János 21, 1-14
Húsvét utáni héten vagyunk-a történet szerint is. Fel tudnánk sorolni, mi minden történt azon a bizonyos reggelen, majd a tanítványi kör hogyan találkozott a Feltámadott Jézussal? Péter és János versenyt futnak a sírig, mert azt hallják az asszonyoktól, hogy Mesterük nincs ott. Odaérnek, csodálkoznak, és hisznek. Ezt követően úgy találkoznak Jézussal, hogy az minden ésszerű magyarázatot kizár: ők bezárkózva egy helyre, a feltámadott mégiscsak ott terem közöttük, és elfoglalja a fő helyet, közéjük áll, és a békesség köszöntését hozza. De még Tamásnak is megjelenik, aki képtelenségnek tartja tanítványtársai eddigi beszámolóját. Neki valós érintések és kézzel fogható bizonyíték kell- ő is megkapja!
MI történik mégis? A tanítványok Jézus közvetlen irányítása, látható jelenléte nélkül nem tudják elképzelni tanítványi küldetésük folytatását. Azt mondja Jézus Péternek az első találkozásuk során: emberhalász leszel. Teljesen más életet fogsz folytatni mostantól, mint ahogyan az eddig volt. És mégsem történik meg. – Elmegyek halászni- mondja, és erre többen is azt mondják: Mi is veled megyünk. Például Natanael, aki az evangélium tanúsága szerin úgy lett Jézus tanítványa, hogy jézus megmondta, ismerte az addigi életét és tudja mit tett, egy igaz izraelita, akiben nincs álnokság… Vajon miért lehet, hogy ezeknek a felnőtt embereknek 3 év Jézussal és aztán a több találkozás a Feltámadott Mesterre mégsem elég? – Magunkra ismerhetünk. Nem elég ennyi bizonyíték, nem elég ennyi magyarázat. Nem elég, hogy valaki beszámol a húsvéti örömtől, személyes hitéről. Még az sem elég, hogy az egész világ ünnepel, hogy százezrek állnak a Szent Péter téren húsvét reggelén, hogy 2000 éve a Feltámadt Krisztus hívei imáikban és szeretetteljes tetteikben hordozzák a világot. Nem elég, hogy a művészetek, a néphagyomány, az egész teremtett világ magában hordozza a feltámadás örömüzenetét! Kemény, hideg, kétkedő szívvel állnak azok is, akiknek családjukban, környezetükben hívő emberek élnek. Bár lehet, hogy kicsit egy pár órára mernek remélni, de annyira nem mernek bízni Jézusban, hogy az az egész életükre hatást gyakoroljon! A tanítványok sem. – Egy fiatal lelkésznőről hallottam évekkel ezelőtt. Az egyik gyülekezetben közel került egy presbiter házaspárhoz. Kikerülve az egyetemről, távolra küldte a családjától a püspöke, de egy nagyon barátságos közösségbe. Az eltelt évek során igyekezett helytállni, de amikor a presbiter házaspár egyik tagja elhunyt, alig tudta elvégezni a temetési istentiszteletet. Az elhunyt özvegye vigasztalta meg a feltámadás és örök élet igéivel. Bizony, mintha az első tanítványok skizofrén hitéről hallanánk. A Mesterhez tartoztak látszólag, de szívükben félelem, szomorúság, lemondás- a halál hangulata, nem az életé! Hát hiába minden? Hiába az üres sír ténye? Hiába jelent meg Jézus a békesség üzenetével? Hiába tapasztaltak közösen olyan nagy dolgokat? Hiába érintették őt a feltámadás után?
Mi történt ezen a héten? Keddtől vasárnapig milyen élethelyzetbe kerültünk? Munkahelyen, családban, ügyintézések során vagy az orvosunkkal találkozva? Számtalan kihívás, megoldandó probléma, konfliktusok, amik választ, cselekvést igényeltek. Sokaknak kedves elhunyt szerettüktől kellett elbúcsúzniuk. Miként éltük meg a mögöttünk lévő hetet? Mintha húsvét előtt lennénk, vagy ha húsvét után? Tudatában voltunk-e annak, hogy Jézus Krisztus 2000 éve nem csak meghalt értünk, de fel is támadt értünk, és azóta velünk van, bár most már láthatatlanul, de valóságosan? Kértük-e imáinkban, odafordultunk-e hozzá tanácsot kérve, vártuk- e vigasztalását és megerősítését? Hogyan zajlotta a húsvét utáni napok? A régi, Jézustalan élet lépéseit róttuk, vagy új úton mentünk a Feltámadottal az oldalunkon?
