Tegnap ismét egy olyan esemény részese lehettem, amit mindenképpen meg kell osztanom. Egy nagyon idős asszony temetése volt a német temetőben Barátságtalan, esős idő volt,  csak néhány rokon búcsúzott és két ismerős. Amikor közelebb értünk hozzájuk a kántorral, meghallottuk a család énekét. Az evangélikus énekeskönyvből maguk választotta temetési éneket énekeltek. Ilyet még nem tapasztaltam- egész lelkészi szolgálatom alatt kuriózumnak bizonyul ez.  Jellemzően a  részvét kifejezése, a néma gyötrődés és az olykor feltörő sírás hangjai tölti be a búcsúzás helyét. A szertartás előtt álatlános a gyászzene, vagy olyan muzsika, ami kifejezi az érzéseket, esetleg az elhunyt életét tükrözi. De hogy a gyászolók Istenre hangolt lélekkel énekeljenek bent a ravatalozóban, kántor, énekkar vezetése nélkül ez- sajnos- alig fordul elő. Számomra is békességet adó indítása volt ez a temetési istentiszteletnek. Jó lenne, ha mi hívő emberek - ha tehetjük, és ha nem vagyunk olyan nagyon megrendülve a veszteségünk miatt- példát tudnánk adni a hitvallás, a Miatyánk elmondásával, közös bizonységtevő énekünkkel. Hiszen a világban nem csak az életvezetésben kell utat mutassanak Jézus tanítványai, hanem a halál feldolgozásában, a reménység megélésben is. Nem illetlenség az ének, hanem lelkünk mélységeinek kitárása az élet és halál Ura a Feltámadott Mester előtt.