A Bocskai Rádión vasárnap este 8 órakor sugározzák az áhítatomat Zákeusról. Ha tehetetik hallhassátok meg: http://radiotime.com/program/p_62088/Bocskai_Radio.aspx

A karmesternek: gitárra. Históriás dallam. B csoport zsoltára

Uram, örvendezve jövünk eléd, háláért, békéért, megnyugvásért esedezünk.

Nézd, a körülöttünk levő emberek nem hallgatnak szavadra.

Csak a pénz után vágyakoznak, a mammon istene elszédíti őket.

De Te Uram felnyithatod a szemüket,

Te megsegíted őket, és ők eldobják az egójukat. ( Szela)

Amikor minden reményemet elvesztettem, csodálatos szabadulást adtál.

Börtönömből csak nálad van szabadulás,

gúzsba kötve kezem, lábam,

de Te megoldhatod szorító kötelemet.

Ezért az én szívem mindig a Tied,

ujjongva dicsér Téged lelkem.

Magasztallak a gyülekezetben a testvérekkel együtt.

Dicsőség, hála legyen a te számtalan jóságodért!

Felséges Úristen felfoghatatlan a te nagyságod.

Örökké áldunk Téged. Ámen. Ámen.

Sok jó hírrel szolgálhatok: például azzal, hogy a kis énekkör szépen tanulgatja az új énekeket. Jól érezzük magunkat kedd esténként, és gyorsan tanulunk. Remélem, hétről hétre többen is leszünk. Szerintem nagyon jó lehetőség ez az este arra, hogy egyszerűen csak átadjuk magunkat az istendicséretnek. A szöveg és a dallam egysége- az a szépség és lelkiség, ami ezekből az énekekből árad - egész egyszerűen életformáló erő. Bizonyára már hallottátok, hogy aki énekel, az kétszeresn imádkozik... Jó, hogy adódnak csendes percek, olyankor tisztulhatnak a gondolataink, rendezgethetjük a tapasztalatainkat, éleményeinket. Odafordulhatunk kéréseinkkel, figyelmünkkel Jézusunkhoz. De az igazán felemelő, amikor sokféle hang egyszerre szólal meg, törekszik a harmóniára. Két találkozás után már tudtunk szépen kánonban énekelni! Ajánlom a bátortalanoknak is, nézzenek be, próbálják ki a hangjukat! Nem az a cél, hogy valahol megmutassuk, mire vagyunk képesek együtt. Most még csak a magunk örömére tanulgatunk korálokat, ifiénekeket, kánonokat és mindenféle szép istenes dalt.

Öröm, hogy a baba- mama klubban ismét vannak új anyukák, akik vágynak beszélgetésre, éneklésre, mondókázásra. Az is sokat jelent nekem, hogy minden csoportban vannak gyermeknevelési szakemberek, akik megosztják tudásukat a többi anyukával. Volt közöttünk családkonzulens, szociális munkás, pedagógus, most van egy kedves bölcsődei gondozónőnk. Nagyon jó, hogy nem csak édesanyai tapasztalatok, hanem igazán segítő ismeretek birtokába is juthatunk egy- egy csütörtök délelőtt. Igény jelentkezett arra is, hogy a már nagyobbacskák-  akik oviba, vagy bölcsibe kerültek- újra visszajöhessenek szüleikkel hozzánk. Ezért havonta egy alkalommal találkozunk majd velük is. Bizony hiányoznak ezek az alkalmak!

Jó, hogy a családi istentiszteleteket is egyre jobba igénylik. A hittanosoknak hiányzik a táboros hangulat, a fiataloknak pedig a kötetlenebb istentiszteleti hangvétel. Az is fontos, hogy vannak segítők, akik szívesen vesznek részt az előkészületekben. Valaki felhívott és felajánlotta az idejét, képességeit erre a szolgálatra! Hála Istennek érte!

Csütörtökön az egyik csoportban 14, a másikban 9 hittanosom van az iskolában- alsósok. Ez minden eddigi évnél jobb- bár még most sem tömeges a részvétel, de azért növekvő tendenciát mutat. Remélem, marad is ez így! Jó lenne, ha a szülők bátrabbak lennének és engednék gyermekeiket erre az órára, és maguk is vennék a fáradságot, hogy megnézzék, mit is tanulnak ilyenkor a gyerekek. Azt hiszem, pozitív meglepetés lenne számukra. Tudom, többen a saját tájékozatlanságukat palástolják, és nem akarnak kellemetlen kérdéseket, amikre nem tudnának felelni. Van, aki egész egyszerűen áthárítja a felelősséget a gyerekre- döntsön ő. Havalóban a gyerekek dönthetnének, akkor bizony sokkal többen lennénk- ha csak azokból a kis kedves köszönésekből és tekintetekből indulok ki, amivel a volt hittanosaim fogadnak az iskolában... Pedig milyen fontos a harmonikus személyiség, a lelki béke, az érzelmi intelligencia. Úgy látszik, még mindig nem eléggé érzik a súlyát ennek a szülők, - sok pedagógus sem- és nem is érzik eléggé a hiányát. Reméljük, hogy erre is ráérez egyszer társadalmunk...

