Aki jobban szereti követni a szöveget, vagy szívesen felidézné a hallottakat, annak örömmel közzéteszem a mai igehirdetést. Az alapjául szolgáló bibliai igeszakaszt itt lehet elolvasni, az első tizenhárom verset: 

https://szentiras.hu/UF/ApCsel2

Előtte- utána…  Nagy átalakulásokra utal ez a két rövid szó. Akár a közösségi médiában, akár az írott sajtóban találkozhattunk már képekkel, amik bemutatták, hogyan nézett ki pár hónappal azelőtt egy ember és milyen lett később. Általában a külső jellemzők, a test megváltozásáról van itt szó. Hogyan fogyott le egy ismert színész drasztikusan, milyen volt a plasztikai műtét előtt és milyen lett az után, esetleg egy tinisztárból milyen izmos, edzett férfi lett.

Testi átalakulásokról szóltam, de ez a téma sokkal közelebb áll hozzánk, mint a reflektorfényben álló egyének. Szólhatnánk életünk több területéről, ahol az előtte és utána állapotot jóleső érzések kísérik. Valaki vett egy elhanyagolt laposi kertet és ma már mindenféle gyümölcsfa és vetemény pompázik ott szorgalmas munkája után. Vagy egy régi házat újít fel, a sajátját kifesti, rendet rak, tavaszi nagytakarítást tartunk a templomban és sok hónap bezártságát követően kellemesen illatos közeg vár bennünket …. Mennyi ilyet tudunk felsorolni, hogy valami jobbá lett, megszépült, mert beleavatkoztunk, erőt fektettünk bele, hozzányúltunk, dolgoztunk rajta…

10 nap Jézus nélkül. Milyen volt előtte és milyen lett utána? Kétségtelenül nem jóleső. Bizonyára félelmetes. Tanácstalan tanítványok, bátortalanul, egymásra utaltan, félelmek és bizonytalanság között. Már sokadjára történik meg velük, hogy összehasonlítják előtte és utána állapotukat, helyzetüket….

Először is, amikor Jézus rájuk talált és elhívta őket. Teljesen átalakult az életük, a mindennapjaik, munkájuk, a céljaik. Jézus legközvetlenebb baráti körévé, munkatársaivá lettek. Egy kivételezett csapattá, akik csodákat éltek meg: gyógyulásokat, emberi átalakulásokat, hogy Mesterük úr megátalkodott szívek, a világ elemei és a gonosz erők felett is.

Másodjára húsvétkor, hiszen amikor elfogták, keresztre feszítették, meghalt, eltemették, még erőteljesebben megélték, mit jelent a Jézus nélküli élet: reménytelenséget és magányt, sötét céltalanságot. És most 40 különleges nap után, amikor megint tanította őket Jézus, együtt volt velük, ettek ittak, beszélgettek újra Jézus nélkül, várva arra, hogy beteljesedjenek az Ő ígéretei. Előtte és utána: előtte a Mester közelében boldogan, magukat is erősnek érezve, most a Mestertől távol saját gyengeségeikkel és aggodalmukkal. Előtte szárnyaltak, most összehúzódva, befelé fordulva elmélkedtek.

Életük során többször szembesültek ugyanazzal: az élet Jézus nélkül nem jó. S ez minden alkalommal egyre csak rosszabb lett, hiszen egyre közelebb kerültek hozzá, és az elvesztése, mindig nagyobb fájdalmat és űrt hagyott maga után. Az első olyan emberi volt, halál, ezzel mindenkinek meg kell küzdeni? Nem baj, elmegyünk halászni, az életnek mennie kell tovább. A második már ennél nehezebb volt, akkor már tudták, hogy Ő Isten Fia, akinek a személye, jelenléte más valakivel nem pótolható. Vagy mégis? Pünkösd ünnepe erről a "mégisről", mondhatnám a leleményes, szerető Isten csodás "mégiséről" szól. Ő képes magát megsokszorozva, ilyen különlegesen  odaadni az embervilágnak, Ő azt akarja, hogy ne csak a világ kis szegletében, hanem mindenhol megismerhessék őt, pont úgy ahogyan azok, akik 2000 évvel ezelőtt. Azt szeretné, hogy átéljék jelenlétét, hogy Ő mindenki számára szent erő, bátorító Mester, bűnökből szabadító Megváltó akar lenni, nem csak egy kis megrezzent csapat életét akarja alakítani, hanem az egész embervilágét, tértől és időtől függetlenül, azt érthetetlen szeretetével körülölelve.

Előtte- utána… Erről szólnak a bizonyságtételek. Pál apostol ezt mondja: Jóllehet előbb őt káromló, az övéit üldöző és erőszakos ember voltam, mégis irgalmat nyertem, mert hitetlenségemben tudatlanul cselekedtem. De bőségesen kiáradt rám a mi Urunk kegyelme a Krisztus Jézusban való hittel és szeretettel. ( 1 Timóteus 1, 13-14) 

Emlékszem egy beszélgetésre sok- sok évvel ezelőttről, egy vasárnapi ebéd lehetett. Anyai nagymamám elejtett pár szót Istenről. Én pedig atesita tizenévesként szavakkal nekirontottam a nálam hatvan évvel idősebb mamának és valamit hablatyoltam a tudományról, mert úgy gondoltam, hogy én már csak jobban tudom… Egyetlen szó állított meg. Édesapámé. Aki a tiszteletlen magatartást és hozzáállást nem tűrhette. Csak ennyit mondott: Kislányom! Persze volt folytatás is, ami arról szólt, hogy én nem tudhatom… Előtte Ő káromló, az övéit üldöző voltam én is. Jól tudom, mit jelent Krisztus nélkül lenni. Tudom, milyen az előtte és utána állapot. Krisztus nélkül és Ővele. De nem az a vasárnap alkalom változtatta meg véleményemet, beletelt még egy kis időbe, hogy megragadott és én is részesülhettem az Ő nekem is elküldött Lelkének világosságából.

A Szentírás már az első mondatában utal a Szentlélekre. Isten Lelke lebegett a vizek felett. A káosz felett, a formálásra váró amorf világ felett. Ő elevenítette meg Földet. Igen, az én életemet is az Úr maga, Szentlelkével elevenítette meg. Minden ember, aki bizonyságot tesz, aki beszél megtéréséről, úgy teszi, mintha is élt volna, de most már él benne a Krisztus és új életre támadhatott fel. Miért, mert az életető, megelevenítő Lélek csodálatosan átformálta őt.  

A tanítványok Pünkösdi megtapasztalása is ez volt, immár harmadjára. A Lélek csodálatosan átformálta őket. Ahogyan a vihar letarolja az addigit, vagy a tűz feléget mindent- előtte és utána képet hagy maga után. Talán félelmetesnek tűnik, de igaz, hogy ezek az elemek olyan hatalmasok, hogy ami útjukban van, azt megsemmisítik. Igen. Isten Lelke a bűnt, gonoszságot, ateizmust, a félelmeket és a kétségeket is elpusztítja. Az első pünkösdkor a tanítványoknak katartikus élményben volt részük. Ők, akik addig önmagukat sem értették, nem értették húsvét hajnalán az asszonyok bizonyságtételét sem az Úr feltámadásáról, most másokat is értettek és az őket is megértette mindenféle nyelvet beszélő ember. A Lélek eltávolította, kisöpörte azt, ami akadály volt és megelevenítő, megvilágosító hatalmával teljesen átformálta őket. Képessé tette őket bátran, erőteljesen bizonyságot tenni Jézusról. A jórészt tanulatlan egyszerű embereknek bölcsességet adott arra, hogy úgy szóljanak, hogy mindenki értse őket és szavukban is tűz volt, amitől hevülhettek a szívek…

Hát nem ettől szenvedünk mi is, a Lélek nélküli állapottól? Hogy nem értjük az Istent? Nem tudunk hinni az evangéliumban? Nem vesszük észre Krisztus Istenségét? Szenvedünk vigasz nélkül betegséggel és halállal szembesülve. Sokan káromolják és vádolják az Istent, hogy engedheti mindezt… Élünk de reménytelenül, Lelketlenül… De Szentlélek nélkül nem vagyunk képesek megérteni egymást sem. Ugyanazon a nyelven megfogalmazott mondatok mást jelentenek az egyiknek, mint a másiknak. Nem vesszük tudomásul a tényeket.  Nem ettől szenvedünk?  Hogy nem vagyunk megértőek a másik emberrel? Hogy a magunkét fújjuk és a másikét elengedjük a fülünk mellett? Hogy hiányzik belőlünk valami, amitől az életünk igaz élet, az értelmünk világos, a szívünk szeretettel teli tudna lenni, hogy hitünk igaz hit legyen ne csak valami gyengécske kapaszkodó, hanem a hatalmas és örökkévaló Istenbe vetett bizalom. Mennyi gonoszságot, konok önzést, öntörvényűséget kellene Jézus szent tüzének felégetnie! Mennyi jeges szívet kellene megolvasztania! Mennyi értetlen elmét kellene megvilágosítania!

Nem ismertünk magunkra, a lelki, tanítványi utunkra? Egy- egy alkalomra, életszakaszra, amikor közel voltunk Jézushoz? Örültünk neki, erősnek, bátornak, a jelenléte miatt békésnek éreztük magunkat? Amikor tudtuk, nem érhet baj, mert Ő velünk van? És aztán, amikor láttuk Őt, nem hallottuk igéjét, vagy mi távolodtunk el, akkor visszazuhantunk kétségekbe, egyre mélyebbre, egyre nagyobb fájdalmakba. … Bárcsak Ő mindig velünk lenne! Bárcsak az Ő életét, az örök, tiszta, szent életét adná nekünk! Bárcsak a szívünket formálná, hogy ne kelljen ennyiszer átélni az előtte- utána állapotot…

Azért küldte el Szentlelkét, hogy tudjuk: igaz az, ha magunkra nézünk akkor a visszazuhanás, a bűnbe esés, a reménytelen hitetlenség és aggodalmaink újra vissza akarnak jönni, mint azok a kilók, amiktől nagy munka árán megszabadultunk, mint a gaz, ami ki akarja pusztítani a veteményünk haszonnövényeit, a por, piszok, ami belepi otthonunkat.

De Ő – a Szentlélek Isten- mindig elérhetővé és érthetővé teszi számunkra Urunkat, aki mindig és készségesen megjelenik nekünk, életét, szentségét, bűnöket oszlató hatalmát- szíve szeretetét adja nekünk. Életünk nem reménytelen és nem segítség nélküli, mert Krisztus Urunk láthatatlanul de igazán velünk van, hogy minden nap átélhessük közelségét, félelmeket, félreértéseket oszlató jelenlétét, amely önmagához kapcsol. A Szentlélek megtanít értenünk Őt és egymást. Csodálatos ünnep a Pünkösd, mert azt mondja el nekünk, hogy Urunk szüntelenül itt van velünk és mindig számíthatunk isteni jelenléte csodás ajándékaira. Csak kérnetek kell és Ő készségesen megadja, mindenkinek, hogy igaz életünk lehessen Őbenne Őáltala. Ámen

A felséges Istenhez kiáltok, Istenhez, aki mellém áll. (Zsolt 57,3)

Egy bő héttel ezelőtt még csak a külföldi, külhoni utakat mondtam le elővigyázatosságból. Azt éreztem, hogy legfőbb ideje egy kicsit " újratervezni." Biztosan sokan élnek meg hasonlót tavasszal. Kifogynak a testi készletek, ránk tör a tavaszi fáradtság.
Az adventtől február végéig terjedő időszak a gyülekezet életében eléggé intenzív. Vártam már a böjti heteket, amik lecsendesedést, elmélyülést nyújtanak. A lelki készletek újratöltését.

Ha azt mondom hetedét országra szóló, vagy azt, hogy világméretű, esetleg globális vagy kozmikus, rögtön tudjuk miről is van szó. Olyan nagy hatású eseményekről, kontinenseken, nemzeteken átívelő eszmékről, cselekményekről, mindent átfogó mindenkit elérő hatásokról, amik mindannyiunk életét befolyásolják, a legközvetlenebb ügyeinket is más kontextusba, azaz más összefüggésbe helyezik. Pál apostol Kolosséba írt levele a kozmikus Krisztusról szól- az Ő egész világért történt szolgálatáról, emellett pedig mienkről is, a világban élőkért.

Most örülök a tiértetek elviselt szenvedéseimnek, és testemben betöltöm mindazt, ami Krisztus gyötrelmeiből még hátravan, az ő testéért, amely az egyház. Ennek a szolgájává lettem a szerint a megbízatás szerint, amelyet Isten nekem a ti javatokra adott, hogy teljesen feltárjam előttetek Isten igéjét, azt a titkot, amely örök idők és nemzedékek óta rejtve volt, de amely most kijelentetett az ő szentjeinek, akiknek Isten tudtul akarta adni, hogy milyen gazdag e titok dicsősége a pogány népek között. Ez a titok az, hogy Krisztus közöttetek van: reménysége az eljövendő dicsőségnek. Mi őt hirdetjük, miközben minden embert teljes bölcsességgel intünk és tanítunk, hogy minden embert tökéletessé tegyünk Krisztusban. Ezért fáradozom én is, és küzdök az ő ereje által, amely hatalmasan működik bennem. Kolossé 1, 24-29 

Napjaink világméretűnek nevezett ügye a Kínából- most már Olaszországból is- érkező vírus és annak követkeményei okán alakult ki. Mindenre, mindenhol hatást gyakorol. Ott is, azok életében is, akik sosem jártak külföldön, akik ki sem tudnak mozdulni házukból. De ez a globális intervenció (vagy bármely elővigyázatosság) senkit sem hagy hidegen, értesülnie kell róla valakin vagy valamely médián keresztül.

Pál apostol Kolossébeliekhez írt levele elején, a most felolvasott szakasz előtt a kozmikus Krisztusról szól, nem is akárhogyan, hanem egy himnuszban.

15Ő a láthatatlan Isten képe, az elsőszülött minden teremtmény közül. 16Mert benne teremtetett minden a mennyen és a földön, a láthatók és a láthatatlanok, akár trónusok, akár uralmak, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok: minden általa és reá nézve teremtetett. 17Ő előbb volt mindennél, és minden őbenne áll fenn. 18Ő a feje a testnek, az egyháznak is, ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy minden tekintetben ő legyen az első. 19Mert tetszett az egész Teljességnek, hogy benne lakjék, 20és hogy általa békéltessen meg önmagával mindent, a földön és a mennyben, úgy, hogy békességet szerzett a keresztfán kiontott vére által. (Kol 1, 15-20)

Ez a himnusz Krisztust magasztalja, Aki már a teremtés művében ott volt. „Amikor Isten szeretetből hívta elő a nemlétezőket, Krisztus volt a teremtő mozdulat” mert Ő a láthatatlan Isten képe. „Ő a Teremtő Isten világ felé fordult lénye, akaratának megtestesülése… Az egész mindenség Krisztus által és rá irányítva teremtetett. A teremtés Krisztusa és az egyház Ura/ Krisztusa egy ugyanaz a személy.”  Így a gyülekezet boldogan tudhatja, hogy az ő Ura a világ élén áll és az egész mindenség benne áll fenn. De egyben ő az egyetlen is, akiben új teremtés kezdődhet. Ő az elsőszülött a halottak közül, az egész világ addig ismert rendje megváltozott Krisztus feltámadásával az új teremtésre hívatott el mindenki.

Nos hát Krisztus Urunk kozmikus jelentőségű személyéből, szolgálatából, értünk vállalt szenvedéseiből és megváltó, megújító hatalmából sok- sok következményt kell magunkévá tennünk.

Nyilván dicsőítjük Krisztust, aki értünk szenvedett, követjük, szolgáljuk, szeretjük Őt. De milyen cselekedeteket kell tenni a világ Ura küldöttjeiként? Milyen hétköznapi intézkedéseket kell tenni nekünk személyesen, a közösségnek az Ő ismeretében?

Pál erre ad nekünk tanítást.

Krisztus egyháza ma is szenvedések között tölti be szolgálatát. Az értünk szenvedő Krisztusra ma sem a végidők diadalmával mutatunk, hanem a szenvedéseinket eltűrve, Urunk erejével megküzdve azokat. Krisztus testének, az egyháznak ma is Mestere nyomdokában állva, szelíd szeretettel, szenvedéseiben Urára hangoltan, vele egységben élve, megpróbáltatások, szorongattatások között kell végeznie szolgálatát. S ezt bizony nekünk nagyon nehéz. Mert a feltámadt Krisztus hatalmát ismerjük és azt gondoljuk, hogy életünkben ez az minden ellenséges hatalmat összezúzó erő, ez nagy hatalom fog megmutatkozni. Az az erő, ami lehengerel, maga alá gyűr minden gonoszságot… Ez az erő valóságos, de nem a végidők dicsőséges, ellentmondást nem tűrő hatalmával, hanem az imádság, a Lélek, az evangélium hatalmával látjuk magunk között tevékenykedni. Meg lehet tapasztalni Isten erejét, de ez – most még- a keresztről szóló beszéd.

Amikor Pál apostol arról beszél, hogy örömmel vállalja testében a szenvedést Krisztus testéért- azaz az egyházért- akkor azt is el mondja, hogy „a vég bekövetkeztéig bizonyos feltételeknek meg kell valósulniuk”. Ezek még hiányoznak ahhoz, hogy az egyház teljességre jusson, azaz ott legyen az Úrral az üdvösségben. „Az evangéliumnak el kell jutnia az egész világra, az evangélium szolgálatáért még sok megpróbáltatást kell vállalnia az övéinek, sőt a Jelenések könyvében azt is olvassuk, hogy az oltár lábánál összegyűjtött mártírlelkeknek mindaddig várniuk kell, míg be nem telik azoknak a szolgatársaknak és testvéreknek a száma, akikre hasonló sors vár.”  Az egyház szenvedéseinek Istentől megszabott mértéke van. Azért örül tehát, mert kész mások terheit is magára vállalni.

Nos hát nézzük csak, mik is a konkrétumok, a hétköznapi tennivalók?

Emlékezni Krisztus értünk szenvedett szenvedéseire, örömmel venni, hogy nekünk ilyen szerető, végletesen szerető Urunk van. Látni, mennyi mindent tett meg értünk és látni magunk körül embertársainkat, akikért Ő ugyanúgy vérzett a kereszten, mint értünk. És elindulni az ő lelkük megmentésére. Őértük szólni, őket szem előtt tartva megélni hitünket. Örömmel vállalni az egyházért- Krisztus láthatatlan testéért- a szolgálatot, személyes hitünk megpróbáltatásait, hogy valamiféleképpen az értünk és bennünk munkálkodó Krisztus váljék rajtunk keresztül is láthatóvá, elérhetővé. Őrá mutatni, aki bár a világ hatalmas Ura, mégis „alázattal, erőszakmentes szeretettel szolgál”. Nekünk is ez az utunk! Sőt világméretű feladatba állunk be, ha komolyan vesszük küldetésünket. Hiszen a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését. Róma 8, 19

Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson. 1 Tim 2,4

Ez a mi Urunk, Istenünk egész világra szóló terve. Új teremtést ad majd, újjá lesz a föld és ég, de minden embert új életre akar támasztani- nem a végidőkben csupán, hanem már most Krisztus Urunk által. Új életet, új szívet, új küldetést akar adni. Megújítani. Nemzedékeken át várt erre a zsidó világ. Évszázadokon, évezredeken át.

Hogyan jön el a megváltás? Hogyan lehet az embernek megszabadulni a bűneiből? Hogyan juthatunk el az Istenhez, az üdvösségre? Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet? Titok volt. Sok kinyilatkoztatás, prófécia, de Isten beavatkozásának mikéntje mégis az Ő titkos terve, az Ő ember előtt teljesen nem átlátott akarata volt. De ez a titok Krisztusban öltött testet. A titok többé nincs. Csak az Úr Jézus Krisztus személye van. Ez a mindent megrengető örömhír, ez a mindent átrendező evangélium.

Már a csapból is ez folyik… mondjuk, amikor a média nem tud egy- egy ügytől eltávolodni. A közbeszéd tematizálódott- mondják választékosabban. Pál apostol is valami ilyen szent együgyűséget tár elénk, amikor az Úr Jézusról szól: Közöttetek nem akarok másról tudni, mint Krisztusról és róla is, mint a megfeszítettről. (1 Kor 2,2) „ Így hát az ige hirdetőjének is csak ez az egy témája lehet, de ez az egy olyan gazdag, mint maga az élet és az egész teremtett világ valósága.” Vagy hogyan a zsoltárok fogalmaz: Mily drágák nekem szándékaid, Istenem, mily hatalmas azoknak száma! Számolgatom, de több a homokszemeknél, s a végén is csak nálad vagyok. (Zsoltár 139, 17-19)

Pál emlékeztetni akar bennünket a legfontosabbra, az egy szükségesre, Krisztus uralmára, kozmikus jelentőségére, de egyben hitéletünk, hitharcaink felidézésére is hív. A böjti idő erről szól, böjt második vasárnapja erről szól. Menjünk vissza a dolgaink, hitünk elejére. Nézzük csak meg, mit jelent nekünk az Úr Jézus neve, kicsoda Ő nekünk? Mit jelent számunkra az Ő szenvedése? Mit gondolunk, érzünk, amikor a keresztre, a korpuszos keresztre, vagy a kedves, az Ő nevét formáló keresztre tekintünk? Emlékszünk arra, amikor még a bűneinkben voltunk, az Ő ismerete nélkül? Emlékszünk arra, amikor már tudtunk róla, de a hatalmát nem ismertük? Emlékszünk arra, amikor először éltük meg nagy örömmel, hogy a mi bűneinkért adta az életét, amikor az a katartikus megtisztulás élményünk volt, amikor hullottak a könnyeink a bűneink láttán és az ő bűnt törlő irgalma miatt, ami nekünk személyesen szólt? Elénk jön az az idő, amikor a szenvedéseinket még panaszoltuk? És az is, amikor olyan fájdalmasan hasított belénk az Ő végtelen szeretete, hogy ezt tettem érted? Így szenvedtem miattad? Emlékszünk ezekre, és az azt követőkre, amikor az evangélium azért vált erővé, mert benne mindig az ő szavát kezdtük hallani? Amikor megértettük, ezt az Úr Jézus nekem mondja, Ő beszél hozzám, Ő tud rólam mindent, Ő akar engem felemelni, megtölteni, átkarolni, elhordozni. Ő akarja bűneimet megbocsátani, engem pedig a mennybe vinni. … De nem csak engem, hanem minden embertársamat, minden gyermeként. Az Úr Jézus nem egy emlék csupán… Ő- Krisztus közöttetek van: reménysége az eljövendő dicsőségnek. Ámen

Az idézetes részek Cserháti Sándor: Pál apostolnak a kolossébeliekhez és Filemonhoz írt levele c. kommentárjából valók. Budapest, 1978

Boldog ember az, aki a kísértés idején kitart, mert miután kiállta a próbát, elnyeri az élet koronáját, amelyet az Úr megígért az őt szeretőknek. Senki se mondja, amikor kísértésbe jut: „Isten kísért engem”, mert Isten a gonosztól nem kísérthető, és ő maga sem kísért senkit a gonosszal. Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe. Azután a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz. Ne tévelyegjetek, szeretett testvéreim: minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása. Az ő akarata szült minket az igazság igéje által, hogy mintegy első zsengéje legyünk teremtményeinek.( Jakab 1, 12-18)

Visszatérő nagy kérdése a keresztény embereknek egy - egy nagy erőt kívánó helyzetben, hogy akkor most az a hitet fenyegető nehézség, amiben vagyok, az próbatétel vagy kísértés? Miben különbözik a kettő?

