Tízből hét. Egészen jó arány. Az első kettőn nem voltam ott, a középsőn pedig éppen egy pici kisfiúcska miatt nem jutottam el. Amit viszont el kell mondani, hogy jó szívvel ajánlom minden Istent kereső tizen- és huszonévesnek, aki szeretne kikapcsolódni, a kortársaival találkozni, s mideközben érzi, jó lenne lelkileg is feltöltődni, elmélyülni fontos témákban.

Tegnap este tértünk vissza a majd egyhetes soltvadkerti tartózkodést követően. Rendesen elfáradtunk, de nem csak azért, mert kevés volt az alvás, hiszen számtalan programot láthattunk, hallhattunk. Persze a napsütés és a víz egyébként is megteszi a hatását, de én nem a vízben lubickoltam, hanem fürdőztem egy nagyot abban az örömben, ami ezt a pár napot meghatározta számomra. Nagyon jó volt ott ülni az áhítatokon, amik magukkal ragadtak, közel röpítettek ismét Jézushoz. Minden szolgálattevő csoport a maga hangján szólt Róla, és mégis mindegyik egyfelé mutatott.

Ezt a mostani találkozót számomra a beszélgetések tették még különlegesebbé. Fiatalokkal, " első  bálozó" szélrózsásokkal, és régen látott ismerősökkel ültünk le egy padra, vagy éppen a sátor bejárata elé a fűre. Megosztottuk egymással azt a kevés szabad időnket is. Miközben együtt kortyolgattuk a kávét, aznapi élményeiket próbáltuk összegezni és igyekeztünk úgy mazsolázgatni a programfüzetből, hogy ha már le is kell maradni megannyi jó programról, mégse maradjunk le a szerintünk leginkább nekünk valóról. A kicsiket és a tiniket egyaránt buzdítottuk: " Ne csak fürdőzzetek, lássátok meg mennyi remek helyszín és lehetőség vár rátok!" Mi pedig tollal a kezünkben tanulmányoztuk végig a kínálatot, hogy óráról órára lássuk, honnan hova kell gyorsan eljutni. 

Az utolsó este egy addig ismeretlen fiatal foglalt helyet nálunk, aki saját " szárnyalós" dalát játszotta el nekünk gitáron. A KIE kávéházban mellénk telepedett a nyugdíjas püspök úr, a büfében pedig  nemlátó barátainkkal vacsoráztunk. Az egyik hajnalban két és fél óra alvás után ébresztettük a hajnalt, a következő éjjelen még kettő után is volt miről beszélni. Nagy ölelés erdélyi testvéreinknek,  hangos taps a harsonakvartetnek, őszinte szavak régen látott bartoknak. Közös játék a gyerektáborosokkal, közös szolgálat a gyülekezet ifjúságával... Ismét rácsodálkozhattunk arra, hogy bármennyire is sokszínű a szélrózsás közösség, különbözőségeinken felül tudunk emelkedni és van egység a Lélek által.

Engem a remek keresztyén künnyűzenei együtteseken túl leginkább a " Küldetés" sátor programjai vonzottak, aztán szépen oda is ragaszottak, majd pedig újtra- és újra visszatérésre késztettek... Csupa élet, csupa lendület töltötte be sátrukat, a közös ének nagy erővel hatott ránk. Mindig rengeteg érdeklődő  sereglett oda, hiszen a misszió nagyon izgalmas és örökké aktuális, hát még az, hogy olyanokkal találkozhatunk, akik ennek a témának nem elméleti szakemberei hanem gyakorlati képviselői. A Nairobi Girls gyönyörűen megszólaltatott énekes bizonyságtétele pedig olyan kuriózum, amire oda kellett figyelni. A szombat esti áhítat- kavalkád során is ide tértünk be. A kis fehér sátor helyett azonban a nagy étkezősátor adott otthont nekünk, kb. kétszázötven főnek. Az afrikai dobosok és a Boysless Voice csapata együtt dicsőítette Istent a fekete lányokkal, az igehirdető pedig tisztán mutatott rá Jézus Urunkra, aki elkészítette nekünk a leszállópályát az Ő országába. Egy apró mozdulat mindent összefoglal, amit itt élhettünk át. A magyar kamarakórus vezetője a nekik szóló taps közben mutatóujját az ég felé emelte. Jelezve, hogy a köszönet az Odafentvalót illeti. Igen, az egész találkozóért, és az eddigiekért is!

Ez az első rövid visszaemlékezésem az ottani napokra. De még lesz mit megosztanom...

Igehirdetés 2014.05.18-án, Cantate vasárnapján

Lukács 19, 37-40 alapján

37. Mikor pedig már közeledett az Olajfák hegyének lejtőjéhez, a tanítványok egész sokasága örvendezve, fennhangon dicsérni kezdte Istent, mindazokért a csodákért, amelyeket láttak,

38. és ezt kiáltották: Áldott a király, aki az Úr nevében jön! A mennyben békesség és dicsőség a magasságban!

39. A sokaságból néhány farizeus ezt mondta neki: Mester utasítsd rendre tanítványaidat!

40. De ő erre így válaszolt: „Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.”

Örvendezve, fennhangon áldotta Istent- a látott csodákért

Van-e szemünk a látásra? Olyan dolgok meglátására, amelyek Istenünk csodájának nevezhetők? Van-e képességünk arra, hogy a dolgoknak a felszíne helyett a mélyére tekintsünk, és abban meglássuk Istenünk cselekvését? Egy ember, egy közösség lelkiállapotáról leginkább az tanúskodik, ahogyan beszélni, sőt énekelni képes azokról az őt körülvevő eseményekről, helyzetekről. Lelki látásunkról, és hitbeli állapotunkról adunk akkor számot, amikor megszólalunk vagy Istent dicsőítjük. Egy hívő ember Istent dicsérő ember kell legyen. Minden élethelyzetben. Ahogyan minden imádságunk alaphangja a hálaadás kell legyen. A tanítványok nem csupán Jézus közelében élő, őt figyelő, szavait halló emberek. Hanem kiválasztottak. Arra hívattak el, hogy Mesterük tetteit jól elraktározzák a gondolataikban, szívük mélyére hatoljon tanítása és az ő hatalma hírnökeivé, az ő küldötteivé legyenek. Az görög apostol szó magyar jelentése ez: küldött. A hívő ember, Krisztus tanítványa ma is arról ismerhető fel, hogy hallgat Mesterére, figyeli az ő munkálkodását. Mi keresztyén közösség és őbenne bízó emberek arra hívattunk el, hogy lássunk, értsünk és dicsőítsük őt! Cantate vasárnapján kórusművek és zenés bizonyságtételek hangoznak el, hiszen feladatunk az, ha látjuk Urunk csodáit az életünkben, dicséretünknek minden áldásáért hangot adjunk. Vannak olyan hívő testvérek közöttünk is, akiknek nincsen gyakorlott vagy képzett énekhangja, de van Istent dicsérő lelke, ezért bátran és az Úrnak énekel. Van, aki ettől is távol áll, de képes arra, hogy az Úrról tegyen bizonyságot. de a hallgatás nem a tanítványok feladata.

Elhallgattatni? Kik akarnak másokat elhallgattatni?

A farizeusok szava: utasítsd rendre őket. Vajon mivel volt gondjuk? A dicséret módjával? A dicséret tartamával, vagy a dicsérendő személyével? Mindhárommal valószínűleg. A farizeus csődlátó. A farizeus bár látja Istent, látja a Szentírás betűjét nem érzékeli a Lélek munkáját, nem észleli Isten csodáját és nem képes Jézus Krisztusban Isten Fiát meglátni sem. Ezért bosszankodik. Az un. fundamentalisták mindig ezért veszélyesek, mert csak az orruk hegyéig látnak, mert csak ahzt tartják igaznak és helyesnek, amit ők képesek befogadni, értelmezni. A karizmatikusak a Lélek munkájára helyezik a hangsúlyt. Mindketten elvétik, ha kizárólagosságot követelnek. Mindkettő csak a saját igazát fújja. Jézus nem mondja, hogy igaza van a farizeusoknak, az ő törvényük szerint- nem kezd beszélgetni velük, mint máskor tette, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba. Itt elfogadja az áldás szavát! Az teremt hitet, ha valaki őt dicséri, őt áldja. én nem lennék hívő ember, ha az egyház, ahová először elhívtak nem éneklő egyház lett volna, nem lennék hívő ember, ha csendben ültek volna és nem tettek volna bizonyságot Jézus Krisztus hatalmáról. Nagy a tanítványok felelőssége! Dicsérni és áldani kel Jézus krisztust! Szívvel, szájjal, lélekkel, élettel!

A kövek fognak kiáltani…

Egyháztagjaink között is voltak kőfaragók. Pontos, precíz munkájuk volt a hitvallásuk. Isten tetszésére is lehet élni, de csak az egyiket tenni nem elég! Igen, hívő, templomos, hűséges egyháztagokra gondolok, akinek az a bizonysága, hogy a hétköznapi élet szeretetteljes helytállása a templomból indul.

Nem követ faragok, katedrálist építek… Lentről nem látják, de az, aki fent van az látja…

A kövek szétszórattak, a hatalmas templom, Heródes temploma, amit 46 évig építettek leromboltatott kr. u. 70-ben. Ma egy aranykupolás mecset áll a helyén. Ami a farizeusoknak fontos volt, a hely, a templom, a szentély, az megszűnt. Krisztus maga az Istennel való találkozás helyszíne! 3 nap alatt felépítem, mondja akkor, amikor a hitetlen és parázna nemzedékről szól.

A kövek kiáltanak. Üres templomok kiáltanak hívők után. Lepusztult templompadok és befalazott szószékek. Ha nincs tanítványi sereg, nincs dicséret, ének és bizonyság, nem kell templom sem. Ha ők nincsenek az a pár szétszórt kő kiált, felháborodottan, elkeseredetten.

Nem szabad megvárni, hogy az Úr majdcsak csodát tesz. Látni kell csodáit életünkben és dicsérni, áldani őt mindazért, amit rajtunk és bennünk végbevisz.

Nem tévedésből választottuk ma reggelre énekeskönyvünk 168- as énekét. Igen, karácsonyi ének, az angyali dicséret szavai ez! Ez visszhangzott, amikor Krisztus a szenvedés útjára tért. Visszhangozzon ma is, hogy Krisztus, Megváltónk személyes életünkben szülessen meg, formálja lelki látásunk, tegyen őt dicsérő emberekké és dicséretének szóló, őt magasztaló énekünk munkálja mások üdvösségét.

Minden élethelyzetnek megvan a maga előnye és hátránya, és mindenképpen van olyan része, ami tanulságossá teszi. Így van ez a mostani napjaimmal is. Egyre többet tudok csendben gondolkodni mindazon, ami a gyülekezetünkben, a közösségeinkben történik. Bogika betegsége és műtét utáni napjai egyszerre követelnek tőlem nagyobb törődést az ő irányában, de az is igaz, hogy ezek most csendesebb napok. Most nem rohanok, most nem sietek, nem intézkedem. Most itthon töltöm ezeket a napokat. Furcsa is, de jól eső ez a nyugalom. Bár igyekszem felolvasni és annyit figyelni a kislányunkra, amennyit ő igényel, kér, mégis most hátradőlök és kihasználom az alkalmat az összegzésre. Hiszen nem tudunk most nagyokat beszélgetni, sem énekelni. Akinek garatmandula műtétje volt, az nem szívesen nyitja ki a száját sem evésre, sem beszédre. Én pedig osztozom beszélgetőpartnerem csendjében. De nem kényszeredetten, hiszen jól esik, mert ugyebár a kutyát és a papot a hangáért tartják, ezért a nap - normális esetben- reggeltől estig sok beszéddel telik. ( Kivétel a lelki gondozói beszélgetések, amikor nagyon sokat hallgatok.)

Mindenkinek kell az ilyesfajta csend és béke, még ha nincs is a hátterében olyan nyomós ok, mint most a mienk. Olykor hajlamos vagyok azt gondolni, hogy tenni és igyekezni sokkal többet ér, mint elmélkedni és imádkozni. Baj, ha az egyik a másik rovására megy. Nálam inkább az van, hogy kezembe veszem az ügyeket, aztán a végén szemrehányón nézek körbe, ha nem tartják velem az iramot. Pedig kell, hogy bölcsen tervezzünk és észrevegyük, mekkora tempót szabad diktálni, nem szaladtunk-e nagyon előre, nem terheltük- e meg környezetünket a nagy sietséggel, és persze nem érzik- e hogy mindez túlzottan temperamentumos?

