Szólj Uram, mert hallja a te szolgád! 1 Sámuel 3,9

Szeretett testvérek az Úr Jézus Krisztusban!

A tegnapi nap után ( Emlékműavatás az 1951-ben Mezőberénybe kitelepítettek és befogadó családjaikra emklékezve.) megkérdezhetné valaki, hogy nem volt- e elég a szavakból. A visszaemlékezések sokaságát, a történelem elhallgatott időszakának feltárását úgy tűnik már megtettük. Ne beszéljünk, tájékozódjunk inkább. Olvassuk el a mostanra kiadott könyvet, a benne foglalt személyes beszámolókat. Raktározzuk el a gondolatainkban, engedjük, hogy azok a mondatok és az ott leírtak hassanak ránk. Elegendő, ha megfogadjuk: azon leszünk, hogy ez soha többé elő ne forduljon, nézzünk előre, határozottan és céltudatosan. – Tökéletesnek tűnő, korrektnek ható gondolatmenet. De nekem mégis hiányos. A lényeg kerülése mutatkozik meg benne.

A mostani istentiszteletre egy olyan ÓSZ-i könyvből választottam igét, melynek a harmadik fejezete elég sötét képet fest le. Ritka volt az Úr igéje, nem volt gyakran látomás. Arról szól, hogy hallgat az Isten, nem kapcsolódik az ember életéhez. Valahogy a háttérben figyel, de nem beszél. A bibliai szerző leírja, mivel jár ez: a társadalom életében is érezhető mindez. Nem mennek rendjén a dolgok. Az ember elveszítette a tájékozódását. Mert nem szólt az Isten. Itt az első fontos állomásunk ma: mi történik, ha az életünkben nem kap helyet az Isten szava? Ez történik.

A malenykij robotra elhurcoltaknak, innen és ide kitelepítetteknek, de az egyház ügyét szívvel- lélekkel képviselőknek egybecseng a sorsa: megtapasztalhatták, mire képes önmaga, saját erejéből az ember és hogy milyen mélyre lehet lealjasodni.  Úgy hiszem, őket/ Önöket, családtagjaikat már nem lehet becsapni olyan közhelyekkel, hogy pl. hogy az ember számomra nagybetűvel írandó, és hogy azon leszek, hogy ez többé elő ne forduljon… Képtelenség, hogy egy állat ne éhségből öljön, hogy örömét lelje fajtársa megnyomorításában. Én nem tudom nagybetűvel írni, azt a szót, hogy ember…. Minden korban fogadkoztak, hogy jobbak lesznek, s az elődök bűnéből tanulnak, de igazán sosem következett be- nem hiszek az emberi elszántságban! Nincsenek illúzióink: ez ember nem hogy érettebb, nemesebb és istenibb lenne most a XXI. században- de a mondernizálódás következtében egyre közönyösebb, egyre érzéketlenebb és személytelenebb világot épít. ( Afrika szarván olyan súlyos éhínség van, ami 60 éve nem volt. Mi ez, ha nem felelősségünkre való felhívás?- van egy perselyünk, amiben számukra gyűjtünk!) Nem azt látjuk, hogy emberi kapcsolataink virágoznának, hanem pont az ellenkezőjét, lassan elidegenedünk egymástól. Ezért is nagy szó, amikor vannak empatikus képességgel élők közöttünk, akiknek fontos egy hatvan évvel ezelőtti esemény, akiknek evidens, hogy nem szabad a múltat végképp eltörölni… Akik felismerik Istentől kapott életük felelősségét.

Amikor együtt vagyunk itt a templomban, akkor azért tesszük, mert életünk legmélyebb kérdései ismét előjönnek, és tudni szeretnénk, mi volt Isten szerepe, hol volt a sötét időszakok embertelenségei közepette. Tegnap este későn, amikor végignéztem a televízió csatornák kínálatát egy amerikai film egy mondata megragadott: Ha Isten gyűlölne bennünket, nem adott volna ilyen nagy bátorságot! – Nagyon rezonált arra, ami az emlékmű avatása során az egyik beszédben kétszer is elhangzott: ördögi, sátáni… Meg vagyok győződve arról, hogy Isten nem akar rosszat, csak az ember akar nélküle élni. Istent játszik és közben elveszíti istenképűségét, lelket, amit Éltetőjétől ajándékba kapott!