A kísértés és a kísértő természetét az Úr Jézus megkísértésének evangéliumbéli történetéből ismerjük meg. Szemben áll az emberrel a sátán és az Isten igéjét idézi, felhatalmazást keres magának, igazolni akarja magát, miközben elbizonytalanítja az embert. Az élet olyan területein indul támadásba a hitünk ellen, amik a legfontosabbnak bizonyulnak: az első az élelem, a lét fenntartása. A második a lét biztonsága, ( ide sorolnám életünk hosszútávú, minőségi fenntartását is.) A harmadik a hatalom kérdése, ami mások élete feletti rendelkezési jog is, a legerősebb biztonságérzetet adó lehetőség a változó földi világban: dönthetek mások fennmaradásáról, sorsáról, a törékeny emberek tőlem függnek... Így is összefoglalhatnánk: földi előnyökért hátra hagyni a mennyeit.

Ennél azonban sokkal tisztábban kell látnunk a mögöttes szándékot, mert ez csak a felszín. János apostol leírja, hogy az ördög embergyilkos volt kezdettől fogva. Szándéka, hogy mennél többen kárhozzanak el vele. Tehát ő rombolni, pusztítani akar, az istenfélőket, Isten gyermekeit elvonni az Úrtól. Eltántorítani az Istentől, megingatni azt a hitet, amit mi úgy mondunk, hogy a mennyei Atya szeretetébe, jóságába vetett bizalom.

A kísértés és a kísértő természete az Édenkert óta ugyanaz: kétségbe vonni Istenünk jó, szent, szerető akaratát. Ezzel egyidejűleg elvonni az Ő közeléből, kitépni szívünkből a ragaszkodást, a ráhagyatkozást. Így bizony a kísértő eszköztára végtelenné válik! Minden és mindenki a kísértő eszközévé válhat, mindent fellehet használni ellenünk, bármi alkalmas lehet arra, hogy bennünket elsodorjon a mi Istenünk közeléből.

Nem csak az Isten szent igéjét képes felhasználni a gonosz, hogy azt ne értsük, hanem minden mást is, a legszentebb, legkedvesebb, legbensőségesebb dolgainkat, kapcsolatainkat, barátainkat, szeretteinket… De Ha már úgy tálalta az igét, hogy „ valóban ezt mondta az Úr?” akkor abban ott van, hogy azzal is megingani, elvonni akar az Úr közeléből. És bizony sokszor az igét használja fel a gonosz arra, hogy távol maradjunk Istentől: nehéz olvasmány… a Bibliát csak egyben, egészben, egyszerre lehet jól érteni, de nekem most erre nincs időm… Az Isten beszéde komoly műfaj, nem nekem való, túl szép, hogy igaz és a saját életemben alkalmazható legyen, túl tömény, hogy könnyen megértsem… dolgozni kell vele, küzdeni a megértésért. Így lesz az Isten igéje eszközzé abban, hogy távol maradjunk az Úrtól. Döbbenetesen igaz, ugye?

A Jakab leveléből kapott igében még két másik ténnyel is találkozunk. Saját kívánságaink és vágyaink ügyével. Ezek is eszközeivé lesznek a gonosznak, hogy belesodródjunk a kísértésbe. Csak a hívő képes megérteni, hogy saját elgondolásai, önszeretete és saját tervei sem elég jók a saját boldog életéhez. Isten akarata az, ami bennünket a teljességre visz.

A kísértés természete tehát ez: elvonni az Úrtól. Kihúzni a talajt, a biztos alapot a hitünk alól. A kísértő célja mindig ez: kitépni Isten kezéből, az Ő hatásköréből. Ne legyenek a hívők többé Isten hatalma alatt… Így alakultak ki a következő kifejezések: semleges oktatás, független média… Ugyan mitől szabadult meg mindkettő az idők folyamán? Az Isten közelségétől, a Tízparancsolat normájától. És ami a semleges terepre került át, onnan már semmi nem választja el, hogy az ördög kivesse rá a hálóját, az igényét…

Ugye, most már értjük, miért mondja Jakab apostol, hogy az Isten nem kísérthető a gonosztól és maga sem kísért azzal? Hiszen az Ő akarta az, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson. A képlet tiszta. Nem kell ezt bonyolítani. Isten nem küldi ránk a gonoszt, azzal a céllal, hogy Tőle elszakítson. 

De próbára tehet, s Ő felhasználhatja akár még a gonoszt is. Mert a próbatétel természete a hit erősítésére irányul. Isten az, aki az övéit edzésre hívja. Nem neki van szüksége a bizonyítékra, hogy az övéi tényleg szilárdak- e a hitünkben, tényleg eléggé elkötelezettek-e. A próbatételre a hívőnek van szüksége, hogy tudja, mekkora a hite szakítószilárdsága. És ebben meg lehet állni egyenesen és el is lehet bukni. De Isten kegyelméből fel is lehet állni és újrakezdeni. Erős lélekért könyörögve, megerősítésért imádkozva. Isten próbára teszi az övéit, hogy a végén kiderüljön: minden jó adomány tőle van, minden onnan száll alá ránk a világosság Atyjától. Ő nem változik meg, nem alakul át a természete, nem lesz egyszer rossz egyszer kedves, mert Ő a jó Isten. Csak a mi hitünk olyan, -ahogyan azt az énekben olvassuk- mint a változó hold, hamar elfogy, tölte alighogy volt.

Alapos teológiai, írásmagyarázati és bibliaértelmező részünk után gondolkodjunk el a mi személyes Istenhitünkön. Mert a böjti idő erre való. A lelki élet megvizsgálására. Krisztust látjuk magunk előtt, ahogy Ő mindent megtesz értünk. S mi hol tartunk? A kísértések között? A kísértőnek teret/ lehetőséget adva? Próbatételekben görnyedezve? Olykor az Úr jó szándékát is megkérdőjelezve? Látjuk-e Istenünk szerető jóságát, amellyel önmagához mindig közelebb szándékozik vonni? Észleljük- e, hogy sorsunk sötétlő árnya közt szent arca rejtezik?

Hogyan beszélünk például a betegségekről? Mint kísértés vagy próba, vagy életünket egyszerűen megkeserítő földi dolog? Van egy kedves barátnőm, aki úgy tud a betegségéről beszélni, hogy hálát ad érte. Mert ez vitte közelebb Jézushoz. És amikor nagy fájdalmai vannak, akkor még inkább könyörög. Kapott egy ajándékot is Istentől: amikor előveszi a több ezer darabból álló kirakót és azzal foglalatoskodik, elmúlnak a fájdalmai és ilyenkor még inkább hálás Istennek. Többen fordulnak hozzá tanácsért életük bajaiban, hitük kétségeiben, mert az ő hite megpróbált. Szenvedéseit eszközként használta fel Isten arra, hogy egy munkaképtelen fiatal nő mások szolgálatára, üdvösségére tudjon lenni.

Tegnap a Szélrózsa találkozón egy tehetséges orosházi fiatal dalai is elhangoztak. A lány dala a „ Hello”. A szövegét csak nagyjából tudom idézni: " Helló én vagyok a bánat, biztosan jártam már nálad…. helló én vagyok a kudarc..."  ezek kopogtatnak, üdvözölnek minket és félelmeket, bizonytalanságot szülnek. Ezeket és még annyi minden mást is  felhasznál eszközként a gonosz, hogy elhitesse velünk: Isten nem törődik velünk, elfelejtett, nem vagyunk neki fontosak. De annak a bizonyos dalnak egy versszakában az ének átfordul, ellentámadásba lendül a bizonyságtétel: " Ó, ezek csak hangok, hazugságok mert… én vagyok az egy Isten gyermeke, megment megtart az Ő szeretete…" 

Mert ő boldog embereknek szeretne bennünket látni. Olyanoknak, akik elnyerik az élet koronáját. Akik kitartanak a kísértések és próbatételen mentén is Őmellette. Ez nekünk csak úgy magunktól nem megy, de Ővele igen!  Szent teste, vére, igéje, Szentlelke értünk lendül támadásba a gonosz erőkkel szemben. És nekünk nem kell félnünk, mert mi a győztes oldalán állunk, élünk. Ámen

“Uram, állíts szájam elé őrséget, és ajkam kapujához rendelj védelmet” (Zsolt 140,3)

A hallgatás szelídség,

amikor nem szólsz, ha bántanak,

amikor nem keresed a magad igazát,

amikor hagyod, hogy Isten védelmezzen téged.

a hallgatás szelídség.

A hallgatás irgalom,

amikor nem feded fel testvéreid hibáit;

amikor készségesen megbocsátasz anélkül, hogy a történteket felemlegetnéd,

amikor nem ítélsz, hanem imádkozol,

a hallgatás irgalom.

A hallgatás türelem,

amikor zúgolódás nélkül fogadod a szenvedést,

amikor nem keresel emberi vigaszt,

amikor nem aggódsz, hanem türelmesen várod, hogy “a mag” kicsírázzék,

a hallgatás türelem.

A hallgatás alázat,

amikor nincs versengés,

amikor belátod, hogy a másik jobb nálad,

amikor hagyod, hogy testvéreid kibontakozzanak, növekedjenek és érlelődjenek,

amikor örvendezve mindent elhagysz az Úrért,

amikor cselekedeteidet félreértik,

amikor másoknak hagyod a vállalkozás dicsőségét,

a hallgatás alázat.

A hallgatás hit,

amikor nyugodtan vársz, mert tudod, hogy az Úr fog cselekedni,

amikor lemondasz a világról, hogy az Úrral lehess,

amikor nem törődsz azzal, hogy megértsenek téged, mert elegendő neked, hogy az Úr megért,

a hallgatás hit.

A hallgatás imádat,

amikor átkarolod a keresztet, anélkül, hogy megkérdeznéd: “Miért?”

a hallgatás imádat.

Nekem ezt olykor nehéz megvalósítani, de szeretném. Szeretnék fejlődni, jobbá válni, növekedni a hitben, szelídségben, türelemben, alázatban - ez a legnehezebb, de egyben legfontosabb feladat az életemben. Sokszor inkább hallgatnom kellett volna.

Boldog Kalkuttai Teréz anya

( forrás: imakozosseg.hu) 

 A hüvelykujjad van hozzád legközelebb. Ezért imádat azokért kezdjed, akik legközelebb vannak hozzád. Azok a személyek ezek, akiket a legkönnyebb megjegyezni. Szeretteinkért imádkozni „édes kötelesség”.

Következő ujjad a mutatóujj. Imádkozz azokért, akik utat mutatnak, tanítanak és gyógyítanak. Ide tartoznak tanáraid, mestereid, orvosaid, papjaid és szerzeteseid. Nekik támogatásra és bölcsességre van szükségük, hogy másoknak utat tudjanak mutatni. Legyenek mindig jelen imáidban.

Következő ujjad a középső, amely a legmagasabb. Ez vezetőinkre emlékeztet. Imádkozz országod elnökéért, a kongresszusi tagokért, a vállalatvezetőkért és igazgatókért. Ezek az emberek irányítják hazád sorsát és alakítják a közgondolkodást. Szükségük van Isten vezetésére.

A negyedik ujjad a gyűrűsujj. Bár sokan nem tudják, de ez a leggyengébb ujjunk, bármelyik zongoratanár megmondja neked. A leggyengébbekre emlékeztet, akiknek sok bajuk van, akiket levert a betegség. Szükségük van imáidra éjjel és nappal. Soha nem tudsz eleget imádkozni értük. Gyűrűsujjad hív, hogy imádkozz a házaspárokért is.

Utoljára marad a kisujjad, legkisebb az összes ujj közül, így kell látnunk magunkat Isten és ember előtt. Azt mondja a Biblia: „az utolsókból lesznek az elsők”. Kisujjad arra emlékeztessen, hogy imádkozz magadért. Miután imádkoztál az előző négy csoportért, akkor már megfelelő perspektívából látod saját szükségleteidet és jobban tudsz imádkozni a tieidért.

(Ferenc pápa)

Közben kérték őt a tanítványai: „Mester, egyél!” 32 Ő pedig azt mondta nekik: „Nekem van eledelem, amit egyem, amiről ti nem tudtok.” 33 A tanítványok erre egymást kérdezték: „Valaki talán hozott neki enni?” 34 Jézus ezt mondta nekik: „Az én eledelem az, hogy teljesítsem annak akaratát, aki elküldött engem, és bevégezzem az ő munkáját. 35 Vajon nem ti magatok mondjátok-e, hogy még négy hónap, és jön az aratás? Íme, mondom nektek: emeljétek fel a szemeteket, és lássátok meg, hogy a mezők már fehérek az aratásra. 36 Az arató jutalmat kap, és begyűjti a termést az örök életre, hogy együtt örüljön a vető és az arató. 37 Mert ebben az esetben igaz a közmondás, hogy: más a vető, és más az arató. 38 Én elküldtelek titeket, hogy azt arassátok, amiért nem ti fáradtatok: mások fáradoztak érte, ti pedig az ő munkájukba álltatok be. ( János 4, 31-38) 

( Kép: Pita vs pászka. Forrás Izraelinfo) 

Jézus korában kevesebb hétköznapi táplálkozástudós volt, mint ma… Az emberek valószínű mégis tudták milyen összefüggések állnak eledelük és fizikumuk avagy komfortérzetük között. A zsidó emberek különösen is figyeltek arra, mit esznek, hiszen hitük, kultikus magatartásuk relációban állt azzal, amit elfogyasztottak. Nem ehettek tisztátalant- és a tisztátalan ételek listáját meg is találták a törvényben. Mennyit foglalkoztak az evéssel? Valószínű, hogy csak a legszükségesebb időt fordították eledelük kérdéseivel, hiszen generációról generációra adták tovább az étkezési szokásokat, így beleivódott a mindennapokba, mit szabad és mit nem. Az első keresztények idején is így volt, amikor az apostoli konvent meghatározta, miben kövessék az addigi előírásokat, akkor ezt adták tovább: tartózkodjanak a vértől, a megfulladt állattól és a bálványok okozta tisztátalanságtól. Úgy hiszem, az alapvető vallási és egészségügyi összefüggéseken túl nem fárasztották magukat a táplálkozástudomány részleteivel, nem bonyolódtak bele abba. Tudták, ha elegendő élelmük van, akkor nem maradnak éhesek, lesz erejük dolgozni, teljesíteni, gyermekeik is növekednek, jól érzik magukat a bőrükben.

Van nekem eledelem, amiről ti nem tudtok, mondja Jézus a tanítványainak. A tanítványok, akik azért hagyták magukra egy város határárában egy kút mellett egy kis időre a mesterüket, hogy bemenjenek a városba valami ennivalót szerezni, csodálkoznak azon, hogy visszaérkezve ezzel a kijelentéssel várja őket Jézus. Talán időközben valaki itt a kút mellett megkínálta őt valami kis elemózsiával? Persze nem erről van szó.

Jézus ismét egy hétköznapi szituációt használ arra, hogy lelki összefüggéseket tárjon fel. Mert ugyan vajon mire jó az élelem? Hogy erőt, energiát adjon a mindennapi tevékenységeinkhez, hogy a szervezetünk egészséges legyen és helyesen működjön. Az étel nem arra való, hogy eltöltsön, hogy eltelítsen, jól belefáradjunk a rengeteg finom falat elköltésébe, emésztésébe. Nem azért élünk, hogy együnk, hanem azért eszünk, hogy éljünk. Hogy képesek legyünk véghez vinni dolgainkat. Jézus belső hajtóereje nem csak az az élelem, amit elfogyaszt, neki más adja az energiát a küldetéséhez. Őt nem az étel íze, zamata tölti el örömérzettel, hanem az, hogy az Atya akaratát teljesítse és bevégezze az ő munkáját. Őt az viszi előrébb, hogy engedelmes és tudja földi élete, szolgálata célját. Őt ez tölti el elégedettséggel, ez tölti el boldogsággal. Ő ezért tud nap mint nap úton lenni Galileában. Neki ez adja az energiát: az Atyának való engedelmesség.

Ismerünk depressziós embereket, láttunk már éhezőket. Míg az egyik nem jut élelemhez, ami fizikai életéhez nélkülözhetetlen, a másik elveszíti az értelmet, ami fizikai emberi életéhez nélkülözhetetlen. Mindkettő szűkölködik, nélkülöz, és látható módon híjával van a szükségesnek. De megannyi embertársunk élete tengődés, vegetálás, csak kevésbé szélsőségesen...

Egy alkalommal, mielőtt Jézus a csodálatos kenyérszaporítás cselekményét megette, azt mondta tanítványainak az éhező 5000 ember láttán: ti adjatok nekik enni! És a tanítványok látják a képtelen helyzetet, az óriási kihívást: enni adni ennyinek? 200 dénár árú kenyér kevés lenne ennyinek. (Egy napszámos 200 napi fizetése.)

Ma úgy tűnik, szívesebben tesszük meg ezt a fajta segítségadást, mint a lelki étel továbbadását. Mert foglalkoztatja az embereket a zárható ételdoboz kihelyezése, amiben szegény, rászoruló embertársainknak tudnánk jót tenni. Az ételosztások gyakoriak, mert hiszen legalább egyszer- egyszer terítsünk asztalt. De vajon a mi saját eledelünket odanyújtjuk-e? Van-e nekünk olyan eledelünk, mint Jézusnak? Vagy arról sem tudnak?

Lehet- e tudni, hogy bennünket eltölt örömmel az Istennek való engedelmesség? Lehet- e tudni rólunk, hogy minket betölt az a vágy, elszántság, hogy az Atya akaratát teljesítsük? Lehet-e látni rajtunk, hogy életünk motorja, energiája az, hogy küldetésünket az Atya munkájában való munkálkodás jelenti? S ezt az eledelt adjuk-e, nyújtjuk- e? Megtörjük- e jelképesen ezt a kenyeret? Legalábbis először egymással, és aztán másokkal is? Leülünk egymással enni? Az igével betöltekezni, azt tanulmányozni, arról közösen elmélkedni? Szeretetvendégségen csipegetünk… egyre kevesebben… De ott is mi van a középpontban? És az engedelmesség és küldetés, az Atya akaratában szorgos teljesítésében, a neki való szolgálat eledelében együtt osztozunk- e?

Jézus egy másik témát is felvet… Ez pedig a dolgok megítélésének témája. Mert amikor a vetésről és aratásról szól, az búzatábla és ringó kalászok képét veszi elő, akkor bizony arról beszél, hogy mi képesek vagyunk megfelelő összefüggések meghozatalára. Látjuk, mi vesz bennünket körül. Meg tudjuk állapítani az ok- okozat és az időbeliség összefüggéseit. Hát a lelki életben ne lenne erre képességünk? Valaki már előkészítette a talajt. Az ige magva elhullott, a búza szárba szökkent, a mezők készen állnak az aratásra. Isten eddig dolgozott, Jézus azt mondja az én Atyám mind ezidáig munkálkodott én is munkálkodom. Most rajtunk a sor. Amit elődeink már előkészítetek, azt nekünk folytatni kell.

Sokszor beszéltem már arról, hogy nem elég nosztalgiázni, megőrizni a múlt emlékeit, hagyományokat, értékeket becsben tartani. A munkát folytatni kell. Jézus ezt mondja. Töltsön be és töltsön el bennünket örömérzettel, elégedettséggel ez az atyai akarat, és a mi tevékeny engedelmességünk. Nem elég egy- egy szép képet felmutatni nagy létszámú konfirmandus csoportból, beszámolni régmúlt idők intenzív, nagy volumenű ünnepeiről. Ma is engedelmesen tenni kell. Mert Istenünk előkészítette számunkra azt a terepet, ahol látni akar. Más vet, más arat. Minden generációra más van bízva, sőt másfajta lelki ajándékai vannak mindenkinek. De az Atya akarata nem változik: az övéit engedelmes szolgálatra hívja.

Tehát Jézus nem fogyasztói társadalomként tekint ránk. Ezt a témát érintve nincs is értelme a fogyókúrázásnak. De nem is mi vagyunk a táplálkozástudósok. Ő maga más megvilágításba helyezi mindazt, ami nekünk első olvasatra olyan egyértelműnek tűnne. Mégis hív. A maga asztalához. Mégiscsak ünnepi asztalt terít nekünk, hogy Ő legyen a mi eledelünk. Hogy vele erősödjünk, hogy belőle nyerjünk erőt élethez, szolgálathoz. Hogy aztán vele megerősödve, őt magunkba zárva, Őt tudjuk nyújtani. Mert Jézus Krisztus teste és vére az örök élet itala és étele, bizony Ő a mennyei kenyér, az élet kenyere, aki életet ad a világnak. Mert Ő azért jött hogy mi éljünk, sőt bőségben élhessünk, de engedelmes, az Atya akaratába simuló, szolgáló életet. Ámen 

Szikrázó karácsonyt kívánok… ezzel a szokatlan felirattal és egy kedves verssel kaptam meg a karácsonyi üdvözlőkártyát német barátaimtól. Egy szó mind közül megannyi asszociációt, képzettársítást, gondolatot, emléket hívott elő. Szikra. Isteni szikra, ötlet, ami hirtelen kipattan az ember fejéből… Szikrázás… bárcsak láthattunk volna szikrázó havat, a csodás fehér tájon a fény játékos csillogását! … Szikra… 12 évesen a Csillebérci Úttörőtábor Szikra altáborában töltöttem két hetet. Nem tudtam miért ez az elnevezés, csak később értettem meg… a szikra egy apró lepattant tűzegység, ami lángra gyújt mindent maga körül… értékes, ha tüzet akarunk csiholni, veszélyes, ha rossz helyre esik… Milyen különös, hogy mind a hívő, mind az ideológus is szívesen használta ezt a képet. Mert igaz. Egyetlen szikrának ereje van..

Szikrázó karácsonyt kívánok… Ezek az asszociációk szaladtak végig a gondolataimon… és végtére a helyére is került az egész János evangéliuma, és Jézus születéstörténete szinoptikus értelmezése segítségével. Hát persze, hogy lehet a karácsony is szikrázó, ragyogó is. Ahogyan sok- sok más képeslapon látjuk a sötét betlehemi éjszakában a jászolban fekvő Isten Fia fényességét kiragyogni a világba. Ő maga a világ világossága. Ő a világosság, aki eljött e világba, de a sötétség nem fogadta be… Nem pc fényünneppé degradáljuk a Megváltó születését, amikor szikrázó karácsonyról beszélünk, hanem arról, hogy az Ő fénye egy apró pici szikrának tűnt, de mára már az ő tanítványaiból, követőiből a világ kereszténysége, a láthatatlan anyaszentegyház lett.

