Amikor Jézus kiszállt, és meglátta a nagy sokaságot, megszánta őket, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélkül való juhok, és kezdte őket sok mindenre tanítani. De amikor az idő már későre járt, odamentek hozzá a tanítványai, és ezt mondták neki: "Lakatlan hely ez, és az idő már későre jár. Bocsásd el őket, hogy a környező településekre és falvakba menve ennivalót vegyenek maguknak." Ő azonban így válaszolt nekik: "Ti adjatok nekik enni!" Mire ők ezt mondták neki: "Talán mi menjünk el, és vegyünk kétszáz dénárért kenyeret, hogy enni adhassunk nekik?" Jézus azonban megkérdezte tőlük: "Hány kenyeretek van? Menjetek, nézzétek meg!" Amikor megnézték, így szóltak: "Öt kenyerünk van, meg két halunk." Ekkor megparancsolta nekik, hogy ültessenek le mindenkit egy-egy csoportba a zöld fűre. Le is ültek százas és ötvenes csoportokban. Ekkor Jézus vette az öt kenyeret és a két halat, feltekintett az égre, megáldotta és megtörte a kenyereket, majd átadta a tanítványoknak, hogy tegyék eléjük; és a két halat is elosztotta mindnyájuknak. Miután mind ettek, és jól is laktak, összeszedték a kenyérdarabokat tizenkét tele kosárral; és azt is, ami a halakból maradt. Akik pedig ettek a kenyerekből, ötezren voltak, csak férfiak. (Mk 6,34–44)

Van, aki szeret utazni, és van, aki nem. Én az utóbbiak közé tartozom, legalábbis, ami az előkészületeket illeti…

A bőrönd az utolsó pillanatban valahogy mindig „túl kicsinek bizonyul”, és a helyszínen aztán valahogy mégis épp az a tárgy vagy ruhadarab nincs a kezem ügyében, amire valóban szükségem lenne…

            És mégis, Chile esetében azt hiszem, gondolkodás nélkül kivételt tennék. Kíváncsian várnám az utazást, izgatottan készülnék az indulásra, és nem riasztana el a hosszú és ezért minden bizonnyal fárasztó repülőút sem…

            Hiszen – ahogy a képeken is láthatják majd – egy csodálatos országba érkezhet az utazó akkor, ha Dél-Amerika, közelebbről is Chile felé veszi az irányt.

Oda, ahol az a mondás járja, hogy amikor Isten a világot teremtette, mintegy „elrejtett”, mondhatni „eltett későbbre” olyan dolgokat, amikkel az embereket meg akarta örvendeztetni. Ilyenek voltak: a forróság és a hideg, a nap és a hó, a tavak, a tenger és a folyók. Ezen kívül a forró sivatagok, méltóságteljes tűzhányók, magas hegyek és számtalan sok ásványi kincs is ide tartozott. Ezen kívül még sok szép fát, különböző állatokat, gyümölcsöket, madarakat és halakat is. És Isten mindezeket kézbe vette, majd a világ legeldugottabb helyein szétszórta ezeket. Így állott elő Chile, a hosszú, keskeny tengerparttal, elképesztő sokszínűségével, a Csendes-óceán partjainál és a dél-amerikai Andok hegyláncai között.

            Az idei ökumenikus női világimanap középpontjában ez a varázslatos ország, Chile áll. Egy olyan szeglete a világnak, amelyet minden tekintetben a szélsőség jellemez, földrajzilag, politikailag, gazdaságilag és társadalmilag egyaránt.

A hírekből tudhatjuk, hogy ez az a hely, ahol 1973 szeptemberében erőszakkal megdöntötték a demokratikusan megválasztott Salvador Allende Gossens (1908–1973) elnök hatalmát, 1990-ig tartott az Augusto Pinochet Ugarte (1915–2006) tábornok nevéhez köthető katonai diktatúra. Ez alatt az idő alatt sokan külföldre emigráltak, másokat bebörtönöztek, megkínoztak, megint másoknak „nyoma veszett”. A szegénység a lakosság ötven százalékát érintette, amit végül 14 százalékra tudtak visszaszorítani.

