Uram, te szóltál, és "fölfakadt ezen a napon a nagy mélység minden forrása,
és megnyíltak az ég csatornái". Borsodban tomboltak a vizek.

Elvittek ezer meg ezer történetet, élményt, emléket. Sírtak a házak, a fák,
az utak, nyögtek a bútorok, az éj leple alatt titokban rogytak össze az
otthonok, s a szomszédban az emeleteken rekedt emberek rettegve zokogtak fel
a kitörölhetetlen hangok súlya alatt. Ott jártam és kiáltottam, "segíts meg,
Istenem, mert nyakamig érnek a vizek! Feneketlen iszapba süllyedtem, nincs
hol megállnom. Örvénylő vizekbe estem, elsodort az ár." Bele kellett néznem
az ottaniak szemébe és látnom kellett a tekintetekben, hogy "már-már
életemet fenyegette a víz, mélység és örvény vett körül, hínár fonódott a
fejemre."

Akkor délelőtt Te telefont küldtél, s döntöttem, lázasan pakoltam, indultam,
hittem, kértem és reménykedtem, hogy oda vezess Uram, ahova mennem kell,
ahol "biztossá teszed lépteimet, és nem inognak bokáim." Kértelek, hogy "te
erősíts engem!" Te adj erőt, hogy tudjam csinálni, emelni, rakni, vinni,
odaadni, s újra és újra. És Te megáldottál, erőt adtál nap, mint nap küldted
a Te áldásodat. Adtad Edelényben, Barcikán, Szendrőládon, Szendrőben,
Meszesen, Felsőzsolcán, Bőcsre igyekezve, és a többi helyeken. Küldted
traktorok pótkocsiján ülve, katonai teherautóban izgulva, markoló lapátjában
állva, zuhogó esőben és rekkentő hőségben. Nap, mint nap bizonyítottad, hogy
"elég neked az én kegyelmem", amikor azt hittük, már nincs remény, amikor
azt hittük reggel, hogy nincs mit vinnünk, te délre már segély-hegyeket
adtál, hogy vihessük, adhassuk, és csinálhassuk.

Uram, jó embereket ismerhettem meg! Méltónak tartottál arra, hogy "Krisztus
jó katonáival" küzdhettem. Katonaként, igazi harcosokkal. Önkéntesekkel,
hivatásosokkal, állandókkal, ideiglenesekkel, egyenruhásokkal, civilekkel.
Percről-percre tenni akaró lelkészekkel, presbiterekkel, egyháztagokkal,
erős főtisztekkel és honvédekkel, rendőrökkel, tűzoltókkal,
katasztrófásokkal, szervező és könnyező polgármesterekkel, "szevasz, lelkész
úrral; szevasz, főhadnaggyal" nap, mint nap köszönő kitelepített,
reménytelen-reménykedő emberekkel. Segíteni induló platón ülő egyetemi
docenssel, vállalkozóval, főmérnökkel, beosztottal, kétkezi munkással,
messziről érkező és helyben élő testvérekkel. Arcnélküli angyalokkal, akik
csak telefonon szóltak, hogy küldenek, adnak, átutalnak, eljutatnak. És
arccal rendelkező örömhírhozókkal, aki hoztak, adtak, tettek, cselekedtek.
Élelmiszerrel, tisztítószerrel, pénzzel, két kézzel. Fillérekkel és hatalmas
tonnákkal. Uram, nincs baj, nagyon sok jó ember van ebben az országban! Itt
Trianon-napján, s a következő napokban nem volt szétszóratás, egymásnak
feszülés, gyűlölet, itt és most összefogás volt, köszönés volt, integetés
volt, tegezés volt, mi érzetük, érezhettük, hogy a "szeretet soha el nem
múlik":

Most kimosakodom. Hét nap harc után újra itthon, a koszos uniformis a
mosógépben, én a hintaszékben ülve, csendben, már itthon, de most még
magamban. Próbálom a látott képeket bezárni egy DVD-tokba, s betenni a képek
sorába, oda a többi közé. Most kicsomagolok. Már nem lázasan, inkább lassan.
Nézve, bámulva egy-egy képet, elgondolkodva, és imádkozva.

Kérlek Uram, hogy ne hagyd őket magukra! Azokat, akik most is ott vannak
poshadó és bűzös vízben az összeomlott ház romjain a reménytelennek tűnő
jövővel. Támassz újra angyalokat, segítőket, örömhírhozókat. Olyan
hatalmasokat - politikusokat, biztosítókat, adakozókat, két kézzel segítőket
- akik eszközök lehetnek a Te reményteljes jövőben. Akik tudnak segíteni,
hogy újra legyen mosolygó ház, otthon, s legyen benne ezer és ezer történet,
vidáman nevető bútorok, és az udvarokon emberek üljenek, húsokat süssenek, s
jó borokat igyanak, és a rettegés után újra vidám énekeket énekeljenek, és
érezzék, hogy az "Isten szeret".

Vigyázz ránk Urunk!

Ámen

Sajtos Szilárd főhadnagy
református tábori lelkész