Igehirdetés 2014. január 5-én, Mt 3, 13-17 alapján

Grenada hercege 33 évet töltött egy madridi magánzárkában- egyetlen olvasmányt kapott, a Bibliát, s ezért azt több, mint százszor el is olvasta. Amikor halálát követően kitakarították zárkáját a falra felvésve a következőket találták. A Biblia középső verse a Zsoltár 118,8. Eszter 8,9 a Biblia leghosszabb verse. Az Ezsdrás 7,21-ben az abc minden betűje szerepel kivéve a j-t. A Bibliában nem szerepel 6 szótagnál hosszabb szó vagy név.

Esete kapcsán egy pszichológiai szaklapban arról írtak cikket, hogy miként lehetséges az, hogy valaki ennyiszer elolvassa a világ legnagyszerűbb, legkeresettebb és legolvasottabb könyvét és csak ilyen jelentéktelen dolgokat képes lejegyezni. Úgy tudjuk, az említett herceg sosem lett elkötelezett Krisztus követővé, csupán a Biblia szakemberévé.

Szeretett Testvérek! A Szentírás ilyen jellegű történeteinél bizony fel kell tennünk a kérdést magunknak is: vajon mi ismerjük-e csupán ezt a szentírási szakaszt, jól tudjuk-e idézni, vagy pedig átéltük a lényegét valóságosan, azaz a mi saját életünkben felfedezhető-e ennek a hatása, a mi személyes hitünkhöz való köze?

Hiszen Jézus megkeresztelésének története a hittanversenyek, konformáció alapvető bibliai része. De néztünk-e már a sorok értelmére? És kérdeztünk-e már, hogy vajon mi értelme volt ezt nyomatékosan, aprólékosan lejegyezni mind a 4 evangélistának? Mi az amit leír Máté?

3,13       Akkor eljött Jézus Galileából a Jordán mellé Jánoshoz, hogy keresztelje meg őt.                                                                                                                          

3,14       János azonban megpróbálta visszatartani őt, és ezt mondta: "Nekem volna szükségem arra, hogy megkeresztelj, és te jössz hozzám?"                                                                                                                    

3,15       Jézus így válaszolt: "Engedj most, mert az illik hozzánk, hogy így töltsünk be minden igazságot." Akkor engedett neki.                                                                                                                

3,16       Amikor pedig Jézus megkeresztelkedett, azonnal kijött a vízből, és íme, megnyílt a menny, és látta, hogy Isten Lelke galamb formájában aláereszkedik, és őreá száll.                                                                                                                        

3,17       És hang hallatszott a mennyből: "Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm."

A megkeresztelkedés a személyes elköteleződés jele volt. János a rituális, formális vallásos életet bírálta. Mi közünk az Istenhez, ha a mindennapjainkban, a beszédünkben, a tetteinkben nincs annak jele, hogy az övéi vagyunk? Mi haszna annak, hogy isten népének mondanak minket, ha közben pedig a tetteink nem tükrözik a személyes elköteleződést? Térjetek meg és keresztelkedjetek meg. Tartsatok bűnbánatot és vállaljátok, hogy ország- világ előtt újat kezdtek! A keresztség a bűnöktől való szabadulás, a lelki értelemben vett megtisztulás gyakorlati módja.

 János a metanoia, az erkölcsi megtérés jegyében keresztelt, a próféták fölhívásához csatlakozott, a közelgő Isten országának távlatait nyitotta meg. Már az ÓSz tartalmaz olyan prófétai szövegeket, melyekben a vízben fürdés a belső tisztulást jelképezi (vö. Iz 1,16; Ez 36,25; Zak 13,1; Zsolt 51,9).

Ezért nem kérdés, hogy a bűntelen érkezése a bűnöshöz, Isten Fia érkezése az útkészítő prófétához Jánosban is megrökönyödést, megdöbbenést vált ki. Jézus is jön és Keresztelőnek őt is fogadni kell.

Az első állomásnál azt kell megkérdezni magunktól- vajon mi látunk a keresztségünkben? Vajon miért kereszteltek meg bennünket, miért álltunk meg gyermekeinkkel, keresztgyermekeinkkel az oltár előtt? Mi jelent nekünk a keresztség szentsége?

Egyrészt nehéz, és komoly terepre jutunk, mert bizony ugyanott állunk, mint a Jézus földi élete során Isten népe. A keresztség sokak esetében sajnos hasonlít a zsidók akkori szertartásaihoz, amik rítusok lette, amelyekben már keresni kellett a személyes kötődést, az ember és Isten egymásra találását. Úgy tűnik, hogy ez sem kerülhette el az emberi dolgaink megkövülésért és cselekménnyé, szokássá válását. Amikor arra gondolunk, hogy a magyar keresztyénség történetének újkori szakaszaiban és bizonyos helyeken természetes volt- vagy magától értődő ünnepe maradt a családnak a keresztség ezzel azt is vállaljuk, hogy számos esetben nem a belső elköteleződés, hanem a közösségi elvárás, vagy a közösségi tradíció diktált.

Másrészt örömteli terepre jutunk, hiszen mégiscsak tapasztaljuk magunk között is, hogy a keresztyénség mellőzöttségének meg nem értettségének, sőt sok esetben üldözöttségének fájó időszakát követve mára ismét arra kell választ adni, milyen okok miatt fontos valakinek a saját, vagy a rábízott gyermekek megkeresztelése. Tényleg hiszek istenben? Tényleg fontos nekem a hozzátartozás? Valóban azt az utat szánom a gyermekemnek, amit a keresztség lényegében magéban foglal? Tényleg bízom Isten megbocsátó, vég nélküli szeretetében? Ha a keresztség a téma választ kell adni szeretteink múltbeli és mostani hitére, vagy félelmeire, elköteleződésére, vagy hitehagyására, egyszóval választ várunk a környezetünk Istennel való kapcsolatára.

