Jeremiás 23, 1-6
Jaj a pásztoroknak, akik elvesztik és elszélesztik legelőm juhait – ezt mondja az ÚR.2 Azért azt mondja az ÚR, Izráel Istene a pásztoroknak, akik legeltetik népemet: Ti szélesztettétek el juhaimat, ti űztétek el őket, és nem ügyeltetek rájuk. Íme, megbüntetlek titeket gonosz cselekedeteitekért – így szól az ÚR.3Összegyűjtöm nyájam maradékát minden országból, ahová elűztem őket, visszahozom őket legelőikre, és majd szaporodnak és megsokasodnak.4 Pásztorokat rendelek melléjük, hogy legeltessék őket, és többé nem félnek és nem rettegnek, és meg sem fogyatkoznak – ezt mondja az ÚR.5Íme, eljönnek majd a napok – ezt mondja az ÚR –, amikor Dávidnak igaz sarjat támasztok. Királyként fog uralkodni, és bölcsen jár el: jogosságot és igazságot cselekszik e földön.6Az ő idejében megszabadul Júda, és Izráel is biztonságban lakik, és ezen a néven hívják: Az ÚR a mi igazságunk!
Vezetőnek lenni?
Különös világot élünk- egy kettősség vonul végig a társadalmunkon: sokan akarnak vezetők lenni, szinte mindenáron, mások meg nagyon nem akarnak vezetők lenni, pedig szívesen venné környezetük.
- aki akar, sok esetben nem alkalmas, nincs rá tehetsége, tudása, karizmája… sokszor csupán önjelölt
- aki nem akar, annak lenne bár tudása tehetsége, karizmája, de nem viszi rá lélek- mások jelölnék csupán
- aki vezető akar lenni, sokszor csak önző szempontok miatt törekszik erre, az előnyök, megbecsültség, a nagyobb fizetés, hírnév a hatalomvágy miatt
- aki nem akar vezető lenni, az nem akar nagyobb felelősséget, több bonyolult helyzetet, tanácskozást és semmi olyat, ami kellemetlenséggel, vagy a szerepből adódóan akár még méltatlan helyzetekkel, mások kritikájával – vagy egyszerűen csak a kirakatban való élet nehézségeivel járna
Mindkettővel képesek vagyunk egyet érteni, de mindkettő érvelése elégtelen. Látjuk benne az önző szempontokat, azt, hogy nem is az a fontos, ami a küldetés, a feladat, hanem az, hogy ebben a helyzetben valaki jól érezze magát. ( Természetesen olyan is van, aki akar és képes is, rátermett és szívesen támogatják!)
Figyelem az újságok címlapjait, államférfiak, európai parlamenti képviselő asszonyok képei mellett szalagcímek. És közben megkérdezem én is az újságírókkal együtt: kinek mi a fontos? Kinek szívügye, hivatása az, amit rábíztak a választók? Kinek akar megfelelni: a népének vagy más érdekeknek, vagy saját magának csak? Mi vezérel, mi motivál, adott pozícióban levőket? Mi a fontosabb, a pártfegyelem vagy a lelkiismeret? Hol van a helye a hazaszeretetnek és a történelmi gondolkodásnak?
Több képet kaptam már az újonnan választott Ferenc pápáról.
Az egyik egy rajzsorozat, képregény jellegű karikatúra: a pápa nem akarja a nagy pápa mobilt és a palotát. A másik egy kis kép, egy jelentéktelen kameraállásból készült fotó - a pápa lábáról.
Régi, megszokott fekete cipője látszik ki a fehér reverenda alól. Nem hajlandó az aranykeresztet hordani- vaskereszt lóg a nyakában, nem hajlandó a piros pápai cipőt felhúzni a lábára, aranygyűrű helyett aranyozott ezüstgyűrűt visel. A római katolikus egyház feje sétálgat az emberek között és alig tudták lebeszélni arról, hogy biciklizzen Róma utcáin. A derék svájci gárda és a pápai testőrség mindeközben pedig lassan az őrület határán van, hogy megvédje a főpásztort. Aki pedig nem csak figyelik, de érteni is akarnak a jelekből, azt mondják: lerombolja a pápaság mítoszát és úgy lelkipásztor, úgy Krisztus elhívottja és szolgája, ahogyan az minden egyes pap kellene, legyen. Példát ad, példát él, a hitelesség, a krisztusi szerénység, szelídség példáját.
