Ezekben a napokban nagyon foglalkoztat az örömhírmondók és örömhírhallók sorsa. Az örömhírt mondók lelkészek, misszionáriusok és evangélizálók. Az örömhírt hallók mi mindannyian lehetünk, s az előttünk éltek is.- Többen vannak ma előttem, akik tömegeket szólítottak meg. Hadd írjak most Charles Grandison Finney-ről, aki a 19. században volt Amerika nagy evangelizátora. Ő nem annyira ismert, mint Wesley, vagy Billy Graham. Ezt olvastam róla: " Prédikációja egy ügyvédi megszólaláshoz hasonlított, amikor is az észérvek erejével meggyőzte a hallgatóságot.Nem az emberek lelkét simogatta, hanem ostorozta a bűnöket. Valóságos véteklistákat állított fel, de a kegyelmet így tudta igazán hirdetni. Eléggé bátor volt ahhoz, hogy új módszereket próbáljon ki az ébredések idején.Tekintet nélkül a forrásra, ha a módszer hasznosnak látszott, Finney bevonta az összejövetelekbe. Istentiszteletein gyakran használta a „érdeklődők padját”, ami közel volt az első helyhez, ahol bárki személyesen tanácsot kérhetett, amikor foglalkozni akart üdvösségével.Nyilvánosan szólított fel a döntésre, ami szokatlan gyakorlat volt a maga korában." Ő maga úgy szólt, hogy rengetegen tértek meg Jézushoz, tudott olyan eszköze lenni Istennek, hogy őt hallva sokan hallották meg az Úr hívó szavát.
De előttem van az a misszionárius is, aki indiánok között szólt Jézusról. Egy idős indián minden alkalommal beengedte a vigvamjába, a kis sátrába. Ő is és a családja is hallgatta a misszionárius szavait. Ez utóbbi gyakran próbálta szóra bírni, ő azonban nem akart sosem beszélgetésbe elegyedni. Arra a kérdésre, akar- e valamit mondani, ő ezt válaszolta: " Minek, így sem akarod abbahagyni, hát még ha kérdeznék?" Az idős indián egész családja keresztyén lett. Róla viszont semmit sem jegyeztek fel. Így is lehet az örömhírt hallani. Jézust meg lehet ismerni, de ez nem elég. Be kell őt fogadni, a szívünkbe, az életünkbe.- Mennyi ilyen embert ismerek, aki tudja, mi történt Jézussal, aki ismeri az élettörténetét, csak éppen nem foglalt mellette állást, nem akarta, hogy Jézus az Ő életének Ura legyen. Akinek megvan a véleménye Jézusról, egyházról, a keresztényekről és nincs kedve vagy bátorsága beszélgetésbe elegyedni egyháztagokkal Jézus mai tanítványaival.
És van más is, aki örömhírt hirdet és azt, amit monda, meg is hallják, meg is értik és hinni is akarják. Vannak olyanok, akiknek szavában nem csak emberi bölcsesség rejlik, hanem a Lélek ereje. Bunken misszionárius a breeckek között szolgált. Ez egy nagyon vad törzs volt, erkölcsileg nagyon alacsony szinten álló közösség volt. A vezetőjük el is fogott néhány keresztyént, és azt mondta, ha valóban olyan nagy hatalma van Istennek, akkor szabadítsa ki a kezükből a foglyul ejtetteket, ha ez megtörténik ők is hinni fognak benne. Sőt egy kis idővel később üzentek is a misszionáriusoknak, hogy jöhetnek a társaikért, de tuják meg, hogy nekik - őrzőiknek- puskáik is vannak. A keresztyének nem mozdultak egy tapodtat sem, csak énekeltek, imádkoznak, Bibliát olvastak és hitték, hogy az Úr megsegíti őket. Hiszen azon az állásponton voltak, hogy nem két idege kultúra csap össze, hanem Isten és az ördög között folyik a harc. Pár nap múlva sürgető üzenetet küldtek a vad törzs emberei, mire ezt a választ kapták:" Ha nem engeditek el a testvéreinket a mi Istenünk kezére adunk benneteket." Egy kis idő múlva szabadon távoztak a keresztyének. Miközben hittestvéreik " csak" énekeltek, imádkoztak és prédikáltak, Isten megmutatta hatalmát. Ez a történés nagy eredményeket váltott ki és lelki ébredést indított el. Így is lehet örömhírmondónak lenni és így is lehet azt meghallani. Minden Isten Lelkének hatalmával történt.