Mostanra ennyit, majd folytatom- a lényeg: imádkozzatok mindenért, ami a gyülekezetünkben folyik!  

A négy evangélista szimbóluma a középkortól kezdve ismert a művészettörténetben, kialakulásuk története azonban az őskeresztény korba vezet vissza. Létrejöttükben nagy szerepe van a Biblia két könyvének (Ezekiel próféta, Jelenések könyve). Az őskeresztény művészetben és irodalomban az ifjú alakja Mátét, a tulok Márkot, az oroszlán Lukácsot, a sas pedig Jánost jelképezi. E szimbólumok mellett más jelképeket is ismertek és használtak: a tanító Krisztus mellett ülő négy tanú, Krisztus lábánál négy tekercs, hajó négy kormányossal, négy bárány vagy négy galamb, a paradicsomi négy folyó.

A négyes alaknak, négyarcú ábrázolásnak a Biblián kívül is vannak hagyományai. Az ősi keleti mítoszok szerint a világ négy sarkát négy élőlény őrzi. A négy szimbólum magyarázatát Szent Jeromos így írja le: Máté evangélista szimbóluma az ember (gyakran szárnyakkal), mert evangéliuma Krisztus emberré válásával kezdődik; Márk evangélista szimbóluma az oroszlán, mert evangéliumában Keresztelő Szent János kiáltó hangja szól a júdeai pusztában; Lukácsé a tulok/bika (áldozati állat), mivel Zakariás pappal kezdődik evangéliuma; Jánosé a sas, mert nála a szellem a mennyei régiókig szárnyal. Lyoni Szent Ireneusz az evangélisták által közölt örömhír négyféle hatását emeli ki: az oroszlán a királyi tetterőt jelenti, a bika az áldozatvállalást, az ember az emberré válást, a sas az egyházat átható isteni leheletet (pneumát) jelképezi.

A szimbólumok más kultúrákban is előfordulnak, különböző jelentéssel. Az oroszlán az állatok királya, a királyok állata (címerállat). Gyakran jelenik meg, mint a források, sírok, templomok őrzője. Egyiptomban a Nap megszemélyesítője, a buddhizmusban pedig a törvény védelmezője. A Bibliában kettős: pozitív és negatív jelentést hordoz, egyrészt jelenti az Úr hatalmát (Oz 5,14; Ám 3,8), Jákob halála előtt fiát, Júdát oroszlánhoz hasonlítja: Júda fiatal oroszlán, zsákmányért indulsz, fiam, s megpihenve lefekszel, mint az oroszlán – ki merné felkelteni? (Ter 49,9–10). Negatív értelemben a Sátán szimbóluma: Józanok legyetek és vigyázzatok, mert ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán körüljár, keresve, kit nyeljen el (1Pét 5,8).

A sas az oroszlánhoz hasonlóan királyi állat, ő a madarak királya. A mitológiában a napistenek kísérője, de megjelenhet, mint a hadisten madara is. A görög–római mitológiában Zeusz-Jupiter madara, a hatalom jelképe. A római birodalomban az államhatalom szimbóluma. A dél-amerikai kultúrákban az égi hatalom és a felkelő Nap szimbóluma, a sötétséget jelentő kígyó legyőzője. A keresztény kultúrában gazdag jelentéstartalom kapcsolódik a sashoz, lehet a keresztség, az emberi lélek jelképe. A Nap felé repülő sas a feltámadás és a mennybemenetel szimbóluma, a Napba néző sas az isteni titkok látásának jelképe, a szellem győzelmét jelzi a földi lét felett. A kígyóval harcolva Krisztus győzelmét jelképezi a sötétség, az ördög felett. A karmai között halat tartó sas Krisztus jelképe, aki a hívő keresztényt kimenti a bűn tengeréből.

A négy alakot egyszerre ábrázoló szimbólum szentírási alapjai Ezekiel prófétától és a Jelenések könyvéből ismertek (Ez 1,5–10, Jel 4,7–8). Szent Iréneusz egyházatya a Jelenések könyvének leírását magyarázva a négy élőlényt Isten Fia megjelenési formáinak látja: az első élőlény oroszlánhoz hasonló, erejét, rangját, királyi méltóságát jelezve, a második a bikához hasonló, áldozati és papi méltóságát fejezve ki, a harmadik emberi arcú, amivel emberi formában való eljövetelét fejezi ki, a negyedik a szárnyaló sashoz hasonló, ez az egyházra leszálló kegyelmet nyilvánítja ki. Ilyen értelemben a Jelenések könyvének élőlényei az egy üdvrend négy szakaszát fejezik ki. A négy evangélium a négy szövetséget jelenti: Ádámmal, Noéval, Mózessel, és Krisztussal.

A keleti ikonográfiában a négy evangélista szimbóluma felkerült a bazilikák kupolájába az eszkatologikus Krisztus ábrázolása mellé. Mivel az ezekieli látomás szerint a négy élőlény kocsiként mozog, a megtestesült Ige az evangélisták „járművén" közlekedik. Az 5–6. században az együttes ábrázolás felbomlott, az élőlények külön-külön jelentek meg, az evangéliumok szerzőinek képeiként éltek tovább.