Erőt meríteni pedig szükséges. Főleg ha arra gondolok, hogy a lelkészt sokan felkeresik életük nehézségeivel. Hogyan lehetne adni, ha olyanok vagyunk, mint a kifacsart citrom, esetleg kiüresedett, elfáradt a bensőnk?

Kell a csend, és ilyenkor jobban érzem is a jótékony hatását és nem csak az eszemmel, de most szinte minden porcikámmal érzem, mennyire fontos. Jó átélni a közösségben, hogy egymásnak adhatunk, jó megtapasztalni, hogy egymás hite által erősödhetünk. Jó egy vasárnapi istentiszteleten a közös ének és hitvallás erőterébe kerülni. De a csend az más. S ha közben a csend megszólal, és a csendben Istenünk szava megszólít, az igazán sokat ad, életet és a lankadt élet frissülését. A napokban olyan bibliai könyveket olvastam, amik nem annyira közkedveltek mint Ézsaiás próféta vagy Lukács evangéliuma. Nehemiás könyve is nagyon tanulságos. Ha van egy csendes óra, akkor javaslom végigolvasni. Csak hátra kell dőlni hozzá...

Egy kocsmában többen üldögéltek és ittak. A hangulat emelkedett volt. Mindenféléről beszélgettek, végül az asszonyokra terelődött a szó, amiben egyik a másikat akarta felülmúlni. Csak az egyik férfi hallgatott. Ez feltűnt a többieknek.

- És te? - kérdezték. - Te semmit sem mondasz?
- Nem - válaszolta. - Én ebben nem vehetek részt. Nincs semmi okom panaszra a feleségem miatt. Nem szól egy rossz szót sem.
A többiek nevettek és így szóltak:
- Ilyen nincs.
- De igen! - védte most már a feleségét. - Biztos vagyok benne, hogyha éjfélkor azt mondanám neki, hogy keljen fel és főzzön nekem valamit, minden szó nélkül megtenné.
A többiek nevetése és heccelődése egyre hangosabb lett. Így kiáltoztak:
- Őrültség! nem fogsz minket átverni!
A férfi azonban kitartott állítása mellett és megkérdezte:
- Mibe fogadjunk?
Végül tényleg fogadtak. Rögtön meg akartak győződni róla, hogy barátjuk igazat mondott-e. Így hát az egész társaság fölkerekedett és útnak indult.

Az asszony már régen lefeküdt aludni, hiszen már éjfél is elmúlt, amikor a részeg csapat a házukhoz ért. Férje vezényelni kezdett:
- Asszony, kelj fel és főzz nekünk kávét! Nem látod, hogy vendégeket hoztam?
A vendégek azt gondolták, hogy most aztán jól összeszidja őket. Így szokták meg feleségüktől. De egyetlen rossz szót sem szólt. Rövid idő múlva hallották a csészék zörgését és nem tartott sokáig, míg kedves arccal behozta a gőzölgő kávét a szobába.

Ez a látvány kijózanította a társaságot, és kezdték magukat szégyellni a csendes, szelíd asszony előtt. Végül az egyik elmesélte neki, hogy miben fogadtak. Utána megkérdezte:
- Hogy tud ilyen kedves lenni ilyen emberekhez, mint mi vagyunk? Hogy képes erre?
Így válaszolt rá:
- Szomorúan látom, hogy férjem mindent elkövet, hogy tönkretegye magát. Csak egy élete van, hiszen a részegeskedőknek nincs örök életük. Ezért szeretném legalább a földi életét kellemessé tenni, amelyet ráadásul úgy megrövidít magának, hiszen más nincs neki.

A kijózanodott vendégek nemsokára szép csendesen hazamentek. A férfi azonban így szólt feleségéhez:
- Mondd csak, ennyire fontos neked a lelkem üdvössége?

Amikor meglátta az asszony könnyes szemét, mert ilyen kedvesen még sohasem hallotta férjét beszélni, neki is könnyek szöktek a szemébe és megbánta bűnét. Mindketten letérdeltek és imádkoztak, és az Úr Jézus segített ennek a férfinek, hogy más ember legyen belőle.

(Ernst Modersohn) (Evangéliumi életképek c. könyvből)

Arie van't Riet  természetesen nem tud színes röntgenképet készíteni. A fizikusként dolgozó művész először egy barátja kérésére készített röntgenfotót egy festményről. Lenyűgözte az eredmény és innentől fogva nem volt megállás. Az ezüst-bromid filmre készült képeket szkenneli, majd Photoshoppal fordítja át negatívból és színezi újra.

( forrás: fotózol.blog.hu)

Tegnap a bibliaóránkon eszembe jutott ez a jó kis válogatás.

Annak kapcsán történt ez, hogy szóba került a bibliai alakok "sziklaszilárd" hite...

De beszélgethettünk volna akár az alkalmasság és alkalmatlanság kérdéséről is...

 Legközelebb, amikor úgy érzed, hogy Isten nem tud téged használni,

akkor gondold végig:

Noé részeges volt,

Ábrahám túl öreg volt,

Izsák egy álmodozó volt,

Jákob hazudozott,

Lea csúnya volt,

Józsefet rászedték,

Mózes beszédhibás volt,

Gedeon félős volt,

Sámsonnak hosszú haja volt és futott a nők után,

Ráháb prostituált volt,

Jeremiás és Timóteus túl fiatalok voltak,

Dávidnak viszonya volt és ráadásul gyilkos is volt,

Éliás öngyilkos hajlamú volt,

Izajás pucéran prédikált,

Jónás menekült Isten elől,

Noémi özvegy volt,

Jób csődbe jutott,

Keresztelő János bogarakat evett,

Péter megtagadta Krisztust,

Az apostolok elaludtak ima közben,

Márta mindenen aggodalmaskodott,

A samáriai asszony elvált, nem is egyszer,

Zákeus túl alacsony volt,

Pál túl aggályoskodó volt,

Timóteusnak daganata volt,

és Lázár halott volt!

Szóval nincs több kifogás!

Isten ki tudja használni a benned rejlő lehetőségeket…

Igehirdetés 2014. január 12-én Róma 1, 18-25 alapján

Meg van írva, az Urat a te Istenedet imádd és csak neki szolgálj! Mt 4, 10

Az Úr Jézus szavai ezek, megkísértésének történetéből az utolsó dialógus lezáró mondata, melyben elhárítja a Sátán közeledését. Egyetlen mondatban foglalja össze mindazt, amit az embernek tudnia kell Teremtőjével kapcsolatosan. Pál apostol sokkal hosszabban fejti ki ezt, tkp. az első parancsolatot magyarázza, miszerint az Úr mondja: Én vagyok a te Istened, ne legyen más Istened.

De van. És erről az tanúskodik, hogy az imádat tárgya más és más lehet. Vajon miért? Mert a teremtő helyére a teremtmény kerül. Mert egy szeretetkapcsolat eredeti rendje felborul.

Brigitte Bardot neve- úgy gondolom- mindannyiunknak ismerős. Azt olvastam, hogy  50-es 60- as évek francia filmsztárja harcos állatvédő lett, miután bátran kijelentette: csalódott az emberekben. Még 40 éves sem volt, amikor azt mondta, hogy elege van. Ma visszavonultan él mindenféle állattól körülvéve. Az állataim szemében megtalálom azt, amiért érdemes élnem, nem szabad feladnom, különben már végeztem volna magammal. Micsoda csalódottság és kiüresedett állapot lehet az, amikor valaki kicserélni az emberi kapcsolatait az állatok iránti törődéssel, és túlzott gyengédséget, figyelmet szentel nekik, hogy a szemükben megtalálja a hűség, a hála, az összetartozás érzéseit.

Nem ő az egyetlen, akinek az esetében azt tapasztaljuk, hogy az állat az emberi kapcsolatok pótléka lesz. De mondjuk ki őszintén, tudjuk mennyi minden lehet imádat tárgya, és azok mind- mind egy másfajta kapcsolat hiányáról is szólnak. Ember és Isten kapcsolatának hiányáról.  Az imádás szó, a leborulva áld, a leborulva könyörög kifejezéssel egyenértékű. Amikor valaki nem csak szavakban, de testtartásával is kifejezésre juttatja honnan vár segítséget, mitől/ kitől remél támaszt, vagy bármiféle jót, boldogulást. Az imádat tárgya pedig elvárja a feltétlen imádatot, a figyelmet, a ráhagyatkozást, az érzelmi kötődést!

 Nézzük csak a karácsony előtti reklámokat- de a mostaniakat is. Óriási képernyős tv-k, okostelefonok, táblagépek olcsón, akár részletre, internettel… S a család tagjai szaladnak megveszik, és nézik, nyomogatják, minden felesleges idejüket és figyelmüket a monitoroknak szentelik, mert annyi szép, annyi fontos információ, szórakoztató és érdekes történik ott. Mindjárt jobb lesz a kedvünk, mindjárt értékesebb a napunk, mindjárt úgy érezzük, valami fontos részeseivé válhattunk. Két kedves ismerősöm van előttem. Az egyik azt mondta, hogy van egy jó régi tv-k és alig van bekapcsolva. Inkább beszélgetünk, olvasgatunk és játszunk a gyermekeinkkel, mert olyan keveset lehetünk így is együtt. A másik egy kedves tanárunk a gimiben, akinek nincs is tv-je, és amikor ezt elmondja a tanítványainak, akkor azok mélyen megdöbbennek, csodálkoznak, el sem tudják képzelni, hogyan lehet így élni. IGEN! MÁR ÉSZRE SEM VESSZÜK, hogy mennyire felborult a jó rend. Már észre sem vesszük, hogy hol állnak a bálványok és mennyire megrabolnak, meglopnak minket. Már észre sem vesszük, hogy ezek imádatot, időt, teljes odafigyelést kívánnak. Azt hallottam minap a rádióban, hogy a magyar aktív dolgozók nagy része még a munkahelyen is internetezik, és hazamenve is játszik a számítógépen. Az új bálvány nem csak imádatot kér, de magához is kötöz.

Változott- e valami 2000 éve, amikor megírja Pál apostol a Rómába élő keresztyéneknek sorait? Egyáltalán nem. Erkölcsi, hitbéli szempontból nincs előrelépés.

Az emberiség történelme, az újkori és a legújabb kori is arról szól, hogy az istentelen embereket még mélyebbre viszi istentelenségük és másokat is magukkal rántanak. Mostanában olyan történelmi műsorokat látunk, amik 25 évvel ezelőtti rendszerváltásról szólnak. 89-es események, az akkori gazdasági és szociológiai háttér bemutatása, felelevenítése zajlik, s ezzel természetesen a kommunista diktatúra jellemzése is. De honnan ered minden, ami árt az egyénnek és a közösségnek?  Onnan, hogy a Teremtő helyett a teremtményt kezdték el dicsőíteni. „ Pártunk vezérei a mindenhatók, élet és halál urai.” De így volt ez a sokat emlegetett francia forradalom idején is, amikor semmi sem volt szent, az akkoriak nagy ideológusai, filozófusai pl. Voltaire olyan ateisták voltak, hogy el sem tudták képzelni, hogy lehet valami szent, és lehet valaki, létezhet Isten, aki felettük áll. Az akkori forradalomban olyan hatalmas, eszeveszett mészárlást követtek el, hogy sem templomok, sem kolostorok sem azok lakói, szolgálattevő nem menekülhettek, ha az ő világot átformáló elképzeléseikbe nem illettek bele. Amikor az ember, az ész a felvilágosodás nagyszerűsége kerül elő és lesz beszédtémává- akkor ezt is rögtön el kell mondani, hogy az istentelenség, a felborult rend minden időben, korban ezt hozza magával. Nem csak tisztátalan gondolatokat, de a mérhető, letagadhatatlan gonoszságot, rombolást is.

Isten haragját nyilatkoztatja ki, azok ellen, akik bár felismerték az ő hatalmát és dicsőségét mégsem imádták Istenként, hanem felcserélték őt másra. Bálványokra: teremtményekre, állatokra, emberekre, ideológiákra.  Mert az ő örök dicsősége és hatalma felismerhető.