Jézus mondja: Én vagyok a világ világossága. Jn 8, 12

Ti vagytok a világ világossága...  Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat. Mt 5, 14. 16

Vízkereszt ünnepe a keleti keresztények karácsonya. Krisztus dicsőséges megjelenésének ünnepe. Karácsonyismétlés- avagy a születés ünnepe üzenetének elmélyítése, még inkább annak kibontása számunkra. A három király ünnepe, akiket egy égi ragyogó jel, a csillag vezetett Izraelig, hogy megláthassák a megígért királyt… Ha belegondolunk, ők a csodálatos isteni üzenet birtokosai voltak a sötét világban. A pogány nemezetek számára is felragyogott Isten, az egyedüli Úr, megmutatkozott jelenléte. Itt az Isten köztünk, aki belevilágít életünk, embervoltunk sötétségeibe és ebbe a  bűnökkel terhelt világba elhozza a maga dicsőséges, szépséges, árnyék nélküli isteni valóságát, és szikrázza a fényességét…

Én vagyok a világ világossága- ezt hirdeti nekünk Vízkereszt ünnepe, ezt adja tudtul karácsony ünnepe. Isten Krisztusban megjelent fényességét szikrázza nekünk mindkét alkalom. Mert nagy szükségünk van rá... Hiszen mi a halál árnyéka völgyében járunk ahogyan a 23. zsoltárban olvassuk. Ézsaiásnál pedig úgy, hogy a halál árnyéka földjén lakókra világosság ragyog. ( Ézs 9,  1)

Ezernyi asszociációnk jön elő a sötétségről is. Az első maga a halál, a félelem, végül a szellemi és lelki sötétség és értetlenség, a szeretetlenség és az emberi aljasság, korlátoltság, gyilkos indulatok… Ha más számára ez nem is lenne ennyire nyilvánvaló, de a mi gyülekezetünknek az kell legyen... Világosan kell lássunk! Akik 1945 vízkeresztjén elkerültek több ezer kilométerre a szeretteiktől, otthonukról, akik megjárták a távolságokat és valódi mélységet tapasztaltak a bányák mélyén, azok számára a sötétség minden fokozata ismert. Nem csak a tapasztalható fizikális sötétség vált nyilvánvalóvá. Ők elszenvedték az istentelen ideológia embert nyomorító valóságát, ismerik a szellemi és lelki sötétség romboló erejét…

De nem szabad, hogy ez megbénítson bennünket. A 75 évvel ezelőtti világ nem sokban különbözik a mostanitól. Ha csak kesergünk, szomorkodunk emlékezésünk közben, akkor arra a világra nézünk, amely körülvesz. Ez a világ Jézus idején is sötét volt. A Római Birodalom bár nagy és erős impériumként mutatkozott meg, de Isten népe és terve ott ragyogott. Az üldöztetés és elhallgattatás  minden korban a despoták eszköztárába tartozott, de az Úr minden korban megmutatta szentségét, dicsőségesen jelent meg.

Így hát attól, hogy emlékezünk gaztettekre, hagyjuk elmesélni a régmúltat, vagy történelemkönyvekbe zsugorítjuk a személyes életeseményeket, még csak a kötelezettségünk egyik felét tettük meg, azaz nem hallgatjuk el a sötét világ tényét. Ettől azonban sok változás nem fog történni. Ha csak a sötétségről beszélünk, nem jutunk előrébb egy tapodtat sem, nem várhatjuk a csodát az emberi, humánus belátástól.

Jézus azt mondja, hogy aki őt követi, nem jár, nem marad sötétségben. Hiszem, hogy Isten Szentlelke képes megvilágosítani minden embert és azt is tudom, hogy nélküle nincs teljes fényesség, nem a szívekben, sem a társadalomban…  Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: ő jött el a világba. János 1, 9

Jézus Krisztus beragyogja a világot. És Ő az, aki képes szíveket, életeket, történelmet és jövőt formálni. Mert Ő a világ világossága. Bármennyire is szívet szorító szeretett közöttünk élő malenykij robotot megjárt idős testvéreink sorsa, számomra hatalmas tanúság, életük bizonyságtétel. Hiszen Krisztus erejének birtokosai, Krisztus emberfeletti hatalmának jelei, tanúi. Ha magunk akarunk helytállni a sötét világban, akkor Krisztust kell követni. Hagyni, hogy megvilágosítson minket. Hogy fényt hordozók, fényt szikrázók legyünk. Hogy mi legyünk a világ világossága, a hegyen épült város. Ragyogjon hát a mi világosságunk, hitünk, hogy azt látva dicsőítsék Istenünket.

Azt értjük harmónia alatt, hogy minden hang a helyén van, összecseng, zavartalanul egészíti ki egymást. Tehát ott van egy hangzatban, ahol lennie kell, ahol más hangokkal együtt egészet, szép kompozíciót alkot. A harmónia teljes, kerek hangzás, amikor minden egyes hang kiegészíti a többit, beleilleszkedik a nagy egészbe.

A harmónia a karácsony karaktere. Ez az ünnepünk kell/ kellene leginkább jelentse a dolgok, hangulatok, külsőségek, ünnepi akciók, az emberi érzések és tettek hangjegyeinek összességéből álló csodaszép, jól csengő dallamot. Ahol nincs disszonancia, azaz félrehangzás. Ahol minden a helyén, pontosan úgy, ahogyan a kottaképben látjuk, tehát ahogyan a megálmodjuk, ahogyan elmondjuk, leírjuk. Legyen hó… legyen mindenki együtt… legyen finom… legyen szeretet a szívekben… legyen megbocsátás… legyen megértés…. és ne legyen olyan, ami kilóg a sorból, ami nem illeszkedik a szép dallamba.

Ezt várjuk a karácsonytól és nincs ebben túlzás. Mert a próféták a Messiást Békesség fejedelmeként mutatják be.

¹Vesszőszál hajt ki Isai törzsökéről, hajtás sarjad gyökereiről. ²Az ÚR lelke nyugszik rajta, a bölcsesség és értelem lelke, a tanács és erő lelke, az ÚR ismeretének és félelmének lelke. ³Az ÚR félelme lesz a gyönyörűsége. Nem a látszat után ítél, és nem hallomás után dönt, ⁴hanem igazságosan ítél a nincstelenek ügyében, és méltányosan dönt az ország szegényeinek dolgában. Megveri a földet szájának botjával, ajka leheletével megöli a bűnöst. ⁵Igazság lesz derekának öve, csípőjének öve pedig a hűség. ⁶Akkor majd a farkas a báránnyal lakik, a párduc a gödölyével hever, a borjú, az oroszlán és a hízott marha együtt lesznek, és egy kisfiú terelgeti őket. ⁷A tehén a medvével legel, kölykeik együtt heverésznek, az oroszlán pedig szalmát eszik, mint a marha. ⁸A csecsemő a viperalyuknál játszadozik, és az alig elválasztott gyermek mérges kígyó üregébe dugja a kezét. ⁹Nem árt és nem pusztít szent hegyemen senki, betölti a földet az ÚR ismerete, ahogyan a tengert víz borítja.Ézsaiás 11,1-9

A próféciák szerint a Messiásnak békesség korszakát kell elhoznia, amikor majd az oroszlán többé nem ront rá a gazellára. Az angyalok is békességet hirdettek a betlehemi mezőn. Előttünk áll a messiási üdvkorszak, amikor minden a teremtésbeli helyére zökken vissza, abba az állapotba, amikor nem lesz semmi, ami az élet harmóniáját megzavarja. Tehát nem lesz gonoszság, háború, betegség, nem lesz bűn és a sátán uralma megtörik. Ez lesz a békesség…  

Ez a harmónia Jézus Krisztushoz kötődik

De nincs harmónia és nincs békesség- karácsonykor sem. Akkor is így van, ha ódzkodunk attól, hogy bevalljuk, elmondjuk. Akkor is így van, ha felháborodunk miatta. Nagy az igyekezetünk, hogy emberi eszközökkel valósítsuk meg a harmóniát, de nem megy, mert azt egyedül az Úr Jézus Krisztus hozhatja. Nálunk szenteste senki sem állt fel az asztaltól. Minden oda volt készítve, nem ugrált fel az édesanyám- mint máskor- hogy tálaljon, hogy újabb finomságokat hozzon. Mindenkinek oda kellett magát szánnia, jó sok időre, hogy beszélgessünk, hogy ezt a nyugalmat közösen éljük meg. Sokáig nem tudtam, milyen szokást éltettünk és milyet örököltem, egy biztos, hogy nagyon sokat adott számomra az, hogy mindenki együtt volt és a teljes család örömben, hálával, egymás szeretetében osztozva ülte körül az asztalt. Ma már tudom, a mennyek országa profán leképezése ez, olyan mint a szent asztalközösség, az úrvacsora. Együtt a nagy asztalnál mindenki, az összetartozás, a közös ételben való osztozás békességének az öröm lakomája részesei lehetünk. Pontosan úgy, ahogyan majd az öröklétben, hogy semmi sem zavarja meg a teljességet, együtt lehetünk, egy ételből, az élet kenyeréből és italából táplálkozva. Ezt egyedül az Úr Jézus Krisztusban kaphatjuk. Egy pillanatra bár, egy kis időre, amíg ott térdelünk az ő asztalánál az úrvacsorai közösségben, de átélhető valóság már most.

Hol van a fő dallam?

Életünk éneke sem harmonikus- életünk egésze- amíg a fő dallam nem az Úr Jézus Krisztus ismerete és dicsérete lesz. Karácsonyi ünneplésünk, emberi igyekezeteink üresek maradnak, ha kimarad belőle Ő, aki teljessé teheti, aki miatt van az ünnep. Ha egy szólam hiányzik, akkor szép- szép, talán nem találunk benne kivetnivalót, de nem egész.  Ha kimarad belőle az, ami az Úr Jézustól jön, akkor a vezető szólam marad el- Isten ismerete, a benne való hit, az élet egyértelmű irányának, a törvénynek és az evangéliumnak a vezetése, az ige egyértelmű, tiszta szava, amihez minden illeszkedik, amire minden ráépül, hozzácsatlakozik. Tehát nem egy dallam, vagy harmonizáció a sok közül, hanem a vezető szólam, a fő dallam Jézus Urunk személye, igéje. És milyen az, ha pont a szoprán nem szól? Ha pont a karácsonyi korál marad el és csak a kíséret megy? Milyen az, ha pont a dicséret és az Istent magasztaló, áldó ének hiányzik? A harmónia így nem lehet teljes. Nem csak karácsonykor, hanem sosem. Ezért jelenti ki a Zsidókoz írt levél szerzője, hogy hit nélkül senki nem lehet kedves az Isten előtt. Sőt Luther is így fogalmaz, hogy az ember bűnös marad a legjobb életben is. Mert ott az óriási hiány, Isten és ember kapcsolatának fő dallama marad el, és anélkül nincs teljes, Urunk, Teremtőnk által megvalósuló élet.

Ez a harmónia a mennyben lesz teljes

 ⁹Ezek után láttam: íme, nagy sokaság volt ott, amelyet megszámlálni senki sem tudott, minden nemzetből és törzsből, népből és nyelvből; a trónus előtt és a Bárány előtt álltak fehér ruhába öltözve, kezükben pedig pálmaágak, ¹⁰és hatalmas hangon kiáltottak: „Az üdvösség a mi Istenünké, aki a trónuson ül, és a Bárányé!” ¹¹Az angyalok mind ott álltak a trónus, a vének és a négy élőlény körül, arcra borultak a trónus előtt, és imádták Istent ¹²eképpen: „Ámen! Az áldás, a dicsőség és a bölcsesség, a hálaadás és a tisztesség, a hatalom és az erő a mi Istenünké örökkön-örökké. Ámen”. ¹³Ekkor megszólalt egy a vének közül, és megkérdezte tőlem: „Kik ezek a fehér ruhába öltözöttek, és honnan jöttek?” ¹⁴Ezt mondtam nekik: „Uram, te tudod”. Mire ő így válaszolt: „Ezek azok, akik a nagy nyomorúságból jöttek, és megmosták ruhájukat, és megfehérítették a Bárány vérében. ¹⁵Ezért vannak az Isten trónusa előtt, és szolgálják őt éjjel és nappal az ő templomában, és a trónuson ülő velük lakik.7, 9-15 

Ez az ige rámutat arra boldog jövőre, ami ránk vár. Arra, ahonnan Jézus Urunk érkezett. A mennyek országa tökéletessége és teljessége tárul fel előttünk. Csodálatos a kép. Még az angyalok is leborulnak. A dicsőség, áldás, magasztalás szent dalai csendülnek fel, mert azt, amire az egész teremtettség vágyik, üdvösség, áldás, Isten jelenlétének mindennapos megtapasztalása, az Ő dicsőséges jelenvalósága, az ott körbevesz majd bennünket. Jelenések könyve igéje elénk tárja a valódi harmóniát. A mennyek országa dicsőséges teljességét. Amikor nem lesz többé könny, amikor a nyomorúságból érkezők ott állnak Isten színe előtt. A vértanúk, akik életükkel fizettek hűségükért, elnyerhetik jutalmukat, akik a Bárány vérében megtisztultak, Krisztus Urunk áldozatát, kegyelmes bűnbocsánatát a földön elvették ajándékként, azok együtt, örömben, áldó dicsőítő karban lesznek az Úr előtt.

Így zökken majd minden a helyére. Így számol fel az Úr minden diszharmóniát. Így teszi teljessé az ember és Isten örömét. Így szárítja fel a bűnök- hibák, mulasztások- miatt kiontott könnyeket. Így simítja el az égbekiáltó bűn és gonoszság miatti fájdalmat…. Ez lesz a békesség!

Egyszer elmentek hozzá anyja és testvérei, de nem tudtak Jézushoz jutni a sokaság miatt. Ezért tudtára adták neki: Anyád és testvéreid kint állnak, és látni szeretnének.Ő azonban így válaszolt: Az én anyám és az én testvéreim azok, akik Isten igéjét hallgatják, és megtartják. Lukács 8, 19-21

Az utóbbi időben sokféle megfogalmazásban halljuk, hogy a család az első. Valóban igaz, ez? S ha igaz, jó, hogy így van?

Egyeseknek lehet, hogy a családok kiemelt támogatása csupán a kormánypropaganda része. Fiatal házasoknak egyfajta esélyt rejt magában a boldogulásra, a még és már család - gyermek- nélkül élőknek pedig fájó góc a lelkük mélyén. Ismét  másoknak pedig elgondolkodtató szavak, sőt vitaindító. Látva, mit jelent társadalmunk számára a család, tudomásul véve mennyire óvjuk, mi mindent sorakoztatunk fel családunk védelmében, nem csodálkozom azon, hogy az ország vezetése hazánkra nézve erőforrásként tekint a családra, hiszen évezredek óta ez a legbensőbb közegünk. Egység, amihez otthont, elfogadást, támaszt társítunk. A család hely, ahol növekedhetünk, mert megkapjuk mindazt, ami testi- lelki fejlődésünkhöz szükséges és védettséget élvezünk. Megtart és visszatükröz, hogy megtanuljuk a problémamegoldást, és helyesen, differenciáltan tudjuk érzelmeinkkel bánni. ( Már ha normálisan működik, ha betölti valódi szerepét...) 

Ilyen tekintetben bárhogyan is értékeljük a társadalmi célú reklámokat, nem vitathatjuk el azok igazságtartalmát. Akkor sem, ha reálisan látjuk a széthullott családokat vagy a még éppen egyben lévők bajait, hiányait.  Szomorúan kell megállapítsuk azt is, hogy pontosan a fesztiválnapok szélsőséges élvezői, a már függőségekben élők és azoktól családostól szenvedők komoly ellenpólusai a fentebb említett mondatot képviselőknek, miszerint, hogy nálunk a család az első. Hiszen sok százezer honfitársunknak pont hogy nem a családja, hanem inkább saját maga az első.   

Olvastam egy különös cikket a keresztény Képmás magazinban.  Egyre többen nem akarnak gyereket a klímaváltozásra hivatkozva, ráadásul bűntudatot keltenek a nagycsaládosokban, a hazájukhoz ragaszkodókban, mintha miattuk menne tönkre a Föld.

Mit jelent nekünk a család? Tényleg az első? Mit kell jelentsen egy Krisztust követő, tehát egy keresztény ember számára? Mi mindent társítunk mi személyesen a család fogalmához? Értékközösséget? A különleges „mi tudatot”, amely úgy is megmutatkozik, hogy büszkék vagyunk szeretteink sikereire és szégyenkezünk, ha arra ad alapot valamely családtagunk viselkedése?

Jézus korában a családnak még nagyobb szerepe volt az egyének életében, mint ma. A többgenerációs családokban a felelősség, gondoskodás és összetartozás mindenkit szorosan másikhoz kapcsolt. Elsődleges, sőt szinte kizárólagos szociális hálóként csak a család működött. Akkoriban teljes természetességgel jelenthette volna ki bárki: a család az első Kapernaumban és Názáretben, Jeruzsálemben és Betlehemben, az egész országban.

Mégis, csak halkan kérdezem: Nem Istennek kellene az első helyet elfoglalni?

Mit hallhattunk ebben történetben? Egyszer elmentek Jézus testvérei is, anyjukkal együtt oda, ahol az Úr Jézus tanított. Ők is felkerekedtek, a családja. Végre, nagy sokára… vették a fáradságot. Mit akartak neki mondani? Szükségük volt rá? Valószínűleg már József nem élhetett, ezért az elsőszülött fiút a kötelezettségeire és jogaira kellett emlékeztetni. Hiszen ettől fogva ő lép az apa helyére, ő örököl kétszer annyit, mint a többiek. Övé a döntés a kis közösség ügyeiben, övé a családi egzisztencia megteremtésének feladata. Őhozzá igazodik mindenki a törzsi jellegű családmodellben. Az elsőszülött fiú, Jézus hiányzik otthonról. Hiányzik a családból.

Ismét csak halkan kérdezem: Nem kellene ma is ezt mondani? Úr Jézus, hiányzol a családunkból… Ugye kellene? Jöjj, hogy a döntéseket te hozd meg, hogy hozzád igazodjon az életünk! Persze mennyivel másabb hangsúlya van így ennek a történetnek! Úr Jézus, jöjj haza hozzánk! Testvérünk, hiányzol az asztalunk mellől, a beszélgetések során, a közös ünneplésből! Szükségünk van a tanácsodra, a higgadtságodra a bölcsességedre. Nélküled nem mennek jól a dolgok. Igazi vezető, valódi családfő nélkül vergődünk… Jézus, jöjj haza hozzánk a családunkba!

Nézzük csak, hogyan érkezik Jézushoz a családja. Ennek a közvetlenségnek, ennek a vágynak és ennek az alázatnak a híjával. Már az is bosszanthatta őket, hogy nem tudnak odajutni hozzá- mások lefoglalják. Mi az, hogy a családtagoknál lehet bárki is közelebb őhozzá? Kellemetlenül érinthette őket, hogy az ott levők nem nyitnak nekik rögtön utat őfelé.  " Ha már ilyen nagy ember, akkor bennünket is meg kellene becsüljenek ezek a kíváncsiskodók… Mi lehet fontosabb annál, mint hogy a családjával törődjön? Na menjünk csak és hallgassuk meg! Mit cserélt fel velünk?" 

Pál/ János apostol bizonyára azzal összegezné Mária és gyermekei viselkedését, hogy test szerint gondolkodnak. „ Hívatnak!” - tájékoztatják Jézust az ott állók, mondván: neked is igazodnod kell a testi származás adta kötelékhez. Jézus azonban elutasítja ezt az akkoriban még inkább kötelező érvényű közgondolkodást. Nem a család az első, bármilyen „szentségtörően” hangozzék is. És ne gondoljuk, hogy merőben újat hozott ezzel az üzenettel az Úr Jézus. Hiszen a Tízparancsolat sorában az első törvény pont  ez: „ Én vagy az Úr a te Istened.”

Még Ábrahám is, a zsidó nép ősatyja is be kellett ezt lássa, aki ajándékba kapta a fiát sok évtizedes várakozás után, beteljesedett isteni ígéretként. Bizony a hit atyja, Ábrahám is át kellett élje, nem a fiába vetheti a reménységét, bizalmát, hanem egyedül Istenbe, az Úrba. Tehát az Úr Jézus nem mond semmi szokatlant, csak a legfontosabbat erősíti meg: nem a testi élet az első. Nem az a legfontosabb, az ember életében, hogy egyen, igyon, új ruhát, földet vegyen, nem az, hogy házasodjon, gyereke legyen, hanem a lelki elköteleződés, az, hogy helyreálljon Isten és köztünk a kapocs, hogy megmeneküljön a lelkünk az örök életre, hogy mi magunk az Istené legyünk!  

Isten igéje és engedelmesség annak – ez az első. Istenre hallgatni és megtartani Isten igéjét, ez az első. Ha nem így van, akkor bottal üthetjük a teljes családi harmónia nyomát! Küzdhetünk a család építésén, fáradozhatunk a boldogságon, akarhatjuk az egységet, megértést és minden óvó- védő ernyőfunkcióját a családnak… Valahogyan mindig meg fog mutatkozni, hogy olyat várunk el a társtól, amit ő képtelen megadni. Olyat kérünk a családtól, amit egyedül Isten nyújthat nekünk. Ha Isten nincs ott a szívek mélyén, ha nem rá hallgatunk, mint családfőre, akkor megkeseredünk a családban, vagy valaki túlteljesít és iszonyatosan belefárad, hogy kis istenként mindig megbocsátó legyen, a másikért tevékeny, önmagát odaáldozó és a többiek terhét folyamatosan magára vevő. Ha Isten igéje nem mérték, igazodás, mindent meghatározó norma, akkor egy idő után kikívánkozunk a családból, mert pont az hiányzik belőle, amiért Isten létrehozta: a szeretet. S megint csak halkan mondom: feltétel nélkül egyedül az Úr tud szeretni!

Mi az első? Jézus lelki családjába tartozni. Az ő testvérévé, az ő anyjává lenni. Mondván a legközelebbi kapcsolatban ővele lenni. Hallgatni és megcselekedni Isten igéjét. Jó alapokon állni. Nem fordított sorrendekben, emberi szentimentalizmusban kimerülve, ősöket, családfát, családi hagyományokat, avagy a „mi szokásainkat” emlegetve.  A legközelebbi kapcsolatban vele lenni. S ha ezt megtesszük, jól fogjuk látni és helyesen fogjuk értékelni evilági, földi kapcsolatrendszereinket is. Megtelik szívünk és életünk isteni szeretettel, a tőle kapható Szentlélekkel. Áthatja majd az életünket az Ő igéje, és mivel Krisztus él bennünk, igyekszünk majd krisztusian odafordulni mindenkihez, leginkább azokhoz, akik tényleg testünk és vérünk a szó valódi értelmében. Talán ők is megértik, nem várjuk el, hogy mi legyünk számukra az elsők, hanem sokkal inkább, hogy Isten kerüljön az ő életükben is az első helyre. 