Nóda Mózes

( forrás: Vasárnap Katolikus Hetilap Kolozsvár)

A hal a kereszténység ősi jelképe. A kereszt az ókorban gyalázatos kivégző eszköz volt, nem ezzel jelölték közösségüket Jézus tanítványai. A görög hal szó az ichtüs. Ez egy betűszó: Iészousz Chrisztosz Theou Hüiosz Szótér, azaz Jézus Krisztus Isten Fia Megváltó- rövid hitvallás kezdőbetűiből rakható össze. Az első keresztények üldözött vallási csoportosulásként  még inkább szerették volna összetartozásukat kifejezni, de ez akkor életveszélyes volt. A mi autónkon is látható a halacska- nem csak a történelmi ok vezet minket. Keresztet azok is használnak, akiknek semmit sem mond az a Jézus, aki azon értünk szenvedett. Nem azonosíthatók tehát Jézus tanítványai ezen jelkép segítségével. Aki viszont a halacskát használja, az tudatosan teszi azt, vállalva annak különlegességét és igazi hitvallását.

( A fotót a Munkácsy Mihály Múzeumban készítettem egy egzotikus tárlaton.)

Vannak napok, amikor nehéz szívvel jövök ki a templomból. Miért? Ma nem tutam elmondani, azt, amit hiszek, tudok. Valahogy nem ment. A keresztelésig minden rendben volt, hiszen egy gyermek láttán mindig nagy öröm költözik a szívembe. ( Újra átélem a csodát, amikor nekünk születtek gyerekeink- tegnap töltötte be Bogica a 4 évét! ) Könnyű volt igét is választani: " Megismerteted velem az élet útját, teljes öröm van nálad, örökké tart gyönyörűség jobbodon." Zsoltár 16,11  Krisztust hirdetni  is nagy öröm volt- mert ebben a családban értik és ismerik Őt. Az is nagyon jó volt, hogy még két másik kislány is itt volt anyukával apukával- bárcsak többször lenne így! Énekeltünk is, együtt a szülőkkel, keresztszülőkkel: "Atyám két kezedben, csak ott lakhatom, biztonsáégot csak tőled kapok" - a féjem gitározott és Csabi baritonja is felcsendült.  Értékes percek voltak, odaszántak és erőt sugárzók, hírt adtak a Többről, a Mindenségről.

A prófétai ige valahogy csak a mélyben volt meg, a megértés szinjén, de nem tudtam úgy igazán megbirkózni vele. Nem akartam azt olvasni, ami a papíromon volt. Így pedig csak foszlányokban sikerült rámutatni a lényegre. Ott a nehéz szív a képen, kőszív, amit cibál maga után ez az ember. Igen ma újra érzetem, milyen az, ha az ember szívét nem dobogtatja meg, nem érinti meg, nem teszi élővé az Isten igéje. Nem lehet úgy szólni Jézusról, hogy ne áramoljon át rajtunk az Ő üzenete. Biztos, hogy nekem is kellett újra ez a  tapasztalat. Remélem, hogy az Úr az én hiányosságomat is kipótolja- mindenesetre próbálok jobban elmélyülni, hogy meghallhassam és elmondhassam azt, amit Ő rámbíz. És remélem, hogy a mai istentiszteletnek volt léleképítő része a gyülekezet minden tagja számára- mert a Szentlélek által Jézus ma is köztünk volt.

5 évvel ezelőtt Debrecenben jártunk egy kétnapos konferencián, mely elsősorban nőknek szólt. A házasság volt a témája, s a fenti két kérdésre kerestek választ az USA-ból érkezett keresztény előadók segítségével. Ma az jutott eszembe, hogy megkérdezlek benneteket: mitől szép, mitől jó egy vasárnapi istentisztelet, főként egy igehirdetés. Ha lenne kedvetek a kommentekben hozzászólni, nagyon sokat segítenétek nekem! Köszönet!

Hiszek az egy Istenben:
    az egyetlen Úrban,
    aki maga a Lét és a Létrehívó,
    az Élő és Éltető,
    a halál nélküli Teljes Élet,
    aki nem volt és nem lesz,
    aki: Van.

Hiszek a lényegében egy,
    személyekben hármas szeretetközösségű Istenben,
    a Csodálatos Titokban,
    aki annyira tökéletes,
    hogy végtelenül egyszerű.

Hiszek az egészen Rend-kívüliben,
    aki nem fér be tudományos rendszereinkbe,
    aki olyan,
    mint valami óriási Titkos Írás,
    melyet nem lehet megfejteni,
    mert nincs hozzá összehasonlító anyagunk,
    s maga a nyelv,
    melyen íródott,
    rokontalan a Földön.

Hiszek a Nagy Jelenlevőben,
    aki éppen úgy foghatatlan számunkra,
    mint a folyton surranó jelen,
    amelyet mégis élünk,
    a pillanat határmezsgyéjén,
    múlt és jövő közt áramló életünkben.

    Ő a Mindent-látó és Mindent-ismerő,
    az Állandóság maga,
    kiben a dolgok megélik mulandóságukat.