Az év vízkereszt utáni vasárnapjának igéje ez: akiket Isten lelke vezérel, azok Isten fiai. Az imádat szó valami olyan, ami feltétlenséget és kizárólagosságot jelent. Egyszerre nem lehet több irányba leborulni, egyszerre egyvalakitől tudok kérni csupán. Az imádat a hódolással, az alázattal is kapcsolatban van. Leborulok előtte, mert tudom, hogy ez a helyes testtartás, ő a hatalmas, a dicső én a gyenge és a semmi. Ő, aki mindent megtehet és én, aki ré vagyok szorulva a segítségére. Az imádat ezt az alá- fölé rendeltséget is magéban rejti. De a fiúság árnyalja ezt. Az év vízkereszt utáni vasárnapjának igéje ez: akiket Isten lelke vezérel, azok Isten fiai. Lehet imádattal szeretni. Olyan nagyon intenzíven, hogy minden más szavunkat gyengének, kevésnek tartjuk. Nevelni is kell kortársainkat, hogy csak Istenre használják. Mert az imádat a hűn szeret váltófogalma. Isten azt a benső elköteleződést várja tőlünk, hogy teljes szívvel, szeretetünkkel forduljunk felé, hiszen az Ő fiai lehetünk. Akiket pedig forrón szeretnek, azoknak képeseknek kell lenni ennek a szeretetnek a viszonzására. A megromlott kapcsolatok onnan indulnak, hogy valamelyik fél nem szeret, elkezd elhidegülni. Isten haragja ott kezdődik, amikor az ember el van halmozva ezerféle jóval, mégis elkezd elfordulni. Az istentelenség ott kezdődik, hogy az ember nem figyel fölfelé, nem hallgat Urára, nem érdekli Istene. És aztán csak panasz jön, meg vád, meg gúny, hogy nincs is Isten. Pedig ő az alkotásai értelmes vizsgálata révén felfedezhető. Nem kell mikrobiológusnak, természettudósnak, vagy atomfizikusnak és csillagásznak lenni. Csak nézzünk magunkra, mint Isten teremtményére és lássuk meg az az ezerféle jót, amivel ő elhalmoz, kérés, ima nélkül. Amit magától értődőnek veszünk, és csak akkor rettenünk meg, ha nem működik magától. Ha nehéz a légzés, ha romlik a látás és hallás, ha gyengül és veszélybe kerül az egészség. Ha valaki nem szeret viszont, ha nem tapasztalunk irgalmat, megbocsátást, pedig vártuk volna…

Akiket forrón szeretnek, azoknak nem nehéz azt viszonozni! Krisztus úgy szeret minket, hogy azt el sem tudjuk képzelni. Ő maga mondja: Nincs senkiben nagyobb szeretetet annál, mintha valaki életét adja a barátaiért. Egy svéd liberális le akarta szedetni az kereszteket az olaszországi iskolák faláról. Én is hallottam már: vegyék le a kereszteket, mert miért nézzünk egy meghalt embert!? - Olaszországban maradtak a keresztek. Mert mi ott látjuk, mennyire nagyon, forrón, halálosan szeret minket a Krisztus! Ő ezt teszi értem, akkor nekem is viszonoznom kell ezt a szeretetet valahogyan. Őt szeretni, őt imádni neki szolgálni...

 Mert én az Úr te Istened féltőn szerető Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák bűnét a fiakon harmad és negyed ízig azokon, akik engem gyűlölnek, de kegyelmet gyakorlok ezer ízig azokkal, akik szeretnek engem és megtartják parancsolataimat. 2 Móz 20

Igehirdetés 2014. január 5-én, Mt 3, 13-17 alapján

Grenada hercege 33 évet töltött egy madridi magánzárkában- egyetlen olvasmányt kapott, a Bibliát, s ezért azt több, mint százszor el is olvasta. Amikor halálát követően kitakarították zárkáját a falra felvésve a következőket találták. A Biblia középső verse a Zsoltár 118,8. Eszter 8,9 a Biblia leghosszabb verse. Az Ezsdrás 7,21-ben az abc minden betűje szerepel kivéve a j-t. A Bibliában nem szerepel 6 szótagnál hosszabb szó vagy név.

Esete kapcsán egy pszichológiai szaklapban arról írtak cikket, hogy miként lehetséges az, hogy valaki ennyiszer elolvassa a világ legnagyszerűbb, legkeresettebb és legolvasottabb könyvét és csak ilyen jelentéktelen dolgokat képes lejegyezni. Úgy tudjuk, az említett herceg sosem lett elkötelezett Krisztus követővé, csupán a Biblia szakemberévé.

Szeretett Testvérek! A Szentírás ilyen jellegű történeteinél bizony fel kell tennünk a kérdést magunknak is: vajon mi ismerjük-e csupán ezt a szentírási szakaszt, jól tudjuk-e idézni, vagy pedig átéltük a lényegét valóságosan, azaz a mi saját életünkben felfedezhető-e ennek a hatása, a mi személyes hitünkhöz való köze?

Hiszen Jézus megkeresztelésének története a hittanversenyek, konformáció alapvető bibliai része. De néztünk-e már a sorok értelmére? És kérdeztünk-e már, hogy vajon mi értelme volt ezt nyomatékosan, aprólékosan lejegyezni mind a 4 evangélistának? Mi az amit leír Máté?

3,13       Akkor eljött Jézus Galileából a Jordán mellé Jánoshoz, hogy keresztelje meg őt.                                                                                                                          

3,14       János azonban megpróbálta visszatartani őt, és ezt mondta: "Nekem volna szükségem arra, hogy megkeresztelj, és te jössz hozzám?"                                                                                                                    

3,15       Jézus így válaszolt: "Engedj most, mert az illik hozzánk, hogy így töltsünk be minden igazságot." Akkor engedett neki.                                                                                                                

3,16       Amikor pedig Jézus megkeresztelkedett, azonnal kijött a vízből, és íme, megnyílt a menny, és látta, hogy Isten Lelke galamb formájában aláereszkedik, és őreá száll.                                                                                                                        

3,17       És hang hallatszott a mennyből: "Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm."

A megkeresztelkedés a személyes elköteleződés jele volt. János a rituális, formális vallásos életet bírálta. Mi közünk az Istenhez, ha a mindennapjainkban, a beszédünkben, a tetteinkben nincs annak jele, hogy az övéi vagyunk? Mi haszna annak, hogy isten népének mondanak minket, ha közben pedig a tetteink nem tükrözik a személyes elköteleződést? Térjetek meg és keresztelkedjetek meg. Tartsatok bűnbánatot és vállaljátok, hogy ország- világ előtt újat kezdtek! A keresztség a bűnöktől való szabadulás, a lelki értelemben vett megtisztulás gyakorlati módja.

 János a metanoia, az erkölcsi megtérés jegyében keresztelt, a próféták fölhívásához csatlakozott, a közelgő Isten országának távlatait nyitotta meg. Már az ÓSz tartalmaz olyan prófétai szövegeket, melyekben a vízben fürdés a belső tisztulást jelképezi (vö. Iz 1,16; Ez 36,25; Zak 13,1; Zsolt 51,9).

Ezért nem kérdés, hogy a bűntelen érkezése a bűnöshöz, Isten Fia érkezése az útkészítő prófétához Jánosban is megrökönyödést, megdöbbenést vált ki. Jézus is jön és Keresztelőnek őt is fogadni kell.

Az első állomásnál azt kell megkérdezni magunktól- vajon mi látunk a keresztségünkben? Vajon miért kereszteltek meg bennünket, miért álltunk meg gyermekeinkkel, keresztgyermekeinkkel az oltár előtt? Mi jelent nekünk a keresztség szentsége?

Egyrészt nehéz, és komoly terepre jutunk, mert bizony ugyanott állunk, mint a Jézus földi élete során Isten népe. A keresztség sokak esetében sajnos hasonlít a zsidók akkori szertartásaihoz, amik rítusok lette, amelyekben már keresni kellett a személyes kötődést, az ember és Isten egymásra találását. Úgy tűnik, hogy ez sem kerülhette el az emberi dolgaink megkövülésért és cselekménnyé, szokássá válását. Amikor arra gondolunk, hogy a magyar keresztyénség történetének újkori szakaszaiban és bizonyos helyeken természetes volt- vagy magától értődő ünnepe maradt a családnak a keresztség ezzel azt is vállaljuk, hogy számos esetben nem a belső elköteleződés, hanem a közösségi elvárás, vagy a közösségi tradíció diktált.

Másrészt örömteli terepre jutunk, hiszen mégiscsak tapasztaljuk magunk között is, hogy a keresztyénség mellőzöttségének meg nem értettségének, sőt sok esetben üldözöttségének fájó időszakát követve mára ismét arra kell választ adni, milyen okok miatt fontos valakinek a saját, vagy a rábízott gyermekek megkeresztelése. Tényleg hiszek istenben? Tényleg fontos nekem a hozzátartozás? Valóban azt az utat szánom a gyermekemnek, amit a keresztség lényegében magéban foglal? Tényleg bízom Isten megbocsátó, vég nélküli szeretetében? Ha a keresztség a téma választ kell adni szeretteink múltbeli és mostani hitére, vagy félelmeire, elköteleződésére, vagy hitehagyására, egyszóval választ várunk a környezetünk Istennel való kapcsolatára.

Mi az, ami bennem személyesen felszínre kerül, ha a keresztség a téma? A közösséghez, a felekezethez való kötődés, vagy pedig az, amit Jézus mond: ez illik hozzánk, így kell betöltsünk minden igazságot?  Mi illik az én lelki életemhez? Mi illik ahhoz, ahogyan én gondolkodom Isten- és ember viszonyáról? Mi illik az én személyes hitemhez?

Az etika arra keres választ, mi kell tennünk adott helyzetben, hogyan kell döntsünk, hogyan kell viselkedjünk. Közösségi téren mi az elvárható és mi a kötelező érvényű. Gyülekezeti közösségünkben sokat kellene erről beszélgessünk, ilyenkor januárban szoktunk és fogunk is, hiszen az ökumenikus imahét erre is módot ad. Előkerül a hitvallásosságunk és az abból eredő szokásaink, tetteink, hitünk megélésének formái. Pl. Illendő-e ha a Miatyánk közben ülve maradunk, helyes-e imádság közben letérdeli vagy felállni, miért nem hallgatja mindenki Isten igéjét olyan tisztelettel, amihez a helyünkről való felállás is kapcsolódik? Szabad- e kézbe venni az ostyát, és a kelyhet, és sorolhatnánk: mit illendő viselni a templomban, hogyan kell az oltárt díszíteni, mit illendő mondani istentisztelet előtt egymásnak, és persze sok más is. Hogyan illendő adakozni, mikor kell egyházadót fizetni, miként kell példát mutatni a presbiternek, mi illendő ahhoz, aki magát evangélikus keresztyénnek tartja, olyan valakinek, akit az Úr megszólított, elhívott, elküldött a neki való szolgálatra, életre.

A mai vasárnapon azt is kérdezzük, gyülekezetünkben hogyan illendő és szükséges megemlékezni a 69 évvel ezelőtt „malenykij robotra” hurcolt családtagjainkról, rokonainkról, egyháztagjainkról. Hogyan illendő szólnunk, ha emlékbeszédet tartunk és mit kell tartalmazzanak imáink,  amikor annak a kornak az istentelensége, embertelensége és sötétsége, igazságtalansága kerül elénk? Úgy hiszem, keresztyén emberként előttünk kell legyen az, amit a szent Isten, a világosság Atyja elítél, néven kell nevezzük a bűnt. És illő, hogy történelmünk minden emberi kíméletlensége ellenére a bűnből szabadító Krisztusra tekintsünk, ahogyan tették ezt reményteljesen, imádkozva az Oroszországba méltatlanul elhurcolt szeretteink is.

A mai vasárnapon a külmisszió ügye is elénk kerül. Mert a saját berkeinken, múltunkon és jelenünkön túl látni kell azokat a területeket, a világnak azon nemzeteit, kultúráit, ahol ugyancsak híjával vannak még Krisztus világosságának. Illő, hogy a közöttük szolgálókért és az ott türténő evangéliumhirdetésért is felelősséget hordozzunk.

Végezetül tehát: mi illik Isten és az én személyes kapcsolatomba, mi  is illik az én hitemhez? Ez az engedelmes ráhagyatkozás. Az igazság betöltése. Mi az igazság? A hosszú filozófiai eszmefuttatás helyett ma legyen elengedő csupán annyi nekünk: az az igaz, amit Isten állít rólam és az én dolgom alávetni magamat az Ő akaratának.