A Szentírásban a beszédé a fő szerep, akkor is, ha sok jelképes cselekedettel találkozunk, és tényleges történelmi események leírásával. Mégis a beszédé főszerep, hiszen Isten a szavával, igéjével teremti meg a világot, olyan teremtményt állít alkotása élére, akivel megérteti magát, közli akaratát. Az Úr az emberrel beszélő viszonyban áll. Számunkra is az ige adatik, hogy értsük Urunkat.

Nehéz olvasni a Bibliát? Igen, mivel sok, számunkra idegen, furcsán csengő név, sok adat, és összefüggés található benne. Igen, mert megannyiszor allegóriák mögé rejtőzik az üzenet, vagy példázatokat kell értelmezni, és ez szellemi kihívás. Sokszor bizony nehéz megérteni, miről szól egy szakasz, miről szól egy prófétai kijelentés, miről szól maga Jézus. Emlékszem egy alkalomra, amikor hazamentem az ifjúsági bibliaóráról és amit ott a lelkészünkkel megbeszéltem, azt rögtön meg akartam osztani otthon. Felolvastam egy részt és vártam a reakciót. Rá is kérdeztem: Ugye érted? Azt mondta az édesanyám: nem teljesen… Nem tudom, miért csodálkoztam el akkor annyira, pedig nekem is egy- két órával azelőtt valaki megmagyarázta. Így hát én is magyarázattal folytattam… Nehéz Bibliát olvasni? Igen, mert a maihoz hasonló igehelyekkel találkozunk. Példázatokkal, amiknek az értelme túlmutat a szavak elsődleges jelentésén.

Márk 12, 1-12

¹Jézus ekkor példázatokban kezdett szólni hozzájuk: „Egy ember szőlőt ültetett, körülkerítette, borsajtót ásott, és őrtornyot épített. Azután bérbe adta munkásoknak, és idegenbe távozott. ²Majd amikor eljött az ideje, elküldött a munkásokhoz egy szolgát, hogy megkapja a részét a szőlő terméséből. ³De azok megfogták a szolgát, megverték, és elküldték üres kézzel. ⁴Ismét elküldött hozzájuk egy másik szolgát, ezt meg fejbe verték, és meggyalázták. ⁵Újból küldött egy szolgát; ezt megölték, azután sok más szolgát is, akik közül némelyeket megvertek, másokat megöltek. ⁶Egy valakije volt még, a szeretett fia. Utoljára őt küldte el hozzájuk, mert így szólt: Fiamat meg fogják becsülni. ⁷A munkások azonban ezt mondták maguk között: Ez az örökös, gyertek, öljük meg, és mienk lesz az örökség! ⁸Megragadták, megölték, és kidobták a szőlőn kívülre. ⁹Mit tesz hát majd a szőlő ura? Eljön, és elveszíti a munkásokat, azután másoknak adja a szőlőt. ¹⁰Ezt az írást sem olvastátok: Az a kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő; ¹¹az ÚRtól lett ez, és csodálatos a mi szemünkben?”¹²Ekkor szerették volna elfogni őt, de féltek a sokaságtól. Rájöttek ugyanis, hogy róluk mondta a példázatot. Ezért otthagyták őt, és elmentek.

Miről szól ez a példázat? Megértettük? Tegyük próbára magunkat!

Itt a mi vidékünkön és mindenhol, ahol a mezőgazdaság évszázadok óta a lét alapja, jól érthető a földművelésnek minden formája, a bérbeadás lehetősége, vagy a tulajdonosi felelősség. Sajnos viszont sokszor túlzottan is elfeledjük, hogy számunkra Isten adja ezt az életlehetőséget. Mindent bekebelez, az Ővele való kapcsolatot is háttérbe szorítja a föld megművelése, pedig évszázadokon át a parasztember nem félt megszentelni az ünnepnapot… Neki időt adni, tőle várni, hálát adni, imádkozva előtte megállni, áldást kérni.

Tehát miről is szól a példázat? Arról, hogy Isten joggal kéri számon azt, ami az övé? Hogy a tulajdonosnak jár a haszonból? Miről is szól a példázat? Hogy vigyázzunk, kire bízzuk a földünk, a laposi kertünk, a gyümölcsösünk, szőlőnk? Miről beszél itt Jézus? Az emberek indulatairól, szűklátókörűségről vagy birtoklásvágyáról?

Ugye, már nem is olyan egyszerű a mai igeszakasz? Ugye már nekünk sem olyan könnyű megválaszolni, miről beszél Jézus? S úgy tűnik a bibliafordítók és magyarázók sem egységesek abban, mire irányítsák a figyelmet. Hiszen az egyik helyen ezt a feliratot találjuk a szakasz felett: „A gonosz szőlőművesek” a másik helyen pedig: „ Példázat a Fiú haláláról”.

Miről beszél helyett inkább azt kellene kérdezzük: „Kiről beszél?”

A szőlő az egész Ószövetségben Isten népére vonatkoztatott kép, a tulajdonos pedig a Teremtő Isten, aki kiválasztja népét. Így van ez Ézsaiásnál, Jeremiásnál és a 80. zsoltárban is. Isten gondoskodó szeretettel fordul az övéi felé. Ahogyan a tulajdonos mindent megtesz, hogy tulajdona szép és rendezett legyen, hogy ideális körülmények segítsék a kerti növények fejlődését, úgy Ő mindent elkövet, hogy ideális körülmények segítsék életünk kiteljesedését. Ezért adja át azt, ami az övé szolgáknak. Isten az emberekre bízza azt, ami az övé, egymásra bíz bennünket, nem iktatja ki felelősségünket. Kiről beszél tehát Jézus? Isten népéről, tehát az emberről, aki gondozásra szorul, és a mennyei Atyáról, aki jól tudja mire van szüksége az Ő népének, az embernek. Még mielőtt tehát a messzire utazó, távolból ránk se figyelő Istenről elmélkednénk, adjunk hálát, hogy Ő szerető közegbe állít minket. Akár így is érthetjük tulajdonosi gondoskodását!

A példázat szól magáról a mennyei Atyáról, aki szeretné látni az eredményt, a szolgák munkájának hasznát. Az utóbbi konfirmandus órákon és személyes beszélgetésekben ismét előkerült a keresztség szentségének, gyakorlatának témája. Benne szülők és keresztszülők felelőssége. Ebben az összefüggésben is utaltunk a 4. parancsolatra. Mit fogadnak meg a szülők az oltár előtt? Hogy gondoskodnak a gyermek hívő kereszténnyé növekedéséről. Ígérik, hogy ott lesznek mellette, azon igyekeznek majd, hogy az ő hitük, Istenre hagyatkozásuk oda vigye a gyermeket az élő Úrhoz, akire rátalálhat a szívével, akiben bízhat.  A mennyei Atya látni szeretné az eredményt, szolgái munkájának hasznát. Nem csak a személyes életünket, hitünket, de szolgálatunkat is ellenőrzi! Joggal teszi? Joggal kéri számon? Igen! Nem csak Izrael népén és a nép vezetőin számon, hogy kiválasztottságához méltón teljesíti-e be küldetésüket, de rajtunk is számon kéri. A szülők Isten helyettesei. Itt a kérdés: képes voltál ezzel a felhatalmazással megbirkózni? Isten nekünk is mondja: átadtam tulajdonomat, minden gondoskodó szeretetemet kimutattam, hogy éltél vele?

De a példázat szól a szolgákról, akik az Úr akaratának nekifeszülő, szeretetét értetlenül fogadó embereket példázzák. Ezért szól egyben a keményszívűségéről, a szív mélyén lévő istenellenes indulatokról. Isten megszámlálhatatlanul sok prófétát küldött Izrael népéhez. Izrael azonban mérhetetlen vaksággal elutasította, megvetette, kitaszította magából, megölte őket. Isten érthetetlen türelemmel, fel nem fogható módon, ezernyi esélyt biztosítva fordul felénk. Minden életlehetőséget, az övén történő munkálkodás esélyét megadva, minden emberi mértéket meghaladó jósággal fordul tulajdona, az embervilág, de az ő saját népe felé is. Igyekszik egyértelműen rámutatni arra, hogy az élet, annak lehetősége és esélyei az Ő kezében vannak. Hozzá tartozunk, neki kell elszámolni. Figyelmeztetéseket ad, hív, odafordít magához. De semmi foganatja. Az Istent nem becsülő, Isten küldötteit sem becsülő emberi magatartásról szól ez a pár sor. Amikor az ember elfeledi a kiinduló pontot, a viszonyulást, eredetet, hogy az Úr Isten bocsátotta útjára, hívta e világba. Amikor nem csak az nem érdekli, hogy más tulajdonán tevékenykedik, de az sem, hogy a gazda joggal kér számon. Az elvakult indulatok, az istentelen szív mélysége ez. Az ember szörnyű mélysége, aki elfeledi, hogy élet és halál Ura egyszer megítéli.

De a példázat leginkább Isten, a mennyei Atya semmihez nem fogható irgalmas szeretetérére mutat rá, arra ami minden határt átlép, ami minden emberi értelmet felülhalad. Mert még a Fiút is elküldi, hátha… hátha másként lesz, hátha őrá odafigyelnek, hátha őrá hallgatnak, hátha Őt megértik, hátha őt megbecsülik…  Az Atya egyetlen Fiát is feláldozó szeretetéről szól, akit meggyaláznak, keresztre feszítenek, kidobják a városon kívül a Golgotára űzve. Egy megvetett helyre küldik, ami semmi másra nem való, csak a megvetésre.

Heródes hatalmas palotája és a templom számára innen nyertek kőtömböket, de a Golgota hegyének voltak olyan részei, amit nem tudtak felhasználni az építkezéshez. Ez a kő, ez a hely másra lett alkalmas. A keresztek felállítására. Abból a templomból már csak a Siratófal áll, de a Golgota kétezer éve hívja a tekintetünket, a szívünket Krisztushoz, akit ott értünk és miattunk feszítettek keresztre. Hátha felnézünk rá, hátha meglágyul a szívünk, hátha ráismerünk magunkra Isten igéjében, hátha megtérünk, hátha hálával vesszük, hogy értünk is folyt a drága vér a Golgotán…

Rólad van szó!

A példázat allegorikus beszédmódjában ne keressük a 100%-os megfeleltetéseket. Figyeljük inkább az üzenet hatását a hallgatóságra, ahogyan megértik, hogy a példázat Izraelről, az Isten népéhez küldöttekről, Jézus küldetéséről, az ő személyes felelősségükről, tehát róluk szól. Figyeljünk inkább arra, rájövünk- e lassacskán, hogy ez a pár mondat rólunk szól, nekünk szól.

Van egy nagyon szép ének, a világ kereszténységének népszerű kegyességi éneke, az angol cím, egyben az első sor így hangzik: " amazing grace". Az egyik fordítás így hangzik: " az Úr irgalma végtelen”. De a példázat szerint- az Úr Jézus szerint- az Úr irgalma mégsem végtelen... Egy fiatal megkérdezte egyszer lelkészét: " Elég ha halálom előtt egy órával megtérek?" Mire a lelkésze: " Elég lenne, ha tudnád, mikor következik ez be. De mivel nem tudod, még ma halld meg a hívást!" Egyszer lejár az idő a mi saját életünk ideje, egyszer majd Jézus eljön ítélni élőket és holtakat. A gazda egy pillanatban már nem türelmét mutatja meg, hanem igazságos ítéletét hozza el. 

Ebben a példázatban ezt is egyértelműen megérthetjük. Az Úr irgalma Krisztus áldozatához visz, de aki ezen a kövön elbukik, annak ez az irgalom nem megtapasztalható! Aki nem tud a Fiú küldetésével, értünk való halálával mit kezdeni, azt önmagára vonatkoztatni, az az irgalmas Isten helyett az ítélő Isten kezébe esik.

Ezért böjt második vasárnapja ezzel indít útra, a 25 zsoltár alapján: " Gondolj Uram irgalmadra és kegyelmedre, melyek öröktől fogva vannak!" és mi így egészítjük ki, imádságunkban: " És szabj határt még igazságos ítéletednek felettünk!"

 ( Kép szerzője: Octavio Occampo) 

Két kiránduló egy kis szalamandrát talált az út szélén. Úgy tűnt, hogy él, de szokatlan volt, hogy nem szaladt el az érkezésükre, könnyen kézbe foghatták. A végtagjai és farka is megremegett, ezért nem lehetett eldönteni, mi a helyzet vele. Harmadik kiránduló társuk döntötte el a dilemmát. Így szólt: „halott, csak még nem tud róla…”

A Szentírás utolsó könyve, a Jelenések könyve több gyülekezet angyalának írt leveleket tartalmaz, a szárdisziak ezt a mondatot hallhatták: „Az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy.” Jelenések 3,6 Jézus szavai pedig János evangéliumában így olvashatók: Bizony, bizony, mondom nektek, hogy eljön az óra, és az most van, amikor a halottak hallják az Isten Fiának a hangját, és akik meghallották, élni fognak. János 5,25 

Kérdezhetnénk: nincs itt valami tévedés? Nincs bizony! Nem túlzás ez? Nem bizony! Pál apostol is így beszél: "Titeket is életre keltett, akik halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt." Efezus 2,1 Halottak voltatok, halottak voltunk. Most pedig már utólag megtudtuk, és azt is tudjuk, hogy életre keltünk!

Ha valaki ilyet beszél, biztosan furcsa szemmel néznek rá, pedig az orvostudomány is foglalkozik a reanimációs kutatásokkal, a teológia pedig thanatológiának hívja ezt a szakterületet. Csodálatos a téma és titkok tárulnak fel élet és halál határmezsgyéjéről és persze nagy a kíváncsiságunk is, hogy még többet megtudjunk arról mi zajlik a halálhoz közelítve, hogyan is láthatja valaki az életet, aki visszatér a klinikai halál állapotából.

Nagy hatást gyakorolt rám egy évtizedekkel ezelőtt készült film, amelynek címe: Ébredések. Az 1960-as évek végén egy bronxi kórházban dolgozó orvos, Oliver Sacks áttörést ért el egy rejtélyes betegség, az encephalitis lethargica területén. Az 1910-es, '20-as években vírusos agyvelőgyulladás miatt több fiatal került katatón állapotba, = évtizedekre merevedtek szoborrá, beszédre, mozgásra, önálló életre képtelenül pergették mindennapjaikat ápolóik, orvosaik körében. Hosszú idő után Sacks volt az első, aki gondolkodásra, érzelmekre utaló jeleket fedezett fel a betegeknél és egy, a Parkinson-kór ellen kifejlesztett gyógyszerrel kezelte pácienseit. Az eredmény minden képzeletet felülmúlt: a tetszhalott állapot megszűnt, sőt az ápoltak visszatértek az életbe, képessé váltak önálló cselekvésre, beszédre. Kisvártatva persze fájdalmasan szembesültek azzal, hogy időközben felnőttek, megöregedtek. Úgy érezték, a kiesett éveket csak alvással töltötték, s a mulasztásokat pótlandó, hatalmas kedvvel vetették magukat a társas lét örömeibe. A csoda azonban nem tartott tovább egy nyárnál, a betegek fokozatosan visszacsúsztak korábbi állapotukba. A filmbeli orvos a gyógyítás Orpheusza: egyedül ő veszi a fáradságot és a bátorságot, hogy az időből kiszakadt emberekért lemenjen a katatónia alvilágába. Küzdelme eredményeként a betegek elindulnak felfelé, visszatérnek az életbe és az élet is visszatér beléjük, de épp az új lehetőségek küszöbén záródik rájuk újra a néma mozdulatlanság kapuja. Viszont addigra a legfontosabbat már tudatták mindenkivel: használd ki jobban az életed. (Film nem beszél arról, hogy csupán a páciensek 1/-3-ánál volt javulás.) No de térjünk vissza az alapgondolathoz. Ugye milyen nagy érdeklődéssel hallgatjuk ezeket a beszámolókat? Amikor arról szólunk, hogy a reménytelen helyzetből is van/ volt kiút, erőt merítünk, az élet értelmébe vetett hitünk is szárnyra kap. Istenben is jobban bizakodunk, amikor azt halljuk, igen van szabadulás a halál karmaiból.

Az ige, az Úr Jézus nyilvánvalóan a lelki halálról szól. De amíg a klinikai halál állapota vagy egy súlyos, halálos rákos betegség nyilvánvaló, addig bizony a lelki halál olyan kategória, ami csak azok számára ismerhető, akik az életüket Isten igéje, valósága tükrében szemlélik. Akik számára nem csak a test és a szellem, hanem a lélek világa is fontos és nem valami divatos spiritualitás formájában, hanem az egy Istennel, a teremtő, megváltó, megszentelő Szentháromsággal összefüggésben. S bizony azokkal a fogalmakkal és diagnózisokkal kell találkozni, amit maga az Úr mond ki. Mit is állapít meg az ige? Hogy akik halottak/ lelki halottak azok a levegő fejedelméhez igazodnak, evilági életmódot folytatnak, bűnben, vétekben élnek, a harag és az engedetlenség fiai. Kemény beszéd ez! Súlyos megállapítások, de tények, amiket nem lehet szépíteni. A kór halálos. Ha így marad, akkor a vége kárhozat. Harag fiai? Igen, ők maguk állnak haragban az Istennel. Engedetlenség fiai? Igen, nem akarják alávetni magukat Isten akaratának, pedig csak a hívő engedelmes és csak az engedelmes hisz. Milyen életmód jellemzi őket? Nem a megszentelt élet, hanem sokkal jobban húznak evilági erőkhöz, semmint Jézus lelkének vezetéséhez. Pál apostol nem másokra mutogat, nem beszéli ki azokat, akik között éltek, csak tényeket sorakoztat fel nyomatékosítja: Ilyenek voltunk! Ilyenek voltatok. Halottak voltunk, halottak voltatok. Reménytelen esetek.

4 De Isten, gazdag lévén irgalomban, az ő nagy szeretetéért, amellyel minket szeretett, 5 hogy minket s vele együtt feltámasztott, és a mennyei világba ültetett Krisztus Jézusban, 7 hogy megmutassa az eljövendő világban kegyelmének mérhetetlen gazdagságát irántunk való jóságából Krisztus Jézusban. 8 Hiszen kegyelemből van üdvösségetek hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka; Efezus 2, 4-8

De Istennek semmi sem lehetetlen! Van kiút, van a halálból menekvés. Krisztus által, nem kell tenni semmit, mert Ő cselekszik. Nekünk csak alá kell magunka vetni az áldott Orvosnak! Nekünk csak hagyni kell, hogy Ő tegye meg, ami rá van bízva: a kereszthalál, a feltámadás és bűnbocsánat mind- mind az Ő cselekvése. S a Ő nagy szeretetéért, amellyel minket szeretett, ezért teszi velünk. És azért teszi, hogy kegyelmének gazdagságát és jóságát mutassa meg a Krisztusban, és a nekünk előre elkészített üdvösségért teszi.

Egyszerű? Talán túlzottan is. Semmelweis Ignác klóros kézmosása is nagyon egyszerűnek tűnt az akkori orvostársadalom számára. Figyelmen kívül hagyták felfedezéseit, de halála után beigazolódtak észrevételei. Nem kellett nagy dolgokra gondolni, csak arra az egyszerűre és azt az egyszerűt alkalmazni. Ha valaki nem így tett, továbbra is a halált szolgálta, hiába nevezték gyógyítónak, azaz orvosnak.

Amikor arról szólunk, hogy van lelki halál, az túlzónak tűnik, hiszen vannak életjelek- akár annál a bizonyos szalamandránál. Amikor azt mondjuk halottak vagyunk vétkeink miatt, pontosan olyan állapotban lát bennünket az Úr, amit az a bronxi orvos Dr. Sacks, a merev szoborrá vált betegeken. S bizony így is van, Isten országa számára élettelen, mozdulatlan, halott egyének. Akik egy másik valóságban vegetálnak. Más meghatározottságban élnek, de Isten országa számára halottak. S bizony így van ez, amikor arra gondolunk, hogy újjászületésünk előtt nem tudunk bizonyságot tenni Isten hatalmáról. Nem tudunk szeretettel gondolni Őrá és képtelenek voltunk Isten országáért cselekedni, szolgálni, áldozatot vállalni, Istent dicsérő éneket énekelni, önmagunkról lemondani, s jobban szerettük a világi dolgokat, életmódot, s mindazt amiben nincs ott az Isten. Vagy talán most is így lenne ez?

Isten az Ő nagy szeretetéért, kegyelmet ad. Életre hív. Fiát, Krisztust adja a keresztre és feltámaszt. Bűnöket bocsát. Hogy egy új életben járjunk, új életet éljünk. Nem csak magunkért. Mindenkiért, minden alkotásáért, hogy tudhassuk, van remény. Van élet a halottak számára is. Van hatalma az Istennek a számunkra reménytelen esetekben is, hiszen neki semmi sem lehetetlen.

Krisztus Jézussal dicsekszünk, és nem a testben bizakodunk. ⁴Pedig nekem lehetne bizakodásom a testben is. Ha másvalaki úgy gondolja, hogy testben bizakodhat, én méginkább: ⁵nyolcadik napon metéltek körül, Izráel népéből, Benjámin törzséből származom, héber a héberek közül, törvény szempontjából farizeus, ⁶buzgóság szempontjából az egyház üldözője, a törvényben követelt igazság szempontjából feddhetetlen voltam. ⁷Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem a Krisztusért. ⁸Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem. ⁹Hogy kitűnjék rólam őáltala: nincsen saját igazságom a törvény alapján, hanem a Krisztusba vetett hit által van igazságom Istentől a hit alapján, ¹⁰hogy megismerjem őt és feltámadása erejét, valamint a szenvedéseiben való részesedést, hasonlóvá lévén az ő halálához, ¹¹hogy valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra. Filippi 3, 3-11

El tudod képzelni, hogy egy nap átalakul az életed? Mindaz, ami most meghatároz, az értékrended, a célod, világlátásod és törekvéseid egy pillanat vagy egy esemény hatására megváltozzon? Minek kellene történnie veled egy gyökeres fordulathoz? Talán csodának? Családi tragédiának vagy súlyos betegségnek? El kellene valakit veszíts vagy veled kellene történjen olyan, ami aztán átprogramozza a gondolkodásodat, érzéseidet? Egy könnyen érthető párhuzammal élve: a szerelem is ilyen. Sokszor első látásra történik, és minden addigi megváltozik, átprogramozódunk. Persze jobb esetben ez előbb utóbb be is következik. De azt is kérdezhetitek, miért kellene bárminek is megváltoznia velem kapcsolatosan? Hát nem lennék jó úton? Vannak terveim és álmaim, azért tanulok,fáradozom, hogy egyszer majd megvalósuljanak... Egyesek már a célegyenesben látják magukat, nem is olyan távoli, amit szeretnének elérni. Valószínű, hogy ezt mondjátok magatokban: "Boldog és sikeres szeretnék lenni. A célom az, hogy egészséges, harmonikus felnőtt életem legyen, jól érezzem magam a bőrömben minden nap és azzal teljenek majd a napjaim, ami örömöt jelent. Miért kellene, hogy a céljaim, az értékrendem, a törekvéseim és a világlátásom átalakuljon? Mi hasznom lenne abból? Miért kellene, hogy bármi is megváltozzon, hiszen pont most vagyok azon, hogy végre megdolgozzam a saját céljaimért!" 

