hogy nem jutott el műkörmöshöz, nem tudta megvenni a megfelelő márkájú cipőt, vagy bosszankodik, mert nagyobb az átfutási idő a státusszimbólumot jelentő autó megszerzéséhez. Miközben a világon százmilliók élete tengődés egyik napról a másikra, mi kenyeret dobunk a szemétbe és halmozzuk javainkat. Miközben a divat diktál és az alapján hozzuk ítéletünket a másikról, amit rajta látunk, addig a világ másik részén ásványvizes műanyagpalackból készítenek lábbelit maguknak. Milyen biztató és reményt adó lehet a szükséget szenvedők számára ez az ige: te idejében megadod eledelüket!

Felfelé nézni!

Sokféleképpen nézhetünk. Hálaadással, gyanakvóan, kritikusan és elégedetten. A tekintetünk elárulja, milyen érzések uralnak bennünket. Különös, amikor az ember feszülten figyel. Ez általában akkor van így, amikor valamire nagyon kíváncsiak vagyunk, vagy koncentrálnunk kell. Mi, akik jólétben és biztonságban vagyunk,  akarunk-e, tudunk- e még várakozva nézni? Felfelé tekinteni, Istenre az Úrra figyelni? Tudunk- e kényelmes életünkben mi is őrá nézni? Belátjuk- e, hogy nincs más utunk? A parasztember életét ez a várakozva nézés határozza meg. Ugye nem is gondolnánk? Hiszen ha arról van szó, milyen a földművesek élete, azt mindenki tudja, hogy sem az sok pihenésből áll. Pedig nem csak kemény munka és kitartás kell a gazdák számára, hanem képesség a várakozásra és a figyelemre is. Hiszen ügyelni kell a jó talaj-előkészítésre, a helyes veteményezésre, a kártevőkre és mindenféle időjárási viszontagságra. Egyszerre szorgalom és türelem az életük, hiszen van, amit nem lehet kimunkálni: a növekedés az Isten csodája. Évekkel ezelőtt hallottam egy parasztbácsitól: az a parasztember, akinek Istene nincsen, semmije sincsen. Milyen különös ellentétben áll ez azzal a másik közhelyes kijelentéssel, hogy értelmetlen imádkozni, megköszönni Istennek az ételt, hiszen azt a két kezem munkájával teremtettem meg! - Az a parasztember, akinek Istene nincsen, semmije sincsen. Az őseim békés megyei parasztemberek voltak. Ők is ezt vallották. Lett volna mire hivatkozniuk vasárnap, hogy a tanya túl messze van a templomtól, ezért nem indulnak el, inkább otthon olvassák a Bibliát. Ráfoghatták volna a sok állatra is, hogy nem mehetnek, hiszen vigyázni kell az állományra. Ők mégis felvették a szép ruhát, a férfiak átvetették a vállukon a kifényesített csizmát és elmentek az istentiszteletre, hogy hálát adjanak és erőt, áldást kérjenek. Mert jól tudták, ha nincs áldás, felesleges minden igyekezet. Nem szabad tehát elfeledni, hogy felfelé kell figyelni! Mert bizony nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, ami Isten szájából származik. Igen! Kenyérre és kegyelemre egyaránt szükségünk van! Mert az életünknek csak egyik szelete az, ami a testünkkel kapcsolatos. Lelki teremtmények vagyunk, és a lelki hiányokról, szegénységről is szólni kell. Aki lelkileg éhezik, az még nyomorultabb, mint aki testileg szenved szükséget. Mennyi szívből hiányzik a hit, a remény és a valódi szeretet! Hány embertársunk éli kilátástalanul, fásultan, mogorván az életét! Mennyien vannak körülöttünk, akik depressziósok, szenvedélybetegek, mert a lelkük éhezik, szomjazik az igazságra, s nem találtak még rá! Gyászolók, akiket sokkolt szerettük halála és nem tudják hittel fogadni az örök élet ígértét. Elkeserítő, mennyien nem látják meg a kiutat a reménytelen élethelyzeteikből. Istenünk azonban nem csak a bajban támasz, hanem bűneinkben is menedék. Mert ha értjük vagy sem, ha érezzük, vagy sem, leginkább mégis arra van szükségünk, hogy valaki kegyelemes legyen velünk, életünk mélységeiben és bűneink ellenére is szeretetéről biztosítson. Nem csak segítő, áldó Istenre vágyunk, hanem  kegyelmes Istenre is!