Jézus egész föli élete során az Atyával való bensőséges kapcsolatát élte a tanítványai elé. Erről szóltak a magányos imádságok, a csodák előtti fohászok, ahogyan már előre hálát adott a meghallgatásért. az igazság elfogadása és betöltése. Ez az igazság pedig az, hogy mindnyájan rászorulunk Isten kegyelmére, mert mindnyájan híjával vagyunk az ő tökéletességének, szentségének, dicsőségének, és az az igazság, hogy az ő irgalma nélkül elvesznénk. Ezért keressük őt, ezért akarjuk, hogy ő maga tisztítson meg bennünket bűneinkből.

Grenada hercege- a korabeli leírások alapján- sosem lett Jézus elkötelezett követőjévé. Sokan hozzá hasonlóan csak történeteket tudnak a Szentírásból, vagy valamikor részeseivé lettek a keresztségnek, és ezzel úgy érzik, elegendő a kapcsolatuk Isten világával, ő magával.  No és mi?

Mi azonban járjuk Urunk Jézus útját! Aki bűntelen létére példát ad nekünk az engedelmességre, arra, hogy komolyan választ adjunk arra, mi közünk a mennyei Atyához. Járjuk az ő útját, aki illendőnek tartotta magára és Jánosra nézve is, hogy a nyilvános bűnbánat lehetőségével éljen, ezzel mutasson rá arra, mindenkinek meg kell állnia Isten ítélete előtt, és számot kell adjon személyes hitéről, arról, mit jelentett számára Isten akarata. Járjunk Jézus útján, hogy Atyánk úgy nézzen ránk, mint ahogyan őrá is: ez az én szeretett fiam- lányom, benne gyönyörködöm.  

Jézus mondja: És amit csak kértek majd az én nevemben megteszem, hogy dicsőíttessék az Atya a Fiúban. Ha valamit kértek tőlem az én nevemben, megteszem. János 14, 13-14

Sokat autózom, s gyakran utaznak velem. A beszállást követően hívő útitársaim rögtön egy rövid fohászt mondanak: " Jézus légy velünk!" vagy "Jézus nevében! " olykor " Jézus segíts!" Érthető ez, hiszen a közút a legveszélyesebb a közlekedés szempontjából. Nem csak magunkra kell vigyázni, de oda kell figyelni a szembe jövőre, és az út- valamint látási viszonyok is negatívan befolyásolják az előrejutást. Természetes, hogy elhangzik a fohász egy keresztyén embertől: " Jézus segíts, Jézus adj biztonságot, megérkezést és hazajutást!"

Viszont ami 2014-ben ránk vár, az a közútnál is veszélyesebb. Ez a mindennapi életút. Aki velünk szembejön, akivel összetalálkozunk, annak a lelkülete, szellemisége, szándéka, és a hozzáállása hatást gyakorol ránk. De így van ez a feladatokkal, a családi és közösségi élethelyzetekkel. Oda kell figyeljünk minden tényezőre, hiszen mindezek befolyásolják a mindennapokban való előrejutást. Jézus nevében indulni azt jelenti, hogy Őt magát pajzsként tarthatjuk magunk előtt, védelem és oltalom gyanánt. Jézus nevében járni azt jelenti, hogy az Ő igéje lehet a mi életutunkon a fény. De azt is jelenti, hogy Őt engedjük előre, hogy Ő törjön utat számunkra, hogy az Ő bölcsessége, szeretete és hatalma - egyszóval Ő maga- előbb érjen mindenhová oda, ahova mi készülünk megérkezni.

Jézus legyen jelszavunk, midőn egy új évbe lépünk. Miért? Mert az 2014-es év veszélyes közút lesz. Honnan tudjuk? Onnan, hogy visszatekintünk az előző évre. Az eddigi éveinkhez tudunk viszonyítani. Az előzők sem voltak veszélytelenek. Bevalljuk, hogy amikor Jézus nélkül, az Ő neve, az Ő bölcsessége és igéje nélkül akartunk valamit elérni, akkor nagyon nehéz dolgunk volt. Amikor megfeledkeztünk az Ő segítő hatalmáról, Szentlelke bátorításáról és jelenlétéről, akkor bizony bajba kerültünk, alig bírtunk megbirkózni a kihívásokkal. De ezt is megvalljuk, hogy ami sikerült, a jó döntések, a fájdalmak útján való kitartás és hitünk megmaradása, mind- mind az Ő érdeme volt. Nélküle nem lett volna erőnk az előző év életútján haladni. 

Mindezek ismeretében mégis mondhatjuk azt is, hogy Jézussal ígéretes lesz a 2014-es év. Miért szabad ezt hinni és remélni? Nem valami alaptalan optimizmus vagy szokásos szlogen ez, hogy " biztos jobb jön ezután." Az ígéretes esztendőben azért bízhatunk, mert maga az Úr ígéri nekünk, hogy az Ő nevében jó történik majd velünk. Milyen jó?

Nézzük csak, mit tervezünk gyülekezeti szinten: január 23-én ökumenikus imahét lesz. Három püspök lesz a vendégünk. Megtiszteltető, komoly, emelkedett alkalom, amikor szeretnénk megmutatni egyházi elöljáróinknak, nekünk fontos a keresztyén egység útja itt Mezőberényben.

Szentháromság ünnepe utáni 9. vasárnapon augusztus 17-én ünnepeljük a 225 éves templomépítési évfordulónkat, reméljük, hogy addig a zsindelyfelújítás is megtörténik, nehogy komolyabb sérülés legyen a tetőn és beázzunk. 

Össztársadalmi szinten a választásokra készülünk. Sejthető, hogy ez a kampány megint mélyebbre sodor, hiszen láttunk már ilyet sajnos, és várható, hogy agresszívebb módon lesz most is tapasztalható a versengés.

Sokan ebben az évben kerek évfordulót ünnepelnek. 50-60-75 évesek lesznek. Remélem, hogy novemberben a mi családunk is örömöt él majd át, hiszen a szüleink 50 éves házassági évfordulójukat ünneplik majd akkor. Sok esemény áll előttünk, és mikor lesznek ezek jók? Ha az imádság lelkületével készülünk rájuk. Jézus nevében azonban nem csak ezek megvalósulására tekinthetünk jó reménységgel, de ígéretes lesz minden napunk, hiszen Ő azt ígérte: meghallgatja imáinkat és meg is adja nekünk, amit kérünk tőle, hogy az Atya dicsőíttessék a Fiúban. Tehát igazán attól igazán ígéretes az előttünk álló év, hogy Jézus maga mondja nekünk, Ő majd odafigyel imáinkra és az Atya dicsőségét munkálja majd a mi ügyeink által is. 

Újévi kívánságaink úgy szólnak, hogy legyen ez az év boldog, sikerekben gazdag, eredményes, Jézus azt mondja, legyen ez az év olyan, melyben megláthatjuk magunk között az Isten dicsőségét. Az Újszövetségben a három szinoptikus evangéliumban olvashatjuk azt a történetet, melyben a bénát Jézus meggyógyítja. Hirdeti számára a bűnök bocsánatát és a testi gyógyulást. Ezt látva az emberek dicsőítették az Istent. Az Apostolok cselekedeteiről szóló könyvben Péter apostol beszámol Jeruzsálemben arról, hogy a pogányoknak is megadatott a megtérés. Erre a jeruzsálemiek dicsőítették az Istent. Majd Pál apostol ír önmagáról a Galata levélben, hogy őérte dicsőítették az Istent, hiszen "aki egykor üldözött minket, most hirdeti azt a hitet, amelyet valamikor pusztított"  Ha Jézus nevében kérünk, akkor azt is láthatjuk, hogyan dicsőíttetik meg a Fiúban az Atya, mert tapasztalhatjuk majd a megbocsátást és a gyógyulást,a megtérést és a megtérők szolgálatát.

De bizony még ennél is tovább mehetünk! Hiszen kétszeresen ígéretes év áll előttünk. Jézus kétszeresen is ígéri azt, hogy figyeli szavainkat, imáinkra nem csak odahallgat, hanem meg is adja kéréseinket. Kétszer halljuk egymás után, hogy Ő cselekedni fog értünk!

Tudjuk mi az az oximoron? Egymást kizáró ellentétek egymásba illesztett kifejezése. Például ilyen a tüzes jég. De ilyen oximoron a passzív keresztyénség is, vagy más szóval a cselekedetek nélküli hit. Ilyen nem létezik. Hálát adok Istennek, hogy a mi gyülekezetünkben is sok aktív hívő testvér van, aki a családjában és környezetében, de a gyülekezeti közösségben is megéli a szeretet által munkálkodó hitet. Jó látni a szívből jövő szolgálatot, a hiteles keresztyén életet. Jó látni, hogy Krisztus megragadja az övéit, akik aztán hálás szívvel szolgálnak neki és embertársaiknak. Eszembe juttatja ez Kennedy elnök ismert szavait: " Ne azt kérdezd, mit tesz érted a hazád, hanem azt kérdezd, te mit tehetsz a hazádért." Sok testvér él így a mi gyülekezetünkben, ebben a szent aktivitásában. Nem azt kérdezem, mit tesz értem az Úr, hanem én akarok érte cselekedni...

Ezen a napon azonban Jézus egy arra ad felszólítást, amiről mi hajlamosak vagyunk elfeledkezni. Ez nem a szeretet cselekedeteire vagy az engedelmességre vonatkozó parancs, hanem az imádságra való buzdítás. Ti kéjetek és én megteszem. Nem nekünk kell igyekezni, cselekedni, tenni- venni, hanem Ő lesz a cselekvő, a mi érdekünkben az Atya dicsőségére. A mi dolgunk még inkább az legyen tehát ebben az évben, hogy az Ő nevében éljünk és kérjünk. És higgyük, hogy Ő be is teljesíti igéit. Így juthatunk el az év igéjéhez és annak szívbéli megvallásához: Isten közelsége oly jó nekem! Ámen. 

Mindennapok Krisztussal.

Igehirdetés János 3, 35-36 alapján 

Az Atya szereti a Fiút, és kezébe adott mindent. Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van, aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak, nem lát majd életet, hanem az Isten haragja marad rajta."

Szeretett Testvérek!

Az utóbbi időben többször hallottam beszédeket karácsonyra készülve. Intézményeinkben és a város intézményeiben is voltak karácsonyi ünnepségek, s természetesen ilyenkor nem csak az igehirdetőnek, de a meghívónak is vannak szavai. Miközben egy kis csendet, meghittséget, szépséget kívántak és teremtettek maguk köré, volt, aki kiemelte az ünnep fontosságát is, más pedig éppen a hétköznapokra terelte a szót.

Mi is megszoktuk, hogy az ünnepeink második napján már a mindennapi életünkre kerül a hangsúly. Így kell ennek lennie! Nézzük meg, milyen szavakkal találkozunk Jézus születésének történetében és milyeneket használunk karácsonyi üdvözleteinkben is – dicsőség, békesség, jóakarat, áldás, vagy csodálatos, ámulat, hódolat, öröm, meghittség. Az evangélium karácsonyi történetében szereplő szavak meghatározzák az ünnep hangulatát. Ez kell melengesse a szívünket, ez kell a figyelmünket az Úrra terelje, ez kell befogadóvá tegyen minket. Minden egyes szó az irányt mutatja. NÉZZ FÖL! Dicsőség Istennek, békesség embereknek, jóakarat. Angyali szózat, pásztorok öröme, királyi hódolat, Mária csodálkozása… Minden szó azt mondja: örvendj világ, veled az Isten! Nyisd ki a szemed a szíved, itt az Isten köztünk! Te magad is békességet, jóakaratot közvetítő légy, mert eljött hozzánk az Isten!

Ma azonban az öröm, ámulat szinte felszínesnek és könnyen múlónak tűnő érzetén túl a hité a főszerep. Azé a hité, ami hallásból van, ami kész átadni magát Urunk szeretetének, azé a hité, amihez engedelmesség párosul és azé a hité, aminek jutalma az örök élet lehet.