Egy Saul nevű fiatalember jó családi háttérből indult, jó tanára volt, megbecsült származással rendelkezett. Társadalmilag irigyelt pozíciója ellenére azt mondta egyszer, mindezt ma már szemétnek látom, és kárba veszni hagytam, mert van, ami van, ami  ennél az örökölt meghatározottságnál és a társadalmi pozíciónál értékesebb… nem az a legfontosabb, honnan származom, milyen neveltetéssel tudok büszkélkedni, hogy engem milyen néven ismernek, hanem  hogy én ismerhetem Krisztust.

Egy fiatal katona hazaérkezve a csatából megcsömörlött a világi harcoktól, s mindenféle erőszaktól. Egyszerű szerzetes lett, aki a világ apró szépségeit az élet legapróbb jeleit is óriási hálával és örömmel tudta látni. Hiába volt az apja egy igen gazdag kereskedő Assisi városában, Francesco a lelki gazdagságot többre értékelte, és szakított addigi életével.

Martin jogász akart lenni, és nem is akármilyen eredményekkel haladt előre tanulmányaiban, de amikor egy viharból megmenekült, megfogadta, hogy Isten szolgálatára szegődik, szerzetes lesz. Két év múltán már pappá is szentelték.  

Egy lány, akit Agnesnek hívtak édesapja elvesztése után csakis az anyai szeretetbe kapaszkodhatott, addig anyagilag is jól álltak, de ezt követően édesanyja is kétkezi munkát vállalt. Az édesanya szegényeket segítő hiteles hite révén lett ebből a lányból a szegények szolgája, még az országát is elhagyta, és misszionárius lett Indiában, új életét Teréz néven folytatta...

Egy Albert nevű teológus és orgonaművész úgy döntött, hogy legfeljebb harminc éves koráig él a tudománynak, ezt követően olyan hivatást szeretne, ahol közvetlenebbül szolgálhatja az emberiséget.  Tehát 30 évesen kezdett járni az orvosi egyetemre,  hogy a későbbiekben Lambarénében az ott élők testi lelki gyógyulásáért egyszerre tudjon tenni. Nobel béke-díjas lett.

A ma említett fiatalok életfordulatának történetét távolról így láthatjuk. Mindegyikük életében volt egy fordulat, amitől megváltozott az addigi értékrendjük és a céljaik is. Többük addigi élete és célja sem volt rossz, addigi életükben is ott volt az érték, de egy valami nem volt ott: válasz Jézus Krisztus szeretetére, hívására, mindaddig ui. az első helyen nem Isten ügye állt, hanem a saját elgondolásaik, saját terveik, céljaik.

Azon gondolkodtam, mit is mondana ma nekünk Luther? Naponta olykor negyven fiatal ült le az asztalánál és beszélgetett velük. Bármiről. Asztali beszélgetéseit úgy gyűjtötték össze, hogy ha belelapozunk, akkor mindenféle témával találkozunk. Mit mondana nekünk? Hogy beszélgessünk a céljainkról, a motivációnkról, miért lelkesedünk és hova tartunk. És azt is elmondaná, hogy nem leszünk boldogok a saját céljainkkal, ha nem találunk rá az Úr Jézus Krisztusra!

Bármiféle jó célokat tűzhetünk ki magunknak, mindig fog hiányozni valami, amit egyedül csak Jézus Krisztus tud betölteni. A teljes szeretetet ui. nem a szerelmünk vagy gyermekünk tudja adni, hanem egyedül Krisztus. A félelmeinket csak átmenetileg tudjuk levetni, de azokból egyedül Jézus Krisztus tud megszabadítani. A valódi szívbéli békét, harmóniát nem a munkahelyi elégedettség, a jó fizetés vagy az emberek megbecsülése adja, hanem a bűnök bocsánata. A bölcsesség sem ezernyi könyv lapjain található, hanem a Szentírásban, mert Isten teljes bölcsessége van abban elrejtve. És igazi erőt, tartást nem különféle önszuggesztiók adnak, technikák vagy átszellemülés, hanem az a reménység, hogy van örök életünk, elérhető és biztos az örök cél Jézus Krisztus miatt, aki legyőzte a halált!

Nem kell, hogy mindenkinek olyan fordulatot vegyen az élete, mint Pál apostolnak, Assisi Szent Ferencnek, Luther Mártonnak, Kalkuttai Teréz anyának vagy Albert Schweitzernek. Isten nem adja mindenkinek feladatként, hogy olyan nagy horderejű dolgokat vigyen véghez a kereszténység érdekében, az evangélium ügyéért, mint ahogyan ők tették. Nem kell mindenkinek lelkésszé, hitoktatóvá, egzotikus tájak ismeretlen népei misszionáriusává válnia DE minden ember életében fordulatra vár és ezt a fordulatot, a  megtérést Ő maga munkálja is. Mert az Úr a boldogságunkat akarja, mert azt akarja, hogy teljes legyen az életünk. Szeretné, ha meglátnánk és elérnénk célunkat, amiért életet kaptunk tőle.

Egy  alkalommal Albert Schweitzer keze ügyébe került a Párizsi Evangélikus Missziós Társaság egyik füzete, amely e szavakkal hívott segítőket a gaboni missziós munkához: „Az egyháznak olyan emberekre van szüksége, akik a Mester hívására egyszerűen így válaszolnak: Ímhol vagyok, Uram!” Elolvasván a cikk utolsó sorait, Schweitzer ezt vetette papírra: „Keresgélésem végéhez értem.” Luther igazi megtérése sem az a viharos nap volt, hanem egy másik. Amikor egy bibliai mondat szíven ütötte. Sok éve tanulta már a Szentírást, de aznap, egyetlen bibliai ige révén minden megváltozott.  ¹⁶Mert nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten ereje az, minden hívőnek üdvösségére, elsőként zsidónak, de görögnek is, ¹⁷mert Isten a maga igazságát nyilatkoztatja ki benne hitből hitbe, ahogyan meg van írva: „Az igaz ember pedig hitből fog élni.  Ez minden ember életében így van. Vannak események, amik közelebb sodornak Istenhez. Tanulunk, figyelünk, részt veszünk istentiszteleteken és úgy érezzük, semmi sem történt, mindez felesleges. Talán még bosszankodunk is. Megkérdőjelezzük, hogy Isten szól, hogy bárkit is megszólít.  És egyszer csak egy szentírási mondat, Isten igéje mindent világossá tesz. Mert abban megérezzük a minket szerető Istent. Mert egy mondat mögött meglátjuk, megértjük az Úr Jézust. Mert egy imádságunkra pont akkor és úgy jött a válasz, hogy kétség nem férhet ahhoz, hogy Ő ismer és szeret, figyel és jót akar.

Talán pont akkor, a mikor sötét és reménytelen körülöttem minden, amikor azt érzem csődtömeg vagyok. Talán pont akkor fog megszólítani, amikor nem értenek meg, magamra maradtam és a céljaim is egyre távolabb kerülnek tőlem. Lehet, hogy akkor amikor túl elbizakodott vagyok, vagy a boldog pillanataimban is hiányzik valami...

S hogy abban a pillanatban érts, nem kell hozzá nagy hit, csak nyitott szív, és bátorság arra, hogy merd meghallani a szavát, amit neked mond. Egyetlen pillanat, amit már Isten kegyelmesen előkészített a szívedben...

Az Úr Jézus ma is itt van, szól ma is és hív magához, hogy megértsd. Nem kell nagy szavakból álló imádság, csak valami ilyesmi: " Szólj hozzám is, érteni akarlak! Szólíts meg és hozd te a fordulatot az életembe! Te adj megtérést! Uram, Istenem, add meg a boldogságomat, adj igazi, el nem vehető célt nekem!" Ámen

Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja barátaiért. János 15,13

Az a győzelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk. 1 János 5,4

Tisztelt Emlékezők!

A mostani gyásznap kapcsán valószínű többekben felvetődött a kérdés: nem inkább egy történészt kellett volna megszólítani a 169 évvel ezelőtti véres megtorlás történeti felidézése kapcsán? Vajon miért lehet, hogy sokadik éve egy lelkész szavai hangoznak el az aradi vértanúkra tisztelettel gondolva?

Ahogyan a katona, orvos úgy a lelkész szolgálata is embervoltunk legfontosabb témáit öleli: az élet és halál súlyos valóságát. Bár felettébb nagy titok mindkettő, kötelezettségünk, hogy értelmezzük önmagunk a velünk élők, a ránk bízottak számára. Mindhárman: a katona, az orvos és lelkész is tükröt tartanak a társadalom elé, kérdezvén: látjátok- e, felismeritek- e miért olyan drága számunkra az élet, hogy mindent megteszünk a védelméért, és rádöbbentetek- e már, miért tudjuk elviselni a halál tényét is? A válasz mindhármuk számára összekapcsolható azzal, ami a legfontosabb mozgatónk, de kinek- kinek más hangsúllyal. Ez a hazaszeretetben, amazok az emberszeretetben, Isten szeretetében ragadják meg, és a mindhárom terület számára alapvető tettben, az áldozat cselekményében.

A sikerorientált, halálról tudni nem akaró és maga körül forgó XXI. századi embernek nem lehet elégszer hallania az önmagán túlmutató áldozat szerepéről, ami nekünk magyaroknak egybefonódik a szabadságharc vértanúinak személyével. A csak a múltra néző, vagy a mai napot élvezni akaró ember megtanulhatja, hogy más távlatban kell élnie, s hogy az áldozathozatal nemhogy megrövidítene bennünket, s éppen a jövőért élés és az őszinte felelősségvállalás ad értelmet sorsunknak. Az individulizmus hívei maguk előtt láthatják, hogy a honvédcsapataink élén álló magas rangú tisztek legyőzetve, megalázva, holtukban kiszolgáltatva, egy idegen hatalom elrettentő bosszúja ellenére is diadalt arattak, és tetteik jelentősége máig ható. Munkálói maradtak nemzetünk lelkiismeretének, fenntartói a nemzet önbecsülésének. Hogyan lehetséges mindez? Úgy, hogy életáldozatuk nem csak a haza iránti elkötezettségüket hitelesítette, hanem emberi tartásuk bizonyítéka volt, mindezek olyan mély hitből fakadtak, ami az evilági valóság ismerete mellett az isteni hatalom igazságtételén nyugodott. Így volt minden időben a mártírok vére magvetés.

Helyszínünk is jelképes. Mezőberényben nincs kimondottan olyan emlékmű, mely az 1848-49- es forradalomra és szabadságharcra készült volna, így történelmünk emblematikus alakjainak szobrai mellé gyülekezünk. Számomra sokszoros jelentéssel bír, hogy az evangélikus templom melletti téren az evangélikus Kossuth szobra mellett állunk meg. Sőt: "Szimbolikus bekezdése a magyar történelemnek, hogy Kossuth Lajos fonográffelvételen ránk maradt beszédtöredéke éppen az aradi vártanúkról szól. A torinói emigrációjában élő egykori magyar kormányzó nyolcvannyolc éves korában az aradi Szabadság-szobor (a vértanúk emlékműve) 1890. október 6-i fölavatására küldött üzenetet. Kossuth így fogalmazott a tizenhárom mártír emlékezetéről: „Legyenek a szentemlékű vértanúk megáldottak poraikban, szellemeikben a honszabadság Istenének legjobb áldásaival az örökkévalóságon keresztül; engem, ki nem borulhatok le a magyar Golgota porába, engem október hatodika térdeimre borulva fog hontalanságom remete lakában látni, amint az engem kitagadott Haza felé nyújtva agg karjaimat a hála hő érzelmével áldom a vértanúk szent emlékét hűségükért a Haza iránt, ’s a magasztos példáért, melyet az utódoknak adtanak…” 1

Vajon mi kései utódok felismernénk- e képeiket, tudnánk- e ki milyen nemzetiségű volt, szállóigévé vált utolsó mondataikat tovább tudjuk- e adni gyermekeink számára, úgy ahogyan a Nemzeti dalt? Nemzeti színeink, zászlónk, e véren vett ország tisztelete gyökeret vert- e egyáltalán a szívünkben? Minden év októberében azzal szembesülünk, hogy hajt valami bennünket a tiszteletadásra, mert erőt érzünk a tizenhárom vértanú életében- halálában. Hiszem, hogy személyük kultuszával sosem értettek volna egyet, s bennünket látva akkor lennének a legbüszkébbek, ha a ma emberének a haza, a Krisztushit, áldozat, valamint a magyar függetlenségért történő összefogás pontosan olyan természetes és elkötelező lenne, mint számukra volt. Ha Magyarország különféle hátteréből ékező és különféle nyelvet beszélő lakosai, olyan lelkülettel élnének, ami képessé tenne bennünket is szeretteinkért, hazánkért, hitünkért összefogni, azért áldozatot hozni.

Az áldozat szava a hívő ember számára mindig összefonódik Krisztus személyével, a Golgotai kereszttel. A helyettes áldozat még inkább. Ott a Golgotán Isten Fia adta az életét az egész embervilág szabadulásáért, örök boldogságéért. A magyar Golgotán a honvédtábornokok adták életüket az egész magyarság szabadulásáért, boldogabb, független jövőjéért.

Most, amikor a nap végén az aradi vértanúkra emlékezünk, tegyük képeikre tekintve! Pár rövidke mondat kíséretében lobbanjanak lángra majd a mécsesek, melyek arra a tűzre is emlékeztethetnek minket, ami a szívükben élt.

 Lázár Vilmos  - honvéd ezredes
Legjelentősebb hadtetteit Felvidék védelmében hajtotta végre, részese az utolsó Temesvári ütközetnek is. Ezredessé Bem nevezte ki.  Kivégzése előtti éjjel írta a feleségének: „Adj gyermekeink mindegyikének, ha kilép a világba, egy emléket tőlem - élő jeléül annak, hogy az aki becsületesen és tisztán élte egész életét  nyugodtan bír meghalni, ha ártatlanul is, mint én.

Dessewffy Arisztid -  honvéd tábornok. 1849 elejétől nem vesz részt a hadműveletekben, altábornagyi rangban az Országos Főhadparancsnokság vezetője. Személyes bátorsága kiemelkedő: „Nekem a halál semmi” - volt a szava járása. „Tiszta lelkiismeretem van, s az hagyott aludni” – magyarázta papjának, majd teljes nyugalommal állt a kivégző osztag elé.

Kiss Ernő -  honvéd altábornagy

Az elsők között kezdi meg a küzdelmet a délvidéki szerb felkelők ellen, Nagysándor József, szolgálaton kívüli huszár kapitány – későbbi vértanútársa – az ő felszólítására fog fegyvert. Nagyvonalú, gondos parancsnok, legénységét kitűnően látja el, hozzájárul élelmezési és felszerelési költségeikhez.  „ Szegény hazám! Isten büntesse meg hóhérainkat” kiáltotta a sortűz eldördülése előtt

Schweidel József -  honvéd tábornok

1848 október végétől tábornok, hadosztályparancsnok a fel-dunai hadtestnél. Buda visszafoglalása után a főváros városparancsnoka lesz. A későbbiekben a kormány mindenkori székhelyének  helyőrségparancsnoka. Kezében azt a feszületet tartotta, amelyet mindenkor, a csatákban is magával hordott. A vérével befröcskölt keresztet papja eljuttatta honvéd kapitány fiának, aki szintén az aradi várban raboskodott.

Poeltenberg Ernő lovag – honvéd tábornok

Így határozza meg érzéseit: „Csak a nyelvem német, szívem magyar, mert a szabadságért dobog!” A bíróság kötél általi halálra ítélte, a bitón elsőnek kellett meghalnia. Rendkívül erős fizikuma miatt halála lassú és gyötrelmes volt. Végignézve társain így szót: „Szép kis deputáció megy az Úristenhez, hogy a magyarok ügyét képviselje!”

Török IGNÁC - honvéd tábornok- Hadmérnöki akadémiát végzett Bécsben, kiváló erődítési szakember volt. 1849 januárjától tábornoki és a komáromi erődítmény parancsnoka. A szelíd, nyugodt hadmérnök a bíróság előtt magyarságával indokolta tetteit. „Lelkiismeretem felment engem” A kivégzés előtti éjszakán sem cáfolta meg hivatását és szenvedélyét: egy, a várerődítéssel foglalkozó szakmunkát olvasgatott. Amikor a pribékek a bitóhoz kísértők Tichy őrnagy gúnyos megjegyzésére így vágott vissza:  „Szégyellje magát ön, hóhérlegény!”

Láhner György - honvéd tábornok

Zseniális szervező, eredményes munkája miatt először alezredesi, majd ezredesi rangot kap, 1849 februárjától tábornok. Ő teszi Nagyváradot a fegyvergyártás központjává.  Német, a magyar nyelvet csak töri, de az általa szervezett fegyvergyárakban öntött ágyúkon a felirat: „Ne bántsd a magyart!”
Utolsó estéjén feleségét fogadta, majd fuvolázott, a Lammermoori Lucia című operából a haldokló Edgár búcsúáriáját játszotta. „Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon. És az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom.”

Knézic Károly -  honvéd tábornok

Damjanich vezénylete alatt harcol a szerb felkelők ellen, őrnagyi, majd alezredesi rangot kap. 1849 májusában tábornoki kinevezést kap, Buda visszafoglalásakor már a 3. hadtest parancsnoka. A kivégzés előtti éjszakán Egerben élő családjának írt búcsúlevelet. „Milyen különös, hogy Haynau bíró is keresztény és én is az vagyok. Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat.”

 Nagy-Sándor József - honvéd tábornok

Damjanichcsal együtt harcol a szerbek ellen. A tavaszi hadjárat végére már a fel-dunai hadsereg lovasságának parancsnoka. Rendkívüli vitézségét tanúsítja az 1849 augusztusában vívott vesztes debreceni csata is: öt órán át ellen tudnak állni Paskievics tízszeres túlerőben lévő seregének. Szivarozva várta kivégzését, s amikor sorra került, a latin mondást idézte”Hodie mihi, cras tibi!” ( Ma nekem, holnap neked!) Éljen a haza!” kiáltással halt meg.

Leiningen- Westerburg Károly gróf- honvéd tábornok

1849 júniusában kap tábornoki kinevezést. Hatodiknak végzett vele a hóhér, magas termete miatt-magasabb, mint a bitó – akárcsak Damjanich, sokat szenvedett, míg meghalt. A hibátlan jellemű lovagias tiszt rendkívül érzékeny volt katonai becsületére. A kivégzése előtti percekben is ama rágalmak ellen tiltakozott, melyek szerint Budavár visszavételekor az elfogott osztrák katonákkal kegyetlenkedett volna. Szavait – Tichy osztrák őrnagy, a kivégzés parancsnokának intésére – a dobok dübörgése némította el.

Ailich Lajos - honvéd tábornok

1848-ban, mikor átlép a honvédségbe, és esküt tesz a magyar alkotmányra alezredesi rangban szolgál. Az isaszegi győzelem csapatai eredményes közbelépésének köszönhető. Windisch-Grätz elvonulását követően bevonul Pestre, és kitünteti magát Buda ostromában is. Betegszabadság után, 1849. július 14-től a kormány tagja, ő az utolsó hadügyminiszter.

A szabadságharc e kitűnően képzett, rendkívül vonzó személyiségű katonája, akit még Ernst törzshadbíró is „kiváló embernek” nevezett, nyugalmát a kivégzése előtti éjszakán sem vesztette el. Horatius verseit olvasgatva várta a halált.

Damjanich János - honvéd tábornok

A honvédsereg szervezésekor már őrnagyi rangban részt vesz a főként erdélyi ifjakból álló szegedi 3. honvédzászlóalj kiképzésében. Kiváló parancsnok, katonái rajonganak érte, zászlóalja – „veressipkások” – a szabadságharc egyik legkitűnőbb alakulata. 1849 áprilisában, Komáromban, kocsija kipróbálása közben lábát töri, ezért a további harcokban nem vehet részt. Júliusban az aradi vár parancsnokává nevezik ki. Már csak ketten maradtak Vécseyvel, amikor a pribékek hozzá léptek: „Azt gondoltam, én leszek az utolsó, mert a csatában mindig első voltam” – mondotta. „Szegény Emíliám! Éljen a haza!” – ezek voltak az utolsó szavai.

 Vécsey Károly gróf – honvéd tábornok
Már májustól harcol ezredével Bácskában a szerb felkelők ellen, októbertől ezredes, december közepétől tábornok. 1849 januárjában eltávolítja áruló parancsnokát.
A szolnoki csata egyik győztes hadvezére, később az aradi ostromsereg parancsnoka lesz. A bíróság kötél általi halálra ítéli, s mivel személyes ellenségei is voltak  császári udvarban, sőt saját apja is követelte kíméletlen megbüntetését, végignézve bajtársai haláltusáját, utolsónak kellett meghalnia. „Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt.”

Batthyány Lajos -  Magyarország első alkotmányos miniszterelnöke

16 éves korában, belépett a hadseregbe. Élete során gazdasági, politikai és tudományos ügyekkel is foglalkozott. Szabadságharcban az ő sorsa keltette a legnagyobb figyelmet, azért mert benne nem a forradalmárt, hanem egy lojális és a hazájáért élő – haló főurat látták.  1849. október 6.-án Pesten az esti órákban, az Újépület zárt udvarán állították kivégzőosztag elé, majd a ferencesek belvárosi templomában helyezték végső nyugalomra.

 Az aradi vértanúk kivégzésének célja, hogy a magyar nemzet legkiválóbbjait akarták sújtani. A 13 mártír a szemtanúk szerint bátran állt a hóhérai elé, akik elrettentésül kinn hagyták a holttesteket a szabad ég alatt. Számításaik nem váltak be, ezzel a lépéssel ugyanis azt érték el, hogy a közeli falvakból több ezren zarándokoltak a vesztőhelyre.

Wass Albert:

Véren vett ország

Egy ország van a lelkünk mélyén,
más országokkal nem határos.
Úgy épült fel a szívünk vérén
sok könny-falu, sok bánat-város.

Egy ország van a lelkünk mélyén,
úgy építgetjük napról-napra.
Csalódás-házak gond-falakból,
keserűség a tető rajta.

Véren vett ország ez az ország,
önnön vérünket adjuk érte,
s addig fog bennünk egyre nőni,
amíg telik még könnyre, vérre.

Amíg, hogy fa égig ne nőjjön:
alkony vigyáz a napsugárra.
Míg minden este gyújtott mécses
koromba fullad éjfél tájra.

Egy ország van a lelkünk mélyén:
más országokkal nem határos.
Véren vett ország ez az ország,
nagyon ködös és nagyon sáros.