Hiszek a Mindenható Atyában:
    a kezdet nélküli Kezdetben,
    a vég nélküli Végben,
    aki van, születés nélkül,
    gazdagít szegényedés nélkül,
    változtat változás nélkül.

    Az ő alkotása mindaz, amit ismerünk,
    és amit majd ezután fogunk felfedezni.
    Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk.

    Őt vallom a világmindenség Teremtőjének.

Hiszek Jézus Krisztusban:
    a mi Urunkban,
    akinek mindent átadott az Atya
    az isteni lét Külön Világa mélyén,
    aki nem Ő, de egyenlő vele
    időtlenségben, hatalomban és dicsőségben.

    Ő az Atya Teljes Megnyilatkozása,
    az Istentől való Isten,
    a Képmás és Kimondás,
    az egyszülött Fiú.

Hiszem,
    hogy az Örök Ige
    az Atya akaratából és a Szentlélek erejéből
    Mária által
    emberi természetet vett magára:
    testet és lelket,
    és időszámításunk fordulópontja körül
    belépett az emberiség történelmébe.

    Ő a megígért Eljövendő,
    a láthatóvá lett Láthatatlan,
    a Megtestesült Isten.

Hiszem,
    hogy a szeretet engedelmességében
    egy személyes embersorsot élt meg közöttünk:
    volt gyermek és ifjú,
    volt kétkezi munkás,
    majd körüljárt hazájában,
    és meghirdette Isten Országának örömhírét,
    miközben sok jót tett az élet szegényeivel.

    Megváltói küldetésének tudatában
    hatalommal beszélt és erővel,
    de mivel Isten Fiának vallotta magát,
    saját honfitársai halálra ítéltették
    egy megfélemlített bíró,
    Poncius Pilátus helytartó által.

Hiszem,
    hogy ugyanez a Jézus Krisztus
    mint az emberiség feje,
    magára vette vétkeinket,
    és a megostoroztatás kínja
    s a keresztrefeszíttetés gyötrelme után
    halála által megváltotta a Világot,
    s azóta életünk van az ő nevében.

Hiszem,
    hogy valóban meghalt,
    hogy valóban fel is támadt,
    és miután tanítványainak meghagyta,
    hogy az egész világon hirdessék tanítását
    és tanúskodjanak róla,
    hazatért az Istenhez:
    az ő Atyjához és a mi Atyánkhoz,
    az ő Istenéhez és a mi Istenünkhöz.

Hiszem,
    hogy Ő, aki velünk élt,
    és embersége szerint egy volt közülünk,
    az Idők Teljességében ismét eljön,
    mint Igazságos Bíró,
    ítélni eleveneket és holtakat,
    eljön az emberségen átragyogó istenség fényében,
    mert minden hatalmat neki adott az Atya
    Mennyben és Földön.

Hiszek a Szentlélekben,
    az Atya és Fiú személyes szeretetében,
    az Egység Lelkében az isteni Személyek között,
    akit a Feltámadott küldött nekünk az Atyától,
    hogy mi is egyek lehessünk általa.

Hiszek a szíveket kitágító Úrban,
    aki szólt hozzánk a próféták által,
    aki ma is működik Egyházában,
    és nem tagadja meg világosságát
    a hozzá fordulóktól.

Hiszek a Nyugtalanító Lélekben,
    az Eszme-Kerestetőben,
    a Hívogatóban és Éltetőben,
    a nekünk adott Isteni Csókban,
    akit az Atyával és Fiúval együtt
    és egyformán illet
    minden dicséret, dicsőség és imádás.

Hiszek az Egyházban,
    a Jézus Krisztus alapította Közösségben,
    mely eleven sziklára épült,
    s az ígéret szerint nem döntheti meg
    sem bűn,
    sem széthúzás,
    sem Poklok Hatalma.

Vallom,
    hogy az egy Keresztség
    az Apostoli Egyház tagjává tesz,
    megtisztít a bűntől,
    és jogot ad a szentségek vételére.

Hiszem,
    hogy mindnyájan összetartozunk Krisztusban,
    üdvösségünk szerzőjében,
    aki nem ismer elválasztó különbséget
    népek és fajok között.

    Ő az Elsőszülött Testvér,
    akinek teljességéből merítettünk,
    akinek tagjai vagyunk a kegyelem által,
    és akiben ez az egység fennáll
    élők és holtak között is.

Hiszem,
    hogy Isten végtelenül irgalmas:
    Ő megbocsátja azt a bűnt is,
    amit mi nem tudunk megbocsátani magunknak,
    de a töredelmes szívet megkívánja,
    s a jóakarat őszinte készségét,
    hogy ismét eleven hajtás lehessünk
    a Szőlőtőkén,
    aki a Krisztus.

Várom a holtak feltámadását:
    a Nagy Találkozást mindazokkal,
    akiket szerettem,
    akiknek megbocsátottam,
    akikkel szemben nekem volt tartozásom,
    s akik éltek vagy élni fognak a Földön.

Várom a mulandóság elmúlását:
    a véglegessé záruló létet,
    az egységet és békét önmagunkban.

Várom azt az isteni kézmozdulatot,
    mely minden könnyet letöröl szemünkről,
    s az örök Világosságot,
    mely feltárja a szenvedés titkát,
    és szívünket betölti az ismeret örömével.