A vízkereszti időn túl is van élet Krisztussal, a mindennapokban! Az Ő földre jötte, az Ő múlhatatlan szeretete hitet kíván tőlünk. Olyan hitet, ami hallgat rá és engedelmeskedik neki. – Egyszer beszélgettem valakivel, aki azt mondta, nagyon szomorú amiatt, hogy a körülötte élők - családtagok és munkatársak - nem veszik komolyan Jézust. Vannak dolgok, amiket szívesen vesznek, elvárnak, sőt kikövetelnek tőle, de a másik oldalon viszont nem érdekli őket Jézus igéje. Az jól esik, ha ő segít, vagy csendes fohászokat meghallgat. Az jól esik, amíg szeretetről és jóságról vagy kedves dolgokról hallhatnak, az ő születéséről, de azt már nem fogadják el, hogy Jézus igényt tart a személyes életükre. Azt a területet nem adják át. Nem akarják átprogramozni a mindennapokat, nem akarják alárendelni magukat Jézus szavainak. Milyen sokan élnek így! A jót elvárják, az isteni beavatkozást és a csodákat számon is kérik, de hogy engedelmeskedjenek Jézus parancsának, az már nem megy! - Egy másik esetben egy keresztszülővel beszélgettem. Ő azt mondta: nem tudja fog-e konfirmálni majd a keresztgyermeke, hiszen még azt sem tudta elérni a szüléknél, hogy asztali áldást mondjanak otthon. - Igen, mintha Jézus életünk karácsonyi kelléke lenne csupán. Jézuska. Így kicsinyítő képzővel. Aki csak ajándékokat osztogat, aki olyan, mint a Mikulás, egy kedves, bájos kis eleme az ünnepnek. Pedig hinni Jézusban sokkal többet jelent, mint elfogadni, hogy az idő tejességében különleges jelektől körülvéve született. Hinni azt jelenti, hallgatni rá és engedelmeskedni a szavának. ( Ma Jn 10 végéből is lehetne prédikálni, amikor az Úr Jézus ezt mondja: "az én juhaim hallgatnak a hangomra és követnek engem.")

Egy hónapja, amióta adventi idő beköszöntött Krisztusra nézünk, az egész város… Ma a felszólítás úgy hangzik, ne csak abba az irányba nézzünk, meghatódva, hanem hallgassunk is rá! Mi lenne, ha gyermekeink csak velünk élnének, de nem beszélgetnének velünk, nem hallgatnának ránk? Nem elég egymás mellett élni, nem elég tudni, ki kicsoda, kell a kapcsolat, a meghallgatás az engedelmesség!

Egy elromlott sorompó mellett arra szólították fel a baktert, hogy amikor már hallja, hogy a távolból jön a vonat, akkor álljon ki a síneket keresztező út mellé és a lengesse meg a lámpáját, hogy aki jön, tudja, nem működik a sorompó, lassítania kell… Emberünk így is tett. De hiába volt minden, a közeledő autó nem fékezett. Végzetes baleset történt. - Vajon mi volt a baj? Az volt a baj, hogy nem volt a viharlámpa meggyújtva, nem égett benne a láng! Hiábavaló volt tehát az igyekezet, az akarás. Nem tudott életet menteni a lámpa lengetése. - Azt kell mondani, hogy a Szentlélek lángja nélkül, a hit nélkül ilyen az életünk! Ha nem hallgatunk Krisztus szavára, ami bennünk hitet ébreszt, ami lángra gyújtja a szívünket, akkor ilyesmi zajlik. Nagy igyekezet, akarás és tettvágy van bennünk. Mondhatni, nagy mozdulatokat végzünk, integetünk, de az hiányzik, aminek ott kellene lenni az élet közepében: nincs ott a szeretet által munkálkodó hit! A Krisztus igéjének engedelmeskedő hit láthatóvá, fényessé teszi az életünket. Amitől igazzá lesz, hogy mi Krisztust fontosnak tartjuk, amitől tényleg szeretetté lesz a szeretetünk! Életté az életünk. Hitté a hitünk. 

Jézus Krisztus azért jött, hogy a mindennapjainkban munkálkodjon. Hogy az egész életünket áthassa. Ő vezetni akar bennünket, akarata szerint, kézen fogva az örökkévalóság felé. Ő képes csak megmenteni minket!

Tegnap János evangéliuma arra terelt bennünket, hogy lássuk és értsük a lényeget. Hogy merjük bevallani, minden karácsonyunk, minden ünnepünk, de egész életünk az örökkévaló után sóvárog. Ma János által az ige elmondja nekünk, nem vágyni, szentimentálisan cselekedni, pillanatok bűvkörében lenni, vagy tetteket lengetni kell, hanem engedelmeskedni az Ő igéjének. Nem ezektől gyullad meg ugyanis a hit és szeretet lángja, bűnös marad az ember a legjobb életben is Krisztus nélkül, a hit hallásból van!

Mindenki arra vágyik, hogy szeretettel és békességgel teljes legyen az élete. Csak éppen a bűneivel nem akar szembesülni, sem azokkal elbánni. Tudomásul kell vennünk, bűnünk miatt Isten haragja marad rajtunk, ha a Krisztusnak való engedelmesség hiányzik belőlünk! Igen, Isten igazságos, és haragszik a bűn miatt, ami számos megjelenési formájában mérgez bennünket. Nem lehet ezt eltakarni semmivel. Egyedül Jézus vére tisztíthat meg tőle, egyedül ő veheti el, egyedül ő gyógyíthat ki belőle. Nem elég átvágyódni és hinni a túlvilágban, képessé is kell lenni arra, hogy ott megtalálhassuk a helyünket! S ha a bűnünk ott van, rajtunk van, akkor nincs helyünk az Isten országában. Mindennapok Krisztussal azt is jelenti, hogy már nem csak öröm van bennem Jézus szeretete miatt, már nem csak a felismerés van bennem, hogy Ő a jóság és irgalom forrása, hanem a feltételeknek is eleget akarok tenni! Engedelmeskedni akarok, hogy enyém legyen a megígért örök élet. Hogy nekem is közöm legyen Krisztushoz, és tudjam, megvan a helyem őáltala a mennyek országában. Hogy legyen egy olyan életmentő kapcsolat, ami engem örökké őhozzá kapcsol.

Ezért oda állok, ahol hallhatom a szavát. Ezért elfogadom, hogy ő meg akar és meg tud tisztítani. Bűnbánatot tartok és élek az úrvacsora szentségével, hogy minél mélyebb és igazabb legyen a vele való kapcsolatom, és engedelmességben mutatkozzon meg iránta való hitem. Ámen

Igehirdetés János 1, 1-13 alapján

1 Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige.,2 Ő kezdetben az Istennél volt. 3 Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött. 4 Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. 5 A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be.  6 Megjelent egy ember, akit Isten küldött, akinek a neve János. 7 Ő tanúként jött, hogy bizonyságot tegyen a világosságról, és hogy mindenki higgyen általa.8 Nem ő volt a világosság, de a világosságról kellett bizonyságot tennie.9  Az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: ő jött el a világba. 10  A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt: 11  saját világába jött, és az övéi nem fogadták be őt. 12  Akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazokat, akik hisznek az ő nevében, 13 akik nem vérből, sem a test, sem a férfi akaratából, hanem Istentől születtek.

 Igehirdetés János 1, 1-13 alapján

Szeretett testvérek az Úr Jézus Krisztusban!

Minden karácsony más és más, és mindegyik mégis csak egyfelé tart és egyet keres.  Évről évre minden karácsony előtt érzem: ismét látványos az erőteljes emberi igény arra, hogy ez a mostani más legyen, különlegesebb legyen, több legyen, mint az előző volt. Mégis, amikor a lényeget kezdem el figyelni, kiderül, hogy mindig ugyanazt várjuk, és ugyanazt akarjuk megélni, amit eddig is. Mert hiába lógatjuk a fenyőt fejjel lefelé, hiába készít már kéket, rózsaszínt és fehéret a kínai ipar, hiába van új divatja a kellékeknek és süteményformáknak, a lényeg semmit sem változik. Ugyanazt akarjuk elérni minden évben és tulajdonképpen ugyanazt szeretnék remélni, hinni minden egyes napon. Hogy mi ez?  Talán a szeretet? Nem csak az… Talán a családi közösség egymásra találása? Nem csak az… talán egy nap béke, csend, bőség? Nem csak az... Hiszem, hogy mindenki egyfelé tart és egyet keres ma is, mindig is, az ünnepben is, a karácsonyban és a húsvétban- ez pedig az öröklét, és az Örökkévalóval való találkozás. Találkozás, magával az Úrral, Istenünkkel. Be kell tölteni a szívünkben tátongó nagy űrt! Csak ezt más- más módon fejezzük ki és máshol, másban keressük. Van, aki elindul a templom felé, mert sejti, tudja, itt fogja meglelni, más pedig a misztikum, a titkok útját járja be. Sokan keresik lent a földön, a szépségben, hangulatban, énekben és emberi kapcsolatokban- és éppen ezért annyi a fájdalom, szomorúság, csalódás és depresszió ilyenkor karácsonykor, mert nem található meg mégsem a maga tökéletességében a mi földi dolgaink közepette. Mert a tökéletes, a szent valahol máshol van. Csakis Jézusban, az igében. 

János apostolról azt olvashatjuk, ő volt az, akit az Úr szeretett. Ezt tartotta a legfontosabbnak elmondani magáról. Egy tanítvány, akit Jézus szeretett. És Jézusról bár sok-sok történetet csokorba szedett, nem akart bájosan, idillien szólni, hanem a legfontosabbat, a leglényegesebbet akarta elmondani. Talán furcsálljuk is, hogy hol vannak a pásztorok és a királyok.

Miközben Máté evangélista az ő népének akarta elmondani, hogy Jézus Isten Fia, a megígért Megváltó- felvonultatja elénk a napkeletről érkező bölcseket is, mert látni kell, hogy Jézussal nemcsak az ő népük, de minden más nép várakozása célba ér, és minden isteni ígéret beteljesedik. Micsoda örömhír ez! Lukács az orvos evangéliumában nem a testi gyógyulásra, hanem a lélek, az egész élet gyógyírjára, a Szabadítóra mutat rá. Ő az örömre, a csodálatosra helyezi a hangsúlyt az angyalokkal és angyalseregekkel. Egyszerű emberek tapasztalhatnak hatalmas csodát és szegény, nyomorult bűnösök élhetik át a világtörténelem legkülönlegesebb óráit. Micsoda örömhír ez is!

János viszont úgy érzi, nem erre kell figyeljünk. Nem a kisdedre, a csillagra, és nem is a jászolra. Mert nem csak az embervilág nagy eseménye, az időszámítás kezdete ez a betlehemi történet, hanem az egész világ kezdetével, a teremtéssel egyenértékű az, ami Jézus születésében történt!

Reményik Sándor így írja ezt le János evangéliuma című versében:

Összehajolnak Máté, Márk, Lukács, 
És összedugják tündöklő fejük 
Bölcső körül, mint a háromkirályok, 
Rájok a Gyermek glóriája süt. 
A gyermeké, ki rejtelmesen bár 
S természetfölöttire fogantatott: 
De fogantatott mégis, született 
S emberi lényként, tehetetlenül, 
Babusgatásra várón ott piheg. 
A gyermek, a nő örök anya-álma, 
Szív-alatti sötétből kicsírázott

Rongyba, pólyába s egy istálló-lámpa 
Sugárkörébe. Bús állati pára 
Lebeg körötte: a föld gőz-köre. 
A dicsfény e bús köddel küszködik. 
Angyal-ének, csillagfény, pásztorok 
S induló végtelen karácsonyok, 
Vad világban végtelen örömök 
Lobognak, zengnek -- mégis köd a köd. 
S mindez olyan nyomorún emberi 
S még az angyalok Jóakarata, 
Még az is emberi és mostoha.

De János messze áll és egyedül. 
Nem tud gyermekről és nem tud anyáról, 
Nem születésről, nem fogantatásról, 
Csillag, csecsemő, angyalok kara, 
Jászol, jászol-szag, - József, Mária, 
Rongy és pólya, királyok, pásztorok, 
Induló végtelen karácsonyok: 
Nem érdeklik - vagy mint rostán a szem 
Kihull az ő külön történetéből, 
Kihull mindez, és mindez idegen, 
Apró, földízű, emberi dolog. 
Nagyobb, nagyobb, ó nagyobb a Titok!

János, evangelista, negyedik 
Külön áll, világvégén valahol, 
Vagy világ-kezdetén, vad szikla-völgyben 
S a fénytelen őrvény fölé hajol. 
És megfeszül a lénye, mint az íj, 
Feszül némán a mélységek fölé, 
Míg lényéből a szikla-szó kipattan 
S körülrobajlik a zord katlanokban 
Visszhangosan, eget-földet-verőn, 
Hogy megrendül a Mindenség szíve:

Kezdetben vala az ige. 
S az Ige testté lőn. 