1. forrás: https://szegedma.hu/2009/10/oktober-6-a-magyar-golgota-uzenete

Számos irigylésre méltó gyülekezetben fordultam már meg. Olyan helyeken, amik valami miatt különlegesebbet nyújtottak közösségük tagjainak, mint ami számomra ismert volt. Kezdhetném ott, hogy tizenévesként egy nagyon szép, tágas világos templomban hallgattam Isten igéjét hétről hétre, de a gyülekezeti központok adottságait már akkor irigylésre méltónak tartottam. A templom- lelkészlakás- gyülekezeti ház komplexuma lenyűgözött.

A későbbiekben találkoztam olyan templomtér kialakítással is, ami a kisgyermekes szülők számára ideális. A speciális, gyermekek számára berendezett helyiségből egy nagy üvegablakon át be lehet látni a templomba, a hangtechnika segítségével hallani is lehet az éneklést és a prédikációt, ugyanakkor a kicsik nyüzsgése nem zavarja az istentisztelet áhítatát.

A lelki élet, avagy vallásgyakorlás terén is nagyok a különbségek. Irigylésre méltó helyzet az, amikor az evangelizációs sorozatokra nagyon sokan jönnek, vagy imaközösséget szerveznek. Az is ilyen, amikor különféle szolgálattevői csoportok viszik az örömhírt szeretetük cselekedeteivel hitelesítve nyugdíjasházakba, otthon lakó idősekhez, vagy távolabb élő szegény testvérekhez.

Hálaadás a gyülekezet lelki ajándékaiért

⁴Hálát adok értetek Istennek mindenkor, azért a kegyelemért, amely nektek a Krisztus Jézusban adatott. ⁵Mert a vele való közösségben mindenben meggazdagodtatok, minden beszédben és minden ismeretben, ⁶amint a Krisztusról való bizonyságtétel megerősödött bennetek. ⁷Azért nincs hiányotok semmiféle kegyelmi ajándékban, miközben a mi Urunk Jézus Krisztus megjelenését várjátok, ⁸aki meg is erősít titeket mindvégig, hogy feddhetetlenek legyetek a mi Urunk Jézus Krisztus napján. ⁹Hű az Isten, aki elhívott titeket az ő Fiával, Jézus Krisztussal, a mi Urunkkal való közösségre.

A korinthusi gyülekezet is irigylésre méltó lehetett, hiszen egy nagyvárosi, nagy létszámú közösség volt, Pál apostol szolgálata révén jött létre. A negyedmilliós kereskedővárosban adott volt a pezsgés, s a keresztény közösség megélte, hogy mindenféle rendű és rangú embert hív Krisztus a maga követésére. Miután Pál személyesen már nem volt jelen a gyülekezet életében, távolról figyelte őket, leveleivel pásztorolt, tanácsolt. Irigylésre méltó mindez. ( Bár a nagyvárosi lét  szélsőségei abban a korban is tetten érhetők voltak, az erkölcsi szabadosság okán). 

Van azonban még valami, ami irigylésre méltó, az ahogyan hálát ad értük Pál, s ahogyan ebben a hálaadásban megismerhetővé lesznek számunkra. Így fogalmaz Pál: " A vele való közösségben mindenben meggazdagodtatok, minden beszédben és minden ismeretben, amint a Krisztusról való bizonyságtétel megerősödött bennetek. Azért nincs hiányotok semmiféle kegyelmi ajándékban." 1 Kor 1, 5-7 Ugye értjük? Egy olyan gyülekezet áll előttünk, ahol a hívő embereknek komoly lelki kincsük van, s ebből adhatnak másoknak is, szavaik, bizonyságtételük által. Semmi hiányuk nincs a kegyelmi ajándékokban, Isten Lelke munkája látványos közöttük: az Istentől kapott bölcs ismeret, de a prófétálás, lelkek megkülönböztetése valamint a nyelveken szólás különleges adottságaival is rendelkeznek. Irigylésre méltó gyülekezet!

Óvás a pártoskodástól

¹⁰A mi Urunk Jézus Krisztus nevére kérlek titeket testvéreim, hogy mindnyájan egyféleképpen szóljatok, és ne legyenek közöttetek szakadások, hanem ugyanazzal az érzéssel és ugyanazzal a meggyőződéssel igazodjatok egymáshoz. ¹¹Mert azt a hírt kaptam rólatok, testvéreim, Khloé embereitől, hogy viszálykodások vannak közöttetek. ¹²Úgy értem ezt, hogy mindenki így beszél köztetek: „Én Pálé vagyok, én Apollósé, én Kéfásé, én pedig Krisztusé.” ¹³Hát részekre szakítható-e Krisztus? Talán Pál feszíttetett meg értetek, vagy Pál nevére keresztelkedtetek meg? ¹⁴Hálát adok Istennek, hogy senkit sem kereszteltem meg közületek, csak Kriszpuszt és Gájuszt, ¹⁵nehogy azt mondhassa valaki, hogy az én nevemre keresztelkedtetek meg. ¹⁶Igaz, megkereszteltem még Sztefanász háza népét is, rajtuk kívül azonban nem tudom, hogy mást is megkereszteltem volna. ¹⁷Mert nem azért küldött engem Krisztus, hogy kereszteljek, hanem hogy az evangéliumot hirdessem, de nem bölcselkedő beszéddel, hogy a Krisztus keresztje el ne veszítse erejét.

Egy érmének két oldala van. Ennek a közösségnek is van egy másik realitása. Tudjuk, hogy egy közösség növekszik, majd a növekedés okán a rétegződések és csoportosulások szükségszerűen felerősödnek. De Korinthusban ez nagyobb méreteket öltött. A hívek egyes emberek köré, lelki vezetőik köré csoportosultak. " Én Apollósé vagyok, én Pálé, én Kéfásé, én Krisztusé." Megdöbbentő, hogy a felsorolásban is csak az utolsó helyen áll Krisztus.

Kétségtelen, hogy egy többlelkészes gyülekezetben ma is megfigyelhető hasonló jelenség, hiszen más- más lelki alkatú emberek más- más lelkipásztorhoz vonzódnak. Más- más szellemi igényű egyháztagok más- más retorikai stílusjegyeket hordozó, különböző igénnyel megfogalmazott prédikációt hallgatnak szívesen. De mit adhat egyik ember a másiknak? Időt, tanácsot, odafigyelés, jó társaságot, megértő hallgatást? Mekkora áldozatot tud az egyik ember hozni a másikért?  Életet tud- e adni? Bűnbocsánatot adhat-e? Mindezeket egyedül az Úr Jézus adhatha, hiszen Ő feszíttetett keresztre helyettünk, értünk.

Nem beszélve arról, ha a vezető személye, nem nyilvánvaló, akkor az irány sem az. Ha nem krisztusi egy közösség, hanem páli, apollósi, péteri, akkor torzul a keresztyén gyülekezet lényege. Ha emberekre épül, akkor annak a vége pusztulás, akár bizony kárhozat.

1944. március 2-án reggel öt órakor egy két gőzmozdony húzta, 47 vagonból álló szerelvény lassan kigördült a salernói állomásról. Balvano kisvárosa után már hatszáz ember zsúfolódott a kocsikba. A vonat nekivágott a hegynek, és vastag, fekete füstoszlopokat eregetett. A mozdonyvezetők tudták, hogy baj van, a plusz hatszáz potyautassal a két mozdony nem lesz képes leküzdeni az emelkedőt. A vonat elérte az Armi-alagutat, és egy ideig be is hatolt, ám a két mozdony egyszer csak nem volt képes továbbvontatni a terhet. A kerekek megcsúsztak, és a vonat megállt az alagút közepén. A két mozdonyvezető nem tudta eldönteni, hogy mi legyen, és amíg vitatkoztak, a kazánok tovább égtek, a kémények pedig elképesztő mennyiségű fekete füstöt okádtak az alagútba. A füst szénmonoxiddal volt tele, amitől az Armi-alagútban perceken, egyesek szerint másodperceken belül megfulladt 521 utas. A szerelvényen utazó hatszáz ember közül száznál kevesebben élték túl a szerencsétlenséget, ők is csak azért, mert a leghátsó kocsikban voltak, melyek még a szabad levegőn maradtak, amikor a vonat megállt. A tragédia - a legsúlyosabb európai vasúti baleset - híre nem került be az újságokba a háborús cenzúra miatt. ¹

A szörnyű tragédia híven tükrözi, mi történik akkor, ha egynél több vezető van... 

Weöres Sándor költői nyelven írja le ezt. 

Én is világot hódítani jöttem, 
s magamat meg nem hódíthatom,

csak ostromolhatom nehéz kövekkel, 
vagy ámíthatom és becsaphatom.

Valaha én is úr akartam lenni; 
ó bár jó szolga lehetnék!

De jaj, szolga csak egy van: az Isten, 
s uraktól nyüzsög a végtelenség. 

( Rongyszőnyeg 13.)

Végül tehát könnyen összefoglalható, mit nevezek én ennek az igének a nyomán irigylésre méltó gyülekezetnek. Azt a közösséget, ahol mindenki a főhöz, Krisztushoz ragaszkodik, hozzá tartozóként éli meg személyes hitét és általa bízva a gyülekezeti létét is. S aki számára első és legfontosabb Krisztus keresztjéhez menekülni, az többé nem az emberekre veti a tekintetét, mert ismeri saját maga elveszettségét, gyengéit is, amiből az Úr kimentette és mindazt, amit neki naponként megbocsát.

Lehetnek egységtörekvéseink, de az egységet csak az munkálhatja ki, ha ugyanaz a meggyőződésünk, ha Lélek által egyek vagyunk. Pál kizárólag Krisztusról és róla is mint a megfeszítettről akart tudni. Az az irigylésre méltó, ahol a róla szóló evangélium elegendő az egységhez.

¹ forrás: https://femina.hu/terasz/a_vilag_3_legszornyubb_vonatkatasztrofaja/ 

23És történt, hogy Jézus szombaton gabonaföldeken ment át, és tanítványai útközben tépdesni kezdték a kalászokat. ²⁴A farizeusok így szóltak hozzá: „Nézd, miért tesznek szombaton olyat, amit nem szabad?” ²⁵Erre ő ezt kérdezte tőlük: „Sohasem olvastátok, mit tett Dávid, amikor szükséget szenvedett, ő is, meg azok is, akik vele voltak? ²⁶Bement az Isten házába Abjátár főpap idején, és megette a szent kenyereket, amelyeket nem szabad megenni másnak, csak a papoknak; és azoknak is adott, akik vele voltak.” ²⁷Majd hozzátette Jézus: „A szombat lett az emberért, nem az ember a szombatért; ²⁸tehát az Emberfia ura a szombatnak is.” ¹Ezután ismét a zsinagógába ment. Volt ott egy sorvadt kezű ember; ²figyelték Jézust: vajon meggyógyítja-e szombaton, hogy vádat emelhessenek ellene. ³Ekkor ezt mondta a sorvadt kezű embernek: „Állj ki középre!” ⁴Hozzájuk pedig így szólt: „Szabad-e szombaton jót tenni, vagy rosszat tenni, életet megmenteni, vagy kioltani?” De azok hallgattak. ⁵Ekkor haragosan végignézett rajtuk, és sajnálta őket szívük keménysége miatt; majd így szólt ahhoz az emberhez: „Nyújtsd ki a kezedet!” Erre az kinyújtotta, és meggyógyult a keze. ⁶A farizeusok pedig kimenve, a Heródes-pártiakkal együtt azonnal arról tanácskoztak, hogyan végezzenek vele. MÁRK 2, 23-3,6 

Mindennek rendelt ideje van…  de nem csak annak, amiről a Prédikátor könyvében olvashatunk, hanem a hét napjain végzendő tevékenységeknek is. Így foglalhatnánk össze egy a nagymamáink házipraktikáit bemutató könyv tartalmát. Eszerint egy jó háziasszony heti feladatait szervezetten végzi. Így minden napnak van jellegzetessége: az egyiken piacra megy, a másikon tésztát főz, virágokat locsol. Természetesen nem csak egy jól működő háztartás alapvető eleme a heti beosztás. Szeptember elejétől gyermekek és felnőttek újra az iskolai órarendhez igazítják személyes programjaikat. A hétfő „nem szeretem nap”, míg a szombat a vágyott pihenés napja, amikor a hét fáradalmait el lehet feledni. Sokfelé a vasárnapot még mindig az Úr napjának nevezik, emlékeztetve arra, hogy ezt a napot az Úr Isten a vele való találkozás, a megszentelődés napjaként rendelte el az ember számára.

Kié ez a nap? Az Úr az övéinek a teljes testi, szellemi, lelki megpihenést kínálja ezen a napon. A legjobbat akarja adni, nem csak csendet, éneklő és hitvalló közösséget, sőt az áldásánál is többet: önmagát. Ebben a szent találkozásban egyre közelebb kerülhetünk Őhozzá. Ez azonban a köztudatban sajnos egyre kevésbé nyilvánvaló. A vasárnap központjában a természet felfedezése, az ember harmóniája, a gőzölgő húsleves és a család áll.  Bizony még a szociális otthoni istentiszteletről is kiszólítja a látogató családtag az ott ülő idős testvért, mondván: övé az elsőség még az Istennel szemben is…

A jogalkotó szándéka… Jézus korában más volt a helyzet. Mindenki tisztában volt azzal, hogy a harmadik parancsolattól nem szabad eltérni. Annyira meg akartak felelni az Úr elvárásának, hogy elfelejtették, szövetsége jeleként, örök szeretete bizonyítékaként kapták a tíz igét, hogy az segítse az életüket. Olyan kínosan ügyeltek a parancsolatok betartására, hogy már egymást sem látták, sem az áldott Alkotót, s a parancsolatok mögött a jogalkotó Úr szándékát sem. Megkövültek a szokásaik, megkövült a hitük, megkövült a szívük. Jézus gyógyítását sem voltak képesek jónak látni! Elfeledték, hogy nem az ember van a szombatért, hanem a szombat lett az emberért.  Elfeledték, hogy nem valami, hanem Valaki határozza meg az életüket: az Úr Isten, aki táplálja az éheseket, akár szent kenyerekkel is…. Ma sincs ez másként. Sokan szeretnék távol tartani Jézust a saját köreiktől, rossz szemmel nézve a tőle kapható életújulást, kétségbe vonva isteni személyének hatalmát.  

Egy nappal sem később! Mindennek ideje van az ég alatt, de vannak tettek, amik nem várhatnak másnapig, amiket nem órarendhez vagy heti beosztáshoz igazítunk. Életet menteni, gyógyítani, szeretni, irgalmat gyakorolni, jót szólni minden nap kötelességünk! A bajbajutottaknak talán már nem adatik több idő, újabb esély. Isten népének ugyanannyira dolga szeretni felebarátját, mint Urát. Mi lenne, ha végre kilépnénk a komfortzónánkból és nem önmagunkért aggódnánk? Ha a szeretet cselekedete előrébb való lenne saját hitünk öncélú gyarapításánál? A teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését! (Róm 8,19)

 A napok ura? Az Élet Ura! Jézus földi küldetése három évében minden napon halálosan elfáradt, csakhogy az Élet Uraként ismerhessék meg. A megszállottakból ördögöt űzött ki, a bűnösök megbocsátásra találtak nála, szeretettel fordult a kicsinyek felé és felkarolta a kitaszítottakat. Azért jött, hogy megkeresse és megmentse az elveszettet. Ebben a szombatnap sem akadályozhatta, hiszen Ő Ura a szombatnak is! Ha pedig valaha is várt - mint Lázár esetében - azért tette, hogy kiderüljön: Ő a feltámadás és az élet! Kereszthalálával sem várt évtizedeket, az idő teljességében áldozta oda magát értünk és helyettünk. Nem is kérdés, hogy mi keresztyének a feltámadását ünnepeljük minden vasárnap, hiszen ez kétségtelenné teszi, hogy hatalma van minden felett, bűn, pokol, halál felett, mert Ő az Élet Ura!

Imádkozzunk! Úr Jézus, bocsásd meg megkövült vallásosságunkat!

Bocsásd meg, hogy a magunk rítusai, szokásai és kényelme lefoglalnak bennünket!

Bocsásd meg kemény szívünket, hogy mások javáért olyan nehézkesen mozdulunk!

Bocsásd meg, hogy még mindig nem tudjuk eléggé érteni szereteted titkát!

Te vagy az Élet Ura! Kérünk, könyörülj rajtunk is!

Gyógyíts bennünket Lelked hatalmával! Ámen

Én ott álltam a hegyen, mint az előző alkalommal, negyven nap és negyven éjjel. Az ÚR meghallgatott engem ezúttal is, és ezután nem akart elpusztítani téged az ÚR. Majd ezt mondotta nekem az ÚR: Menj és indulj útnak a nép élén, hadd menjenek be, és hadd vegyék birtokba azt a földet, amelyet esküvel ígértem meg atyáiknak, hogy nekik adom. Most pedig Izráel, mit kíván tőled Istened, az ÚR? Csak azt, hogy Istenedet, az URat féljed, járj mindenben az ő útjain, szeresd őt, és szolgáld az URat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből. Tartsd meg az ÚR parancsolatait és rendelkezéseit, amelyeket ma parancsolok neked a te javadra! 5 Mózes 10, 10-13

Mózes visszaemlékszik...

Mózes visszaemlékszik az Úrral folyatatott útra. Maga miatt? Nem kizárólag, hanem a nép miatt. Mert a nép képes csak történelmet és emberi ügyet látni a maga múltjában, ahogyan az egyes emberek is. De Mózesnek el kell mondania számunkra, hogy sorsuknak van egy másik, fontosabb dimenziója is. Mert Isten tevékeny és élő. Valóságos és hozzánk beszélő, értünk cselekvő Úr. De ezt nem mindenki látja. Még a zsidó nép, a választottak sem mindig látták. Az ember mindig azt szeretné, ha Istent működésbe lehetne Őt hozni, a magunk szükségletei szerint lehetne irányítani, annyit és akkor mondana, amikor és amennyi nekünk tetszik. S ha nem értjük, magunkat tőle távolinak gondoljuk akkor könnyen elpártolunk. Így történt ez a zsidó néppel is. Bár kihozta őket Egyiptomból, nappal felhőoszlop, éjjel tűzoszlop volt, ennyi csoda és gondoskodás után sem tudták az Urat viszontszeretni, nem tudtak rá várni. Amikor a dolgok nem aszerint alakulnak, ahogyan mi kívánnánk, akkor könnyen jön a meghasonlás. Mózes csak 40 napig volt távol, hogy átvegye a kőtáblákat ők máris elfordultak, és aranyborjút készítettek, hogy azt imádják istenként.

És Mózes visszaemlékezik arra, hogy könyörgött értük 40 napon át, az Úr előtt állt miattuk, értük imádkozva. A népnek nem kellemes ezeket a dolgokat újra hallania, nem esik jól nekik, mert a bűnükre emlékezteti őket Mózes. – Idézzük fel most a saját élettörténetünket! De ne csak a szépre, jóra, sikeresre emlékezzünk! Merjük feleleveníteni a kudarcot, hitetlenséget és elbukásokat is! Leszorítanánk a mélybe ezeket, nem esik jól látni gyengeségünket, a szívünk keménységét és azt, hogy Isten nélkül milyen szánalmasan tudtak és tudnak alakulni a dolgaink ma is. De ez tény. S ilyenkor értjük meg, amit az Úr Jézus mond: nélkülem semmit sem tudtok cselekedni. Semmi olyat, amiről érdemes lenne másoknak hosszasan beszélni, semmi olyat, aminek igazán pozitív lenne a töltete, amivel valóban dicsekedhetnénk. Luther így ír erről: bűnös a legjobb életben is. S amikor nincs ott Isten, Isten népében nincs miről beszélni, mert ez tart össze. Egyszer valaki azt mondta, hogy a gyülekezetben nem csak közös hit alapján lehetünk együtt. De akkor miről beszélünk? S ha valaki már közelebb került az Istenhez, az tudja: nagyon nehéz sokáig úgy lenni a keresztyén közösségben, hogy ne kerülne felszínre az ember saját élete, személyes hite, az Istennel való kapcsolat.

 – Ha a saját élettörténetünket idézzük, akkor újra és újra a bűnbánat hangján fogunk tudni beszélni. Mózest is bűnbánattal a szívében hallgatta a zsidó nép, aki büszke volt kiválasztottságára, harcokra, aki számára Isten közelsége rangot és méltóságot jelentett a többi nép között, de közben a szívük olyan távol volt tőle, minden mással volt tele csak nem azzal, amit az Úr szeretett volna. Nem volt kellemes meghallgatni Mózes szavait, amikor azt mondta, 40 napig könyörögtem értetek, mert a bűnök miatt kellett tenni, de enélkül nem értették volna meg sem a sorsukat, sem Istent. Ezért kell elmondania, hogy a nép pusztulása a köszöbön állt. Nagy bajba került…

Tizenkét évesen jártam először a Rám szakadékban, egy nagyon esős nap után mentünk végig a túraútvonalon. Ha felidézem, előttem vannak a sziklába rögzített láncok, amibe kapaszkodunk és tanáraim keze, ami megtartott. Mindenki fegyelmezett volt. Kisdiákként sosem hallottam túracipőről, de később egyetemistaként, amikor az Alpokban kirándultunk, már a felszerelésem is biztosabb volt, a terepviszonyokhoz igazított. Ha nem vettük volna komolyan a figyelmeztetést, ha legyintettünk volna túravezetőink szavai hallatán, ha azt gondoltuk volna szabad merésznek lenni, az az életünkbe került volna. És ezt mindannyian tudtuk, nem kockáztattunk. Akkor és ott tizenévesként a Rám szakadékban nem vontam kétségbe, hogy a mi javunkra van ott a korlát, a lánc és értünk fáradozik a tapasztalt túravezető. De igaz ez az autóvezetésre is. Ott már merészebb voltam egyszer- kétszer, és bizony ez életveszélyes helyzeteket hozott elő. Ezért ma is hálás vagyok, hogy a fáradtan vezetésből, dekoncentráltságból nem lett tragédia. Mert be kell tartani a KRESZ-t és azt is, hogy az ember csak akkor üljön volán mögé, ha vezetésre alkalmas állapotban van.

Az életünkről van szó, a mi javunkra, a mi védelmünk miatt van a szabály, törvény, mert könnyen elveszítjük a tájékozódásunkat… Erről tanúskodnak az összeroncsolódott járművek az út szélén, hegyi katasztrófák is.

De miért van az, hogy ezt jobban értjük, mint amikor a Tízparancsolatról van szó? Miért van, hogy ennek az igazságát könnyebben belátjuk? Miért van, hogy az emberek alkotta szabályokat inkább betartjuk, mint Isten igéjének engedelmeskednénk? Mert nem a testi, hanem a lelki életünkről van szó, mert nem evilági életünkről, hanem az örök életről van szó. Mert nem valami kívülről tapasztalható, hanem egy belső valóság az, ami veszélyeztetve van, és csak kritikus esetekben, krízisben derül ki, hogy az sokkal fontosabb!