            Az élet – az agrárállam Chilében – ma sem könnyű. Az egészségügyi és társadalombiztosítási, valamint a nyugdíjrendszer, továbbá az oktatás is piacorientált, egyéni érdekeket szem előtt tartó és nélkülözi a szolidaritást.

Egy női imanapon fordítsuk most a figyelmünket az asszonyok felé, akik nagyon nehéz helyzetben vannak.

Személy szerint engem például nagyon felháborított az a tény, hogy egy alapvetően római katolikus országban még ma is sok atrocitás éri a nőket, sajnos igen elterjedt a fizikai erőszak minden formája…

Ennek fényében idézőjelbe téve az már csak kevésbé „zavar”, hogy az asszonyok csupán 1949-ben nyerték el a választójogot. Ezen kívül – bár ők teszik ki a foglalkoztatottak 42 százalékát –, lényegesen kevesebbet keresnek, mint a férfiak és leginkább rosszul fizető állásokat kell vállalniuk.

Mindezek mellett természetesen a nők dolga a gyermeknevelés és a háztartás, a család összetartása. A fő táplálékot Chilében a kenyér jelenti, ez egyik étkezésnél sem hiányozhat.

A legszegényebb kunyhóban is a vendégszeretet jele, amikor kávéval, teával és kenyérrel kínálják az érkezőt.

„Hány kenyeretek van?” - kérdezi Jézus a tanítványokat Márk evangéliuma hatodik fejezete szerint. Krisztus nem törődik az anyagiakra utaló válaszokkal, hiszen a tanítványoknak nem volt elég pénzük, hogy annyi élelmet vásárolhassanak, amire a tömegnek szüksége lett volna. De rávezeti őket arra, hogy azt gyűjtsék be, amijük van.

Ő azután megmutatja nekik, hogy jut elég mindenkinek, ha megosztják egymással azt, amijük van és Istenben bíznak. „Hány kenyeretek van?” „Mit tudtok ti megosztani egymással és másokkal?”

A chilei asszonyok válasza világos: Ha mindenki a maga részét hozzá tudja tenni és megosztja kenyerét, megszülethet a remény egy olyan életről, amelyben senki nem szenved szükséget semmiben.

És itt most nemcsak az élelemre gondolhatunk, hanem a lelki táplálékra is. Hiszen Jézus megszánta a sokaságot, mert – amint azt az igében olvassuk – olyanok voltak, mint a juhok pásztor nélkül. És elkezdte őket sok mindenre tanítani.

A történet szerint Isten Fia először a jelenlévők lelki éhségét igyekezett csillapítani, akik annyira „éheztek és szomjaztak az igazságra” (Mt 5,6), hogy nem is figyeltek arra, közben vajon korog-e a gyomruk, vagy kiszáradt-e a szájuk a szomjúságtól…?

Tanítványai mondták neki: „Lakatlan hely ez, és az idő már későre jár. Bocsásd el őket, hogy a környező településekre és falvakba menve ennivalót vegyenek maguknak.”

Kedves Testvérek! Nem hiszem, hogy Jézus nemtörődöm lett volna. Úgy gondolom, nem tett mást, csupán betartotta a „fontossági sorrendet”.

Hiszen mit is olvashatunk Máté evangéliuma hatodik fejezetében? Mit mond ott Jézus? „Ne aggódjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? - vagy: Mit igyunk? - vagy: Mit öltsünk magunkra? Mindezt a pogányok kérdezgetik; a ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van minderre. De keressétek először az ő országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek. Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja.” (Mt 6,31–34)

            Isten országának és az ő igazságának a titkát kell először megismernie az egykori és a mai tanítványoknak is Jézus közelében. És a többi is mind megadatik majd. Minden, amire valóban szükségünk van, testi és lelki értelemben.