János nagyon lelki ember. Persze Máté és Lukács is azok, de nekik más a küldetésük. János rögtön a lélekhez, a szívhez akar szólni, hiszen őt is szíven ütötte Jézus szeretete. Ezért rögtön a közepébe vág az evangéliumban, hogy tudjuk, értsük: ő is azt kereste életében, amit mi, de ő meg is találta Jézus Krisztusban. Ez pedig az örök élet, a bűnök bocsánata. A világosság győzelme a sötétség felett, az élet győzelme a halál felett, Istenünk győzelme minden földi, földhözragadt felett. A teremtő szó, az ige győzelme a hinni nem akaró, a bűnös, istent meghallgatni, elfogadni nem akaró világ felett!

Ma reggel megnéztem egy 9 perces videofelvételt. Abigél utolsó üzenete a címe. Egy kedves fiatal lány beszél magáról. Gyönyörű és mosolygós, csak néha lábad könnybe a szeme, csak egy-egy pillanatra fogja egy a köhögés. Amíg beszél, élete egy- egy szép megörökített momentumát is láthatjuk, ahogyan kirándul és fotózza a barátait, ahogyan táncol és játszik, ahogyan együtt van a szeretteivel és együtt imádkozik hittestvéreivel templomban, vagy a mezőn. A barátaival és a családjával való kapcsolatáról beszél- és arról, hogy szeretné, ha mindenki, aki az ő helyzetébe kerül, elég bátor lenne ahhoz, hogy a segítséget felajánlóknak elmondaná, miként állhatna a rendelkezésére, mert az idő rövid. Abigél az otthonában, a saját ágyában pihen- rengeteg virággal körülvéve, és a lényegről beszél, így egyben erőteljesen tesz bizonyságot arról, hogy Isten békessége minden értelmet felülhalad, és ezt át lehet élni, meg lehet tapasztalni. „ Nem tudom miért nem hallgatta meg az imádságomat Isten, és miért nem gyógyított meg. Nem tudom, miért nem hallgatta meg az engem körülvevők, sok a gyülekezetünk ezernyi tagjának imáját sem. De tudom, hogy ez a betegség nem tőle van, és azt is tudom, hogy még ezt a gonoszt, ezt a betegséget is fel tudja használni. Mert itt van az én Jézusom és Ő olyan békességet ad, amit nem tudok szavakba önteni, de érzem, és ezt érzik a barátaim és a családom is. Nem kell félni attól, hogy átlépjünk az ő világába, mert ott ez a békesség örökké fog tartani. Ha misszionárius lennék, sem tudnék elérni ennyi embert az örömhírrel.” December 7-én hunyt el, 24 évesen. Azóta 8500-an nézték meg ezt a bizonyságtételét.

Most lehet, hogy többen azt gondolják: micsoda ünneprontás! Már megint a halál, és az elmúlás a téma. Bizonyára minden lelkésznek megvan a maga retorikája, a lelkésznő ebben mozog otthonosan és sajnos ismét ez került elő… De mondjuk meg őszintén nem ez a lényeg? Nem ettől rettegünk, és nem ez foglalkoztat minket a legmélyebben?

János evangélista ugyanolyan ember volt, mint mi, Abigél is ugyanolyan ember volt, mint mi. Az egyik kétezer évvel ezelőtt szólt az Úr Jézusról, a másik pedig napjainkban. Mindketten ugyanazt mondták, mindketten a lényegre, a legfontosabbra koncentráltak. Arra, amit mi is várunk az ünneptől, a karácsonytól, de az életünktől is. Arra, hogy megoldódik és feloldódik minden sötét! Csakhogy ők már úgy szóltak, hogy ez elérhető, a mienk lehet!  Azt adták tovább, amitől életté válhat az élet a sötét indulatok, az agresszív betegség, az emberi bűnök és hiányok megtapasztalásakor is. Nem valami, hanem Jézus egyedül! Jézusban életújító szavakat, Istent, az élet Urát kapjuk útitársul! Jézus nem csak teremtő, megtartó és megszentelő hatalom: ő az élet! Micsoda örömhír ez!

Kezdetben volt az Ige- Isten, Jézus Krisztus, aki kezdet és vég! A mi életünk kezdeténél is ott volt! Nélküle nincs semmi és nincs senki! Kezdet és vég. Innen, belőle, tőle és általa indul minden élet. Minden jó adomány és tökéletes ajándék onnan száll alá, a világosság atyjától! Micsoda örömhír ez!

Jézus Krisztus a világ világossága! – Mennyi ezzel ellentétes buta és ármányos mondat hangzott már el a hitről, egyházról, hogy az sötét és homályos! Igen a sötét világ nem tudja befogadni Jézust, aki a világ világossága. De a sötét szív, az árnyas élet vágyakozik a megbocsátásra, hogy ismét bátran, szégyenkezés nélkül léphessünk a világosságra. És merjük hinni, hogy az örök világosságra is méltóvá válhatunk őáltala. Micsoda örömhír ez! Az ő fénye megvilágosít minket, bevilágít sötét életbugyrainkba és az elmúlhatatlan világosságot akarja nekünk adni!

Micsoda örömhír ez? Hát az igazi kérem szépen- amihez nem kell karácsonyfa, sem csengettyűszó, de kórus sem. Egyedül az kell, aki ünneppé teszi a mi nyomorult életünket! Mert Jézus a mi életünk, világosságunk, Istenünk- körülöleli a világot és a mi életünket isteni, halálosan igaz szeretetével! S ha már itt vagyunk, ahogyan a királyok pásztorok, akkor hát tegyük le hát elé mi is, amit hoztunk. Kétségeink sötétjét, bűneink sötétjét, félelmeink sötétjét, a halál sötétjét. És hagyjuk, hogy az ő igéje, megbocsátása és szent jelenléte beragyogja a szívünket, egész életünket! És vigyük magunkkal az ő igaz fényét, múlhatatlan szeretetét. 

Ezt mondja az ÚR: Emberi kötelekkel vontam őket, a szeretet kötelékével. Úgy bántam velük, mint mikor valaki arcához emeli gyermekét. Hóseás 11,4

Advent, érkezés. De ki jön és mikor? Kire várunk, mire várunk?

Váróterem- sokan vannak. Mindannyian betegek, elcsigázottak és látszik rajtuk a kimerültség.  Várnak a sorukra, hogy szólítsák őket. Várnak az eredménye, a receptre, arra, hogy végre valaki megérkezzen és foglalkozzon velük. A váróteremben időre és türelemre van szükség, egy viszont ebben a fárasztó helyzetben bizonyos: valaki egyszer csak jön, rájuk néz, a nevükön szólítja őket. Nem hiába ülnek és várakoznak. Így van ez a buszmegállóban és a pályaudvarokon is. Ködös és havas időben gyakran késnek a tömegközlekedési eszközök. De nem hiába álldogálnak az utazni vágyók, a munkába vagy iskolába készülők. Ha a menetrendet figyelik, tudják, a járatnak érkezni kell.

Kire vársz, mire vársz, s tudod-e rád vajon ki vár?

Sok különös elképzelést hallottam már Istenről, soknak semmi köze sincs ahhoz, ahogyan a Biblia róla ír. Mi hogyan gondolkodunk róla? El tudjuk képzelni, hogy Urunk, aki a világmindenség Ura, várakozik? De nem akármire és akárhogyan. Nagyon vár és erősen vágyakozik. Arra vár, hogy mi érkezzünk egyszer meg hozzá. Arra vágyik, hogy egyszer mi szólítsuk a nevén. Miért merem ezt hinni és miért gondolom, hogy az én elképzelésem igaz? Jézus Krisztus, Isten Fia egyszer egy olyan történetet mondott, melyben egy apáról és fiairól volt szó. Lukács evangélista jegyezte le ezt a példázatot, könyve 15. fejezetében. Egy napon az apa kisebbiek fia kikérte apjától a vagyon rá eső részét. Egy távoli vidéken eltékozolta a vagyonát, elitta, elkártyázta, eldorbézolta… Amiért apja megdolgozott, azt ő hamar elkótyavetyélte. Az apa mégis hazavárta. Vágyott arra, hogy újra lássa őt. Hiába kívánta egykor a fia az ő halálát,- hiszen az örökségre fájt a foga- ő mégis szeretettel gondolt rá és azt akarta, hogy visszatérjen.

Urunk, Istenünk a világmindenség sötét űrjében az ellene lázadó embergyermekeit hazavárja. Ránk gondol, azt szeretné, ha visszatérnénk hozzá. Ha megtérnénk és bíznánk benne. Ha szeretnénk Őt és megfogadnánk parancsait. Arra vár, hogy belássuk tévútjainkat és végre visszatalálnánk hozzá, akinek mi a legfontosabbak vagyunk. Mert bizony életünk számos területén eltékozoljuk azt, amit tőle kaptunk, és csak használjuk azt a vagyont, amit neki köszönhetünk. Legyen szó tehetségről, erőről, egészségről, vagy bármilyen személyes és közösségi, természeti adottságokról. Isten halálát és szükségtelenségét hirdeti annyi minden… miközben Ő ránk vágyik, és várja, hogy meglássuk.

A biblia első gyilkossága megdöbbentő történet. Testvér ontja testvére életét. Miért? Mert nem vette komolyan, amit az Úr mondott neki: A bűn az ajtó előtt áll, és rád vágyódik, de te uralkodhatsz rajta. Ki vár rád és ki vágyik rád? Nem csak az Úr, hanem a bűn is!

Ezen az adventen ajtók nyílnak, adventi házikók ajtajai, de a szívek ajtajai is kinyílhatnak. A tiéd előtt ketten várakoznak. Kinek nyitsz ajtót? Kit fogadsz be? Kedves Olvasó, Szeretett Testvérem! Örülsz- e az Úr adventjének?

Istentiszteleti alkalmak adventben és a karácsonyi időben a Mezőberény I. kerületi Evangélikus Egyházközségben

Minden adventi kedden 17 órakor adventi istentiszteletek vendég igehirdetőkkel a tanácsteremben.

Dec. 22-e- Advent 4. vasárnapja 10 óra: Gyermekek karácsonya a templomban

Dec. 24-e 17 óra- Szentesti istentisztelet a templomban

Dec. 24. 23.45- Éjféli könnyűzenei istentisztelet a templomban

Dec. 25.- 10 óra: Karácsonyi ünnepi istentisztelet, úrvacsora

Dec.26.- 9 óra: Karácsony másnapi úrvacsorai istentisztelet a tanácsteremben

Dec. 26.-10 óra: Karácsony másodnapi istentisztelet a Városi Ifjúsági Fúvószenekar ünnepi műsorával

Dec. 31-e 17 óra: Óév esti istentisztelet a tanácsteremben

Január 1-je 10 óra: Újévi istentisztelet, úrvacsora

A mezőberényi evangélikus gimnázium reformációi istentiszteletén elhangzott igehirdetés

Közöttetek nem akarok másról tudni csak Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről. 1 Kor 2,2

 Sokan nem szeretik, ha beszélnek róluk. Ez teljesen természetes akkor, ha valami kellemetlen vagy pletyka esetleg rossz hír hangzik el. De van, aki nem szereti azt sem, ha az érdemeit hozzák fel… Biztos vagyok abban, hogy Dr. Luther sosem akarta, hogy ő kerüljön a középpontba. Pedig már van Luther otthon, mint kollégium, Lutheránia énekkar, Luther tér és utca, de lutheran-os levelező rendszer is. Persze ebben a nagy tiszteletünk fogalmazódik meg, de ő nem magát akarta előtérbe helyezni sosem, hanem azt szerette volna, ha a kortársai, legyen szó tanítványairól vagy éppen a családfőkről, tanulatlan emberekről vagy gyermekekről Jézus Krisztust ismerték volna meg általa.

Amikor mi reformáció ünnepe miatt együtt vagyunk itt a templomban, azért emlékeztetünk a nagy reformátorra, a professzortársakra vagy a szász választófejedelmekre, mert nekik volt bátorságuk, akár az életük árán, valós életveszély és fenyegetettség ellenére is Jézus Krisztusról szólni, és őt képviselni. Ezért úgy lehetünk méltó felidézői az egyházújítás majd 500 évvel ezelőtti szereplőire, ha Jézusra figyelünk, őt keressük, őt hallgatjuk, és várjuk, az ő szava minket is üssön szíven, rázzon fel, szólítson meg.