Első istentiszteletem után egy tanár bácsim a templomajtóban azt az igét mondta: jó van jó és hűs szolgám, kevésen hű voltál, most már sokat bízok rád. - Amikor ezt a helyzetet évek távolából felidézem, az az ige szokott először eszembe jutni, hogy „Akinek sokat adtak, attól sokat kívánnak, és akire sokat bíztak, attól többet kérnek számon.” Ez a két ige számomra szervesen összetartozik. Nem mindegy, hogy miként nézünk a vezetői szerepre: nyűgnek, dicsőséget hozó lehetőségnek, vagy pedig Istentől kapott szolgálatnak látjuk.
Milyen fontos az, hogy lássuk, mivel bíz bennünket meg Isten!
Jeremiás könyvében pásztorokról van szó. Ez a királyokra és prófétákra vonatkozott akkoriban. Ugyanakkor az ige a vezetői beosztás és felelősség híján levőknek is szól, nekünk, mindannyiunknak hangzik el. Először is Isten szava az ellen szól, amit valaki az ő megbízatásában hanyagul tesz. Semmit sem lehet hanyag módon végezni! Semmit sem lehet úgy kezelni, hogy az csak engem érint, és kinek mi köze hozzá! Amivel Isten megbíz, azzal neki tartozunk számadással. De vajon tudjuk-e hogy egyházában mi a szolgálatunk, a tőle kapott küldetésünk? Isten szolgáinak az a küldetése, hogy hozzá hívjanak, őt mutassák fel másoknak!
A héten Mezőberényben járt püspök úr. A beszélgetéseink során arról is szólt, hogy bizony sok jó szolgálati helyre nem talál lelkészt. Sok jó gyülekezet nem talál lelkipásztort magának. Aztán ismét előkerült a népszámlálási adatok elszomorító volta. Kérdezhetjük, mi van a háttérben? Talán nem vesszük komolyan a küldetést? Nem halljuk az Úr Jézus szavát? Nem látjuk a szükséget magunk körül? Jaj, ha a gyülekezet nem tölti be küldetését, jaj, ha a presbiterek is csak megtiszteltetést látnak és nem elöljárók a hitben, de még inkább, jaj, ha lelkipásztorok nem az Isten ügyét látják a legfontosabbnak, nem az ige szolgálatáért égnek!
S vajon mi szeretett testvérek, személy szerint betöltjük- e küldetésünket? Elvégezzük-e azt, amiért Urunk életre hívott, a vele való lelki közösségbe vont és ránk bízta evangéliumát? Szavunk, tetteink bizonyságtételével, kitartó imádságainkkal gyűjtünk-e népet Urunknak? Lesz-e valakinek miattunk kedve Őhozzá tartozni, Őhozzá fordulni? Jaj, ha olyanok vagyunk, hogy nem össze felé terelünk, hanem szét felé szóródásra sarkallunk másokat!
Konfirmációnk során megtanultuk, hogy az egyház feje Jézus Krisztus. Megtérésünk pillanatától fogva tudjuk: életünk Ura Jézus Krisztus. Érződik- e rajtunk ez az alávetettség, tapasztalják- e körülöttünk, hogy nekünk más vezetőnk van? Van- e bennünk olyan féltő szeretet, ami a lélekmentésre buzdít?
Ágostai Hitvallású evangélikus egyházunk az egyetemes papság elvét vallja. Krisztus népének ez az elsődleges küldetése! Ne higgyük, hogy csak a szabad keresztény közösségek jellemzőjéhez tartozik a tudatos gyülekezetépítés és a laikusok szolgálata!
Sok történelmi egyházi gyülekezet nehézségekkel küzd, mert a lelkész végez mindent és csak a lelkész képviseli az igét. Szegény lelkipásztorok pedig végén tényleg nagyon elfáradnak, szakzsargonnal élve kiégés lesz a vége. S a sok tennivaló a végén elveszíti az örömöt, nem lesz szívből való szeretet a rábízottak felé, és úgy tűnik, oda a hitelesség, a szolgálatért érzett teljes odaadás. Gyakran túl sokat várnak tőle, az egyháztagok rajta csüngnek, mindent neki kell megoldani, minden erőt neki kell adni, minden imát neki megfogalmazni… Pedig önmagában érzi az elégtelenséget, a gyengeséget és azt, hogy nem tud ennek a nagy elvárásnak megfelelni. Mert nem ő a nyáj vezetője, hanem Jézus, ő csak tanítvány, szolga, akit az Úr méltatott erre nagy bizalomra.