Negyven napi Isten elé állás közben Mózes is tudta, amit Ézsaiással íratott le Isten: hogy elfáradnak az ifjak és még a legkiválóbbak is megbotlanak, de akik az Úrban bíznak erejük megújul. Ezért idézi fel azt is, hogyan tud megújulni az Istennel kötött szövetség, hogyan élheti meg ezt is az ember az Úrral együtt. Ezért beszél mélységekről és idézi a múltat, mert pontosan ott és akkor volt a legnyilvánvalóbb az Isten hatalma, kegyelme, amikor csalódtunk magunkban, amikor lezuhantunk és össze voltunk törve. A bűnnel szembesülve, a bűn miatt összetörve élhető meg a leginkább, mit jelent az, hogy a mi Urunk Jézusunk bűneink miatt jött a földre és azokért adta az életét, és abból akar önmaga számára megszabadítani. Ha erről nem beszélünk, semmit sem ér a mondandónk, ha ez nem téma Isten népében, akkor a többi szavunk is értelmét veszíti

Mózes visszaemlékszik arra, hogyan erősödött és újult meg az Istennel kötött szövetség

Negyven napig voltam ott, meghallgatott engem és nem akart elpusztítani téged. Isten embereinek nehéz dolga van. Mert az Úr ezt várja: az előtte állást, imádságot, közbenjárást másokért. Nem tud másként megújulni a nép és az Úr kapcsolata, csak úgy, hogy az Isten elfordítja haragját, új esélyt ad. Megint lehajol, megkönyörül, odafordul, megbocsát. És ebben tapasztalhatja meg a nép azt, hogy nem az alapján cselekszik vele az Úr, amit érdemel, hanem önmaga miatt, szentsége, szeretete alapján. A szövetség megújítása Isten kegyelmes tette! 

Mózes újra elmondja, mi Isten népe dolga: szeresd őt! Ez az intés hálás a engedelmességre!

Aki megégette magát fél a tűztől. Félelmetes dolog az élő Isten kezébe esni. A mi Istenünk emésztő tűz. Ne játssz a tűzzel! SZERESD TELJESEN! Légy engedelmes! Megéri. Bár az Őr irgalmas, szerető és kegyelmes, de mégis Ő az Isten. Ne feledd el! 

¹³Szenved-e valaki közöttetek? Imádkozzék! Öröme van-e valakinek? Énekeljen dicséretet! ¹⁴Beteg-e valaki közöttetek? Hívassa magához a gyülekezet véneit, hogy imádkozzanak érte, és kenjék meg olajjal az Úr nevében. ¹⁵És a hitből fakadó imádság megszabadítja a szenvedőt, az Úr felsegíti őt, sőt ha bűnt követett is el, bocsánatot nyer. ¹⁶Valljátok meg azért egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok. Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének. ¹⁷Illés ugyanolyan ember volt, mint mi, és amikor buzgón imádkozott azért, hogy ne legyen eső, nem is volt eső a földön három évig és hat hónapig. Jakab 5, 13-16

Áhítat a nevelőtestület alakuló értekezletén

Az iskolai dokumentumok bizonyos helyein, tablókon és beszámolókon gyakran találkozunk különféle idézetekkel. Ezek a tömör, rövid mondatok hosszabb fejezeteket summáznak, ugyanakkor értékrendünket, gondolkodásunkat, irányultságunkat tükrözik. Így van ez abban az esetben is, ha meghívóra választjuk, vagy a facebookon lájkoljuk költők, filozófusok, együttesek frappáns gondolatait, illetve nyíltan vállaljuk, hogy a Szentírásból vett isteni szavakra hagyatkozunk. Minden esetben rólunk üzennek ezek a mondatok másoknak, bennünket mutatnak be. Nevezhetnénk ezeket „minihitvallásnak” is.

 Amikor régen egy családi házba beléptek, sok minden árulkodott arról, miként gondolkodnak, mit hisznek az ott lakók. Egy- egy képre, hímzett feliratos falvédőre pillantva minden érkező rögtön betekintést nyerhetett az otthon szellemiségébe. Így van ez, ha hozzánk érkeznek, ha az iskolánkba vagy kollégiumunkba lépnek be.

 A fotón látható kis falitáblát „örököltem”, a nappalink falára függesztve látható. Segítségével rólunk alkothat képet minden vendégünk.  

 Sok egyházi iskola választ magának igét a tanév elején. Ez mintegy vezérelvként mutatja meg, mit tartunk az adott évben kiemelten fontosnak, mi a hangsúlya az adott időszaknak. Nyilvánvaló, hogy a tanévnyitó igéje, vagy az igazgatói beszéd már orientációként szolgál.

 A felolvasott bibliai szakasznak van egy mondata, ami kezdő lelkész koromban a fürdőszobai tükörre volt felragasztva. Ebből a pár mondatból valószínű, hogy a felszólításokon lenne a hangsúly, ugye? „Mindenféle élethelyzetben imádkozz!” - így foglalhatnánk össze Jakab apostol tanítását. Én azonban akkortájt nem az imára hívó igékből választottam, nem azok érintettek meg leginkább. Egy jelentéktelennek tűnő mondat volt különösen is bátorító a sok ige közül: „Illés ugyanolyan ember volt, mint mi.”

Miért érdekes és elgondolkodtató? Mert a Bibliában sokfajta emberrel ismerkedhetünk meg, de Illés az a próféta volt, aki Isten embereként csodákat tett, halottat támasztott fel és megtapasztalhatta Isten közelségét, sőt az Úr minden emberi értelemnek ellene mondó hatamát is.  Az ő imádságában erő volt, pedig ugyanolyan ember volt, mint mi.

 Bevallom, hívő életem gyengesége, hogy nem tudok hosszasan, kitartóan, állhatatos imádkozni, nem vagyok a nagy csendességek mestere. De hiszek az imádság erejében, vagyis abban, hogy Isten eszközként adja nekünk az imát, hogy vele kapcsolatban legyünk és megtapaszthassuk az Ő isteni valóságát, erejét, értünk nyilvánvaló szeretetét.

Én legfőképpen énekelve imádkozom, ezért szeretem és tanítom a sok szép koráléneket valamint a modern dicséreteket, könyörgéseket. S ha gyakorlom, ha belekezdek, ha dúdolom, akkor átélem azt, amit Illés is, hogy ebben erő van- nem miattam, hanem Isten Lelke miatt. Megtapasztalom hogy az énekelt imádság felszabadít, kinyit, felemel és közel visz Jézushoz, pontosan úgy, mint másokat a mély, csendes imádság.

2018-19-es tanévünkre olyan indítást kapunk Jakab leveléből, ami Istentől adott ígéret az ima-meghallgatásra, hiszen az emblematikus bibliai személyek is pontosan olyanok voltak, mint mi. És mi is olyanná lehetünk, mint ők- csak bízni kell Istenben, csak alázattal kell megállnunk előtte és tőle kell kérni. Csak beszélgetni kell az Úr Jézussal. Csak imádkozni vagy énekelni kell elkezdeni és bízni a meghallgatásban és mi is ugyanazt tapasztalhatjuk meg, mint ők. Megbocsátást, gyógyulást, vezetést, bölcsességet, emberi értelmet felülíró isteni beavatkozást.

 Illés olyan ember volt, mint mi. Mi tudunk- e ebben az évben olyanná lenni, mint ő? Az Úrra hagyatkozó, benne bízó, rá figyelő, minden élethelyzetben rajta tájékozódó emberekké és egyben az ő küldötteivé? Adja nekünk Istenünk az Ő Szentlelkét, hogy alázattal és bizalommal álljunk meg előtte, azzal a hittel, hogy Ő, aki biztat az imádságra, meg is hallgatja szavainkat. Ámen

Igehirdetés Pál Korinthusba írt második levele 1. fejezete 3-7 versei alapján

3Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene, 4aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban, azzal a vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal minket. 5Mert amilyen bőséggel részünk van a Krisztus szenvedéseiben, Krisztus által olyan bőséges a mi vigasztalásunk is. 6Ha szorongattatunk, ez a ti vigasztalásotokért és üdvösségetekért van, ha vigasztaltatunk, az a ti vigasztalásotokért van, amely elég erős ugyanazoknak a szenvedéseknek az elhordozására, amelyeket mi is szenvedünk. 7A mi reménységünk bizonyos felőletek, mert tudjuk, hogy amiképpen részestársak vagytok a szenvedésekben, ugyanúgy a vigasztalásban is.

Élő könyvtár-  ezt a különleges kezdeményezést évekkel ezelőtt a Szélrózsán, egyházunk országos ifjúsági találkozóján ismertem meg. Nem szokványos élettörténetű embereket  hívtak meg, akiket egy beszélgetés erejéig ki lehetett kölcsönözni. Most nyáron is így volt ez. Egy kínai mondás szerint, aki egy emberrel beszélget olyan, mintha könyvet olvasna. De nem csak különleges személyiségekkel beszélgetve igazolhatjuk a mondást. Mindenkinek vannak sajátos történetei, van mit megosztania, mesélni valója önmagáról. Életünk fordulatai, nehéz helyzetei akkor válnak érthetőbbé, ha megismerkedünk mások életének fordulataival, nehéz helyzeteivel. Ezért is szükséges dialógusban lenni, kíváncsinak maradni és érdeklődéssel keresni a beszélgetés alkalmait, mert ha csak önmagunkra figyelünk, beszűkül a világunk, egyoldalúan értelmezzük a bennünket körülvevő valóságot, tehát elszakadunk a realitástól. Gondoljunk azokra az idős emberekre, akiknek már nincsenek kortársai, elhaltak a szerettei és ezért beköltöznek egy nyugdíjasházba, ott pedig nagyon jól érzik magukat, hiszen ott van kihez szólni, s bár átalakul az életrendjük, de legalább a kapcsolattartás biztosított számukra.

Pál apostol írja, hogy a hit hallásból van, ezért nélkülözhetetlen a keresztyén közösségben a bizonyságtétel. Hittapasztalataink megosztása személyes találkozásokban, testvéri beszélgetésekben, és közösségi alkalmakon is alapvető fontosságú. Ha nem osztjuk meg egymással lelki életünk történéseit, elkezd halódni a közösségünk. Olyan, ez mint amikor egy idős ember magára marad. Olyan, mintha mindenki csak várna a csodára, és egyre távolodnánk Isten jelenlététől akkor is, ha Isten jelenlétébe vágyakozunk.

Mi a legfőbb beszélgetés témánk? Az aktualitásaink, konkrét friss történések, bennünket foglalkoztató ügyek. "Mi történt veled? Hogy vagy?"– kérdezzük. Hívő emberek azonban a történések mögé néznek. Ugyanaz megtörténik Jézus tanítványaival is, mint a nem keresztyén emberekkel, de a különbség abban rejlik, hogyan kutatjuk a dolgok értelmét, miként értelmezzünk egy- egy eseményt. Döntéshelyzetek, kihívások, tanácstalanság, konfliktus, bajok, betegségek, szenvedés, halál... A nem hívő ember csak azt akarja tudni, miért nem maradtak mindezek távol tőle, miért kellett neki is megtapasztania, miért ne lehetett volna ettől mentes a sorsa. "Mi okból?"- kérdezi. A hívő ember pedig azt is meg szeretné tudni Isten miért „ mérte” ezt rá, mi volt a célja, üzenete mindezzel. Tehát a hívő  ezt kérdezi: " Mi célból?"

Az Ars Sacra hete kezdődött el tegnap, "Nyitott Templomok" megnevezésű rendezvényeket szerveznek gyülekezetek. A programsorozat idején az egyházművészeten túl az épített épített örökség iránti megbecsülés is megmutatkozik. Miről szól mindez? Vannak híres, különleges bizonyságtevőink, akikre büszkék lehetünk. Mi is büszkék vagyunk a templomépítő ősök áldozatkészségére, hitére, erős imaéletére, aminek bizonyítéka a kitartó imádság, cselekedet, hitvalló élet, hiszen eredménye a templomépítés megvalósulása. Büszkék vagyunk Bachra, akit az ötödik evangélistaként emlegetünk. Büszkék Szokolay Sándorra és Gryllus Vilmosra, a saját ifizenekarunkra a MIND-ra és a rétfúvósokra. Hallván őket vagy műveiket felsóhajtunk: " Milyen szépen tudják dicsérni az Istent!" Mindemellett azonban a nyitott templomok napján nekünk is oda kellene állni és a saját bizonyságtételeinket elmondani… Elmondani azt, hogy Isten csodálatosan cselekszik az életünkben... Miért sorvadnak el közösségek? Mert elgyengül az a látásunk és meggyőződésünk, hogy Isten céllal tesz valamit az érdekünkben. Keveset beszélgetünk egymással a lelki életünkről, Istennel élt mindennapjainkról. Elmondhatnánk, hogy nem csak önmagán túlmutató, Istenünk szándékára mutató egy- egy történés, amit átélünk, hanem az másokért is történik velünk. Mások érdekében ér bennünket szenvedés, megpróbáltatás, hitharcainkat testvéreinkért vívjuk. S ha ezt nem így látjuk, hogyan is születhetne meg a bizonyságtétel, miként is beszélhetnénk meg hitünk megtapasztalásait?

A fiatalok világa a szerelemről szól, keressük a hozzánk illőt, aki viszonozza érzelmeinket, társunk lehet. Huszonévesen egy ügyetlen próbálkozást követő, kicsit szomorkás helyzetben egy lány megosztotta velem saját csalódását. S én akkor és ott tudtam, hogy mindaz, amit én átéltem, miatta is volt. Tudtam, hogy Isten nem csak engem formál, tanít, vigasztal, hanem rajtam keresztül azt is, aki hozzám fordult… A tapasztalatomon túl azonban azt is elmondhattam a válaszokat és vigaszt kereső lánynak, hogy engem hogyan emelt ki az Úr ebből a fájdalmas helyzetből. A későbbiekben számos negatív szituáció, bántódás ért, és már tudtam azt mondani Pállal együtt, hogy mindezt azért kellett átküszködjem, mert Istennek velem is terve van, sőt így akar használni mások javára.

Korunkban túlságosan felértékeljük a szakembereket. - Félreértés ne essék: kellenek mindenhol a jó szakemberek! Vannak azonban helyzetek, amikor nem kell a hivatásos segítő szakember, mert elegendő a meghallgatás, a figyelem, a helyén mondott szó, a szeretetben átélt közösség gyógyítása. Pál apostol nem hivatásos vigasztalók kiképzésén mondta el ezt a pár mondatot a vigasztalásról, hanem egy gyülekezetnek írt levélben. Igen, bizony. Nem léphetünk hátra, mondván: én nem vagyok szakember. Sőt pontosan azt kellene meglátni, hogy te vagy az, akire a szomszédnak, családtagnak szüksége van. Isten ezért enged meg nyomorúságot, szorongattatást, bajt, szenvedést az életedben, hogy a tőle kapott vigaszról szólj másoknak is. Téged vesz kézbe, hogy azzal a vigasztalással, ami tőle jött, másoknak is vigaszt adj.

Isten vigasztaló szava Krisztus jelenléte az életemben. Ő bűnhődött, hogy nekem, nekünk békességünk legyen. Ő szenvedett, hogy szenvedéseimben társként, példaként lássam… Megvigasztal, lenyúl hozzám, hogy én is elmondhassam: él az Úr, aki lenyúl éred is!

Nyilván históriai szempontból fontos a múlt feltárása, a történészek, régészek ismeretanyagot adnak át kutatásaik nyomán és példaként mutatják be a múlt szereplőit. De a hitben megélt események felidézése ennél nagyobb hatású kell legyen. Más oka van annak, ha a múltra nézünk. Életünk eseményei, s mi magunk abban az összefüggésben lehetnek erőt adók hogy az erő forrására mutatunk. Mi a történelem Urára, a történelemben is változatlan egy Úrra mutatunk, akinek hatalmát, megbocsátását és vigaszát megélték őseink. Múltbeli személyes történéseink idézése azért történik, hogy bizonyságot tegyünk az Úr Jézus Krisztusról, aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.

A héten ismét sokakkal beszélgettem. Engem is erősítenek a lelkipásztori beszélgetések, az én hitem számára is fontos alkalmak ezek, mert láthatom a cselekvő, vigasztaló, imádságot meghallgató élő Urat, ahogyan sokak életében és üdvösségén munkálkodik. De vajon csak nekem lenne szükségem az ilyen bizonyságtevések meghallgatására? Természetesen nem. A lelki közelmúlt feltárása mindenkinek hasznos, sőt életadó, ebből táplálkozunk. A hit történései ugyanis Jézus vigasztalásának történetei. Jézus történetei. Jézus jelenlétének, bűnbocsánatnak és szeretetének bizonyítékai. Hiszem, hogy Ő sokak életében cselekszik: közbelép, meghallgat tanácsot ad, vigasztal. Vigasztaljunk hát mi is másokat ezzel, hiszen így Isten eszközei lehetünk a reménység, az az evangélium emberei. 

Wittenberg városa 500 éven át arról volt híres, hogy vártemploma kapujára egy ágoston rendi szerzetes, nevezetesen Martin Luther kifüggesztette egyházat újító tételeit. Amikor augusztusban végén ott jártunk újabb ajtókat, kapukat láttunk a régi Mária templom mellett.

Mostantól fogva ezekről is híres lesz a reformáció városa. Tavasszal az ottani diakóniai szolgálat ötletgazdái 170 használt, régi ajtót osztottak ki különféle szervezetek, egyesületek, egyházi csoportok számára.  Majd a 60 legjobban sikerült művet a templom mellett egy nagy hajószerkezeten kompozícióba ácsolták össze. Miről is van szó? Felkérték a projekthez csatlakozni akarókat, fessék át az ajtókat, de nem akárhogy. Kezeljék le az időjárás viszontagságainak ellenálló réteggel, de előtte rajzolják rá, mit jelent számukra az igazság. Ha a szomszédjukra nyílna ez az ajtó, akkor milyen üzenetet adnának át számára az igazságról? Nagyon mély tartalmú képes üzenetek készültek. Nem véletlen a téma, hiszen mindannyian keressük az igazságot, de Wittenbergben 500 évvel ezelőtt Luther felismerte, egyedül a Szentírás alapján, egyedül a Jézusba vetett hit útján ismerhető meg az igazság önmagunkról és Istenről is.

Mezőberény is híres lehetne kapuiról, míves ajtóiról. Ezeket a szép kivitelű régi ajtókat örökíti meg egy fotókiállítás a német nemzetiségi házban. De olyan ajtók is vannak, amin Petőfi, Orlay, Szendrei Júlia lépett át, vagy a paksi atomerőmű első igazgatója Szabó Benjamin és a magyar szatellit- azaz űrkocka atyja Gschwindt András, akik nem csak díszpolgári címükről ismertek, hanem mert ők is berényi gyerekek voltak, az itteni iskolák kapuján átlépve indultak a tudás megszerzésére. Mezőberény tehát iskolái ajtajáról és kapuiról is híres lehet, az a gimnázium ajtaja miatt is. Sőt ebben az évben jubileuma van a gimnázium ajtónyitásának, egyszerre a 215-dik és az 55 éves. 

Jézus is beszél ajtókról. Szól széles útról és tágra nyitott ajtóról, de szoros kapuról szól és a keskeny útról is. Ő mondja: ¹³„Menjetek be a szoros kapun! Mert tágas az a kapu, és széles az az út, amely a kárhozatba visz, és sokan vannak, akik azon járnak.¹⁴ Mert szoros az a kapu, és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik azt megtalálják.” Mt 7, 13-14

A széles úton sokan járnak, a tágra nyitott ajtón könnyű bejutni. De Ő ennek az ellenkezőjére hív bennünket.  Menj be a szoros kapun és járj a keskeny úton! 1,1 millió diák kezdte el a tanévet, kb. fele ennyien középiskolában, s még fele annyian egyházi iskolában. Sokan járnak ezen az úton- ez tény- de vajon mennyien járnak a keskeny úton, a hit útján? Isten ismeretének útján? Sokak előtt nyílnak meg majd ajtók, ha eredményesek lesztek- érettségi után egy jó egyetem kapui, egy kiváló, jól fizető munkahely ajtaja. De vajon ki az, aki előtt majd az Isten országa kapuja is kitárulhat, mert nem csak ismereteket szerzett az itteni falak között, de hitté vált minden ige és ének, amit itt hallott, s amit itt kapott a szívébe került és az vezette őt?

Jézus azt mondja: válaszd a keskeny utat, válaszd a szoros kaput. Egyik sem a könnyebbik út. De ha már diákként közöttünk vagy, akkor már sok szempontból ezt tetted. Tanulásodban is megtapasztalhatod, nem a könnyebbik útra tértél: küzdeni kell, figyelned kell az egymást követő lépésekre. Évről évre egyre több ismeretet halmozol föl, egyre nagyobbak lesznek a kihívások, de mivel fiatal vagy bizony a kísértések is megközelítenek. De a céljaidat látva tudni fogod, hogy megéri küzdeni, törekedni. Jézus azt mondja: az életben sokan választják a kényelmesebb és egyszerűbb utat, sokan engednek kísértéseknek, az élet élvezetesebb részét ragadják meg. De ki jár jobban? Tapasztaltból mondom, az aki őt követi, keskeny úton jár. Jézus tanítása feladat: kihívás az ember értelmének, szívének, lelki igényességének. Nem ez az egyszerűbb, ez a nehezebb életvitel. De megéri! Mindenki boldog életet akar, mindenki szeretetre éhes, mindenkinek fontos, hogy családja, szerettei békességben, biztonságban legyenek. Sőt a szívünk mélyén a mennyek országát is szeretnénk elérni. Tiszta, élhető jelent és jövőt akarunk. Nagy életcélok ezek. De megszerezni nem lehet csak úgy, ha a keskeny úton járunk, a hit útján, engedve, hogy a Mester vezessen, ha igyekszünk bemenni a szoros kapun, azon a kisajtón, ami maga Jézus- nélküle nem fog menni.  De vele, az Ő segítségével igen. Tegyük hát meg közösen lépéseinket a tudás és a hit útján ebben az évben is!  

Mindenki várakozva néz rád, és te idejében adsz nekik eledelt.

Mindenek rád néznek, hogy te megadd eledelüket idejében.

Mindenki szemei te reád vigyáznak, és te idejében megadod eledelöket.