Pontosan úgy van ez, mint amikor valaki látogatóba jön hozzánk. Tavaly és ebben az évben is úgy volt, hogy a gólyatáborosok eljöttek a templomba, mint más vendégek is, és mi elmondtuk, hogyan is épült a templom… Németországban jártam a múlt héten, és egy lelkész nem azzal fogadott, hogy mesélt volna a templomépítésről, renoválásról, hanem felvette a talárját,- Luther kabát- és egy istentiszteletet tartott nekünk. Gondolom, érzitek, értitek, mekkora a különbség. Amit a templomról tudni akartunk, elolvashattuk a prospektusban, a lényeg az volt, hogy lelki közösségben voltunk, együtt igét hallgatva, énekelve, imádkozva, mindannyian Jézusra figyelve!

Közöttetek nem akarok másról tudni csak Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről. Pál apostol korinthusba írt levelének igéje ez. Ez a hit alapja, de ez a hit hitelesítője is. Mint amikor megnézed, milyen márkajelzés van egy mobilon, melyik cég adta ki, milyen alkalmazásai vannak és milyen tulajdonságok jellemzik. Vagy ha egy portfóliót készítesz, amiben benne kell legyen több dokumentum rólad. Mindkettő esetén ott van az az egy, ami mindent eldönt: egy jó program ill. az érettségi eredményed. Nem kell más, elég ez, és ez mindent elmond. A hit esetében is így van ez, amikor Jézusról beszélünk. Figyeld csak meg: hogy van, aki nem akar Jézusról beszélni, mások pedig örömmel, szívből énekelnek neki. Ez mindent elárul, nem kell hosszasan faggatni az embereket a hitükről, elég, ha én Jézus Krisztusról, a megfeszített Isten Fiáról beszélek és közben figyelem a másik arcát, már tudom is, mi a helyzet!  Nézd csak meg, ezt az egyszerű dolgot te magad is láthatod magad körül.

De hadd kérdezzek rá mégis: miért van az, hogy ez az egyszerű tény, mármint a Jézusban való hit olyan különös sokaknak, olyan nehéz? Miért van az, hogy olyan fals mondatokat szajkózunk, hogy mindegy miben hiszek. Miért van az, hogy sokan modern babonaságot követnek- szépen elolvasgatják a napi horoszkópot és jó szokásnak tartják a halloweent? A reformátorok pontosan ez ellen emeltek szót az ige józansága alapján, Krisztus szeretetétől vezérelve. Megmutatták, mekkora a különbség a között, hogy valaki Jézus Krisztusra bízza az életét,- aki maga a szeretet és megbocsátás - vagy emberi kitalációkat követ és megfélemlített lélekkel él.

( Mert mi köze a Marsnak vagy Tejútnak ahhoz, hogy ma mit kell tegyél? Különben is a felettünk lévő csillagok a múltat mutatják, nem a jövőt! És mi közünk a babonás halottkultuszhoz, nem inkább elhunyt szeretteink tiszteletére kellene figyelni?)

El a babonasággal és figyelj arra, aki életét adta oda érted! Hogy baj van ezzel a kijelentéssel? Igen, mert nem én, nem te vagy a történet középpontjában. Ez fáj az önző, egoista énünknek. Rettenetes butaság, amikor arról beszél valaki, hogy elég arra gondolni szép napom lesz, jó idő lesz, és akkor ezt bevonzom azt. Jó hogy nem az egész világot az én hatalmas egóm irányítja!

Ha pedig Jézusról van szó, le kell szállni, meg kell alázkodni. Akkor arról is kell beszélni, hogy vannak bűneim. És ez megy olyan nagyon nehezen! Akkor csöndben kell lenni. Mert nem valami nagy világszellem az Isten, hanem valaki, Jézus Krisztus, aki életét adta az övéiért, az ártatlan a bűnösökért, érted és értem is.  Nem akarok másról tudni közöttetek!

Amikor Orosházán, majd itt Mezőberényben megválasztott a gyülekezet a lelkészének erről az igéről beszéltem a beiktatásom ünnepén. És felszólítottam a gyülekezet vezetőit, de a teljes közösséget, hogy intsenek meg vagy küldjenek el, ha nem tudom ezt beteljesíteni, ha önmagamat tolnám előtérbe, és megfeledkeznék az Úr Jézusról, aki által nekünk szabad utunk van Istenhez. Egy egyházi iskolában, egy evangélikus iskolában ez a különbség. Jézus Krisztus! Ő ma is itt van velünk. és vár ránk, rád és rám! Mert minden és mindenki el akar vakítani, de nincs más, aki áldozatot vállalt volna érted és értem, akinek fontosabb lennél, mint neki. Mondd hát azt, amikor őszintén magadba nézel és meglátod hol is vagy, és milyen is vagy: a tied vagyok, ments meg!  Ámen.

János 5, 1-15

5,1 Ezek után ünnepük volt a zsidóknak, és felment Jézus Jeruzsálembe. 2 Jeruzsálemben a Juh-kapunál van egy medence, amelyet héberül Betesdának neveznek. Ennek öt oszlopcsarnoka van.3 A betegek, vakok, sánták, sorvadásosak tömege feküdt ezekben (és várták a víz megmozdulását.4  Mert az Úr angyala időnként leszállt a medencére, és felkavarta a vizet: aki elsőnek lépett bele a víz felkavarása után, egészséges lett, bármilyen betegségben is szenvedett).5 Volt ott egy ember, aki harmincnyolc éve szenvedett betegségében.6 Amikor látta Jézus, hogy ott fekszik, és megtudta, hogy már milyen hosszú ideje, megkérdezte tőle: "Akarsz-e meggyógyulni?7 A beteg így válaszolt neki: "Uram, nincs emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe: amíg én megyek, más lép be előttem." 8 Jézus azt mondta neki: "Kelj fel, vedd az ágyadat, és járj!" 9 És azonnal egészséges lett ez az ember, felvette az ágyát, és járt. Aznap pedig szombat volt.10 A zsidók ekkor így szóltak a meggyógyított emberhez: "Szombat van, nem szabad felvenned az ágyadat."11 Ő így válaszolt nekik: "Aki meggyógyított, az mondta nekem: Vedd az ágyadat, és járj!" 12 Megkérdezték tőle: "Ki az az ember, aki azt mondta neked: Vedd fel és járj!?" 13 De a meggyógyított ember nem tudta, hogy ki az, mert Jézus félrehúzódott az ott tartózkodó sokaság miatt. 14 Ezek után találkozott vele Jézus a templomban, és ezt mondta neki: "Íme, meggyógyultál, többé ne vétkezz, hogy valami rosszabb ne történjék veled." 15 Elment ez az ember, és megmondta a zsidóknak, hogy Jézus az, aki meggyógyította.16 A zsidók ezért üldözni kezdték Jézust, mert szombaton tette ezt.17 Jézus így szólt hozzájuk: "Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom."

Szeretett testvérek az Úr Jézus Krisztusban!

Milyen különös igét kaptunk a mai napra! Nem a teremtés feletti öröm és csodálkozás, nem is valami hálaadásra való felszólítás, nem is János 15, amikor Jézus mondja ő a szőlőtő, mi a szőlővesszők.  Tekintetünk az egyszerű párhuzamon túl kell lásson!

 Egy ünnepi közösséggel történik valami, ami megszokott és mégis szokatlan. Mert a templom, ahová ünnepelni mentek, nem csak az Úrral való lelki közösség megélésének színtere volt, hanem egy olyan hely is, ahol mindenki gyógyulásra várt. Milyen nagy felkiáltójel ez! A templom a gyógyulás színtere, mára csak a lelki bajokból, a bűnökből való gyógyulást várjuk, a megterhelt napjaink és a felszültségeink gyógyulását. Akkor a testi nyavalyák és mindenféle borzasztó kórok teljes megszűnését várták hitték az emberek! Mintha ma kórház és a templom egy bejárattal rendelkezne- egy tető alatt folytatná a tevékenységét. Hiszen a nagy Gyógyító szeme előtt zajlott a a kultuszi élet is és ott voltak kialakítva a gyógyulást hozó medencék. S az egyik a másikra hatást gyakorolt, sőt angyali megjelenéshez, tevékenységhez kötötték a gyógyulást. Tegnap az egészségpolitikáért felelős helyettes államtitkár, a fóti evangélikus lelkésznő férje tartott előadást a felügyelők számára. Olyan volt az egész, mint egy erőteljes igehirdetés, komoly bizonyságtétel a mellett, hogy az életünkben, társadalmunkban mindent az Úr Jézus igéjéhez kell igazítani, mindennek onnan kell kiindulni. Egész életünk, munkánk, szeretetünk és felelősséghordozásunk akkor lesz helyes, ha rá nézünk! Igen minden Istenünk áldó, irgalmas tekintete előtt zajlik!

És így kapcsolódhat ma a hálaadásunk, a termény betakarításért mondott köszönetünk ehhez az igéhez! Nincs olyan szeglete az életünknek, amit Istenünktől függetleníthetnénk! Mindenható, mindenütt jelenvaló Urunk áthat, átjár mindent, nem rejtőzhetünk el tőle, és semmi jó nem történik anélkül, hogy ne tőle származna!

 Várakozni, tétlenül, kiszolgáltatva lenni nem jó. Egy szerencsétlen ember életéből 38 év telik így el. Ez a beteg ember azt mondja Jézusnak: nincs emberem, aki rajtam segítene. Hiába jött az angyal eddig, és kavarta fel a vizet, nem volt esélyem a gyógyulásra. Mit csinált ott 38 éven át? Valóban semmit. Gondoljuk csak végig, hányan mentek oda kúrálni magukat, hányan jöttek- mentek ott naponta. És senkivel nem ismerkedett meg? Senkivel sem került beszélő viszonyba? Senki nem nézett rá? Megdöbbenek. ha ez igaz, akkor ez az ember valóban átélte a teljes megalázottságot, leselejtezettséget. Ha ez igaz, akkor valaki csak úgy odavitte és ottfelejtette. Mert nem kellett nekik… ( Talán ma is vannak ilyen mozgásképtelen vagy idős emberek, akikre senki sem nyit ajtót, akik csak tengetik az életüket valami intézmény falai között) Nem volt családja, nem voltak testvérei, nem volt aki szeresse?

Görögországban és Olaszországban alig kellenek rehabilitációs intézetek, mert ott a nagy család, aki szinte agyonszereti a combnyaktöréses nagymamát, vagy nagypapát, megsimogatják és beszélnek hozzá. Ez persze a járásképességnek nem nagyon segít, hiszen mindenki óvó, aggódó szeretettel kiszolgálja a beteget. De ne ezt lássuk, hanem azt, hogy van embere, nem úgy, mint a nyugati társadalmakban annak, aki egyedül marad az elöregedő társadalomban. Ki tehet róla? Mindenki, hogy a maga módján akar szeretni, Hogy csak önmagára figyel. Bátortalan. Talán nem mosolygott, csak foghegyről válaszolt. Nehéz egy beteg emberrel kijönni, de lehet…

Jézus pedig jön és gyógyít. A szavával, a parancsával: Járj! Indulj! Én megláttalak, én tudom, hogy mire van szükséged, menj, vedd az ágyadat! Erre is tudni kell hallgatni. Ez az ember annyira ki volt éhezve a szóra, hogy rögtön ugrik. Ilyen szót, ilyen irgalmasat és hatalmasat soha nem hallott! Bárcsak Urunk igéje így gyógyítana minket is. Szíven ütne, mozgósítana…

Egy szombati gyógyulás ez- amikor nem szabad dolgozni. Egy másfajta tétlenség és bénultság is előttünk van. Az emberi törvények, a túlzásba vitt bürokrácia, a szélsőségesség vitte ide a zsidóságot. Jót tenni sem szabad? Süketek és vakok vagyunk, rezzenéstelenek, amikor szeretni kellene? Amikor irgalmat kellene gyakorolni?

Jézus fellép a tétlenség, a bénultság a fásultság ellen. Akkor is, ha az olyan, mint a medence partján 38 éve fekvő béna ember esetében, de akkor is, amikor az emberek maguk kötelezik magukat és másokat tétlenségre.

Az én Atyám mindezidáig munkálkodik és én is munkálkodom!

Egy kondorosi hívő ember nem munkálta a kertjét, de mindig ott volt a templomban. A falu ismerte is őt erről- micsoda hanyag ember… Isten neki is adott földet, feladatot, nem szabad csak így élni…

De a másik is igaz: dolgozom, még vasárnap is, nem jövök a templomba, mert munka van… El kell végezni… közben elfelejtem, kinek a szeme előtt zajlik minden, kitől jön minden áldás, termés, életerő és jó idő...

