Nap nap után találkozom olyan kiengesztelhetetlen emberekkel, akik nem akarják belátni, hogy életről-halálról döntenek akkor, amikor kezdeményezik vagy elutasítják a megbocsátást. Miközben a megbocsátás sürgető feladat, mintha épp erre lennénk a legkevésbé készek. Minthogyha értetlenek lennénk erre a felnőtteknek való feladatra: szívből megbocsátani.

„Csak azt az egyet nem tudom megbocsátani…!” Tényleg igaz lehet az, amit háborgó vagy panaszos hangon kimondunk: csak azt az egyet. Úgy érezzük, nem tehetünk róla. Úgy gondoljuk, nem nagy dolog, hiszen csak azt az egyet nem. Ám, ha csak kicsit is átfogalmazzuk a mondatot, érdekes hangsúlyeltolódás keletkezik: csak azt az egyet kellene megbocsátanom… Lehet, hogy csak az az egy megbocsátás hiányzik ahhoz, hogy kiengesztelődjek, hogy visszataláljak belső békémhez, és ráleljek az útra, mely elvezet a boldogsághoz, netán az üdvösséghez.

Jézus e kérdésben is radikális volt. Amikor a tanítványok nevében Péter egyszer megkérdezte tőle: „Uram, ha vét ellenem testvérem, hányszor kell neki megbocsátanom? Talán hétszer is?”, Ő csak ennyit mondott „Mondom neked, nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer is.” (Mt 18,21-22). Jézus válasza ma sem azt jelenti, hogy négyszázkilencven alkalommal kell megbocsátanunk, hanem sokkal inkább azt: mindig, akárhányszor. S ebben bizony ama bizonyos egy is benne van. Mert akármilyen kevésnek is tűnik, végső soron azon az egyen múlhat minden.

( Lakatos Csilla írása, Tamásy Évától kaptam.)