És ami valóban ördögivé teszi az ember ilyetén viselkedését, az a szótlanság átka. Ez tette a legfájóbbá és ez teszi ma is érzékennyé a múltidézést. Nem volt szabad beszélni sem. "Ne beszéljen a német a maga anyanyelvén, ne beszéljünk Sachtiról, a munkatáborról, ne beszéljünk kitelepítésről, évtizedes hadifogságokról, ne szóljunk népirtásról, Andrásy 60-ról, testi- lelki kínzásokról. De ne beszéljünk erényekről se, együttérzésről se. A múltat végképp eltörölni. Más szelek fújnak.  Sej a mi lobogónkat fényes szelek fújják- de hát hol volt a szabadság? De csitt, egyáltalán ne beszéljünk, ne beszélgessünk, ne figyeljünk, ne bátorítsunk, ne erősítsük egymást, ne szóljunk semmit. És az egyház se beszéljen. Hallgassanak a papok és hallgasson az Isten… "

És Isten hallgat is. Szörnyű tény, de ezt szó szerint megtaláljuk a Szentírásban. Azt olvassuk róla, hogy elrejtőzködő. És milyen borzasztó ez! Nem szól, nem avatkozik közbe, nem másítja meg az emberi gonoszságot. Sőt teret ad a tombolásnak, teret ad a vad indulatok megélésének…

Isten emberei azonban újra és újra, mindezek ellenére is belé vetik bizalmukat. Mert nem csak azt veszik tudomásul Istenről, ami az adott időszakban megtapasztalható, hanem a dolgok mögé látnak, hittel és reménységgel. Mert abba az Istenbe kapaszkodnak, aki mégiscsak a történelem Ura. Aki mennyei Atyánk, aki nevel, fegyelmez, jóra visz és nem csak elrejtőzködő, de szabadító is. Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem halálra adta, hogy nekünk életünk legyen. Krisztus tudja, mit jelent szenvedni, testi- lelki kínokat átélni, ártatlanul megítéltetni, tudja mit jelent számkivetettnek lenni, idegennek a saját világában. Hányszor akarták megkövezni, letaszítani… Kigúnyolták, megfeszítették és még akkor is bántalmazóiért könyörgött…

Hogyan léphetünk tovább, csakis úgy, ahogyan akkor, abban a háromezer évvel ezelőtti időszakban tette egy gyermek, akire Isten nagy dolgot bízott. Mondjuk ki: Szólj Uram, mert hallja a te szolgád! Jövőnk záloga nem bennünk rejlik, hanem az idő felett álló örök Isten kegyelmében, aki kézbe veszi a gyermekeit, akik rá akarnak figyelni. Aki gyermekeket szólít meg és vezet- ahogyan tette ezt a kis Sámuellel is. Hiszen ő csak egy kis templomszolga volt- és mégis vele tudatta akaratát a nagy Isten, elvetve a hivatalos szőcsöveket, azokat, akik méltatlanná váltak Isten igéje továbbadására.

Ennek a városnak és társalmunknak új reménye, hogy akarjuk hallani az Isten szavát, ami vigasztal, felemel, megáld, és bölccsé tesz. És nem akarjuk elhallhatni gyermekeink és unokáink elől sem.

Isten olykor hallgat, elrejtőzik, de addig, amíg ő akarja. És ha hallatni akarja szavát, annak nem lehet gátat szabni. Mert Ő a történelem Ura. Mi ezt mondjuk: Szólj Uram, mert hallja a te szolgád. És megszólaltatjuk harangjainkat, hogy mások is meghallhassák az Ő szavát.