Jézus mondja: ("Mert az Emberfia azért jött, hogy megmentse, ami elveszett.) Mit gondoltok? Ha egy embernek száz juha van, és eltéved közülük egy, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a hegyekben, és nem megy-e el megkeresni az eltévedtet? Ha azután megtalálja, bizony mondom néktek, jobban örül neki, mint annak a kilencvenkilencnek, amelyik nem tévedt el. Ugyanígy a ti mennyei Atyátok sem akarja, hogy elvesszen egy is e kicsinyek közül." Máté 18, 11-14
Szeretett testvérek az Úr Jézus Krisztusban!
1. A mai történet- melynek témája minden evangéliumban, sőt az Ószövetségben is szerepel- egy nagyon különös kontextusban hangzik el Máté evangéliumában. Hadd hívjam fel rá a figyelmet! A 18 fejezetben Jézus a kisgyermekek példáját tanítja a hallgatóinak. Több részletben figyelmeztet, irányítja tekintetünket a kicsinyek felé. Nem lehetünk rezzenéstelenek ma sem, értenünk kell Isten igéjét. Mert imáinkra a választ, életünkre az útmutatást így kapjuk tőle. Év elején ugyancsak ennek a fejezetnek az igái alapján éreztük magunkat bátorítva Istentől, hogy határozott lépteket tegyünk a kicsinyek között végzendő szolgálat tekintetében. Ma pedig, amikor karnyújtásnyira vagyunk a megvalósulástól, ismét elénk hozza Urunk ezeket az igéket. Kinek ne lennének kérdései, kételyei? Ki ne akarná tudni, hogy Isten mit tart jónak saját élete és a rábízott feladat kapcsán? Nekem is voltak megingásaim hetekkel ezelőtt, amikor nem tudtam megmondani, hogy az, amibe belevágtunk, az Isten akarata- e vagy a mi emberi erőfeszítésünk csupán. Hálás vagyok az Úrnak, hogy Ő mindig megadja a válaszait, mindig akkor és úgy felel, hogy az egyértelmű legyen. Erősít, felvértez, bölcsességet ad, úgy szól, hogy ha készek vagyunk hallani, érthető és tagadhatatlan lesz akarata. Ma is így van: a kicsinyek ügyét tárja elénk, és ezen túl a legfontosabbat, ami az Ő szándéka velünk.
2. Az igeszakasz keretes szerkezetű- bár az első verse zárójeles, ami arra vonatkozik, hogy a legelső kéziratokban nem szerepel, csak a későbbiekben található így. Mégis nagyon fontos, ez a lényeg. Gondoljunk csak igen fontos költeményeinkre, a Himnuszra, Szózatra: ezek visszatérő keretversei a leglényegesebbet hangsúlyozzák, azt a fohászt, a vágyat, amit a költő a szíve mélyéből versbe szedett. Már itt is ezzel találkozunk- a hallgató egy kedves, bájos, szinte meseszerű történetet hall, de nagyon komoly és mély értelmű üzenet keretezi az idilli szöveget. Az Emberfia azért jött, hogy megmentse az elveszetett- Isten nem akarja, hogy egy is elvesszen…
Mit jelent veszíteni? Alul maradni egy küzdelemben, legyen szó egyéni vagy csoportos versengésről. Mi jelent valamit elveszíteni? Valamitől megfosztottá válni- ennek a gyülekezetnek a 20. századi történelme így áll előttem, szinte a veszteségek egyházaként tekintek rá: - elveszítette fiatalságát a kényszermunkában, elveszítette iskoláit, földjeit, elveszítette közössége egy részét a kitelepítés/ kiűzetés során, elveszítette nyelvét a kényszerű tiltás nyomán. De nem kell őseink, elődeink múltbeli megtapasztalásaira tekinteni- személyes sorsunkban hányszor életük már át hogy nem maradt meg az, amit szerettünk volna megtartani. Ki ne lenne közülünk, aki ne tudná, mit jelent valamit, valakit elveszíteni! Jó azt hallani, különösen ebben a templomban, hogy Isten akarata nem ez, Isten Fia menteni jött!
A számítógép világában a mentés nagyon fontos művelet, egy apró kattintás és már készen is van. De ha elmulasztjuk, vagy ha nem állítjuk be automatikusan, minden munkánk odaveszhet. Az életünkben is hasonlóan történik. Ádám és Éva bizalmatlansága azt jelentette, hogy ők kikapcsolták az automatikus mentés funkciót. Nincs az életünkben automatikus mentés, valakinek el kell végezni, kattintani kell. Amikor azt mondjuk: Istenünk nem akarja a bűnös halálát, hanem hogy megtérjen és éljen, azzal azt mondjuk: ő a mentést akarjak az örök életre megmaradást. De ez nem egy kis művelettel történik, hanem Krisztus halála és feltámadása által, s azzal, hogy mi bízunk ennek az áldozatkész szeretetnek a mentő erejében. Isten nem akar bennünket elveszettnek látni, hanem a megmenekülésünkért cselekszik.