Bűnbánattal nézzünk vezető- és nyájvoltunkra!
Isten ítélete van rajtunk, azt mondja, számon kér minket, és az ige még messzebbre megy, a gaztetteket kéri számon. Mindig beleborzongok az ilyen kemény szavakba… Talán nem olyan félelmetes ez számunkra, ha azt mondjuk, ami nem igaz tett az gaztett… De mégis rossz érzéssel tölt el ez a tény minket, és kell is hogy nyugtalanítson.
A világ gyorsaságot, nyitottságot, kommunikációt vár! Kapcsolatot és hitelességet áhít, miközben Isten megítéli a pásztorokat. Bennünket is, mert azt gondoltuk birtokolhatjuk az igét, kizárólagosságot követeltünk. Megítél, hogy úgy akartunk vezetők lenni, hogy közben nem akartuk Isten igéjének vezetését- mennyi modern, európai és észak amerikai közösség nyögi ennek a következményét, hiszen nem az ige az első tekintély, hanem a korszellem a világ szellemi nyomása. Fontosabb az emberek megítélése egyházon belül és kívül- mintsem az, hogy Urunknak tegyünk eleget!
De megítél bennünket ott is, hogy féltünk a felelősségtől, nem is készültünk fel arra. Hogy könnyebb csak vezetettnek lenni, mint vezetővé válni, kapni, mintsem adni. Megítéli a bátortalanságot és a rejtőzködő hitet. - Hála Istennek vannak testvérek, akik érdeklődnek a gyülekezeti munkatársképzés iránt ismét, hála Istennek gyülekezetünkben mintha sok tennivaló kezdené megtalálni a szolgálattevőket … De újra kérdés lesz a 9 konfirmandusunk valamint családjaik gyülekezeti életbe integrálása. Merünk-e úgy nyitni, hogy otthonukká legyen közösségünk? Tudunk-e úgy hitelesek lenni, hogy ne csak tananyag legyen nekik az egyház, de élő hitű emberek szeretetközössége? Tudunk- e úgy küldetésünkre nézni, hogy azzal majd el kell számolni? Álljunk megy együtt bűnbánattal, hogy Jézusunk lelke megújítson és felszabadítson minket erre!
Az Úr azt mondja, a nyáj fél és retteg. Mitől?
A világban az ember- Isten kedves teremtménye körül van véve félelemmel. Fél a betegségektől, a haláltól, az élet végétől. Mindentől. Sikertelenségtől és mások véleményétől. Hogy nem lesz eredménye munkának, hogy mások nem tartják szépnek vagy hasznosnak. Hogy elkallódik a gyerek, hogy megcsalja a férje, hogy magára hagyják idős korában a szerettei, hogy szenvedni kell… Tudunk- e úgy ebben a helyzetben vezetni, hogy az igaz vezetőre találjanak? Az Úr Jézusra? Az igaz pásztorra, akit Jeremiás idejében még csak megígért az Úr, de nekünk már biztos menedékünk és életünk fejedelme? Tudunk- e úgy élni, hogy igazságunk, Krisztusunk járjon előttünk? Mert ő él és velünk van és ígéri, hogy jó pásztora mindazoknak, akik elfogadják vezetését. Vezess Jézusunk, s véled indulunk! Ámen
.JPG)
Az első keresztényeknek soha eszükbe nem jutott, hogy hígítsanak az evangélium üzenetén azért, hogy senkit ne botránkoztassanak meg vele, vagy hogy az aktuális közgondolkodáshoz igazítsák azt. Nem mazsolázgattak az evangélium üzenetei között, és nem csak azokat a részeket prédikálták, ami tetszett az embereknek. Bátran felvállalták a kereszt botrányát. A kereszt Isten ultimátuma, amellyel felszólítja az ellene lázadókat, hogy tegyék le a fegyvert! Isten nem alkalmazkodik az emberi véleményekhez, és nem kéri ki a bűnös ember megromlott elméjének tanácsát. Pál apostol nem küldött ki kérdőíveket, hogy megtalálja a közös alapokat egy egységes hithez. Nem volt semmiféle egyezkedés: csak Jézus Krisztus keresztje volt, amely csupaszon magaslott az ég felé a zsidóknak és a pogány népeknek egyaránt. 