Zsoltár 145, 15

A szem a lélek tükre. Jézus azt mondja, a szemünk elmondja, milyen a bensőnk. A test lámpása a szem. Ezért ha a szemed tiszta, az egész tested világos lesz. Ha pedig a szemed gonosz, az egész tested sötét lesz. Mt 6, 22-23 Nem mindegy min akad meg a tekintetünk és mit nézünk ismételten, kitartóan, hosszasan. Az ember ízléséről és lelkivilágáról árulkodik az, amit szépnek tart, amit szívesen megnéz, amivel körül veszi magát. Igaz ez a képi világra, filmekre, de igaz ez arra is, ahogyan a körülöttünk lévő természet képeiből vagy a tárgyiasult környezetből válogatunk. „Láss, ne csak nézz’”- hallhatjuk az ismert felszólítást, ami arra vonatkozik, hogy merjünk a látható mögé tekinteni.  Ne csak felületesen vetüljön tekintetünk bármire is, hanem nézzük meg, mit tartalmaz, mit üzen, mit közvetít. Tehát az, amire, akire nézek, vagy amire szívesen, örömmel, szeretettel nézek, áttételesen rólam is beszél. A zsoltáríró azt mondja: mindenek rád néznek Uram! A tekintet iránya nagyon fontos. Tudunk-e fölfelé nézni? Vagy tesszük ezt magunk elé, az orrunkig sem látva? Tudunk-e túllátni a láthatón- és nézni Istenre a lelki szemeinkkel? Nem kell különleges dolgokra gondolni, szabad csupán ezt kérdezni: van-e Istenre néző lelkiismeretem? A keresztyén meditáció sokak számára érdekes kifejezés, s talán az is, amit egy másik zsoltárigében hallhatunk: Gyönyörködj az Úrban és megadja szíved kéréseit. Zsoltár 37,4 Istenben lehet gyönyörködni. Lehet úgy elmélkedni a Biblia kijelentései alapján Isten tettein, csodáin, szeretetén elmélkedni- idegen szóval meditálni-, hogy az Őhozzá visz közelebb. A  keresztyén meditáció lényege nem önmagunk felfedezetlen, titkos terepének feltérképezése, egy különleges tudatállapot elérése. Sokkal inkább az Isten személyének és szeretetének jobb megismerése önmagunkra vonatkoztatva. Az Istenben való gyönyörködés pedig elvisz bennünket az őszinte imádsághoz. Erre vonatkozik az ígéret:  ha valaki így tárja fel kéréseit, azt Isten meg is áldja az ima meghallgatásával. Mit jelent tehát Istenre nézni? Látni, őt a lelki szemeinkkel és imádságos lelkülettel felé fordulni. Ma a hálaadó istentiszteleten ezért gyülekeztünk össze, hogy közösen nézzünk Istenünkre, lássuk meg gondoskodó jóságát életünk minden területén.

A német nyelvű fordítás így szól: „ Aller Augen warten auf dich Herre… azaz: mindenek szemei rád várnak…. A tekintet iránya marad, mégis egy másik fontos kérdéskört tár elénk. Várunk- e még az Úrra? Tudjuk-e úgy mindennapjaink munkáját végezni, terveinket szem előtt tartani, hogy közben az Úrra várunk? Milyen sokan mondhatnák: „Nem várok rá, de jól esne, ha közbe avatkozna.” A bibliaórán mondta egy testvér: azok vádolják és szidalmazzák legjobban Istent, hogy elmulasztott segíteni, akik nem is hisznek benne. Bizony ez is csak azt igazolja, amit ez az ige mond: minden szem rád vár.  Még az is így tesz, aki nem gyönyörködik Istenben, még az is aki, nem hisz, nem imádkozik. De várja a csodát, elvárja az isteni jóságot, sőt haragszik, ha Isten tetteit nem tapasztalja meg. Mert várná. A szíve, az emberi mivolta mégiscsak vár valamit Istentől.

Az aratási hálaadás és konfirmációi jubileum vasárnapján vagyunk együtt. Ma visszanézhetünk az év első háromnegyedére, miben reménykedtünk, amikor nekifogtunk valaminek? Miben bíztunk, miért gondoltuk, hogy sikerül majd véghez vinni a terveinket? Önmagunkban, az erőnkben, a képességeinkben bizakodtunk, hogy az akaratunk nem mond csődöt? Miben bíztak a gazdák? A jó zsíros földben, a korszerű technológiában? Miért gondoltuk, hogy van értelme küszködni és lesz eredménye a munkánknak? Ma jubilánsaink visszatekinhetnek arra, amikor itt álltak az oltár előtt. Sok- sok évvel ezelőtt tizenévesként sorakoztak fel, és elmondták a konfirmációi vallástételt. Akkor vettek először úrvacsorát. Nem is az a fontos, milyen érzés volt, fel tudjuk- e idézni az akkori történéseket. Sokkal inkább a tényre nézünk, hiszen kifejezték: a Szentháromság egy Istenben bízok, vallom az evangélikus keresztyén egyház tiszta és igaz tanítását, és megfogadták, hogy hűséggel ragaszkodnak majd mindehhez. Megmaradt- e, elmélyült- e ez a bizalom? Vezette-e az akkori fiatal hitvallókat egy életen át a hit Krisztusban? Várták- e tiszta szívből Isten beavatkozását, az Úr odafordulását, szeretetét, megbocsátását? Esetleg azóta alig- alig éltek a szentséggel, azóta elhalványult a hit és megfeledkeztek a hitvallásról, az őket Istenhez kötő kapocsról?

Minden szem rád vár Uram… Minden szem, minden szív. Csak olyan nehéz tudatosan vállalni ezt a szükséget, ezt a vágyat. Úgy tűnik, mintha baj lenne megfogalmazni: igen is, a teremtő, a szerető mennyei Atyától függök. Isten pedig tudva, hogy mindenki az Ő szeretetétől és jóságától függ, megadja az esőt és a napütést mindenki veteményére, erőt és áldást ad arra is, aki nem kéri. Hátha egyszer felfedezzük, megértjük, hátha egyszer végre tudatosítjuk magunkban: semmik lennénk, ha ő nem engedné meg hogy éljünk, ha ő maga nem biztosítaná az életünk feltételeit. Nemcsak erőtlenek lennénk de szeretetre is képtelenek.

Mire várunk? Mit szeretnénk? Azt, amit a zsoltáros mond: hogy az eledelünkhöz jussunk. Nem használjuk ezt a szót, sajnos, a kaja szó sokkal elterjedtebb, sajnos… Szeretnénk a megfelelő életfeltételeket megkapni, a szükségleteinket betölteni. Isten megadja idejében. 30 évvel ezelőtt Vigándpetenden táboroztunk. A tíznapos táborozás után hazaindulva a busz ablakából néztünk még vissza. Egy hegynyi kenyeret láttunk a másik táborhely mellé leborítva. Sosem fogom elfeledni, mennyire meg voltunk rökönyödve mind gyerekek mind felnőttek. A látvány maradandó egy életre. Három évtized múltán sem változott ez, sajnos. Az iskolákban a gyerekek nem becsülik a tízórait. Van, aki bedobja a kukába, jobb esetben visszaküldi érintetlenül. A bőség idejét éljük. De hol van a figyelem egymásra? Nem ette volna meg valaki más, aki éhes, akinek jól esett volna? Ha az enyém az az étel, azt csinálok vele, amit akarok, akár ki is dobhatom a szemetesbe? Több ismerősöm azért haragos, mert társadalmi igazságtalansággal szembesül, nem tudja megemészteni, hogy vannak gazdagok, szegények és morog, panaszkodik, hogy ez így nincs jól. Olyan téma ez, amit mi, apró porszemek nem tudunk megoldani.  Amióta ember él a földön így van ez. Óriási összefogásra, Isten lelke által vezetett emberekre, felelősségteljes tettekre lenne szükség, önzetlen, másokért tenni akaró emberiségre. Mivel ezt a globális problémát nem tudjuk sem megszüntetni, sem nagyban befolyásolni, a magunk terepén kell elkezdeni a jót. És ha már itt tartunk, vajon megfeledkezett- e rólad testvérem az Úr? Megadta-e azt, amire szükséged van? Idejében kaptál jót, kenyeret, barátot, békét, jó időt, családot, értelmet, dalt, fényt, szép zenét! Megadja eledelünket a maga idejében. Megadja a segítséget idejében, számíthatunk rá.

Egy alkalommal Jézus és tanítványai egy samáriai város határában jártak. Jézus egy kút mellett üldögélt, és a hosszú, fárasztó út után a vízért érkező asszonyt kérte, hadd igyon a korsójából. A találkozásból hosszú, fontos beszélgetés lett. Közben a tanítványok is visszaérkeztek valami elemózsiával. Így jegyezte le János: 4, 31…. kérték őt a tanítványai: „Mester, egyél!” 32 Ő pedig azt mondta nekik: „Nekem van eledelem, amit egyem, amiről ti nem tudtok.” 33 A tanítványok erre egymást kérdezték: „Valaki talán hozott neki enni?” 34 Jézus ezt mondta nekik: „Az én eledelem az, hogy teljesítsem annak akaratát, aki elküldött engem, és bevégezzem az ő munkáját.

Mi az eledel? Mi az, ami szükséges? A lelki kenyér, a Biblia, vágjuk rá rögtön. Az ima és a közösség. De Jézus mást is mond. Kiegészíti a mi elképzeléseinket. Az is létszükséglet az ember számára, hogy Isten akaratát teljesítse és az ő munkáját bevégezze. Nem az a küldetésünk, hogy létszükségleteinket egyre feljebb és feljebb tornásszuk. Nem is az a küldetésünk, hogy csupán a magunk munkájában legyünk tökéletesek. Fontos helyt állni, felelősen élni. De az egész életünknek van küldetése, ez pedig az, hogy Isten akaratát teljesítve bevégezzük azt, amiért ő életet adott nekünk. Megannyi tehetséget, tudást helyezett belénk, kiformálta a jellemünket, de nem azért, hogy kizárólag a hétköznapi életminőségünkön fáradozzunk. Küldetésünk, hogy az ő akarata követei legyünk másoknak e világban. Mit az Ő akarata? Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és az igazság ismeretére eljusson. 1 Tim 2,4 Az Istennel élt élet, az örök élet reménysége is szükségletünk. Ezért nem élhetünk önző, elszigetelt életet keresztyénként. Nem élhetünk csak testi életet. Lelki életet kell élni, mert mi lelkiek is vagyunk! Azt az Urat képviseljük a világban, aki bennünket megalkotott, megtart, megváltott és megszentel. Felnézhetünk Jézusra, aki legbensőbb lelki szükségletünk miatt jött ebbe a világba, bűneink bocsánatért. Ezt az örömhírt visszük tovább. A Szentháromság egy Istent hirdetjük, akihez tartozhatunk, aki meghallhatja imáinkat, gondoskodik arról, hogy idejében meglegyen testi- lelki kenyerünk. Mert nem csak mi nézhetünk fel rá, hanem ő is ránk néz, szerető szemmel, ahogyan az Atya gyermekeire.

Ki az erősebb? A sátán, vagy az Isten?http://abibliamindenkie.hu/uj/MAT/4/

Sokféle sportág létezik: s mi általában azt érezzük a legigazságosabb versengésnek, amikor ketten állnak egymással szemben, test a test ellen harcol. Ebben az esetben kell megmutatni, ki a jobb, az erősebb. Bár a küzdősportokban, tehát ökölvívásban, szkanderben, vagy dzsúdóban sokszor nem is a testi fölény, - hiszen azonos súlycsoportban indulnak a versenyzők - hanem a jól alkalmazott technika, tudás számít. Fokozottan igaz ez a vívásra, teniszre is, ahol fürgének, koncentáltnak kell lenni, vagy pedig a sakkra, ahol a felek felkészültsége, idegjátéka csap össze.

Ki az erősebb? A sátán, vagy az Isten? Mi az erősebb? A jó vagy a rossz? Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ebben a szemtől szemben küzdelemben a gonosz erősebb, hiszen látványosabb rombolást ér el, erősebbnek mutatja magát. Gyorsan és kegyetlenül végzi a munkáját, eszközei nemtelenek, nem válogat a módszerekben sem. Cél az ember tönkretétele. Látjuk a képét egy tragédia, visszafordíthatatlan betegség, vagy a történelem sötét időszakai mögött. Nem nehéz igazat adnunk János apostolnak, aki azt írja, hogy az ördög embergyilkos volt kezdettől fogva.

Ki az erősebb? Jézus és a sátán párharcában Jézus diadalmaskodik. Ez böjt első vasárnapjának örömhíre. Ha azt is észleljük folyamatosan, hogy a diabolosz tönkretesz, szétzilál mindent, ami számunkra kedves, szép, értékes, be kell látni azt is, hogy nem erősebb a mi Urunknál! Bár a gonosz azzal támadja Jézust, hogy Istenfiúságát vonja kétségbe, nem talál rajta fogást! Vajon a kísértő embert lát csupán benne, Jézus emberi oldalát, ember volta gyenge pontjait támadva? Mintha a názáreti ács fia nem is az Atya gyermeke lenne? Valószínű, hogy jól tudja, kivel áll szemben: az Emberfia Messiást akarja küldetésétől eltántorítani. Tehát, ha valaki úgy gondolná, hogy itt egyenlő felek, egyenrangúak feszülnek egymásnak, akkor téved! Ezt az evangéliumi történetet mi nem úgy olvassuk, nem úgy hallgatjuk, hogy kétséges a küzdelem kimenetele. Nem kell izguljunk, ki győz. Mi tudjuk, ki a Győztes és mi ismerjük Jézus Krisztus bűnön, halálon győztes hatalmát, a húsvétkor diadalmaskodott Urat! Tehát nem az a kérdéses, ki erősebb, a gonosz vagy az Isten, hanem az, hogy a mi személyes életünkben kinek az ereje mutatkozik meg. A mi személyes életünkben ki az Úr, ki az erősebb? A kísértő, aki különféle érzések, gondolatok, vágyak, békességet és hitet kilendítő szavak útján diadalmaskodik? Ki ural bennünket? Uralja-e Jézus az indulatainkat, a magatartásunkat, készek vagyunk-e visszavetni a kísértőt, vagy pedig a gonosszal szemben elural a félelem, bizonytalanság, és könnyű préda vagyunk neki?

Bűnbánattal valljuk meg erőtlenségeinket, amikor az Úrhoz történő kiáltás helyett megadtuk magunkat, nem vettük fel a harcot. Inkább sajnáltuk magunkat, és a félelmeinknek adtunk hangot. Istenünk pedig megígéri, hogy segítségünkre siet, ha kiáltunk hozzá, Ő meghallgat.

Micsoda párbeszéd!

Mennyi vitának, mennyi szóharcnak voltunk már fültanúi! Megannyi veszekedés, méltatlan szóváltás elszenvedői vagy éppen okozói voltunk. Gondoljuk végig, mi minden hangzik el egy ilyen szembenállás során! S adjon hálát mindenki, aki ezeket csak hallomásból ismeri, vagy netán csupán a tv képernyőjéről. Van, aki ironikusan szájkaraténak nevezi az ilyen jeleneteket. Emlékeztessük magunkat egy kicsit, mi mindennel hozakodnak elő az ellenfelelek egy ilyen párbeszéd kapcsán. Az elején jönnek a tények, majd az érvek, azt követik a sértegetések, a személyeskedés, és a felek indulatos, önmagukból kivetkőzött méltatlan kiáltozása, a sárdobálás. Pedig csak vélemények különbségéről, látásmódról, nézetekről, egyszerű köznapi dolgokról szól a vita.

Itt Jézus és az ördög dialógusában sokkal komolyabb dolgokról van szó! Nincs szó megalázó szócsatáról, hanem az erők, lelki- szellemi hatalmak egymásnak feszüléséről. Mindkét fél az igéből, az Írásból merít. Csak az egyik manipulál vele, a másik pedig utat mutat. Ez a párbeszéd 40 nap böjt után hangzik el, ott, ahol az ember Jézus emberi szükségletei mutatkoznak, ott ahol az Isten Fia Messiási küldetése van kibontakozóban. Az zsidóság elvárása ez: a Messiás feloldja a nép szükséghelyzeteit, szabadító király lesz! János evangéliuma 6, fejezetében, a kenyérszaporítás csodája után olvassuk, királlyá akarták Őt tenni. Itt is milyen könnyű lett volna pár követ finom kenyérré változtatni, hogy Jézus az éhségét csillapítsa. De a legnagyobb szükség nem ezen a téren van, hanem az igével való táplálkozás terén. Sokkal több ember éhezik az Isten igéjére, mint amennyien szűkölködnek ételben. Mennyien maradnak otthon a vasárnapi ebéd miatt, mert az szent. Mennyien dolgoznak ma is, gondolván, hogy egzisztenciájukat kell biztosítani, és ebben ez az egy nap megoldást ad. Mennyi mindenki vádolja igazságtalansággal Istent a társadalmi különbségek miatt! Jézus azt mondja: nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, ami az Isten szájából származik. A dialógus kellős közepén még figyelmeztet is, ne csapjuk be magunkat, nem csak az a fontos, mi megy be a szánkon, hanem, hogy mi jön ki onnan. Ezzel egyben útmutatást ad: arra kell hallgatni, amit Isten mond. Az igével, a lélek táplálékával pont úgy kell élni, mint a testet gyarapító étellel.

Bűnbánattal valljuk meg, hogy olyan sokszor rombolunk szavainkkal, és nem táplálkozunk az élet igéjével. Megvalljuk, hogy jobban aggódunk a fizikális szükségletek miatt, és elhanyagoljuk lelki szükségleteinket, az igehallgatás áldott alkalmait.

A második kísértés az oltalom témáját tárja elénk, de emögött is ott húzódik a Messiás elbizonytalanítása. Hiszen a zsidók elvárásai szerint a megígért Messiás majd a templom párkányáról hirdeti meg a szabadítást. Akkor megáll-e ott, és kihirdeti- e hatalmát, vagy leugrik bizonyítandó isteni hatalmát? Egyik sem az Jézus útja! Egyiket sem teheti. Mert nem kényszerítheti Isten hatalmát, nem parancsolhatja meg az Atya azonnali cselekvését! Látszólag ez a második támadás nem is olyan nagy horderejű, mintha kívül lenne a mi kísértéseinken. Itt most arról van szó, hogy az Atya és a Fiú egyet akarnak-e. Engedelmes- e a Fiú az Atya akaratának? Függ- e attól, amit az Atya mond, vagy pedig a Fiú kényszeríti ki az Atya közbelépését. Ki kit irányít? Enged- e az ember az Isten útmutatásainak. Az ember nem lehet felelőtlen! A történelmi leírásokból jól ismerjük az uralkodó osztályok, nemes urak, pártfunkcionáriusok sarjainak nagyképű felelőtlenségét. Nem egy volt vezető ember fiával elszaladt a ló, mert abban a tudatban nőttek fel, hogy apjuk majd kimenti őket a bajból. Ha egy hétvégi verekedés lesz, azt a kocsmában elrendezik utánuk, ha bűnt követnek el, az sem baj, ha összetörnek valamit, vagy valakiben kárt tesznek, apjuk zsebbe nyúl, jótáll értük. Jó, ha ez ember bízik az oltalomban, védelemben, de ez már nem járja! Vajon az Atya kötelessége helyrehozni azt, amit mi elrontunk? Ő azért adott értelmet, belátást, hogy magunk tudjuk megítélni mi az, ami helyes és helytelen, hol a határ a bizalom és az Ő gondoskodó szeretetével való visszaélés között. Jézus ezért mondja: Ne kísértsd az Urat a te Istenedet!

Bűnbánattal valljuk, hogy lázadó szívvel akkor is elvártuk az oltalmat és dolgaink helyrehozását, amikor mi voltunk meggondolatlanok. Bocsánatot kérünk felelőtlen, szeretetlen, elbizakodott és követelőző viselkedésünk miatt.

A harmadik támadás a hatalom színterére visz. Mennyien elbuknak itt! Kétségtelen, hogy hatalmas árat fizetnek, akik elfogadják az ördög ámítását, akik eladják a lelküket! Jézust nem lehet megvenni! Őt nem lehet elkápráztatni. A harmadik etapban úgy tűnik, a gonosz tényleg elveszítette ítélőképességét. Hiszen az Isten Fiával áll szemben, akire nézve, akiben teremtetett ez a világ! Mit is gondol, hogy a világ Urát bizonyos dolgok jobban lekötik, egyes szépségek és kincsek jobban tetszenek neki?  S mégis itt már nem is szólítja hízelegve, kételkedve Isten Fiaként. Mintha egy egyszerű emberrel állna csak szemben, nem a Messiással.

Nézem a világ természeti csodáit és nem győzök belelni velük. Pénteken a Fülöp-szigetek gyönyörű világát ismerhettük meg, bemutatták a Trópusi Tengeri Nemzeti Parkot, Víz Alatti Folyó Nemzeti Parkot. Olyan természeti jelenségekről hallottunk, amik még fotókon is lenyűgözőek. Egyetemistaként jártam tanulmányi kirándulás során Innsbruckban, ahol a csoportunk dilemmázott: mit nézzen meg. Válasszuk inkább a Swarowski üvegkristály föld alatti múzeumot, vagy induljunk egy közös túrára az Alpokba. A világ összes kincse és gazdagsága köszönő viszonyban sincs a teremtett világ gyönyörűségével. Amit neki akart volna adni, az egyébként is az övé. Hogyan is gondolhatta a gonosz, hogy ezzel elkápráztatja a Világ Urát? Hogyan gondolhatta, hogy eltéríti a Messiást attól, hogy életét adja váltságuk sokakért?

Egyébként pedig: Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall? Mit érek a kézzel fogható gazdagsággal, ha lelkileg szegény vagyok? Semmit sem hoztuk e világba és semmit sem viszünk ki abból. Önmagunknak azonban meg kell állni egyszer az ítélőszék előtt. Akkor derül ki, kinek szolgáltunk, szívünk számára mi volt, ki volt a kincs, mi töltötte meg azt. Mennyiszer éltük már meg, hogy Isten imádata a legnagyobb örömöt okozó! Olyan benső boldogság, amit nem lehet megvenni, kiérdemelni. Aki átélte, tudja, miről beszélek! Elvehetetlen lelki gazdagság ez!

Bűnbánattal valljuk meg, mennyiszer nézünk félve, irigykedve e világ hatalmasaira, tőlük várva a segítséget. Urunk, te mást látsz kincsnek. Isten imádatára tereled tekintetünket, hogy a valódi érték, elvehetetlen gazdagság után vágyakozzunk.

A történet kerete: Jézust elvitte a Lélek a pusztába - Angyalok szolgáltak neki.

Lássuk meg, hogy az ördög mesterkedése, a kísértő és Jézus közötti dialógus az Atya tudtával és az Atya ellenőrzése alatt zajlott. Nem teljes a kiszolgáltatottság, hanem nagyon is határok között tartott. A mi életünkben még inkább igaz ez! Nincs olyan, hogy valamit az Úr ne tudna! Nincs Isten háta mögött, csak az Úr szeme előtt van! Kísértéseink, határhelyzeteink és gyengeségeink tudatában bízhatunk abban, hogy minden ilyen próbatétel szerető mennyei Atyánk tudtával történik. Nyugtasson meg bennünket ez a tény és merítsünk erőt azokból az igékből, amik ugyancsak ezt nyomatékosítják számunkra.

Emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket. Isten pedig hűséges, és nem hagy titeket erőtökön felül kísérteni; sőt a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is, hogy el bírjátok azt viselni. 1 Kor 10, 13

Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, de nem vétkezett. Zsid 4, 15

Imádkozzunk! Urunk, köszönjük, hogy átérzed gyengeségeinket, tudod, mit jelent szemben állni a kisértővel. Hívunk téged, kérjük, állj mellénk! Jézusunk, szabadíts meg bennünket a próbatételek idején! Add Szentlelkedet, hogy a sötét órákban téged lássunk és téged halljunk! Hadd tudjuk segítségeddel hűségesek maradni hozzád, téged szolgálni, téged imádni gonoszt legyőző hatalmadért, bennünket mentő szeretetedért. Ámen