Várom az élet teljességét:
    a szeretetközösséget egymással
    és az életközösséget Istennel,
    az Atyával,
    a Fiúban,
    a Szentlélek által.

Amen.

http://www.evangelikus.hu/aktualis/bucsuzunk-banffy-gyoergytol

Sírbeszéd helyett élet-üzenet:

http://www.evangelikus.hu/aktualis/interju/banffy-gyoergy-mint-az-isten-hangja

A Magyar Rádió hangtárából az alábbi linken meghallgatható adást is ajánlom:
http://www.hangtar.radio.hu/?mrp=autoplay=1||hangtar=20100906_133000_1


 

Ha majd jövő héten, vagy bármikor a közeljövében fel kell idézni szeptember 10-e pénteket, valószínű a bosszantóan csúnya, elkeserítő, lehangoló napok sorába illesztik. Vagyis csak azok, akiket nagyon befolyásol a fényhiány, akiknek a hideg, esős őszi napok egyet jelentenek a kedvtelenséggel, szomorúsággal, letargiával. Nem kell, hogy így legyen. Mert az életünket nem az ösztöneink, és nem is az időjárás kell irányítsák. Számos németországi óvodában megfordultam. Ott minden évszakban sokkal többet esik az eső, mint nálunk.  Az eső ott is áztat, de rendesen. Nem csak a fű zöldül tőle, hanem sár is képződik az udvaron. De ilyen időben sincs ovifogság. A kicsik esőkabátba öltöznek, felkapják a gumicsizmát - s irány a természet. Mert az eső jó, nem ellenség, nem bosszúságfaktor. Ez csak csak víz!-   ahogyan egy reklámban is hallottuk. Mi lenne ha arra emlékeznénk, hogy a felhők fölött mindig ragyog a Nap? Persze mint másról- erről is csak szubjektív módon tudunk gondolkodni.  Én mégis átéltem a borús napon az égi fényt, a belső melegséget, sőt a vidámság huncut szikráit is. Olyan beszélgetéseknek lehettem részese, amiben szüntelen Isten szeretetének erősítését érezhettem. Biztonság, béke, boldogság és bizonyosság...  A bibliaiskola is kinyitotta kapuját- és ma Péter is szinte végig velünk tudott lenni. Nem csak gitározott, hanem közöttünk ült, és ez így annyira jó volt! Éneklő, beszélgető, tudásszomjas, Urunkra figyelő, Neki örülő, imádkozó közösség voltunk- vagyunk. Sokszor hallottam már: hinni otthon is lehet, nem kell eljárni templomba, hogy valaki imádkozzék. De idézzük csak fel egy tábortűz képét: különféle mértű fahasábok, gallyak izzanak a tűzön. A begyújtást követően pár perccel magasba csap a láng. A végén hosszú órákon át tart a parázs, szinte nem is gondolnánk, milyen hosszan képes még vörösleni. De ha egy hasábot kiveszek, hamar elhal a láng. Így van ez a hitünkkel is: bármekkora tüzet is fogott egy konferencia, igehirdetés egy bizonyságtétel által, a közösségre szükség van. Mert ha egyedül maradunk, gyorsan kihűlnek a lángok. Wilhelm Busch "Jézus a mi sorunk" című könyvében találkoztam ezzel az egyszerű magyarázattal. ( A könyv kölcsönözhető az Alapítványi könyvrunkból!) A nap szépsége gyülekezeti közösségünknek köszönhető. Figyelünk egymásra, átéljük a találkozások fontosságát, vágyunk többet megérteni a szeretet Istenéből. S ezek után két kreatív, egészséges, vidám gyermek hab a tortán!

Hogyan lehet egy ilyen szép napot összefoglalni?  Nehéz. Fesse meg nekünk mégis ez a  pár szó.  Arcok, sorsok, kihívások, kérdések, összevillanó szemek, kicsorduló könnyek, felhőtlen nevetés, hitmélyülés és útkeresés, tragédia és reménység, tapogatódzás és hazatalálás, JÉZUS.

Különös, hogy a gyermekeket milyen mélyen foglalkoztatja az örgeség, az elmúlás kérdése. Ma reggel Bogika ezzel a kérdéssel állt elénk, és aztán igenlő válaszunkat hallván keservesen elkezdett sírni. " De még ti sem vagytok öregek!"- mondta. Nagyon szomorú volt. Talán két éve történt, hogy Levente a  Gyűrűk ura című film utolsó kockáit látta. Frodo a nagy küldtést teljesítve aggastyán nagyapjával együtt elhajózik- sejtjük, tudjuk: az örökkévalóság vár rájuk. A ráncos, vén Bilbo láttán Levente nagyon megrémült és nagyon nyugtalan lett. Pedig ez a film egyik legharmonikusabb jelenete. Ő mégis az öregség, halál, elmúlás fájdalmát és kikerülhetetlenségét érezte meg, és tudta: egyszer ránk is ez vár. Addig is tudtam, hogy a tv-vel okosan kell bánni, mert a  képek beivódnak a fejünkbe, gondolatokat hívnak elő. Gyakran az érzéseinket bombázzák, és aztán beszélgetni kell, mert fel kell dolgozni valamit. Sokszor nem is rögtön történik mindez. Az örgeség, az elmúlás engem is nagyon elkeserített, amikor kicsi voltam. Esténként az ágyban fekve számolgattam:  most 10 éves vagyok, anyukám 40, ha majd  20 leszek ő 50, én 30  ő 60,  40-70, 50-80, és ha én 60 leszek ő 90? Lesz 90? Mi lesz, ha ő már nem lesz? És álomba sírtam magam...

