Szentháromság ünnepe van. Ezzel a vasárnappal lezárul az egyházi esztendő ünnepi féléve. A Szentháromság legszimpatikusabb és legérthetőbb személye Jézus Krisztus. A nem hívő emberhez legközelebb álló isteni személy viszont az Atya Isten, aki teremtő, gondviselő, törvényt adó, áldó hatalom. Ugyanakkor mégis a Szentlélek az, aki mindnyájunk szívéhez közelít: megvilágosít, hitet és közösséget teremt, ráébreszt a bűnbánat szükségességére és örömöt ad a megbocsátás átélésekor.

Ó, Isten gazdagságának, bölcsességének és ismeretének mélysége! Milyen megfoghatatlanok az ő ítéletei, és milyen kikutathatatlanok az ő útjai! Róma 11,33

A Szentháromság Isten titok. Mi csak azt értjük Belőle, amit érteni enged, s amit emberi módon fel tudunk fogni. Isten bizonyos fokig mindig titok marad, de a hit arra való, hogy imádjuk, csodáljuk, dicsérettel illessük Őt.

Akik szeretik és követik Őt, hitüket is megvallják. Sokféleképpen lehet ezt tenni. Nekem Johann Sebastian Bach letisztult, felülmúlhatatlan zenéje mindig istendicséret. Ő is annak szánta. Minden kottája tetejére J.J! került ( Jesu juva, azaz Jézus segíts!) Minden kotta alján ott van az SDG (Soli Deo Gloria azaz egyedül Istené a dicsőség.) Állítólag azt mondta, hogy a legszeb  zene is csak csörgés és csattogás, ha nem az Isten dicsőségét akarja munkálni.  Természetesen rajta kívül számtalan hitvalló juthat eszünkbe, talán éppen a közvetlen környzetünkből, vagy életünk fontos időszakából, akiknek a hitelessége, őszinte lelki megnyilvánulása segített abban, hogy elinduljunk az Isten- keresés útján.

Ma egy kis történetet írok le, ami egy az igaz történetek sorában. Kíváncsi vagyok, mit gondoltok róla.  

A múlt rendszer idején egy iskolába szakfelügyelő érkezett, aki nem csak a pedagógusok szakmai felkészültségélre, hanem ideolgógiai megbízhatóságára is kíváncsi volt. A néhány napos vizsgálódást követően a teljes tanári kar összegyűlt a tanári szobában.  A fő kérdés az volt, ki hisz Istenben. A tanárok jól ismerték egymást, egyesekről köztudott volt az egyházhoz tartozása, másokről senkinek nem volt ilyen jellegű információja. Az első tagadott, majd a következő is, és az őt követő is. Középtájt ült valaki, aki mélyen hívő volt. Torkában dobogott a szíve a tanácskozás ideje alatt. Remélte, hátha valaki előtte megtöri a jeget. Ő következett. Előtte mindenki tagadott. Senki sem vallotta meg hitét, hiszen jól tudták, az az állásukba kerülne. Ő összeszedte bátorságát és elmondta, hogy ő bizony templomba járó ember. Egy pillanatnyi dermedt csönd után a többiek is megnyíltak és egymásnak adva a szót vállalták hitüket...