            Úgy hiszem, elsősorban ezt kell keresnünk mindnyájunknak. Mindennél jobban. Mint azoknak a chilei asszonyoknak is, akik családtagjaikkal együtt – a múlt nehézségei és gondjai közepette és a 2010-es esztendő megpróbáltatásai során, amikor földrengést, cunamit és bányászszerencsétlenséget kellett átélniük –, megtanulták, és újra meg újra megélhették és átélhették annak a mondásnak az igazságát, amely így hangzik: „Nem a körülményeink kell, hogy befolyásolják a hitünket, hanem a hitünk azért adatott, hogy úrrá legyünk a körülményeinken.”

Kedves Testvérek! A hit erő. Az Isten keresésében ott rejlik a megtalálás, a hazaérkezés és megbékélés reménye.

Mint annak a valakinek a számára, aki a világhálón ezeket a sorokat írta, amelyekkel úgy érzem mi is mélységesen egyetérthetünk:

            „Láttam, hogy mások is éheznek; kik lelki-szellemi értelemben, mint én, másoknak viszont még a mindennapi kenyér sem adatik meg, amelyet mi, szerencsések, magától értetődőnek veszünk, és amellyel már nem tudunk jóllakni. Dühödten kérdeztem: hol van itt az igazság?
Úgy éreztem, nem jutok sehova az igazság keresésében. Körbe-körbe jártam. Talán toporogtam egy ajtó előtt, anélkül, hogy észrevettem volna, hogy ott van. Egyik este egy rég nem hallott magyar népmesét láttam a tévében, és az ajtó megnyikordult, én pedig odakaptam a fejem.

A történet az egyszeri királyról szólt, aki megunta már a válogatott, finomabbnál finomabb ételeket, és megparancsolta a szakácsnak: főzzön olyat, amilyet még nem evett, különben fejét veszi. A szakács megrettent, és egy kenyeret magához véve elszökött. A király persze másnap haragra gerjedt, hogy se ebéd, se szakács; azonnal nyergeltetett, és katonáival a nyomába indult. Egy sűrű erdőben találták meg a szakácsot, amint egy fa tetején ült, és még mindig szorongatta a vekni kenyeret, amellyel útnak eredt. A király megparancsolta, hogy vágják ki a fát a szakács alól, aki ijedtében imádságra kulcsolta két kezét, amikor a fa mozogni kezdett, így elejtette a kenyeret.
„Elcsodálkozott a király: hát az meg micsoda?
– Ez bizony csak kenyér – mondták a katonák. – Nem királynak való, hanem csak a szegény embernek.
Elővette bicskáját a király, szelt belőle és megkóstolta. Addig falatozott, míg a fele elfogyott. Azt mondja akkor:
– Na, ilyen finomat nem ettem még, amióta a pólyából kioldottak. Sohase mondtad, te gézengúz – kiáltotta fel a remegő szakácsnak –, hogy ilyen jóízű eledelt is tudsz készíteni! […] A legszigorúbban megparancsolom, hogy mától fogva akármit teszel az asztalomra, el ne hagyd mellőle a kenyeret.”

Eszembe jutott egy úrvacsorai alkalom, jegyzi le az idézett szerző, amikor hatalmas körben álltunk mezítláb a füvön, egy óriási kenyeret adtunk körbe, mindenki tört egy falatot, majd a mellette állónak nyújtotta Krisztus szavaival: Ez az én testem, amely érted is megtöretett. És megértettem, hogy rossz helyen kerestem a lelkem táplálékát.

A bölcselkedés, az igazság keresése nem vitt közelebb a hiányzó középpont megtalálásához. Amit kerestem, egész idő alatt ott volt, csak arra várt, hogy odaforduljak hozzá, és részesedjek belőle, és így tegyen teljessé.

Az élet kenyere nekünk is odakínálta magát. A mi asztalunkon is ott hever. Törhetünk belőle egy falatot, és tovább kínálhatjuk másoknak is. Egyszerűbb és táplálóbb eledelt nem adhatnánk senkinek.”