Két hete vagyunk " beszorítva" az otthonunkba, betegség miatt. Persze ez nem azt jelenti, hogy sehová sem megyünk. Igaz ez viszont a gyerekeinkre, akik a nagy hóesést csak az ablakból követhették. Szülői könyörületből néhány percre kimehettek, hogy ropogtassák a havat a lábuk alatt és közelről is megcsodálhassák a tengernyi fehérséget. Olykor a doktor nénik vizsgálataira is ki kellett dugni az orrukat a meleg szobából, de az a pár lépés mégsem ment élményszámba. Sajnos a vírusok bennünket, felnőtteket sem kerültek ki, így meg kellett küzdeni azzal is, hogy gyermekeink ápolása közben gyorsított eljárásban a saját gyógyulásunk is bekövetkezzék. Hát ennyit rólunk, a fizikális állapotunkról. Egy nagyon kedves történetet is megosztok, ami a gyülekezetünk aggodalmáról is szól. Amikor múlt héten úgy döntöttünk, hogy a hirtelen jött hideg és a nagy tömegben lehullott hó miatt nem tartjuk meg a szokásos februári szeretetvendégséget, az a hír is szárnyra kapott, hogy az én betegségem miatt a vasárnapi istentisztelet is elmarad. Pár telefon, s a hír megmozgatta azokat, akik hűséges templomos egyháztagjaink. Annyira azonban nem voltam rossz állapotban, hogy ez indokolt lett volna. Azért mégis összegyűltünk a hideg vasárnapon, sőt az úrvacsorai alkalomra is sor került. Remélem, hogy az aggódók imádkoztak is a gyors felépülésemért. Mivel ea gyenfélkedéssel járó kellemetlenség és fájdalom jól kezelhető volt, természetesen a hittanóra sem maradt el aznap.
Ezek a kényszerűen nyugalmas napok lehetőséget adtak arra is, hogy joban figyeljünk egymásra, jobban törődjünk mindazzal, amit egy nap átélhetünk. A gondoskodás és " gyógyítgatás" pillanatai nagyon meghittek tudnak lenni. Annyira kedves az is, amikor kiszolgáltatott gyermekünk lecsendeseül és egyedül ránk számíthat, s egy- egy apró kis simogatás is nagyon jól esik neki. ( Bár a mieink mindig sok szeretet- egységet kapnak érintések és ölelések formájában.)
Az összezártság arra is módot adott, hogy a gyerekek szobájában rendet tegyek, s míg ők pihentek, addig én szelektálhattam a dolgaikat: ruhákat, rajzokat és játékokat rendszereztem. Ennek eredménye két jól átlátható kis szobácska kék és barackvirág színben. Habár ma már nagyon jól voltak: bunkert építettek, és az általam értelmesnek tartott szisztémát kezdték megbontani...
Lelki életem terén újra csodás élményem volt. A héten beszélgettem valakivel, aki ismét megerősítette az Ágostai Hitvallás általam nagyon kedvelt cikkének igazát. Ez így szól: " A Szentlélek teremt hitet, ott és amikor az Istennek tetszik... " Beszélgetőtársam ugyanis arról számolt be, hogy életének első szakaszában nem figyelt Isten szavára, nem foglalkoztatták vallásos kérdések, s az egyház élete iránt közömbös volt. Aztán volt egy pillanat, amikor minden megváltozott. Ma már teljesen természetes számára, ha Istenről, mint Teremtő Atyánkról szólunk és abban sem kétlekedik, hogy az Úr Jézus feltámadt. Nem telik el úgy nap, hogy valami módon ne jutnának eszébe Isten szavai, tettei. Milyen különös és mennyire csodálatos! Istennek van hatalma arra, hogy Szentlelke által ma is tanítványokat hívjon el! A lelkész tegye csak dolgát: szólja az igét, vezessen bibliakört, tartson hittanórákat, látogassa a gyülekezet tagjait, folytasson lelkipásztori beszélgetéseket. DE a Szentlélek teremt hitet!
Nagyon jókor jött most ez! Mert az előző év ezernyi eseménye sok erőt kivett belőlem. A két ünnep között már felülötte egy betegség a fejét, így kisfiunk gyengélkedése során egyaránt is éreztem a fáradságot mind testileg, lelkileg. Egy-egy ilyen dialógus pedig olyan örömöt és ledületet ad, ami még bátrabbá és erősebbé tesz. Egy ilyen bizonyságtétel számomra újra igazolása annak, amit hiszek és amiért élek. Isten hatalmas! A múlt héten ráadásul négy felnőtt testvérünk konfirmációjára is sor került. Isten munkálkodik a szívekben, sorsokban, mindannyiunk életében. Van-e szemünk, érzékünk arra, hogy észrevegyük? Nyitottak vagyunk-e arra, hogy személyes történéseink fordulatait úgy értelmezzük, hogy azok mögött Urunk szerető, bennünket kereső arca rejtőzik? Hiszen Ő ma is velünk van, vár ránk és azt akarja, hogy megismerjük, rábízzuk magunkat.