Aratási hálaadásunk ünnepére gyülekezetünk össze, s megláthatjuk mi is betegségünket- lelki bajainkat, bűnünket a bethesdai gyógyítás igéjében. Mert sokszor bizalmatlanok vagyunk egymással, nem beszélgetünk, nincs bátorítás a szemünkben. Nem vagyunk ott, amikor szüksége lenne valakinek ránk. Elmulasztjuk a szeretet cselekedeteit a munkára hivatkozva, elmulasztjuk az Istenhez fordulást és imádságot ugyancsak a feladatokra hivatkozva. Urunk ránk néz ma, irgalmas szelíd tekintetével és azt mondja: mozdulj, kelj fel: hálaadásra, istendicséretre, hogy megtett a szeretet cselekedeteit és felelősséget vállalj mindazért és mindazokért akiket rád bíztam! Gyógyulj és cselekedj, mert a kegyelem házából indulsz- ezt jelenti ma Bethesda! Ne feledd ezt, végy példát Jézustól, aki ezt mondja neked: Az én Atyám mindezidáig munkálkodik és én is munkálkodom!

Adjatok hálát az Atyának, aki alkalmassá tett titeket arra, hogy a szentek örökségében, a világosságban részesüljetek. (Kol 1,12)

Az örökség szép szó, főként ha valóságos gazdagodást jelent és nem egy meggondolatlanul felvett adósság nyakunkba szakadását vagy egy olyan elhanyagolt házat, ami csak nyűg, teher.

Sok presbitériumunk nehéz örökséggel rendelkezik- olyan templomokkal, amiknek rendbehozatalára emberi szinten kilátás sincs. Olyan közösséggel, ahol minden inkább úgy tűnik, hogy pusztulásra van ítélve.  Van, aki nehéz szívű, olykor konfliktusokkal terhelt, vagy egyszerűen csak nehezen mozdítható gyülekezetet örökölt. Talán egy olyan embert is, akivel nagyon bonyolult az együttműködés. Ugyanakkor mindannyian tapasztaljuk, hogy egy olyan történelmi örökséggel is meg kell küzdenünk, ami a körülöttünk élők gondolkodásában tapasztalható: sok a rosszindulat, a tapasztalatlanság és nagy a dezinformáltság az egyház létét, ügyeit, küldetését illetően. Nehéz örökség…

Örökség- sok gyülekezetben azért kezdődött el valami vagy ott azért lábaltak ki a nehéz körülményekből, mert az egyházközség számára valaki nagyobb vagyont hagyott. Tudunk így iskolaalapításról, harangépítésről, templomtatarozásról és iskolai projektek létrejöttéről. Más gyülekezetek, ahol ez nem adatott meg, ott bizony sokszor keserűen állapítják meg: bezzeg, ha ránk is gondolt volna valaki így, ha nekünk is jön a pénz, akkor most minden másképpen lenne…

A mai ige először is, de a témában is hálaadásra hív bennünket. Hiszen mindannyian rendelkezünk örökséggel, ráadásul olyannal, ami csodálatos, valódi érték, ami tényleg örök-ség, múlhatatlan-ság. Máté evangéliumában több fejezetben olvashatjuk az Úr Jézus szavait a mennyek országáról, és a 13. fejezetben több kép segítségével mutatja be nekünk kincsként. Olyan kincs, amit ha felismer az ember, elkezd keresni. Olyan kincs, amit ha a földből kifordítva megtalál, akkor örömében elmegy, eladja mindenét, csakhogy megszerezhesse a földet és azt, ami benne van. Atyánk hatalmas kincset bízott ránk, mert alkalmasnak tartott minket arra, hogy ezt átvegyük tőle, hogy a mienk lehessen. Micsoda bizalom, milyen hatalmas szeretet ez! Nem is érdemeljük, mert gyengék és állhatatlanok vagyunk. Ha magunkra nézünk több minden tanuskodik az alkalmatlanságról, de Ő alkalmasnak tartott minket. Ez a megelőző szeretet, a kiérdemelhetetlen kegyelem.

Bibliaóráinkon egyháztörténelmi sorozatot kezdtünk. Az ApCSel az első keresztények életét mutatja be, tegnap Istvánról olvastunk. Ő diakónus volt, az apostolok háttérmunkása. Ő az első vértanú. Egy férfi, akire eredetileg nem az evangélium hirdetése bízatott, s azzal vádolták meg, hogy istenkáromló, sok csodát tett… Bizonyára látszott az életén, bizonyára tudott dolog volt, hogy az élete Krisztusé. Megkapta azt, ami örökség, és bár nem igehirdető volt, hanem egy másfajta szolgálatra jelölték ki, mégis ő az első, aki életével pecsételte meg bizonyságtételét. Nem bolond az, aki odaadja azt, amit nem tarthat meg azért, amit nem vehetnek el tőle…

A misszionáriusok és bibliafordítók élete lenyűgöző és erőteljes módon van előttem. Szolgálatuk nyomán olyan ismeretekre tehetünk szert, ami  rámutat arra, hogy mennyire hálásnak kell lennünk  mennyei Atyától kapott örökségért és mekkora öröm kellene eltöltsön bennünket, hogy ennek részesei lehetünk.- Igen, ha valaki nagy vagyont kap, ajándékot, annak az életében ott az az öröm, hogy végre újat kezdhetek, ezzel a kinccsel megalapozhatom a jövőmet, elkezdhetem megvalósítani álmaimat.

Örökségünk az, hogy Urunk örök életre hívott, megbocsátotta bűnünket, szeret és életünk vezetője akar lenni.  Az Ő tervében helyet kaptunk mi személyesen, de hisszük hogy az Ő szent és kiválasztott népe, a Krisztushívő gyülekezet is.

Távoli tájak emberei szemébe könny szökik, ha hallják az igét: Íme tenyerembe véstelek, nem feledkezem meg rólad. Az evangéliumok birtoklásáért is halálbüntetés fenyegetettségében élők kívülről tanulják meg a Szentírás fejezeteit és egymásnak mondják bátorításul.  Azok, akiknek az ősvallása szerint egész életük egy hatalmas bizonyítás és a szent Isten meggyőzése teljesítményeik által, akiket úgy tanítottak, hogy majd csak évezredek múltán találkoznak az Istennel, csodálatos örömüzenet, hogy Isten Fia, maga jön és szenved értünk, helyettünk, hogy helyet készítsen nekünk és senki sincs, aki az ő kezeiből kiragadna. Keressétek először az Isten országát és ráadásul ezek is megadatnak nektek…

Kérjetek először Szentlelket… Legyen telve a szívünk azzal a hálával és örömmel, hogy a leggazdagabb, ég és föld ura örökösei lehetünk! És halljuk meg: a halál árnyékának völgyében járókra világosság ragyog…

 Igehirdetés a regionális felügyelőtalálkozón- most szombaton

Ne fájjon a lelkem, 
Ne fájjon a testem, 
Legyen, ki felemel, 
Amikor elestem. 
Amit méznek érzek, 
Epévé ne váljék, 
Kövessen a béke 
Mint jóságos árnyék. 
S ha majd jő a halál, 
Szóljon hozzám szépen, 
S ne a hátán vigyen, 
Hanem az ölében.

Gondoljatok rá, aki ilyen ellene irányuló támadást szenvedett el a bűnösöktől, hogy lelketekben megfáradva el ne csüggedjetek. (Zsid 12,3)

A mai igét szeretném megosztani veletek- ahogyan az számomra megnyílt.

 Csüggedés

Gyötrő, üres szavak,
Kínzó fájdalmas tekintetek,
Körbefonó, hideg falak,
Közeledő, téves jelek.

Elfáradt testek, lelkek,
Könnyesre sírt, remegő szemek,
Sebzett, lüktető, megtört szívek,
Vérben úszó, megfordult keresztek.

Életcélként szolgáló eszmék,
Megvadult angyalok,
Szétmázolt, kitalált mesék,
Ördöggé vált alakok.

Rettegve feltett kérdések,
Kínos, nem várt válaszok,
Mocskos, gyönyörű emlékek,
Egymásra szórt, titkos átkok.

Illat, mely mindig orrodba marad,
Érintését örökre bőrödön érzed,
Dallamokat hallasz, arcodon patak fakad,
Ölelését emlékezetedbe vésed.

Égető csók nyoma a szádon még,
Az élet előtt térdre rogysz,
A lázadás, a küzdelem eltűnt rég,
A tudatlanságtól csontra fogysz.

Marcangolt, bágyadt hiány,
Széllel szálló, szétszórt hamvak,
A boldogság a mélybe le száll,
Villámsúlytott csüngő szárnyak.

(Forrás: Mozso-NediaMnorI.mlap.hu)

A csüggedés állapot. Olyan, amikor az ember alig tart már ki, és nagyon rossz helyzetbe kerül. Gondoljunk csak arra, amikor egy levelet már alig tart valami az ágon, vagy már csak egy szál vékony kis cérnán csüng a gomb a kabáton. Még ott van, de nagyon meglazult a helyén, alig kapaszkodik.

A csüggedés lefelé irányló. (( Bár a lédús, tömött húsú gyümölcs is csüng, ami örömöt jelent nekünk, de mivel a termés nehéz, lefelé húzza a gallyakat. Ez egy nagyon szép, pozitív kép, talán mégis segít megérteni, hogy minden nehéz lehúz, és jaj, ha nem szedjük le időben, nem figyelünk, mert lepottyanhat, megütődhet, megsérülhet...))

Így van ez akkor is, amikor bizonyos gondok kezdik eltölteni a  szívünket. Amikor aggódunk egy szeretett családtagunkért, barátunkért, mert beteg. Amikor féltjük és szeretnénk mellette állni vizsgái, munkakeresése, konfliktushelyzetei idején. Elnehezülhet a szívünk akkor is, amikor mi magunk küzdünk meg a sikertelenséggel a meg nem értettséggel.

De ránk telepedhet annak a fájdalma, hogy támadást, bántást szenvedünk el másoktól. Mert valaki igazságtalan velünk és rosszindulatú. Számos helyzetet tudnánk sorolni. Amikor csak értetlenül állunk és az ellenállás felőröl, vagy a védekezés kiszívja az erőnket. Ha nem merítünk valahonnan erőt, akkor elesünk, akkor a földre zuhanunk, összetörünk. Ilyenkor aztán nem megy tovább.

Egy keresztyén ember viszont mindig számíthat arra, hogy Jézus megérti. És nekünk is figyelnünk kell Urunkra. Lélekben megfáradva el lehet csüggedni. Amikor már csak egy hajszálnyi választ el a kiborulástól és attól, hogy elhagyjon a hitünk.

Ilyenkor kell kiáltani: Uram figyelj rám, fogj erősen, szoríts magadhoz, köss magadhoz! Nem akarok hitemben elesni, nem akarok depresszióba esni, nem akarom ezt az állapotot tovább!

Valakinek egyszer eszébe jutott, hogy számoljunk el 10-ig, ha haragosok lennénk, mert ennyi idő alatt valamelyest lehiggadunk. Az igében az olvassuk, hogy adjunk időt a csüggedésben is magunknak  arra, hogy gondolkodjunk- gondoljunk Jézus szenvedésére.

Ő ártatlanul kellett kiállja az embervilág értetlenségét, gonoszságát, gyűlöletét. Ha ráfigyelünk, akkor először is találkozunk a megértésével. Aztán megérezzük, mit jelent az, hogy Ő ismeri a szenvedést és méltánytalanságot és mit jelent az, hogy helyettünk, miattunk is szenvedett. Majd pedig Ő tudja egyedül újra erővel megtölteni a szívünket, Ő tud felkarolni, hogy a nehézségek cipelésében megtapasztaljuk átvállalja terheinket és bennünket visz a vállán, míg újra erőre kapunk.

S a végén álljon itt énekvers evangélikus énekeskönyvünkből, melyek mindkét érzést, lelki megtapasztalást közvetítik felénk:

Csüggedt, alélt vagyok, fáraszt a szó,
Bénultan ér napom, ha rossz, ha jó.
Űzd el homályomat, hozd fel világodat,
Szentlélek, drága, hű Vigasztaló! ( EÉ 246.1)

A másik: 

Jézus, szenvedésedről
Mostan elmélkednem,
Erőt, áldást mennyekből
Lelked adjon nekem.
Jelenj meg most szívemnek
Ama nagy kínodban,
Mellyel voltál lelkemnek
Orvosa holtodban. ( EÉ 204.1)