Minden ember életében vannak szakaszok, s persze hivatásunk gyakorlása közben is átélünk lépcsőfokokat. Ha visszatekintek az elmúlt 13 évre, amióta lelkész vagyok, elmondhatom, hogy először az igehirdetés volt szolgálatomban domináns, majd a tanítás- gyermekmunka- most pedig a lelkigodozás. Melyiket szeretem a legjobban? Nem tudnám pontosan megmondani, ennek is vannak periódusai. De a legutóbbi egyre nagyobb teret kap, nagyon fontos és nagyon szép feladat. Megtisztelő és megható, amikor valaki beavat az életébe, amikor bizalmába avat. Jó ez a fajta őszinte légkör. Ugyanakkor van benne egy különös érzés is: aki hozzám fordul Isten válaszát is keresi, vagy Őt magát. Egyre többen igénylik a beszélgetés lehetőségét. Nem feltétlenül úgy, ahogyan a filmekben látjuk, hogy a pszichológus vagy pszichiáter fogadóórájára érkezik- bár ilyen is van szép számmal. Sokszor telefonon, vagy utcán beszélgetünk. Mély, családi, személyes ügyekről. Tudom, ez így természetes. Igen. Az egyháznak és lelkésznek nem életidegen valami fellegekben járó vallásos ellenpólusnak vagy csak Bibliai igékkel vagdalkózó- olykor okoskodó igazmondónak kell lennie, hanem természetesnek. Emberinek, hiszen az Ige is testté lett, Isten maga is emberré lett. Szerető, megértő, meghallagtó, empatikus közegnek, olyannak, aki maga is átélte a bűnbocsánat erejét, és a naponta megújító Isten szeretetét. A legfontosabb mindig evangéiumot hirdetni, hogy Istennek van hatalma, van ötlete, van jósága, hogy velünk is törődjön, hogy elrontott dolgainkban utat mutasson. Neki az ügyetlenkedő, sokszor önző és hideg szívű, önmaga körül forgó és Istent is kizáró emberek megmentése, helyreállítása a szívügye. Ő nem mond le senkiről, és nem ad nagyobb megpróbáltatást, mint amit el tudunk hordhozni. Szólongat, hívogat, keres... Előttem van egy szombati igehirdető Telekgerendáson. Azt mondta, minden családtagnak feldata az, hogy a többiek boldogsága ne rajta múljék. Mennyi szülő, mennyi gyerek, milyen sok férj, feleség szenved, mert valaki a családban csak önmagával törődött... Igen, kell s sok beszélgetés, de nem kizárólag csak egymással. Hanem az Úr Jézussal. Mert amikor Őt hallgatjuk, akkor egy tiszta hang, egy megbízható szó mutat utat, egy bátorító, reményt adó isteni hang. S kell az is, hogy imádkozzunk, elmondjuk, amit beláttunk, és kérjük a segítséget, mert megkapjuk...