Kinyitod kezedet és megelégítesz minden embert. Ez az ige arra vonatkozik, hogy Isten kész adni a javaiból és szinte magunk előtt látjuk, ahogyan átnyújtja nekünk mindazt, amire szükségünk van..  Valószínűleg nem csak a testi, de lelki gondviselés is eszébe juthatott a zsidó népnek ezen ige hallatán. Észrevehette Isten kegyelmét, hiszen az Úr erős kézzel és kinyújtott karral szabadította meg őket, Egyiptomból, a szolgaság helyzetéből. Mi pedig ugyancsak láthatjuk Krisztus Urunk kinyújtott karját, ahogyan a Golgotán, a kereszten széttárja, ugyanakkor hívogatón kinyújtja felénk...

A reformáció hónapjában a Biblia áll a központban, a hirdetett és hallható igéért adunk hálát. Nem csak kenyérrel élünk, hanem kegyelemből, az igéből is! És az ige Krisztus Urunk maga! Lelki éhségünk általa csillapodhat, lelki szükségünk az Ő segítségével kerül megelégítésre. Benne találhatjuk meg mindazt, ami legmélyebb végyunk és amiért hálát adhatunk: a bűnök bocsánatát, a halált legyőző szeretetet, és az örök élet ígéretét! 

János 20, 19-29

Szeretett testvérek! Ez az ige nagyon sokrétű. Csak néhány pontját szeretnénk megvizsgálni.

( Linkeinknél ott a Biblia. Mielőtt elkezdenéd ezt olvasni, keress rá az evangéliumi szakaszra!)

Megjelenik

Az első az, hogy Jézus feltámadása után megjelenik az övéinek, és esélyt ad annak is, aki az első alkalommal nem volt ott a többiekkel. Nagyon sokatmondó indítás ez. Bemutatja számunkra Jézus munkamódszerét, szeretetét. Már ez a jelenet elmondja, hogyan keres minket Jézus.  Bár azt olvassuk a tanítványokról, hogy elszéledtek, mindnyájan elfutottak nagypénteken, Jézus mégis hozzájuk jön vissza. Nem mond le róluk, nem mond le rólunk. Gondoljuk csak meg, hogy mekkora vargabetűk után is vissza lehet térni a gyülekezet közösségébe. Még régebben lázadó, istentagadó emberek is képesek újra beülni a templompadba. Azok, akik életük bizonyos évtizedeiben hátat fordítottak Jézusnak ma imádkozó, Bibliát olvasó emberek. Nem csak az igény, vagy a vágy okán van ez, nem mert olykor új szelek fújnak, vagy az élet és életesemények megtörik a büszke vagy addig Isten nélkül boldogulni akaró embert. Hanem mert Jézus megjelenik. Tagadhatatlanul, valóságosan odaáll mellénk és megmutatja önmagát. Nem pontosan úgy, ahogyan a tanítványok esetében tette, de lényegileg ugyanúgy: csodásan, valószínűtlenül, de igazán. Vannak pontok, amikor ki kell mondanunk, Jézussal találkoztam. Ilyen véletlen nincs. Ő jön közénk ma is, ő jelenik meg nekünk ma is. Ezekről az utakról szól a mai igeszakasz.

Békesség útján

Jézus úgy mutatja meg magát, hogy békességet hirdet a zaklatott, békétlen embernek. A békesség ellentéte a konfliktus ember és ember között, háborúság népek, nemzetek között. Belső diszharmónia, zaklatottság, félelem az ember szívében. Békétlenség uralkodik nagyban- a makro környezetben, mikrovilágunkban és legbelül a lélek terén. Tagadhatatlan, hogy így van, mert ha nem így lenne, Jézus másként köszöntene ránk. De Ő ismer minket. Mindazt ismeri, ami körülvesz és ami elural minket. Tudja, mi lakik bennünk és ezért hirdeti a békességet. Erre van szükségünk. A békesség azonban nem valami testi állapot, valami tudatállapot, lelkiállapot csupán, amit mozgással, meditációval, vagy bármilyen tréninggel el tudunk érni. A békesség az ő ajándéka, a Lélek gyümölcse, Őtőle jön. Nem úgy adom, ahogyan a világ adja, mondja…

