tornyosul

Bocsánat, hogy hiába jártatok erre az utóbbi napokban, és nem találtatok itt friss írásokat. Gyengélkedem még mindig, ugyanakkor rengeteg olyan kötelezettségem van, ami mindent felborít: időbeosztást, eredeti terveket, megszokottságot. S persze most nem azzal a koncentrációval tudok teljesíteni, mint máskor, fáradékonyabb és ingerlékenyebb is vagyok, mert a fülem sincs rendben...

Egyébként pedig újságszerkesztés zajlik, szervezem az ételosztást, s az oviügyeket próbálom szemmel követni. Emellett a karácsonyi alkalmak programjai is égetően fontosak: mikor próbálunk, hányszor találkozhatunk, mennyi gyakorlás kell még...  Ugyanakkor az élet normális menetével is törődni kell- keresztelőre váró kistestvérünkkel és utolsó útjára készülő idős testvérünkkel is. Nagyon mozgalmas, nagyon szép időszak ez most. Hála Istennek, mindig vannak segítőim, akikkel együtt gondolkodunk, cselekszünk, akik feladatokat vállalnak s akiknek bátran adhatok a véleményére. Jó így indulni az ünnepre, jó így a közösségünket megélni. ( Nem szóltam még idősek karácsonyáról, műsorokról, csomagosztásról, vidéki vendégszolgálatról. )

S ha már a testi gyengeség előkerült- hadd írjak pár szót a betegségről. Mostanában olyan sok embert látok, aki retteg a testi bajoktól, hiszen eszmény az egészséges ember. Pedig a betegségnek is célja van. Nem hinném, hogy Isten bünetet minket azzal, de felhasználja testi tapasztalainkat a lelki életünk, hitünk megerősítésére. Betegen, kiszolgálatottan hamarabb megértjük, mennyire nincs kezünkben a sorsunk- Istenünk kegyelme az élet. Betegen, fájdalmakat hordozva átéljük mások szenvedését, empátiát tanulunk és türelmesebbek leszünk másokkal, magunkkal. Betegen csöndesebbek, reményt váróbbak leszünk- felismerhetjük az ima felszabadító erejét. Betegségünk során egy kicsit megáll körülöttünk a világ, rájövünk, mennyire fontos önmagunkkal törődni, lehiggadni, nem mindig cselekedni, hanem felfelé tekinteni, bizakodni. Betegségünk során elveszítjük a teljeségünket vagyis az egész-ségünket. Hiányt élünk meg, s ha meggyógyulunk, visszakapjuk képességünket, újra felszabadultak, könnyen mozgók, fájdalommentesek lehetünk. A betegség arra is jó, hogy másként gondolkozzunk egészséges állapotunkról, hálásak legyünk látásunkért, hallásunkért, jól mozgó végtagjainkért, hangunkért. A betegség tehát hálaadásra is tanít...Egyszóval, ennek is van értelme, haszna. Magunkkal, a másik emberrel, és Istennel való kapcsolatunk miatt is.