A történet úgy folytatódik, hogy ebben a helyzetben sem maradtak egyedül a tanítványok- Jézus nem hagyta őket visszazuhanni! Sőt újra megerősítette hitüket, mert hiszen nekik semmijük sem volt- nem volt már emlékük Jézusról- nem ismerték fel!- nem volt hitük, de élelmük és jövőképük sem. Úgy állnak előttünk, mint koldusok, akik végső kétségbeesésükben a maguk kezébe veszik életük irányítását. Jézus abba a folyamatba is beleavatkozik. A halászást is ő irányítja! Nem menekülhetnek előle. Minden az ő tudtával, minden az ő szeme előtt zajlik és mindenben az ő akarata nyilvánult meg- a nagy halfogás újbóli csodájában is.
Hányszor éljük át, hogy pont ott és akkor találkozunk Jézus hatalmával, amikor és ahol nem is gondolnánk. Egy olyan hétköznapi pillanatban, aminek semmi köze vallásos életvitelhez, a gyülekezeti közeghez. Amikor úton vagyunk és az utolsó szempillantásban megmenekülünk az összeütközéstől, egy nyomasztónak induló napon mégiscsak egy áldásos cselekedet, egy munkahelyi siker ér bennünket, a félelmeink nem igazolódnak be, sőt a rossz valahogyan jóra fordul. De az is lehet, hogy csupán a kertünkben sorolnak az elültetett növények első kibújó levélkéi… Nem is gondoltuk volna, hogy ebben a dologban Isten keze van. De tiszta pillanatunkban nem tudjuk letagadni, hogy az Úr az! Nem a mi érdemünk, művünk és ügyességünk volt a döntő, hanem az ő szeretete, amivel közelített hozzánk és meg akart győzni arról, hogy minden az ő szeme előtt zajlik és mindig a mi javunkat nézi. Kedves elhunyt szeretteink halála olyan élethelyzet, amikor, ha túl vagyunk az első, sokkoló fájdalmon, jobban érezzük a lényeget. Merünk a szívünkkel látni. És ilyenkor látjuk, hogyan formálta őket Jézus szeretete, hogyan mentette meg őket, hogyan vezetgette még azokat is, akik nem is gondolták volna, hogy mennyiszer voltak Isten tenyerén!
A történet úgy kezdődik, hogy a tanítványok nem tudták, hogy Jézussal találkoznak- és úgy fejeződik be, hogy a tanítványok nem merték megkérdezni, ki ez, mert tudták: az Úr az! Tudásalapú társadalomban élünk. Sok mindent az eszünkkel mérünk meg és azt gondoljuk, hogy csak az lehet a legfontosabb, amiben az ész dönt. Nem tudom, hogy ítéljük meg: a tanítványok tudása észbeli tudás volt, vagy lélekbeli? Én úgy gondolom, hogy ez utóbbi. Nem mertek kérdezni, mert rájöttek arra, hogy csakis Jézus lehet az, akivel találkoztak. Nem hitről beszél János. Nem azt mondja, hogy elhitték, hogy az Úr az. Valami speciális tudás az, amit maga az Úr Jézus tud adni, és amire csak akkor fogunk szert tenni, ha merünk szembeállni Jézussal. Ha merünk nyitott szemmel és nyitott szívvel figyelni. Húsvét utáni vasárnapunkon ugyanabban a helyzetben vagyunk, mint a tanítványok voltak. Mennyi mindent nem tudunk az Isten dolgairól, mennyi mindenben szeretnénk a vezetést. Milyen jó lenne tanítványokként élni, közben pedig a hétköznapok taposómalmában kell benne lennünk. Vágyakozik a lelkünk a „ fénylény” a „ felső világ” felé, mindeközben pedig nem látjuk meg a Világ Világosságát Jézus Krisztust. Ez az ige nekünk szól, akik már életük sok-sok fordulópontján találkozhattak Jézussal. Akiknek a mai napon azt mondja Jézus: itt vagyok, hallgassatok rám! Én vagyok az, aki nektek áldó kezemmel mindent adok. Nem csak halat és kenyeret, hanem én adok nektek életet, megbocsátást, családtagokat, sikert, örömöt, jó időt, mindent az én kezemből- vegyétek el!