Mit lehet tenni? Jó lenne többet beszélgetni a gyerekekkel az őket kínzó kérdésekről. Jó lenne, ha velünk élnének a nagyszülők- nem csak kényelmesebb lenne az életünk- és az övéké egy kicsit mozgalmasabb, zajosabb. Nap, mint nap átélnénk az időskor szépségét is, hogy az lehet áldott, bölcs, tapasztalt korszaka az ember életének. Látnánk, hogy megöregedni nem csapás, hanem az élet velejárója. Együtt tekintenénk velük vissza, és együtt készülnénk a nagy útra. S persze többet elmélkedhetnénk, beszélgethetnénk a mindennap velünk járó Úr Jézusról. Mert azért mégis minden ott, Nála oldódik fel- oldódik meg. Mert nekünk van reménységünk, reménység a biztos, boldog jövendőben. Reménység a bennünket soha el nem hagyó, szerető Istenben.

A gyermekek kétségeit, félelmeit komolyan kell venni. Ők őszinték. Sok felnőtt szívében még mindig ilyen szorongó gyermek, és nem tudja, hogyan bírkózzék meg a biztosan ránk váró elmúlással. Titokzatoskodás és némaság veszi körül ezt a  témát. Hajszoljuk a sikert, a boldogságot, s közben menekülünk. De vajon van- e reménység, van- e békesség a szívekben? Jézus nélkül aligha.

Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem. Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra? És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is. János 14, 1-3

Bizonyos helyeknek meghatározó illatuk van. Pénteken látogatóban jártam valahol- és úgy érzetem magam, mint gyermekkoromban a nagyszüleimnél. Sajnos nem töltöttem náluk sok időt, mivel eléggé messze laktak tőlünk, a tanyán. A ház illata, a szőlőtövek szépsége még mindig előttem van. Úgy tudom Tata sokat dohányzott, Mama mindig főzte neki a kávét. Arra azonban nem emlékszem, láttam-e valaha is  gomolygó füstöt. A két komponens mégis tagadhatatlanul átjárt mindent. A falak, a bútorok beitták ezt a kesernyés egyveleget- s ha mostanában belépek egy olyan házba, ahol a kávégőz és a cigarettafüst nyomot hagy maga után, ők jutnak az eszembe. A nagymamám élete utolsó tizenhárom évében már nálunk lakott. Minden nyugdíj után négercsókot és őszibarackot vásárolt, és mindent meg lehett vele beszélni. Közös titkaink eredményeképpen teljesítte a tőle kapott küldetést. Beszerezte a három színű tollat, de az első különleges fehérneműm is az ő érdeme volt. Az első igazi temetőbejárás és gyertyagyújtás és vele történt meg. A nagypapa szálfatermetű férfi volt, megjárta a fogságot. Nyugdjas éveiben méhészkedni kezdett. Ma is előttem van pigmenthiányos keze. Senki sem sütött nekem azóta kukoricát- harmincegynehány év telt el pedig, és a ő volt az egyetlen, aki olyan finomat tudott készíteni...

Milyen messze kanyarodtam a levendulától! Ezt a képet kaptam a minap- a  fotó felidézte bennem a tihanyi kirándulást. Mindig olyan jó felsétálni a templomhoz, körbejárni az emlékhelyet és átvenni valamit abból a csendből, tisztaságból, ami betölti ott a levegőt. Az apátság alagsorában az utolsó állomás a kis kegytárgybolt, ahol azonban a keresztek, imakönyvek és egyéb emléktárgyak társaságában ott kínálja magát a levendula is. Teszi ezt ezerarcú módon: levendulaszappan, levendulazsákocskák, sőt levendulás-mandulás csokoládé, levendulás rövidital képében. Mindent átjár ez a félrismerhetetlen, finom illat. Ott terjeng, s olyan hálás voltam érte! Hiszen ez a lila fürtös virágocska az ajándékba vásárolt Korzenszky imakönyvbe is beköltözött. 

Vasárnap van. Bár készülnöm kell az istentiszteletre, és ez egy komoly feladat, a vasárnap számomra is a nyugalom, az Istennel töltekezés napja. S amikor levendulát látok, vagy érzek, nem csak a Tihanyi Apátság jut eszembe, hanem a mi kis templomunk is. Vagy inkább a gyülekezetünk, a mi kedves kis egyházközségünk, s maga Urunk, éltető, békét adó, szeretetteljes szava. Amit az Ő igéje átjár, tisztábbá, szebbé, igazabbá válik. Ahogyan az a kis boltocska is csodálatos és egységes illatélményt nyújtott. Ahol Urunk igéje megszólal, elkezdődik valami: átjárja a szíveket, impregnálja az életeket. Beköltözik a tetteinkbe és árad rajtunk keresztül. Kis zsindelytetős templom, vagy tekintélyes apátság- tulajdonképpen nem számít. Csak egy: ott hirdetik az élő Krisztust, szeretetét, megbocsátását, ott együtt lehetünk mindazokkal, akik keresik, megtalálták, szolgálják Őt. Itt közösen várunk Rá és engedjük, hogy Ő megszólítson, szeressen és Lelkével töltsön el minket.