Mit gondolunk egy névtelen levélről? Azt, hogy az a szemétkosárba való. Aki feladta nem egyenes. Vádol valakit, gyanúsítgat, ködösít, inkognitóban akar maradni, ugyanakkor nem eléggé jellemes, hogy vállalja véleményét. Tegnap két magyar híresség előadásaiba pillantottam bele a világhálón. Ma már mindent felvesznek, mindenféle program elérhető. Az ő életről szóló monológjaik is. Különös érzés fogott el, miközben figyeltem, hallgattam őket. A békesség megtalálásától szólt mindkettő. S bár az egyik arról számolt be, hogy a nagymama egy különleges asszony volt. Ragyogó, szeretetteljes, megnyugtató egyéniség. Nem volt polihisztor, de kívülről tudta a bibliát. Úgy tűnt, közel áll ez a művész Istenhez. Úgy összegezhetném, hogy hallgatósága azzal az információval tért haza, hogy a békesség elérhető, meditáció, önkiüresítés által. De hogy ki vagy mi a forrása a békességnek, nem tudtam meg. Jelenlétről volt szó, míg a másik interjúban a fényről. Csupa szubjektív, élményszerű dologról, amit aligha lehet szavakkal jól megragadni. Mintha egy feladó nélküli levél tartalma lett volna a téma. Mintha úgy beszéltek volna egy fontos ügyről, hogy jelentéktelenné vált, ki is annak a megfogalmazója, küldője. Számomra mindez súlytalanná, és filozofikussá tette a békességkeresést. Mert a békességre szükség van, de ki annak a forrása? Honnan ered? Megkapható? Kiérdemelhető? Kérhető? Mindenki számára a csend gyakorlása során megtapasztalható? Csak ügyesnek kell lenni? Vagy gyakorlottnak bizonyos technikákban?

A békesség a bűnbocsánattól függ

Jézus azt mondja: békesség nektek. Ő adja. Azt is elmondja: vegyetek Szentlelket és rögtön a bűnök bocsánatára tereli a szót! A békesség a Szentlélek által érkezik, Jézus adja. Mondhatnánk, ennek a levélnek szép és jó a tartalma és tudjuk is, ki küldi ezt a levelet. Nem hangulati elemként, vagy bennünk szerteáradó csendként kapjuk. A békesség ugyanis szorosan összefügg a bűnökkel való leszámolással. Ahol megtartjuk a bűnöket, nincs békesség. Rendezni kell végre dolgainkat Istennel és egymással! A bűnbocsánat a hívő élet alapja! S ahol az ember bocsánatból él, ott megbocsátás támad. Be kell látni, hogy ez még nagyobb szükségletünk, mint a béke magunkban és körülöttünk. A kettő azonban együtt jár. Nincs béke, ha ott tornyosulnak a bűnök. Ha meg van terhelve a lelkiismeretünk magunk miatt, vagy mástól kapott sérelmeink fájnak, akkor nincs békesség. Le kell számolni a bűnökkel! Jézus ezért adta az életét, hogy lássuk Istenünk a végletekig elmegy a megbocsátó szeretetében. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen. Az ő sebei által gyógyultatok meg! Ez az áldozat bizonyítja, nekünk nem csak elfogadni szükséges, Isten békejobbját, a megbocsátás ajándékát. Isten Krisztus által megbékéltette magát a világgal. Ugyanakkor nekünk egymás felé is gyakorolni is kell magunkat ebben. Jézus mondja, ahogyan engem küldött az Atya, én is úgy küldelek benneteket. Küld a megbocsátást gyakorló szeretet útjára. Valami hasonlóról olvashatunk Gyökössy Endrénél, ennek olyan megnyilvánulásáról, ami példa lehet száunkra. Az alábbi történet "Recept" címmel olvasható.

 A magyar szöveg lentebb olvasható, énekelhető :)

In Christ Alone ( Keith Getty) ford: Kovács Viktor ev. lelkész

Csak Krisztusban van reményem. Ő erőm dalom, fényem.

Ő a sarokkő, szilárd alap. Erős vár, mely kitart.

Szerelme lángja égig ér, Békéje mélyebb a tengernél!

Vigasztalóm, mindenem, Itt vagyok jelenlétedben!

Csak Krisztusban, ki gyermek lett, Isten a földön megjelent.

Ő az igazság és ajándék, De gúnyolták és megverték.

Ő értünk halt a kereszten, Így élhetünk békességben!

Mert minden bűn Őt terhelte, Így vezetett az életre.

Testét sírba bele fektették A Világ Fényét megölték.

De harmadnap megvirradt Krisztus a sírból feltámadt.

Most már övé a győzelem, Megszabadult az életem.

Én az Övé, Ő az enyém Áldozatának érdemén.

Nincs bűntudat, nincs félelem: Krisztus ereje énbennem.

És bölcsőmtől a síromig Ővele eldőlt sorsom is.

És sem pokol, sem emberek A kezéből ki nem vehet!

Míg visszatér, vagy hazahív, Nagy diadalban részesít.

A 3. perc után kezdődik a mi áhítatunk!