Lukács evangéliumában a 15. fejezet foglalkozik az elveszettel- egy elgurult pénzdarabbal, ami tehetetlenül pördül ki egy zsebből, vagy kendőből és várja, hogy kiseperjék egy elrejtett zugból. Egy fiútól, aki tudatosan szembeszáll az apja akaratával, életmódjával és csellengő lesz belőle, tékozló, lecsúszott, elrontott életű ember. S egy bárány- aki számomra inkább a jóhiszemű kóborló, a naív útkereső mintaképe lehet. Egy bárány, aki megy a maga feje után, fűcsomóról fűcsomóra, forrásról forrásra keresi táplálékát, - ember, aki a jobb életlehetőségekre ácsingózva egyedül marad, mert nem ügyelt a közösségre, nem figyelt pásztorra…
Ez a bárány csak keresgél. Ahogyan mindannyian. Gyermekként biztos pontként keressük édesanyánk tekintetét, majd az egyensúlyunkat, aztán saját rátalálunk a hangunkra, egy- két évtized alatt az énünkre is. Keressük a helyünket azokban a közösségekben, amikbe beleszülettünk, melyek magukba foglalnak bennünket. Keressük a személyiségünk kiteljesedését emberi viszonyokban, barátságokban, munkavégzésben. Keressük a boldogságunkat szeretetkapcsolatban, házasságban, családban. Nehéz arra választ kapni, hogy a nekünk adott évek alatt megtaláljuk- e a számításunkat, megleljük- e azt, ami igazán elégedettséget ad, vagy örömmel lát el. Keresgélünk, miközben pont azt nem keressük, aki minden szeretet és jó forrása, akiben békét és boldogságunkat megtalálhatnánk. Pontosan Istent hagyjuk ki a számításainkból. De az Úr nem akarja ezt! Nem akarja a nélküle élő, Őt, igéjét figyelmen kívül hagyó, bűnös ember halálát, nem örül a mi elveszettségünknek!
3. Az öröm vasárnapja van. Jubilate! Örvendezzetek! Minek? Annak, hogy Istennek a te személyes életed fontos! Érted cselekszik, éretd él! Neki iu. az egyes ember a drága, Ő nem arctalan tömegekben gondolkodik, hanem rád figyel. Ez a történet arról beszél, ami az egyik legszebb üzenet, a legfontosabb örömhír: én is fontos vagyok Istennek, az én egyszerű, kicsiny, jelentéktelen életem is kedves neki.
Püspöki jelentést, zsinati beszámolókat hallgattam pénteken- az elvégzett munka értékelései, eredmények, nyertes pályázatok sikerei, ugyanakkor erős kritika, és a számonkérés hangja is elhangzott- mindebben számok, milliók, tömegek, pénz és gyülekezetnagyság… Mintha ezeknek az aránya, nagysága lenne csak fontos. Közben egy olyan mondat is elhangzott, amivel nem tudok egyet érteni: „Isten nem azt kéri számon, hogy hányan tértek meg, hanem hogy szóltunk- e.” Baj lenne, ha csak mondanánk, mondanánk az evangéliumot, beszélnénk Jézusról és közben nem figyelnénk oda nagy szeretettel és nem keresgélnénk, nem mennénk az elveszett után! Hiszen ez így szerintem kontrasztban áll azzal, amit megélek, más ez, mint Isten hűsége az egyetlen iránt! Nincs arról szó egyik evangéliumban sem, hogy mi van a 99-cel, azok bizonyára jó helyen vannak. De arról szó van, hogy az Úr egyetlen juha elvesztét sem akarja. Felelősségünk tehát van egyért, akár egy volt konfirmadus társunkért is imádkozhatunk, egy családtagunkért, egy valakit is kérhetünk- és bár igaz, hogy nem a döntése, de a mi felé irányuló figyelmünk mégiscsak számon kéretik majd. Mégiscsak megkérdezheti az Úr, hogy miért nem járultál hozzá egy imával, látogatással, hívással az ő megtéréséhez? Hiszen Jézus érted mindent hátrahagyott- és a te megmentésedre jött. Foglaljuk a keretversekbe a saját nevünket. Mert az Emberfia azért jött, hogy engem megkeressen- Isten nem akarja, hogy én elvesszek kicsinyek közül… Ennek ismeretében öröm születik és örvendezés háza lehet a templom!