Náthásan, duzzadt orral nem érzünk semmit- ugyanígy érzéketlen, közönyös, bezárkózó lélekkel sem tapasztalhatjuk meg ezen sorok igazát.

" Érezzétek és lássátok, hogy jó az Úr, boldog az az ember, aki hozzá menekül." Zsoltár 34,9

Amikor gyülekezetünkben imádkozunk, sokszor csak ezt az egyetlen szót mondjuk közösen: Ámen. Mit jelent ez a rövidke szó?  Nem azt, hogy vége, hanem: bizony, igen, úgy van. Ha János evangéliumát figyelmesen elolvassuk, akkor többször is találkozunk azzal, hogy Jézus úgy KEZDI a mondandóját: " Bizony, bizony mondom néktek." A görög eredetiben itt kétszeres ámen szerepel. Egy írásmagyarázó azt mondta, hogy Jézus olyan szoros és mély kapcsolatban volt az Atyával, hogy hangosan kimondott szavai egy csöndes ima befejezéseként kezdődtek. Számomra kissé erőltetett ez a vélekedés. De az, amit az Ő imaéletéről olvasok az evangéliumokban intenzív imádkozási gyakorlatra készetet. Sőt még nagyobb figyelmet szeretnék szentelni a gyülekezet közös imádságának is. Itt is- ezen a fórumon is-számtalanszor előkerült már ez a téma. Az ima a lélek lélekzetvétele!

Ma valami olyan váltotta ki belőlem, hogy az ima szerepéről írjak, ami kissé megzavarta a belső nyugalmamat. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy a  kellemetlen események, azok a helyzetek, amikben tehetetlennek bizonyulunk, mégiscsak képesek valami jót is munkálni. Természetesen ilynkor egyértelműen az imába menekülünk.( Mennyire gyarló, feledékeny és lusta vagyok sokszor- aztán jön valami, ami kibillent a harmóniának vélt állapotból.)  Ha nincs emberi kiút, akkor keresni kell az Istentől jövő útmutatást! Sok ide vonatkozó igét tudok fejből: Légy csendben és várj az Úrra! Az Úr harcol értetetek, ti pedig maradjatok veszteg. Ha kiált hozzám meghallgatom.Kérjetek és adatik... Megint csak rá kell eszmélni, hogy mennyire rá vagyunk szorulva az Ő hatalmas szeretetére, és szeretete hatalmára! 

Nos, hinni nem is egyszerű dolog. Bízni kell abban, hogy kéréseim nem falra hányt borsóként működnek az Úr előtt és bízni kell abban, hogy Ő közbe is fog lépni. Elereszteni a görcsös akarást, átadni magunkat Annak, Aki tudja, mit kell az adott helyzetben tenni... és várni, újra imádkozni, bízni és nem kételkedni. Azt gondolkodom, hoyg a hozzám hasonló, hirtelen természetű, nehezen lecsillapodó és mindig mozgásban lévő embereknek ez komoly kihívás. " Légy csendben és várj..." Nem tudok és nem is nagyon szeretek csendben lenni, és türelmetlen is vagyok... 

Ma viszont mégis elhallgatok, és átadom a terepet az Úrnak. Hiszem, hogy ad megoldást, és amit cselekszik, az jó lesz. Kicsit még bennem van a félelem, a bizonytalanság, de "a teljes szeretet kiűzi a félelmet". Ha majd kapok választ, akkor megosztom veletek a dilemmákat, de addig imádkozzatok értem, a gyülkezetünkért, bölcsességért, a Lélek erejéért.

Újra itt vagyok. Friss hírekkel még nem szolgálok, csak egy- egy fotóval. A mai bejegyzés " Az az egy" címen olvasható lejjebb és a napi igemagyarázatot is megtaláljátok. Remélem jól vagytok. Én pihengetek, tanulghatok Leventével, olvasok, zenét hallgatok és várom a szeptemberi visztontlátást sokakkal. Az Atya áldó szeretete, a Fiú megbocsátó jósága, a Lélek meglevenítő jelenléte legyen veletek!

Nap nap után találkozom olyan kiengesztelhetetlen emberekkel, akik nem akarják belátni, hogy életről-halálról döntenek akkor, amikor kezdeményezik vagy elutasítják a megbocsátást. Miközben a megbocsátás sürgető feladat, mintha épp erre lennénk a legkevésbé készek. Minthogyha értetlenek lennénk erre a felnőtteknek való feladatra: szívből megbocsátani.