Szombaton Nick Vujicicet hallgattuk Debrecenben. Mélyen megrendítő volt- a lélek erejével áthatott. Pedig nem egy videofelvételt láttunk már tőle és ismertük több történetét. De olyan jó volt bizonyságtevését hallani, hiteles, őszinte szavain keresztül megint magunkba szállni. Körülöttünk sokan könnyeztek. Én is. Mert Isten újra szíven ütött, felhasználva ezt az embert, hogy eljuttassa hozzám szeretetét, amin nem változtat semmi: se a korunk, se a kinézetünk, de a bűneink sem. Ő azokat eltörli, megbocsátja, engedi, hogy újat kezdjünk. Ővele. Milyen jó dolga van az örömhír mondónak- jelen esetben nekem- hogy egy másik örömhírmondó erősíti a hitét, és bátorítja újra a szolgálatra. Bárcsak sokan lennének, akik így hallhatnának az Úr Jézusról, aki ma is velünk van!
Az alábbiakat a Missziói Híradóból idézem:
Idegenben élni- Egy iskolai plakáton olvastam egyszer:
Néhány éve úgy beszélnek világunkról, mint egy globális faluról. Régen elmúlt az az idő, amikor egy nép önállóan élt és sorsát önmaga határozhatta meg. Az emberiség keveredése már régen elkezdődött.
A kommunikáció lehetőségei, a gazdasági összefonódások, a turizmus, de mindenekelőtt a legújabb népvándorlások a különböző kultúrák összemosódásához vezetnek.
Századunkról mint a „menekültek évszázadá”-ról fognak majd egyszer megemlékezni. Ez időszak alatt 250 millióra duzzadt a bevándorlók száma, ehhez jelentősen hozzájárult a Szovjetunió szétszakadása, valamint az utódállamok gazdasági válsága is. Különösen a tudósok, mérnökök és szakmunkások készek az áttelepülésre.
Európában ma 20 millió bevándorló él, ebből 6 millióan Délről érkeztek. Úgy becsülik, hogy a következő évben kb. 30 millió észak-afrikai fog Európába vándorolni.
A népvándorlásnak különböző okai vannak. Megkülönböztetünk „kényszermenekülteket”, és olyanokat, akiket a jobb lehetőségek reménye ösztönöz, ám ez mindkét esetben elvándorlást jelent.
Menekülésre késztetnek a harmadik világ országainak gazdasági és szociális nehézségei. A Fülöp-szigeteken élők közül például ezért dolgoznak 3,5 millióan 120 különböző országban. Sokaknak háborúk és politikai üldözések miatt kell elhagyniuk hazájukat.
A fejlett ipari országokra jellemző magasabb életszínvonal, a kereseti lehetőségek, a jogbiztonság, a jobb jövőkép vonzó tényezőt jelent a felnövekvő generációnak.
A korábbi századok európai kivándorlói Amerikát, Ausztráliát, Új-Zélandot és Kanadát európaivá tették. Az őslakosság ezekben az országokban kisebbségbe szorult.
A német viszonyok is erőteljesen megváltoztak. Több mint 7 millió külföldről érkezett ember él közöttünk. A nagyvárosok lakosságának több mint egyötöde külföldi.
Hogyan éljük meg ezt a helyzetet? Hogyan fogadjuk az idegen országból érkezőket, és hogyan bánunk velük? Beleképzeltük-e már magunkat az ő helyzetükbe? Tudjuk-e, mit jelent külföldiként idegen országban élni?
Misszionáriusaink tudnának mesélni arról, milyen érzés külföldinek lenni, amikor a nyelvet, étkezési szokásokat, új értékrendet és még sok más dolgot meg kell tanulni, valamint az éghajlathoz is hozzá kell szokni. Milyen fontos ebben a tanulási folyamatban jó kapcsolatban lenni a helybeliekkel, s tapasztalni azt, hogy ők akkor is türelmesek és megértőek, ha a külföldi hibát követ el. Misszionáriusaink már sok pozitív tapasztalatot szereztek ezen a téren a bennszülöttekkel.
Mivel a külföldieknek segítségre van szükségük, ezért mondja Isten igéje, hogy felelősséggel tartozunk az idegenekért: a törvény egyformán vonatkozik az őslakosokra és a jövevényekre is (2Móz 12,49), az idegent nem lehet külön kötelezettségekkel terhelni és sanyargatni (2Móz 22,20; 23,9), jóindulattal kell viseltetnünk irántuk (2Móz 19,10); az idegenek iránti viszonyunk mércéje pedig az isteni magaviselet legyen (5Móz 10,17-19), ez szeretetet, megértést és gondoskodást jelent.
Azt kívánom Önöknek, hogy tudjanak segíteni azokon az embereken, akikkel életútjuk során találkoznak a mindennapokban, és az örök élet felé vezető úton is!
Detlef Krause
liebenzelli missziói igazgató