Mi az, ami bennem személyesen felszínre kerül, ha a keresztség a téma? A közösséghez, a felekezethez való kötődés, vagy pedig az, amit Jézus mond: ez illik hozzánk, így kell betöltsünk minden igazságot?  Mi illik az én lelki életemhez? Mi illik ahhoz, ahogyan én gondolkodom Isten- és ember viszonyáról? Mi illik az én személyes hitemhez?

Az etika arra keres választ, mi kell tennünk adott helyzetben, hogyan kell döntsünk, hogyan kell viselkedjünk. Közösségi téren mi az elvárható és mi a kötelező érvényű. Gyülekezeti közösségünkben sokat kellene erről beszélgessünk, ilyenkor januárban szoktunk és fogunk is, hiszen az ökumenikus imahét erre is módot ad. Előkerül a hitvallásosságunk és az abból eredő szokásaink, tetteink, hitünk megélésének formái. Pl. Illendő-e ha a Miatyánk közben ülve maradunk, helyes-e imádság közben letérdeli vagy felállni, miért nem hallgatja mindenki Isten igéjét olyan tisztelettel, amihez a helyünkről való felállás is kapcsolódik? Szabad- e kézbe venni az ostyát, és a kelyhet, és sorolhatnánk: mit illendő viselni a templomban, hogyan kell az oltárt díszíteni, mit illendő mondani istentisztelet előtt egymásnak, és persze sok más is. Hogyan illendő adakozni, mikor kell egyházadót fizetni, miként kell példát mutatni a presbiternek, mi illendő ahhoz, aki magát evangélikus keresztyénnek tartja, olyan valakinek, akit az Úr megszólított, elhívott, elküldött a neki való szolgálatra, életre.

A mai vasárnapon azt is kérdezzük, gyülekezetünkben hogyan illendő és szükséges megemlékezni a 69 évvel ezelőtt „malenykij robotra” hurcolt családtagjainkról, rokonainkról, egyháztagjainkról. Hogyan illendő szólnunk, ha emlékbeszédet tartunk és mit kell tartalmazzanak imáink,  amikor annak a kornak az istentelensége, embertelensége és sötétsége, igazságtalansága kerül elénk? Úgy hiszem, keresztyén emberként előttünk kell legyen az, amit a szent Isten, a világosság Atyja elítél, néven kell nevezzük a bűnt. És illő, hogy történelmünk minden emberi kíméletlensége ellenére a bűnből szabadító Krisztusra tekintsünk, ahogyan tették ezt reményteljesen, imádkozva az Oroszországba méltatlanul elhurcolt szeretteink is.

A mai vasárnapon a külmisszió ügye is elénk kerül. Mert a saját berkeinken, múltunkon és jelenünkön túl látni kell azokat a területeket, a világnak azon nemzeteit, kultúráit, ahol ugyancsak híjával vannak még Krisztus világosságának. Illő, hogy a közöttük szolgálókért és az ott türténő evangéliumhirdetésért is felelősséget hordozzunk.

Végezetül tehát: mi illik Isten és az én személyes kapcsolatomba, mi  is illik az én hitemhez? Ez az engedelmes ráhagyatkozás. Az igazság betöltése. Mi az igazság? A hosszú filozófiai eszmefuttatás helyett ma legyen elengedő csupán annyi nekünk: az az igaz, amit Isten állít rólam és az én dolgom alávetni magamat az Ő akaratának.

Jézus egész föli élete során az Atyával való bensőséges kapcsolatát élte a tanítványai elé. Erről szóltak a magányos imádságok, a csodák előtti fohászok, ahogyan már előre hálát adott a meghallgatásért. az igazság elfogadása és betöltése. Ez az igazság pedig az, hogy mindnyájan rászorulunk Isten kegyelmére, mert mindnyájan híjával vagyunk az ő tökéletességének, szentségének, dicsőségének, és az az igazság, hogy az ő irgalma nélkül elvesznénk. Ezért keressük őt, ezért akarjuk, hogy ő maga tisztítson meg bennünket bűneinkből.

Grenada hercege- a korabeli leírások alapján- sosem lett Jézus elkötelezett követőjévé. Sokan hozzá hasonlóan csak történeteket tudnak a Szentírásból, vagy valamikor részeseivé lettek a keresztségnek, és ezzel úgy érzik, elegendő a kapcsolatuk Isten világával, ő magával.  No és mi?

Mi azonban járjuk Urunk Jézus útját! Aki bűntelen létére példát ad nekünk az engedelmességre, arra, hogy komolyan választ adjunk arra, mi közünk a mennyei Atyához. Járjuk az ő útját, aki illendőnek tartotta magára és Jánosra nézve is, hogy a nyilvános bűnbánat lehetőségével éljen, ezzel mutasson rá arra, mindenkinek meg kell állnia Isten ítélete előtt, és számot kell adjon személyes hitéről, arról, mit jelentett számára Isten akarata. Járjunk Jézus útján, hogy Atyánk úgy nézzen ránk, mint ahogyan őrá is: ez az én szeretett fiam- lányom, benne gyönyörködöm.