„Csak azt az egyet nem tudom megbocsátani…!” Tényleg igaz lehet az, amit háborgó vagy panaszos hangon kimondunk: csak azt az egyet. Úgy érezzük, nem tehetünk róla. Úgy gondoljuk, nem nagy dolog, hiszen csak azt az egyet nem. Ám, ha csak kicsit is átfogalmazzuk a mondatot, érdekes hangsúlyeltolódás keletkezik: csak azt az egyet kellene megbocsátanom… Lehet, hogy csak az az egy megbocsátás hiányzik ahhoz, hogy kiengesztelődjek, hogy visszataláljak belső békémhez, és ráleljek az útra, mely elvezet a boldogsághoz, netán az üdvösséghez.

Jézus e kérdésben is radikális volt. Amikor a tanítványok nevében Péter egyszer megkérdezte tőle: „Uram, ha vét ellenem testvérem, hányszor kell neki megbocsátanom? Talán hétszer is?”, Ő csak ennyit mondott „Mondom neked, nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer is.” (Mt 18,21-22). Jézus válasza ma sem azt jelenti, hogy négyszázkilencven alkalommal kell megbocsátanunk, hanem sokkal inkább azt: mindig, akárhányszor. S ebben bizony ama bizonyos egy is benne van. Mert akármilyen kevésnek is tűnik, végső soron azon az egyen múlhat minden.

( Lakatos Csilla írása, Tamásy Évától kaptam.)

Jézus Jeruzsálembe egy szamárcsikón, azaz csacsin vonult be. Mit látunk a szamarak hátán? Kereszetet. Elgondolkodtató...

Kedves Olvasók, Drága Barátaim!

Itthon vagyunk, végre. Nagyon örülök az otthon csendjének, nyugalmának- bár a gyerekek most is zajongnak, szaladgálnak, nekik nincs szükségük nagy pihenésre...

Két hete nem írtam, és sajnos nem is tudom gyorsan összefoglalni mindazt, ami velünk történt.

Csak nagyvonalakban: augusztus első hetében zenetáboroztunk, több mint 40 fő vett rajta részt- kisiskolások és nagy gimnazisták, főiskolások egyaránt. Színes nagycsaládként éltünk meg egy csengő-bongó hetet. Zsoltárokat tanultunk és korálénekeket, modern istendicséreteket és hagszeres zenét. Nem tudom, mi volt több, a nevetés, vagy az ének... Egy bizonyos, a felnőtt előadók nagyon kitettek magukért! Bianka, Andi, Zoli, Patrik és Maci hiteles keresztényként, lelkiismeretesen oktattak, és közben példát adtak minden táborlakónak arról, hogyan is kell a hangunkkal és muzsikánkkal Urunkról bizonyságot tenni. A hét zsoltáraiban a vízé volt a "főszerep". Lapozzátok fel az 1, 23, 42, 46, 51, 63. zsoltárokat!

Szerettük volna azt is megértetni a táborlakókkal, hogy a zene nem magáért való: ezért nagyon szép és fontos része volt a szombatnak a bemutatókon túl az esti zenés áhítatunk a Puskin utcai idősek otthonában. A legkisebbek is furulyáztak és énekeltek a bácsiknak és néniknek és a leghaladóbbak is megmutatták, mit tanultak a héten.

A tábor kezdete előtt csodálatos volt átélni, ahogyan a kis ház 10 nap alatt elkészült. A férfiak nagyot teljesítettek, de ugyanilyen felemelő volt átélni a 20 asszony gondoskodását a hét folyamán is! Köszönet minden szolgálatért! Istenünk jósága kísérjen mindenkit, aki hozzájárult a sikeres, szép héthez!

A múlt hét során mössingeni barátainkkal együtt Révfülöpön jártunk. Minden délelőtt próbáltak a fúvósok, délutánonként a balatoni nyarat élveztük. Tartalmas hét volt ez is: két gyülekezetben ( Zalaszentgrót és Várpalota) koncerteztünk és vittük az örömhírt a muzsika szárnyán. Ezeken az estéken az igehirdetésekben Zákeus története is megszólalt és újra végiggondoltuk, hogy Jézus az út. Az utolsó napon Hartmund Walter a mössingeni KIE vezetője arról szólt, hogy mi olyanok vagyunk, mint a Hold. Nincs saját fényünk, Jézus fényét tükrözzük, aki a világ világossága. Nem szabad engedni, hogy bármi is közénk és a mi Napunk, Jézusunk közé álljon, mert akkor nem tudunk jól világítani. - Örülök, hogy nénmet barátainkkal együtt lehettünk, és most köszönetképpen szeretetükért egy csodálatos helyszínen táborozhattunk.

Ma reggel az istentiszteletünkön egy kedves család gyermekeit kereszteltük. Nagyon közel állnak a szívemhez, csak az a baj, hogy nem itt laknak. A kicsik dédszülei már igen idősek, de miattuk, a gyökereik miatt gyakran látom a gyerekeket. Dávid, Dániel, Ádám a fiúk neve- unokatestvérek- mindannyian olyan bibliai férfiak nevét kapták, akik az Istennel való szoros kapcsolat példái. ( Ne feledjük Krisztus a második Ádám!)

Most pedig pihenés. A képeket folyamatosan töltöm fel. Legyen az áldó és szerető Isten mindenkivel!